Az egészségügy egy reális jövőképe

A segítek sorozatból.

Azt mindenki a saját bőrén érzi, hogy az egészségügy a társadalom legalapvetőbb infrastrukturális eleme, amin valóban az életünk, nemcsak a jókedvünk múlik. Ráadásul az 1000 milliárdos közforrás és a több száz milliárdos magánforrás miatt az egészségügy gazdasági jelentősége is hatalmas, nem is beszélve az egészségiparban rejlő valós (és a kormányzat által csak jelszó szintjén kihasznált) piaci, ipari és turisztikai potenciálról.

Ennek ellenére az elmúlt (majdnem) négy év forradalmi/unortodox lendülete valójában érintetlenül hagyta ezt az alapvető fontosságú nagyrendszert. Szócska Miklós egy nőgyógyász megnyugtató mosolyával tartja fent a békét a folyamatos forráskivonás mellett, de ebben a kormányzati ciklusban érdemi, a rendszer működését átállító, a hatékonyságot, minőséget javító változás nem történt. A ciklus elején a Semmelweis terv még lágy kontúrokkal ugyan, de érdemi változásokat ígért, de ezek a kontúrok nem erősödtek, hanem szétmállottak az eltelt időben. A térségi ellátásszervezésről (TESZK) ma is csak annyit tudni, hogy mennyi a TESZK vezetők fizetése, de tevékenységük hatása nemcsak nem látható, de semmiben nem is érezhető. A ciklus „igazi” változása az az államosítás, a központosítás, a társadalombiztosítás állami egészségügyi rendszer felé sodrása. De könyörgök: ezek nem reformcélok, csak eszközök! Az államosítás lehet hatékony a szerkezetátalakításban, a működés, az ösztönzési rendszerek átalakításában, a betegirányításban, de ilyen az elmúlt négy évben nem történt. Így maradt az, hogy az elrontott közbeszerzésekkel és pályázati kiírásokkal bíbelődünk, és jobban értünk a gázárakhoz, mint bárki eddig a honi egészségpolitika történetében. De ennyi. Ettől nem lettek rövidebbek a várólisták, nem lett jobb sem a beteg, se az egészségügyi dolgozók közérzete, és főleg nem szűnik az elvándorlás fájó, már az alapműködést veszélyeztető hatása.

És a baj nagyobb: a kormányzati egészségpolitika halovány színére nincs reakció a „másik oldalról” se. Azaz az ellenzék még annyit se mond az egészségügyről, mint a jelenlegi kormányzat. Úgy tűnik, a politika szintjén párt- és oldal-semleges konszenzus van abban, hogy az egészségügy az a terület, ahol jó drágán lehet balhét venni, de a problémákat politikailag sikeresen megoldani semmiképpen nem lehet. Így akkor hagyjuk, hátha nem miránk dől. Pedig dőlni fog. A boldog emlékezetű Éger István a minap is elmondta, hogy Molnár Lajos reformja milyen szociális katasztrófát okozott volna – azaz nem kell reform, nem kell szabályok szerinti átlátható működés, betegjogok, csak több pénz –, de azt nem veszi észre, hogy most sodródunk a tényleges kettészakadás felé: egy munkaerőhiányos, szegényellátássá züllő ingyenes közellátás, plusz egy magánbiztosításra épülő rendszer az egykulcsos adó nyerteseinek.

Az egészségügyben annyit változik a „tudomány”, azaz annyit fejlődik a gyógyítás technológiája, és úgy változnak a megbetegedések is, hogy ezzel lépést tartani csak radikális átalakítások árán lehet. Különben felgyorsul az erózió, és jön a definitív kettészakadás. A kettészakadást pedig mindenképen el kell kerülni. Ehhez a magánt nem utálni, démonizálni kell, hanem a „köz” szolgálatába kell állítani. Hogyan? Fizetőképes politikai kereslet híján marad az, hogy pályán kívülről, az Asztalfióknak írom le, hogy mi lehet egy (nem „A”) megoldási irány.

Íme.

Alapvetések

Ma az egyik legnagyobb veszély a társadalom kettészakadása „normálisan” élő rendes emberekre, és gettósodott, sorsukra hagyott szegényekre, akik előtt becsukódik a társadalmi mobilitás, a kilábalás esélye. Az egészségügyben is komoly a veszélye a kettészakadásnak, hogy a folyamat végeredményeként lesz egy fokozatosan romló közellátás ami szegényellátássá züllik, és egy másik, fizetős, „rendes” egészségügy az egykulcsos adó nyerteseinek. Ez nemcsak igazságtalan, de durva hatással lesz a populációs szintű mutatókra: mert míg az átlag alatti jövedelműek nem jutnak – elfogadható időn belül – megfelelő, korszerű ellátáshoz a népbetegségek terén, addig a magas jövedelműek sem jutnak (Magyarországon) minden betegségben megfelelő ellátáshoz a kis esetszám és magas fajlagos költség miatt.

A fentiek mellett új, reális veszély, hogy a közellátásból történő munkaerő-elvándorlás miatt (külföld + belső piaci szféra), a jelenlegi tendenciák mellett érdemi fordulat – beavatkozás nélkül a közszolgáltatások a kellő tömegben, kapacitásban fenntarthatatlanok lesznek.

Ezért meg kell akadályozni a kettészakadást, ezért

-      egyrészt a magánforrásokat (legalább részben) a közellátásba kell csatornázni,

-      másrészt a magánszolgáltatásokat – erősebb kontroll mellett – be kell vonni a közellátásba.

A megoldás technikája

Az állam által fenntartott egészségügyi kapacitások politikailag elfogadható csökkentése (a másodlagos egészségügyi piac kialakítása) akkor lehetséges konfliktusmentesen és politikai­lag is értelmes időn belül, ha a díjtalanul (de erősen szabályozottan) igénybevehető közellátás alternatívájaként a beteg saját döntéseként elmehet ellenőrzött, erre szerződött magánszolgáltatókhoz, akik piaci áron kezelik őket, de a beteg a kezelés OEP árának 70%-át az OEP-től utólag visszaigényelheti.

A piaci körülmények között igénybe vehető ellátók lehetséges köre:

§  a szakmai –pénzügyi ellenőrzést vállaló, erre akkreditált magánszolgáltatók,

§  a közszolgáltatások számára le nem kötött kapacitásokat áruló közszolgáltatók,

§  a közszolgáltatások számára le nem kötött kapacitásokat a közszolgáltatótól bérlő és azt működtető vállalkozások.

Fontos, hogy közszolgáltató csak olyan kapacitását árulhatja piaci körülmények között, amelyek központi pénzhiány miatt szabadok, azaz a piaci igény miatt intézményi döntésként nem tehető fizetőssé a kapacitás egy része. Ennek feltétele, hogy az OEP a várólistás szolgáltatások esetében intézményszintű kontingálást végezzen, azaz mondja meg, hogy hány beavatkozást kezelést (csípőprotézist, szívműtétet, CT-t, sugárterápiát stb.) finanszíroz egy hónapban az adott osztályon, és az e feletti műtétszám lehet piaci alapú szolgáltatás. (Ez azért fontos, mert így nem intézményi döntés a tisztán közfinanszírozott esetszám, tehát az intézmény nem tolhatja el az ellátást piaci irányba.)

A javaslat előnyei

-        Politikailag korrekt, mert:

o   szolidáris, hiszen a magasabb jövedelműek változatlan hozzájárulás mellett így kisebb támogatást vesznek ki a közösből,

o   a beteg csak saját választása alapján fizet (ahol fizet), így megmarad az ingye­nes egészségügy lehetősége mindenki számára. (A betegek úgy fizetnek hozzá­járulást, hogy még örülnek is neki…)

-        Politikailag sikeres, mert:

o   rövidülnek a várólisták, csökken a közszolgáltatásokra nehezedő nyomás,

o   gyorsan, érdemi szakmai előkészítés nélkül megvalósítható, nem előfeltétele semmiféle csomag-meghatározás (fizetni azért a szolgáltatásért kell, amit nem az ellátási kötelezettséggel rendelkező közfinanszírozású szolgáltatónál veszünk igénybe),

o   megteremti a kiegészítő biztosítások piacát,

o   érdemben csökkenti a hálapénz szerepét.

-        Szakmailag sikeres, mert:

o   segít Magyarországon tartani az orvosokat,

o   innovációt és más ellátási kultúrát hoz a rendszerbe,

o   a magánszolgáltatókat behozza a szakmailag ellenőrzött körbe,

o   a magánforrások egy részével támogatja a közszolgáltatásokat.

-        Gazdaságilag sikeres, mert:

o   csökkenti a közszolgáltatásokra nehezedő nyomást:

§  a szolgáltatások egy részénél csak 70%-os kifizetés van, tehát csökken az OEP kiadás / ugyanabból a pénzből több szolgáltatást vásárolhat az egészségbiztosítás / jobban meg tudja fizetni a szolgáltatókat,

§  a magas önrész (ez várhatóan az OEP támogatási rész 100% körül lesz) csökkenti az ún. moral hazard kockázatát, azaz a kinyitás ellenére nem lesz érdemi kiáramlás-növekedés.

o   a Határon átnyúló ellátásról szóló direktíva ennek alapján több pénzt hoz a közellátásba: miután a külföldi beteg saját választása alapján veszi igénybe a magyar ellátást, tőle önrész és kiegészítő díj kérhető,

o   a magánszolgáltatások számlakötelessé tevése miatt növeli az állami bevételeket (a vásárlói érdek megteremtése a számlakérésben).

Ugye milyen egyszerű és logikus? Nem csoda, hogy egyik párt se meri megcsinálni.