Végre már az utcán van amit a szakmában régóta mondunk: a háziorvosi
rendszerünk fenntarthatatlan. „Lassacskán
eltűnnek a háziorvosok”címmel írt tegnap is a WebORVOS,
a NOL
cikkének címe szerint „A magyarok
felének nem lesz háziorvosa 2025-re”, és az ombudsmanhoz fordult a
Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete, hogy az alapvető jogok biztosa
igazolja állításukat, ami szerint Magyarország nem képes polgárainak garantálni
a testi-lelki egészséghez való jogot, mert már most 259 háziorvosi praxis
tartósan betöltetlen, így több mint 400 ezer ember alapellátása megoldatlan. Igen,
ezek a jóslatok megalapozottak. És a 259 árván maradt praxis még csak a kezdet,
10-15 éven belül valóban akár a települések a fele maradhat háziorvos nélkül,
annyira kihalófélben van ez a szakma. A ma működő háziorvosok több mint 40%-a
már 2014-ben 60 év feletti volt. Közel 2500 háziorvos 60 év feletti, és ebből
több mint 600 a 70 évet is átlépte…
Az ábra jól mutatja, hogy 4 év alatt mennyit öregedett a
szakma, és hogy mennyire nincs utánpótlás. Ha a külföldi elszívó hatást is
figyelembe vesszük, akkor egyértelmű, hogy az évente belépő kb. 100 háziorvosi
rezidens nem fogja tudni pótolni az elöregedés miatti kiesést. És még az is
lehet, hogy nagyon jól fog dolgozni a Kormány, megbecsüli a háziorvosokat, és így
nem 2000-el, csak 1500-al csökken a háziorvosok száma. Ez messze nem a fele a
jelenlegi 6500-as háziorvosi számnak, tehát 10 éves távon kb. harmadával,
negyedével csökkenhet a háziorvosok száma. De gondoljuk végig: ha Budapesten kiesik
egy praxis, attól a Budapest nevű település még nem lesz ellátatlan. De ha egy
faluban zár be az egyetlen doktorbácsi rendelője, ott jó eséllyel nincs tovább.
És amiről nem beszélünk: az elszegényedett vidék életminősége sem teszi vonzóvá
a falut, így a városi üres állás könnyebben talál gazdára. Mindezek alapján
sajnos tényleg nem riogatás, hogy változás nélkül a 2809 község fele orvos
nélkül marad.
Lehet persze azt mondani, hogy ha a szakemberek szerint egy
nemzet egészségi állapotában az alapellátás teljeskörű elérhetősége a
legfontosabb, akkor tessék erre többet költeni! Hiszen a „több pénz” itt még a
számtanpéldában értelmezhető mennyiség lenne, és ugye van az a (kellően sok)
pénz, ami kompenzálja a kistelepülések kulturális hátrányait. Rossz hírem van:
ez nem megoldás. Egyrészt, mert ha 2000 orvost kiviszünk a kórházból, rendelőintézetből
a falusi praxisokba, akkor ki fog operálni, CT-t készíteni, komoly betegségeket
kezelni? (És könnyeden feledkezzünk meg arról, hogy egy MR specialista
radiológus vagy szívsebész professzor vajon mit tud kezdeni a falusi
rutinbeteggel?) Másrészt: a hagyományos egy falu egy orvos+nővér modell nem is
lehet tartós cél, mert nem korszerű, nem nyújt megfelelő beteg-biztonságot.
Változik a világ, fejlődik a tudomány, új orvosi eszközök, új eljárások
jelennek meg, ráadásul általában is fejlődik az ország, az infrastruktúra:
lerövidülnek a távolságok. Mindez változásokat követel, mert az alapellátásban szükséges és korszerű
orvosi tudás ma már nem birtokolható egy személy által, és ugyanígy a korszerű és
szükséges orvos-technika (modern EKG, ultrahang stb.) nem működtethető
költség-hatékonyan egyetlen orvos által. De ha arra gondolunk, hogy a
korszerű szemlélet szerint mi mindent várunk el ma egy háziorvostól (a betegei gyógyításán
kívül a teljes praxis átszűrése, a kiszűrt krónikus betegek gondozása, a
további ellátás megszervezése, de a terület „egészségfejlesztése” is, azaz az
egészségesek életmód-tanácsadása, „egészségnevelése” stb.) akkor látjuk, hogy
már rég kiosztották azt a bizonyos lámpást is… Ebben a rendszerben több teher
nem rakható a hagyományos háziorvosi praxisokra.
Hogy mi a megoldás? Ami a világ
számos pontján. Ha egyedül nem megy,
akkor meg kell próbálni együtt, csoportosan. Ezt hívják a világban csoportpraxisnak,
ahol több, eltérő képesítésű - tudású orvos együtt nyújt egy „egészségházban” 10-15
ezer lakos számára emelt szintű alapellátást. A jövő egészségháza inkább
hasonlít egy mini-rendelőintézetre, de nem szakrendelések vannak benne, hanem alapellátást
nyújt, de emelt szinten. Ebben a modellben a szakellátásokból a „tucat”, az úgynevezett
rutinellátásokat a csoportpraxis nyújtja, de miután a tucat-esetből van a
legtöbb, így az ellátások zöme közelebb kerül a lakoshoz. A csoportpraxis
betegeinek nem kell majd mindenért a szakrendelőbe menni, helyben megkapják a
szükséges gyógyítás zömét. Egy csoportpraxisban biztosan dolgozik majd háziorvosi,
gyermekgyógyász és nőgyógyász szakképesítésű orvos, de beszállhat pl. belgyógyász,
sebész, fül-orr-gégész, vagy reumatológus is. És ne felejtsük: az 5-8 orvos
együtt már meg tud venni olyan műszereket (komolyabb EKG, ultrahang stb.) amit
közösen ki is tudnak használni. Ami nagyon fontos: a csoportpraxis része számos
egészségügyi szakdolgozó, diplomás nővér, mint pl. gyógytornász, dietetikus,
házi szakápolást nyújtó ápoló. A praxisban meg kell, hogy jelenjenek új, ma még
nem létező szakterületek, amelyek tehermentesítik az orvosokat: ellátásszervező
nővér, prevenciós nővér, „felnőtt védőnő”. Ők szervezik majd a szűréseket,
gondozzák a nyilvántartásokat, elemzik a praxis lakosságának egészségi
állapotát, javaslatot tesznek helyi prevenciós – szűrési és gondozási programokra.
De miért is az orvosnak kell telefonálgatnia azért, hogy mikor fogadja a CT a
betegét? Miért neki kell összerakni a logisztikailag is ideális „betegutat”, és
leszervezni ezt? Az orvos dolga a szakmai döntés, az ellátás technikai megszervezését
már rábízhatja másra. Ezekben az egészségházakban működhetnek befogadó
rendelők, melyben „körjáratban” rendelhetnek szakorvosok, és a közösségi térben
gyógytorna mellett elférnek az egészségfejlesztő civil programok is.
Ezek a csoportpraxisok
egyértelműen jobb minőségű ellátást tudnak nyújtani, mint a hagyományos
praxisok, de nem mindent helyben, a beteg lakóhelyén. Ez szükségszerűen
konfliktusokat szül, mert az, hogy jobb lesz az ellátás, az szubjektív, de az,
hogy megszűnt helyben az ellátás, az nagyonis érzékelhető. Ez a probléma
ugyanakkor kezelhető és kezelendő. Először is minden csoportpraxishoz kell
tartoznia egy mikrobusznak, amelyik körjáratban ingyen hozza-viszi a betegeket
a települések között. Hamar ki fog derülni, hogy jobb negyedórát ingyen
buszozni egy jobb ellátásért, mint helyben várni a helyettesítő vendégorvosra. Mindez
nem elég: ki kell találni azt is, hogy mi lesz a település szintű egészségügyi „alap-szervizpont”
a jövőben, vagyis mi az az egészségügyi ellátási
minimum, amit minden telekülésen nyújtani kell. Mert kell ilyen pont, de
nem feltétlenül orvosi munkahelyként. Számtalan megoldás lehetséges, mint például
a települési „Egészségpont”, ami diplomás nővérek segítségével helyben végez
ellátás-szervezési és prevenciós munkát. Megszervezi a beteg ellátását a praxisorvos
utasításai szerint, helyi szűrési- gondozási programokat szervez beutaló-írási,
időpont-foglalási jogosítvánnyal. Tudnunk kell azt is, hogy ha elkezd végre
működni az e-recept rendszer, akkor ez is mentesít egy csomó felesleges,
adminisztratív jellegű orvoshoz fordulástól, és az így rendelt gyógyszerek oda
is kiszállíthatók, ahol esetleg patika sincs. Az „Egészségpont” lehet a
csoportpraxis része is. Ezek mellett meg kell fontolni az „egészségbusz” bevezetését
is, amelyik egy-egy járásban körjáratban viszi házhoz a szűrést és a
szakellátás egy részét. Megoldás tehát lehetséges, de gondolkodnunk, beszélnünk
kell erről, és főleg: nem elég azt mondani, hogy ott van a szomszéd faluban a szuper
csoportpraxis. (A Tieteket meg elvitte a cica…)
Ami nagyon fontos: mindezt nem lehet „reform-dühhel” erőből megoldani,
és nem szabad semmit lerombolni, ami
létezik és jól működik. Tehát Isten ments, hogy egy egylépcsős, határnapos,
kötelező áttérés legyen egy új rendszerre. A jól működő praxisokat nem szabad
bántani, kolhozba kényszeríteni, a csatlakozásnak önkéntesnek kell lennie. Ösztönzők,
és nem kényszerítők kellenek. Az új csoportpraxisok elsősorban, első körben ott
jöhetnek létre, ahol megszűnt a hagyományos alapellátás, így a betegektől nem elveszik
a megszokott ellátást, hanem valami újat, jobbat kapnak az összedőlt helyett. El
kell felejteni azt, hogy kötelező egyen-rendszerekben gondolkodunk: a helyi
adottságoknak megfelelő modelleket kell támogatni, ahol megfér egymás mellett a
régi és az új.
