Mesterházy, mint Tarlós bebetonozója, azaz hogyan jutottunk ide

Szeretném remélni, hogy az az abszurd bénultság, ami rajtam és az ún. demokratikus ellenzéken úrrá lett Falus Ferenc visszalépése/visszaléptetése kapcsán, csak átmeneti.

De azért, hogy így legyen – és főleg: ne ismétlődjön –, megpróbálom feltárni a folyamatokat.

Hogy az ősbűn mi és mikor, azt nem tudom, tehát nem tudom, hol a vég kezdete. De abban biztos vagyok, hogy ez a mai bukta közvetlen folya-matként egyér-telműen a tavaszi választások Mesterházyjának akarnokságával kezdődött. 

A helyzet világos volt, hiszen akár képességben, akár társadalmi elfogadottságban Bajnai volt az alkalmasabb jelölt, de az MSZP, mint az „összefogás” – akkor még – egyértelműen legnagyobb pártja ragaszkodott az első éjszaka jogához, és nem adta át a miniszterelnök jelölés jogát az alkalmasabb jelöltnek. A pontosság kedvéért: akkor még megvolt a joga, oka és ereje ehhez. (A mondat határozottan múltidőt használ.)



De hogy ez a ragaszkodás mihez vezetett, azt láttuk a kétharmados eredményen, és az EP választás azt is megmutatta, hogy korántsem átütően és magától érthetődően egyértelműen igaz az, hogy a „baloldal” utcahosszas vezető ereje az MSZP.

Ebben a helyzetben érte utol az önkormányzati választás az ún. baloldalt.

Az MSZP a két pofon és a Mesterházys történet után már nem mert/tudott beleállni saját jelöltjének védelmébe, különösen, hogy a jelöltet Horváth Csabának hívták. Nem vállalta be, hogy egy vereség arra legyen fogható, hogy megint kierőszakolta a saját jelöltjének elfogadását. Így került elő Falus Ferenc, aki „pillanatnyilag jó ötletnek tűnt”. Feri régi kedves barátom, így tudom, hogy megfelelő munkával felépíthető lett volna, hiszen nem megosztó személyiség, így alkalmas lett volna minden Orbánellenes (proteszt, és nem pártra adott) szavazat begyűjtésére. De ehhez tényleg fel kellett volna építeni, meghagyva a nem pártpolitikus – becsületes „civil szakember” arculatot, de mindezt professzionálisan, korszerű kampánytechnikákkal eladva. Nem ez történt, hiszen Gőgös Zoltán volt padtársam jól mondta, hogy Falust beviték a makkosba és otthagyták. Csupán azt nem értem, hogy miért nem többes-szám első személyben beszél, hiszen közös jelölt volt, akitől Tóbiás a kezdettől fogva finnyás orrhúzogatásokkal, kínos kiszólásokkal tarkítva húzódott el.

Falus visszalépése új helyzetet teremtett, amelyben minden magát demokratikusnak állító párt előtt két lehetőség áll. Az egyik, hogy (csendben) beismerve a várható vereséget már nem a győzelemre hajt, hanem önmaga felépítésre – megkülönböztetésére, saját jövőépítésére használja ki a hátralevő kampányidőszakot. A másik lehetőség, hogy összeállnak a lehetséges és markáns, de széles politikai platformot képviselő demokratikus jelölt mögött, és megpróbálnak Orbánnak üzenni, hogy mégse lehet mindent.

Itt tartunk, és ha ebben a vitában valaki mégegyszer "baloldalozik" meg jobboldalozik", az kiiratkozott a hiteles ismerőseim közül. A bal – jobb dichotómia ma már értelmezhetetlen, és kb. 2004 óta ennek semmi értelme, 2010 után meg már végképp. Gyurcsány kormányzása felülírta a klasszikus baloldali terminológiákat, – és aki egy pártban vagy kormányban volt Vele, annak nem tudom mi baja Bokrossal –, és Orbán (rendszerének) archetípusa államszervezésben, rezsicsökkentésben, állami piacellenes politikai beavatkozásokban legalább annyira Kádár, mint Horthy.

Ma tehát nem a jobb – bal között húzódik a valós és át nem léphető határ, mert ezek relativizálódó, szoft fogalmak. Így végre tisztán kellene látni mindenkinek (okos)Tóbiástól Schifferig, hogy az egyetlen, valós törésvonal a demokraták és az etatista/felülről vezénylők (majdnemdiktatúrások) között húzódik. Kérem, hogy mindenki ennek megfelelően helyezze el magát.

A Gittegylet dicsérete

Ezt a blogbejegyzést már 1991 körül meg akartam írni. De egyrészt elsodort az élet, másrészt (harang híján) akkor még blogom se volt, sőt, még NET se…

De akkor, a rendszerváltás múló eufóriájában indult el bennem az érzés, hogy civil szerveződés, önszerveződő alap-közösségek nélkül nincs demokratikus állam, nincs demokratikus működés és lét: a demokráciának nem elég a jogi kereteit létrehozni, ez szocializációs, kulturális - tanulási kérdés. (is) Erre a tanulásra, a készség-szint elsajátítására égető szükség lett volna (ma: lenne), mert a Kádár rendszer gondosan kiirtotta a civilséget, és kötelező, felülről szervezett/irányított tömegszervezetekben (kisdobos – úttörő - KISZ) adta meg a szükséges közösségi élményt, anélkül, hogy az önszerveződés, önkormányzatiság, konszenzus-kereséses viták mechanizmusát megtanulhattuk volna. (Ehelyett ez a betagozódásba, a rendszer karrier-vonalára terelt: a KISZ titkárság a párttagság előszobája volt…)

Én már akkor attól féltem, hogy szocializációs hiányok miatt nem tudunk természetesen élni a rendszerváltás adta lehetőségekkel. Engem mindig nyomasztott a veszély: rendszerváltás helyett elit/hatalomváltás lesz, de a mechanizmusok, a társadalom belső/valós működése nem változik érdemben. Ebben a helyzetben néztem újra a ’90-es évek elején a „Pál utcai fiúk”-at, és döbbenten tapasztaltam, hogy azokat a fordulatokat, technikákat – „Tiltakozok!”, „Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni!”, „Ügyrendi javaslatom van”, „Nyomatékosan kérem az elnök Urat”, „Megadom/megvonom a szót”, "A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk, és bejegyezzük őket az egyleti nagykönyvbe." –, amiket mi – mint új közéletiek –, kínkeservesen/újdonságként tanultuk a Parlamentben, ezek a gyerekek – a mindenki által lenézett, a „gittrágás”, a formalista áltevékenyég szimbólumának tekintett – egyletükben készség szinten, magától értetődően és precízen alkalmazták. És mertek szembefordulni, véleménnyel lenni, kilépéssel fenyegetőzni. Akkor értettem meg, hogy attól, hogy a gittegylet (pontosabban: „Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.) alapítási céljának társadalmi hasznossága erősen vitatható – és valóban kinevettető a szabályok öncélú majmolása –, ez még egy NAGYON fontos intézmény. Egyrészt mert a gyerekek belenőnek a demokratikus játékszabályokba, és mint más szerepjátékokkal, az életre készülnek fel, másrészt a gyerekek azt játszák, amit maguk körül látnak, tehát bő száz ével ezelőtt a közélet sokkal demokratikusabb volt, mint ma…

Igen, ahhoz, hogy végleg kikerüljünk a régi és új Kádár rendszerből, a gitt egyleteknél kell kezdeni. 

Újra kell építeni a „demokrácia kis köreit”, meg kell tanulnunk, létformánkká kell tenni az ezzel kapcsolatos viselkedés és szervezeti formákat, technikákat. Meg kell tanulnunk szerveződni. Magánügyekben és közügyekben egyaránt.

Ezt persze nem csak én tudom ezt, így nem véletlen, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere utál minden valóban civil kezdeményezést, minden olyan kört, ami rajta kívül keletkezik. És persze a regénybeli Rácz tanár úr is az Egylet felszámolásán serénykedett: „És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza!” De legalább nem küldte rájuk a a NAV-ot és a TEK-et.

Ami marad: várjuk, hogy hátha a norvégok küldenek egy kis gittet.