Rétvári államtitkár úr megtisztelt azzal, hogy egy parlamenti
válaszban azt a nem valós állítását, hogy a tízpárti összefogás fizetőssé
akarja tenni az egészségügyet, azzal indokolta, hogy a dokumentum mögött én
állok, aki büszke a vizitdíj bevezetésére. Mint minden Fideszes állításnak,
ennek is van valóságmagva, hiszen ha nem is „büszke” vagyok a vizitdíj
bevezetésre, de akkor és ott valóban helyes, célszerű, előremutató döntésnek
tartottam. Ezzel ki is merítettük az állítás vékonyka valóságtartalmát. Ezért mielőtt
rátérnék a bejegyzés tárgyára, két dolgot tisztázni kell.
1.
A
tízpárti megállapodás semmiképpen nem egy „fizetős”, azaz piaci egészségügy
bevezetését készíti elő, hanem egy szolidaritás elvű, mindenki számára
elérhető, de fenntartható egészségügyet ígér.
2. Bár
a Publicus Intézet felmérése
szerint a lakosság nagyobb része „visszasírná” a vizitdíjat a jelenlegi
rendszer alternatívájaként, de én sem támogatnám itt és most a bevezetését. 2007-ben a vizitdíj egy komplex reform
részeként került bevezetésre, önálló eszközként nem alkalmazható hatékonyan és
politikailag tolerálhatóan. A 2007-es reformot a szociális népszavazás
demagógiája olyan mélyen égette be negatív kontextusban a közgondolkodásba,
hogy esélytelen annak a gondolatnak az újratárgyalása.
De akkor vissza a tárgyhoz.
Meghallva az államtitkári intelmet
azt gondoltam, hogy érdemes lenne
megvizsgálni a KSH adatsora alapján, hogy
a vizitdíj jelentett-e nagyobb terhet a lakosságnak, vagy a mostani „ingyenes”
egészségügy, amiben az egészség nem üzlet. A KSH adatsora az alábbi meglepő
képet mutatta:
A lakosság kiadásai a
vizitdíj bevezetésével – ellentétben az előzetes várakozásommal –nem nőttek, hanem átmenetileg csökkentek.
Bevallom, ez engem is meglepett. A magyarázat-kereséshez először tisztázni
kell, hogy mit is takar ez a sor a KSH STADAT 2.4.1-es táblájában. Először: járóbeteg-ellátásról
szól, azaz nemcsak a járóbeteg-szakellátás adatait tartalmazza, hanem az
alapellátásét is. (Ennek a vizitdíj miatt van jelentősége.) Másodszor: nem az „ambuláns”
(=nem kórházi) ellátásokat tartalmazza, mert az egynapos sebészet (ami
alapvetően „aznapi” sebészet) nincs benne. Tehát ez a sor azt mutatja, hogy mennyit költött a lakosság a saját pénzéből
az így meghatározott ellátásokra. Hogy mennyire pontos ez az adatsor?
Fogalmam sincs. Illetve tudjuk, hogy ebben a szektorban alapvetően szürkezónás
adatokat (a magánellátás bevételei) adunk szürkezónáshoz (hálapénz), tehát az
eredmény minimum közelítőleges. De
azt is tudjuk, hogy a metodika azonos,
tehát ha torzít is a mérés, az idősorok, a változások ebből is jól értékelhetők.
Hogy mit, milyen kiadásokat takar ez az adatsor? A lakosság
magánkiadásai a járóbeteg-ellátásban az alábbiak lehetnek:
1. A
piaci körülmények között vásárolt magánszolgáltatások
2. A
közszolgáltatóknál fizetett kötelező önrész (vizitdíj)
3. A
közszolgáltatóknál önként vásárolt kiegészítő szolgáltatások
4. A
közszolgáltatóknál igénybevett szakvélemények, hatósági igazolások díja
(látlelet, orvosi vizsgálat jogosítványhoz, fegyverviseléshez stb.)
.
A magánkiadások zömét
az első kategória teszi ki. A vizitdíj összege 19 milliárd Ft volt, és
hozzávetőleges becslésem alapján 6 milliárd Ft körül lehet a szakértői díjakból
származó bevétel. (Ez lehet akár + –50%, de még így is 10 milliárd alatt
vagyunk, valamint a lejárt jogosítványok száma nem változik durván az egyes
politikai ciklusoknak megfelelően, tehát fix összegnek tekinthető.) A 3. pont,
a közszolgáltatóknál önként vásárolt kiegészítő szolgáltatások bevétele, az gyakorlatilag
nullával írható végig. Tehát két valós
és változó tétel van, a magánszolgáltatások díja és a vizitdíj.
Akkor a kérdés az, hogy
ha a vizitdíj hozzáadódik a magánellátások kiadásához, akkor miért nem nőtt,
hanem csökkent a lakosság kiadása? És főleg: ha a vizitdíj miatt csökkent, akkor
miért tartott ki a csökkenés még két évet a vizitdíj kivezetése után?
Valós, kutatásokkal alátámasztott válaszaim nincsenek.
Inkább amolyan papír (azaz felhő) alapú hangos gondolkodás, ami egy
blogbejegyzés keretei között megengedhető.
Az első feltehető állítás az, hogy a vizitdíj ténye és az ehhez kötött kampány csökkentette a hálapénz
mennyiségét. A lakosság egy része elhitte/megértette, hogy ha már fizetett
a pénztárnál, akkor nem kell a doktornál is. És aki nem adott hálapénzt a
vizitdíj miatt, az nem 300 Ft-ot adott volna hálapénzként, tehát az összkiadása
csökkent. A Tárki 2007.
novemberi közvéleménykutatása szerint a legfontosabb kórházi ellátások terén
(szülész, sebész, gyerekorvos, belgyógyász, szemész, pszichiáter) 2003-hoz
képest szignifikánsan csökkent a hálapénzt adók aránya.
A második magyarázat-lehetőség: miután a vizitdíj csökkentette az ellátórendszerre nehezedő nyomást, a
zsúfoltságot, a várólistákat, a lakosság kevésbé kényszerült a magánellátás
igénybevételére. Ezt támasztják alá az akkori közlések: az egyik
beszámolás 26 százalékra tette a felnőtt háziorvosi praxisok
forgalomcsökkenését és 10-12 százalékkal csökkent a járóbeteg-szakrendelések
forgalma.
Arra végképp nehéz objektív magyarázatot adni, hogy miért tartott ki a csökkenés (sőt:
fokozódott!) két évvel a vizitdíj kivezetése
után is. Erről max. annyit tudok gondolni, hogy általános megfigyelés, hogy
a társadalom reakciói bizonyos spéttel követik a szabályozási lépéseket. Idő
kell a megtanulásukhoz, az alkalmazkodáshoz, és úgyszintén idő kell az
elengedéséhez is. Azaz a szokások változása önjáróan kitart az ok elmúltával
is. A 2009-es emelkedés elmaradásába belejátszhatott az is, hogy akkor már érezhetően
jelen volt az emberek mindennapjaiban a gazdasági világválság, általában
kevesebbet költöttek.
.
Térjünk vissza a bejegyzés címéhez: ki tette fizetőssé az egészségügyet?
Mert a KSH adatsorából egyértelmű, hogy a vizitdíj nem
növelte a lakosság kiadásait, és az is tisztán látszik, hogy az ingyenes
egészségügy korszaka durván növelte, és növeli.
Mondhatjuk azt persze, hogy megváltozott a világ, a válság
után prosperitás jött, ezért többet költenek az emberek mindenre, így az egészségügyre
is. A következő ábra nem ezt igazolja: az egészségügyi ellátás terhei jóval
nagyobb mértékben nőttek, mint a GDP. 2008 és 2015 között a GDP 26%-ot
növekedett, a lakossági költés a járóbeteg ellátásban pedig 72%-ot nőtt, ami
majdnem a háromszorosa a gazdasági növekedésnek. És ha végigmegyünk az utcán,
akkor láthatjuk, hogy azóta gomba módra szaporodnak a magánrendelések, és
megjelentek a professzionális, üzemszerűen működő nagy magánrendelők,
magánkórházak is. Tehát 2015 után vélhetően még meredekebb lesz az emelkedés.
Mint az alábbi ábra mutatja– összességében is durván nőttek
a lakossági terhek, azaz a gyógyszerkiadások, gyógyászati segédeszközökkel
kapcsolatos kiadások is növekedtek, 2015-ben az összes lakossági költés már 700
milliárd felett volt. A Primus Magán
Egészségügyi Szolgáltatók Egyesülete közlése szerint 2017-ben ez az
összeg már 904 milliárd. És ha hozzávesszük azt a tényt, amit a minisztérium háttérintézete publikált
a MÉRTÉK elnevezésű tanulmányban: "Az ellátásokhoz való egyenletes hozzáférést nehezíti, hogy a
magánfinanszírozott ellátók összes engedélyezett járóbeteg-kapacitása
meghaladja a közfinanszírozott kapacitásokét", akkor nincs okunk
csodálkozni a kiadások drámai emelkedésén.
Ennek az emelkedésnek, a 2010 utáni piacbővülésnek több,
párhuzamosan jelen levő oka van. A magánegészségügy hagyományosan választékbővítő,
„kényelmi” fogyasztás, ahol kulturáltságot, betartott időpontot, „beszélgetést”
(korrekt felvilágosítást) veszünk. De mindez a kettészakadó társadalomban
egyfajta presztízsfogyasztást is jelent: az egykulcsos adó nyertese, a „rendes
ember” ha nem fontos, nem keveredik az SZTK várójában a járókeretes tömeggel. És
– egy bizonyos szint felett – ahogy van fodrászom, kozmetikusom
(ráadásul mindegyik híres) ugyanígy van nőgyógyászom, bőrgyógyászom is. A
második: ma már egyre nagyobb számban a korszerűbb technológia, jobb
műszerezettség miatt, azaz az ellátás (vélt) szakmai minősége miatt választják
a magánegészségügyet. A magánegészségügy innovatívabb, „technológiakövetőbb”, nem
terhelt a köz lassú döntési mechanizmusaival, és főleg: nem köti az igazságos
hozzáférés biztosításának kötelme: ha úgy gondolja, hogy egy beruházás
megtérül, akkor elkezd korszerű szolgáltatást nyújtani, és nem törődik azzal,
hogy van-e hivatalos regisztrálása az adott technológiának, és hogy a
szegényebbek hozzáférnek-e. Ez leginkább a fogászatban volt tetten-érhető: a
magánellátás ott technológiailag lényegesen előrébb jár, sokkal korszerűbb, mint
a közellátás. A harmadik: ma már sokszor kényszerből választjuk a magánellátást,
azaz nem kényelmet, hanem életet veszünk a pénzünkért. A gyors, jólszervezett
kivizsgálás nem csupán szabadidőt szabadít fel, hanem a gyors diagnózissal,
azonnali kezeléssel a beteg életet (a jobb túlélés esélyét) kap a pénzéért. Ez
a három dimenzió együttesen hozta a magánellátások (és a magánkiadások) drámai
növekedését.
.
A „ki tette fizetőssé
az egészségügyet” kérdésre tehát a
válasz egyértelmű. És az igazi gond nem az, hogy egyesek többet költenek az
egészségükre, egészségügyi ellátásra, hanem hogy ma már az emberek nem
kényelmet, komfortosabb ellátást, emberibb szavakat és tisztább vécét, hanem
életet veszek a pénzükért. Tehát a magánellátás ma már nem kiegészítője, hanem
sok esetben kényszerből választott alternatívája a közösségi egészségügynek.
.
.
Úgyhogy kedves Rétvári államtitkár úr, nem nagyon kellene bolygatnia
azt a kérdést, hogy ki is tette fizetőssé az egészségügyet Magyarországon.
