Minden vérzés eláll egyszer...

„Csökkent azoknak az orvosoknak a száma, akik külföldi munkavállaláshoz kértek hatósági bizonyítványt” tájékoztatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) egészségügyért felelős államtitkársága hétfőn az MTI-t.

Így igaz! Csak az a régi sebész-bölcsesség jutott az eszembe: „Nyugi, minden vérzés megáll előbb-utóbb, a kérdés csak az, hogy a beteg megéri-e ezt élve?” (Mint ahogy a tapasztalt pilóták is tudják, hogy repülő még nem maradt odafent…)

Az okos politikus ma már nyugodtan megígérheti, hogy Ő majd leállítja az elvándorlást: nem lesz aki elmenjen, mert aki mobil az már elment, és aki maradt, az jó eséllyel marad is.
Maradnak, mert van egy létező, viszonylag széles, kicsit idősebb réteg, amelyik a családi-társadalmi beágyazás, kötődés és a nyelvtudás hiánya miatt nem könnyen – vagy csak végszükség esetén – indul útnak. (Ugyanígy kevésbé mozdul az is, aki a hálapénz nevű piramisjátékban már a csúcsra jutott, és neki termel a rendszer.) 

Tehát nem igaz az, hogy mindenki el akar menni, de ez a „stabil” réteg – beosztottak és szakdolgozók nélkül – egymagában nem tudja fenntartani, működtetni az egészségügyet.

Az új számok biztatóak: 2011-ben 1200, 2012-ben csak 1108 orvos kérte ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges igazolást. Ez örvendetes, mert a 92 fős, 7,7%-os csökkenés – ami ha nem is érdemi változás –, az eddigi folyamatos növekedés után akár egy trendforduló kezdete is lehet, mert ha nem is hatalmas, de egy létező, szabad szemmel is látható szám. Ami viszont tényleg biztató: amíg 2011-ben 651, tavaly csak 557 fiatal orvos kért hatósági bizonyítványt a diploma megszerzését követően, és ez már 14,4%-os csökkenés. A javulást ebben a rétegben nem lehet a mobilitást gátló tényezőkre fogni, így valószínű, hogy az ösztöndíj-rendszer is segít ebben.

Ismerve az egészségügy orvos-ellátottsági gondjait, akár örülhetnénk is, ha nem lenne itt a kérdés: a mintegy száz fős deficit-csökkenéshez képest mekkora veszteséget okoznak az új nyugdíjszabályok? Valóban nem érthető, hogy a végre kissé csillapodó vérzés mellett a kivérzett betegen miért kell hirtelen még eret vágni?

Mert az idősebb kollégák azok, akik körében családi kötődés, felhalmozott pénz- és/vagy kapcsolati tőke, a betegek szeretete, a helyi közéletben betöltött formális vagy informális szerep és még ezer szál miatt az elvándorlási késztetés alacsonyabb. Ők azok, akik nagy gyakorlattal rendelkeznek, a betegeik között ismertek és okkal népszerűek, osztályvezetésre, részlegvezetésre alkalmasak – és az említett okok miatt – inkább itthon maradnának. No, ezt a réteget sikerült elbizonytalanítani, választás elé állítani. Vélhetően legtöbbjük a gyógyítást fogja választani – mert hogy ez az életük… – de nem tudjuk, hányan döntenek úgy, hogy inkább az éledő magánszférában folytatják tovább, ahol vállalkozóként már egyszerre kaphatnak díjazást és nyugdíjat. Kár lenne értük, értünk, mert a magyar egészségügy nagyon kivéreztetett állapotban van.

Morbus Hungaricus

Friss hír, hogy a kötelező tüdőszűrés rendszerét (pontosabban: annak elrendelhetőségét) meg akarja szüntetni a Kormány.

No, ez megér egy bejegyzést.

Először is: vegyük ketté a kötelező tüdőszűrés és a Tüdőgondozó Hálózat ügyét.

Az első az egyszerűbb: az általános, kötelező szűrés ma valóban nem indokolt, de a bárhol (azaz bárhol, legyen az egy utca, vagy az ország) elrendelhető kötelező szűrés jogi és technikai lehetőségét meg kell hagyni. A TBC valóban visszaszorulóbban van, örvendetesen csökken az új esetek száma. És az is igaz, hogy ilyen alacsony incidencia (új esetszám) mellett már nem sörétes puskával kell lődözni, hanem kisszámú, jól irányzott célzott lövést kell leadni. Ez igaz, de ettől még ez nem az általános leszerelés, a puskák begyűjtésének az ideje, azaz korai triumfálni a legyőzött betegség trófeáján nyugtatva jobbunkat. A szűrést folytatni kell, de célzottan: az általános szűrés csak azokat éri el, akik nem igazán vannak kitéve a kockázatnak, ezért célcsoport-fókuszált szűréseket kell szervezni a halmozottan veszélyeztetett csoportok számára.

A TBC-vel kapcsolatban két dolgot kell tudni:

1, Az új esetek száma szépen csökken, de ezen belül durván nő a „kezelhetetlen”, az ismert gyógyszerekre nem reagáló úgynevezett, multi-rezisztens fertőzések száma. És ezek az agresszív kórokozók már nem szociális szempontok szerint válogatnak, senki nem védett, senki nem érezheti magát biztonságban…

2, Amit tudni kell: a Morbus Hungaricus azért mégiscsak a szegények, a mélyszegénységben élők betegsége. Miután a társadalmi polarizáció nem csökkent, sőt nőtt a gettósodó mélyszegénységben élők száma, növekszik a TBC terjedésének esélye is. Ez bármikor elérhet egy kritikus tömeget, és ez az új, agresszív törzsekkel egy járvány kiindulójává válhat. (És ne feledjük: a tetűjárványok a budai elit iskolákat sem kímélik, nem lesz ez másként a TBC-vel sem.)

Ezek alapján tehát az általános, kötelező szűrés nem célszerű – még egy nagyobb, de körülírt területi egységre elrendelten sem –, de célcsoportra szűkítve (ami nem csak területi fókuszt jelent, hanem közösségeket, élethelyzeteket is) feltétlenül fent kell tartani az elrendelhető szűrések lehetőségét. Ahhoz pedig, hogy ez működjön is: szorosabb együttműködés kell a szociális rendszerrel, az utcán, a szegények között dolgozó hiteles karitatív szervezetekkel, mert ezeket az embereket meg kell találni, el kell érni, és szükség esetén ki kell emelni.

A második kérdés már nehezebb: mi legyen a tüdőgondozó-hálózat sorsa?

Ami biztos: önálló, TBC-t szűrő hálózatra semmi szükség. A klasszikus TBC szűrés, az „ernyőkép-szűrés” – mint teljes körű szűrés – okafogyott és idejét múlta. A hagyományos felszereltségével viszont ez a hálózat nem alkalmas másra, mert számos esetben nem képes a tüdőrákot kezelhető stádiumban felismerni. Ahhoz más eszközök szükségesek.

A „merre tovább”-ról a vita régi. 1990-ben az egyik irányzat vezetőjeként a Korányi Intézet akkori igazgatója, Naszlady professzor a tüdőszűrő hálózatot egy önálló, általános szűrési hálózattá akarta fejleszteni. Az egészségpolitika akkori másik ága – köztük/élén e sorok írójával – a háziorvosi rendszert, az alapellátást akarta a beteg egészségének „ügygondnokává” tenni, aki mögött konzultációs kiszolgáló rendszerek állnak. De a szűréseket ebben a szemléletben nem egy független szervezet végzi, hanem ugyanaz a háziorvos szervezi, aki utána a kiszűrt betegséget kezelni is tudja.

A jövő várhatóan a két álláspont között lesz. Ami biztos: ismerve a háziorvosok korösszetételét és a technológiai trendeket, a hagyományos egy orvosra – egy praxisra alapozott, minden településen jelen levő háziorvosi rendszer nem lesz fenntartható. Ez sajnos nem szándék kérdése. A jelenlegi rendszer helyét várhatóan a mikro-térségi egészségházak veszik át, amelyekben – ma szakorvosi feladatnak tekintett ellátásokkal kiegészítve – valódi csoportpraxis jelleggel működik majd az alapellátás. Ennek a hálózatnak lehet majd egy diagnosztikai – szűrési háttérintézménye az átalakuló hálózat.

A „tüdőszűrők” kora valóban lejárt, de egyrészt még a TBC koránt sincs múzeumba küldve, másrészt a közel 160 intézményes hálózatnak meg lehet, és meg kell találni az új feladatát és helyét a szükségszerűen átalakuló egészségügyben.

A 13. havi nyugdíj, avagy indul a hülyeségverseny?

Jajistenem.

Rég nem írtam. Az ünnepek alatt azzal mentegettem magam, hogy én nem bér-blogger vagyok hanem önmegvalósító, és az igazi önmegvalósítás az, ha az ember végre a családjával töltheti az ünnepeket. A többi kifogás és póttevékenység.

Az ünnepek persze elmúltak, visszatért a világmegváltó hangulat és iniciatíva. Persze történés is volt/van bőven, de melyikkel is kezdjem, és hogy tudok egyszerre időszakzáró és jövőbemutató lenni: szóval köldöknézés.

És most csengettek: A 13. havi nyugdíj újbóli bevezetésén gondolkodik a kormány - értesült az Index. Nagyon remélem, hogy ez csak a bal-lib ellenzék politikai hoaxa, mert „viccnek azért durva lenne”, de komolynak életveszélyes.

Mit is kell tudnunk ehhez?

1.) A társadalombiztosítási nyugdíjrendszer az úgynevezett felosztó-kirovó rendszerek közé tartozik. Ennek lényege – ellentétben a váromány-fedezeti biztosításokkal – hogy a jogosultság járulékfizetés alapú, de a befizetések nem az adott befizető-tömeg felhalmozását gazdagítják (ami a fedezete lenne a későbbi kifizetéseknek), hanem ebből a pénzből az aktuális (régebben keletkezett) kifizetéseket teljesítik. Ebből következik, hogy a befizetéssel jogot szerzünk, de ennek fedezete nem célzott felhalmozás, hanem a társadalom általános teherbíró képessége. Leegyszerűsítve: az én befizetésem nem az én nyugdíjam lesz, hanem az apám nyugdíját fizetik ebből, és az én nyugdíjam fedezete a fiam befizetése, és a fiam… Hát Ő csináljon több gyereket, ha nyugdíjat akar. Ennek következménye a „járni jár, de nem nagyon jut” elv egyre erősebb érvényesülése.

2,) Magyarország demográfiai katasztrófa felé sodródik: az elmúlt 30 évben egyre kevesebb gyerek született, amihez az utóbbi időben a magas halálozási arány csökkenése járul. A következmény: egyre kevesebb aktív korú­nak kell egyre több időst eltartania. Az ábrán jól lát­szik, hogy a Ratkó gyerekek milyen születési csúcsot je­lentettek az ötvenes évek első felében. Nem kell hozzá nagy szakértelem, hogy ki­számítsuk: ugyanez a „döm­ping” fog rázúdulni a közel­jövőben a nyugdíjrendszerre is, hiszen ez a korosztály most éri el a nyugdíjkorha­tárt, miközben az „eltartó” Ratkó unokák már kevesebben vannak, és azok egy része is külföldön…

Ezt a „természetes” demográfiai folyamatot egyéb körülmények is nehezítik.

• Nincs (volt - nincs) a kettes pillér, a magánnyugdíj pénztár. Emlékeztetőül: a kötelező magánnyugdíjpénztár lényege az volt, hogy a ’90-es évek közepén felismerték, hogy itt valamikor (2015 körül) nagy baj lesz, és ezt a magas (de kalkulálható) implicit államadósságot (legalább részlegesen) előrehozott-szétterített explicit adóssággá alakították. Ez a pénz el lett költve, így a nagyméretű implicit államadósság (tömeges nyugdíjfizetési kötelezettség) egyszerre fog explicitként a nyakunkba zuhanni.

•  A „rendszer tisztítása” kapcsán számos nyugdíjszerű, illetve előrehozott nyugellátás más támogatássá alakult. Ez átmeneti könnyítést hozott a nyugdíjkasszának, de ezek az emberek a közeljövőben az életkoruk alapján „valódi” nyugdíjasok lesznek, és visszakerülnek a rendszerbe.
•  A Kormány a közkiadások féken tartása, a munkaerő-piac „frissítése” miatt „kényszer”nyugdíjba küld, segít, motivál tömegeket. Ennek adott esetben lehet pozitív hatása is, de egy biztos: ezek az intézkedések a nyugdíjasok számát növelik.
• (Mint tudjuk) a makro-pálya bizonyosan emelkedő és biztató, de az idősík semmiképpen nem úgy alakul, mint ahogy a megálmodók szeretnék. Ebből következik, hogy a Ratkó gyerekek tömeges nyugdíjba vonulásának idejére a GDP látványos, ugrásszerű emelkedésére hiúság számítani.

Tehát nyugdíj ügyben egy releváns kérdés van: honnan fogják az én kortársaim nyugdíját 2-3-5 év múlva kifizetni, és nem kellene ilyen ötletekkel hergelni a közvéleményt. (Mert mint tudjuk: 8 évvel az EU csatlakozás után még mindig csak 1014 méter magas a Kékes, és nem nagyon közeledik az EU átlaghoz…)

A választás csak 2014-ben lesz. A kötelező hülyeségversenyt nem kellene ilyen magas téttel indítani.