A reformhattyú halála

Őszintén drukkoltam és drukkolok Ónodi Szűcs Zoltánnak, mert az elvesztegetett 5 (+2) év után égető szükség lenne reformra, vagy pontosabb szóhasználattal: az egészségügyi rendszer működésének, szerkezetének hozzáigazítására a megváltozott szükségletekhez, a folyamatosan fejlődő, változó technológiai, szakmai és kulturális környezethez.

Az államtitkár első nyilatkozatai ezt sejttették: hogy hozzáfog, végre átalakítja a szerkezetet, a működést és az érdekeltséget. Ezzel jobb megbecsülést ér el a nővérek és orvosok számára, lassul az elvándorlás, javul az ellátás biztonsága, minősége. Helyes. Ebben bíztam. Valójában ennek drukkolok most is, egyrészt mert életem utóbbi 25 éve erről szólt, másrészt a személyes érintettség okán: most érek abba a korba, amikor az egészségügy nem csak rendszerként érdekel, hanem egyre nagyobb eséllyel betegként is. Tehát: Hajrá!

Ez a reményem foszlott szerte, amikor elolvastam Dr. Haidekker Bence példásan megírt, a kiutalt vitriollal nem takarékosan bánó cikkét, amelyben tövig próbálja mártani levélbontó papírkését a „fekete ruhás nővérbe”, Sándor Máriába és a most alakult Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének egyik alapítójába, Dénes Tamásba. (Önjelölt forradalmárok az egészségügyben). Az egyértelműség kedvéért: Dr. Haidekker Bence az Állami Egészségügyi Ellátó Központnak – előző vezetője: Ónodi Szűcs Zoltán –, a kórházak „KLIK”-jének (pontosabban: fenntartójának) a felsővezetője. Pontos titulusa: az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK) Intézményigazgatási, Ellenőrzési és Ügyfélkapcsolati Igazgatóságának igazgatója. Note! intézményigazgatási és ellenőrzési Igazgatóság (csak óvatosan azokkal a háborgásokkal, Facebook bejegyzésekkel!). Ha bárkinek is kételye lenne, és egy ifjonc lelkes és kontrollálatlan túlmozgásának tartatná a cikket, akkor azt megnyugtathatom, hogy egy ilyen cikket ilyen pozícióban két esetben jelentethet meg valaki: vagy ha előtte bemutatja a főnökének – jelen esetben az államtitkárságnak –, vagy ha felkérik, utasítják rá.

Itt fogyott el a reményem. Mert többszörös személyes tapasztalás, hogy a reformhoz, a szükséges változások végig viteléhez nem elég a felkészült, okos elgondolás, hanem ehhez minimum még 3 dologra is szükség van:

1.      A balhét elvivő politikára

2.      Többletforrásra (ha vannak is a rendszerben feltárható tartalékok, az átalakítás költségeit a kormányzatnak kell beletenni)

3.      támogatókra, szövetségesekre, azaz potenciális „nyertesekre”.
.

Hogy is állunk ezzel a három feltétellel?

Ad 1)

A politika ma, ha akarja, akkor erős, beleáll, elviszi a balhét, leveri az ellenzőket és a poharat. Ebben (erőben) tehát nincs hiány. A kérdés csak az, hogy ebbe bele akar-e állni, akar-e valamit kezdeni az egészségüggyel a politika, vagy abban érdekelt inkább, hogy szép csendben menjenek végbe a spontán folyamatok, a leépülés, és magára hagyja az ágazatot, beáldozva annak politikailag nem elég fontos felsővezetőjét.

Ad 2)

Többletforrásra márpedig szükség van. Két okból is.

Egyrészt, mert ennek a meggyötört és hitehagyott, a politika által elárult ágazatnak olyan alacsony a reform-compliance-e, hogy érdemi többletforrás, béremelés nélkül nehéz bármilyen együttműködésre bírni. Ráadásul, amikor Magyarország az az ország, amelyikben a legalacsonyabbak között van az EU-n belül az egészségügyi közkiadások GDP-n belüli aránya, akkor tényleg érthető az ágazat és a betegek elkeseredése. (Hiába dübörög a gazdaság, ez egy hangszigetelt ágazat.)

Másrészt: bár én is azt állítom, hogy az egészségügyi ágazatban vannak feltárható tartalékok – elsősorban a torz és redundáns struktúrák miatt –, de Münchausen elmegy az anyjába: ez a rendszer a belső tartalékokból nem újítható meg. Még az is kérdés, hogy egy hatékonyabb rendszer működtethető-e ennyiből, de a tranzíciós költségek nem úszhatók meg, azt bele kell tenni. (Senki nem vitatja, hogy a kondenzációs kazánra való váltás és a nyílászárók cseréje megtérülő beruházás, de attól, hogy megtérül, még ki kell fizetni…).

Ad 3)

Szövetségesek márpedig kellenek. De kik is lehetnek azok?

A potenciális szövetségesek:

·         a lakos/beteg

·         a szakma

A beteg elvben megnyerhető szövetséges, de mint itt is olvasható, ez csak elvi lehetőség. Mert a reform a technológiai fejlődés miatt mindig szokásokat sért, kapacitásokat rendez át, jogokat korlátoz. Ezek a korlátok, jogszűkítések jól érzékelhetők és azonnal jelentkeznek, az egészségügyi ellátás minőségének megítélése (a kórházi vacsorát leszámítva) bizonytalan, és nem promt hatás. Tehát a lakos nem igazi szövetséges ma.

A szakma nem homogén massza. Gondolhatná a tárca vezetése, hogy nyugi, nincs baj, hiszen a Kamara „megvan”, azzal majdcsak elleszünk. És tényleg: Éger István nemcsak kikérte magának a sztrájk esetleges lehetőségét, de kedvesen még „elmúltnyócévezett” is. Hiba azt hinni, hogy Éger lojális a kormányhoz. Ő a változatlansághoz, az érdekek sérthetetlenségéhez lojális, „harcának” lényege, hogy „több pénz kell, csak ne változzon semmi.” A Molnár Lajos elleni dühödt utálat oka nem politikai volt a MOK-nál: attól féltek, hogy jön egy új, racionális, valós érdekek mentén működő tulajdonos, aki rendet tesz, privilégiumot, érdeket sért. Tehát a MOK addig lesz partner, amíg nincs valós, szokás-sértő reform. Akkor Éger István ismét (fel)támadni fog.

Két réteg van ma az egészségügyben, amelyik partner lehet: a szakápolók, és a fiatal orvosok, akik még nem hálapénzből élnek, akik szeretnének egy korszerű, „normális” egészségügyben élni és dolgozni, akik nem akarnak beszállni a hálapénz nevű piramisjátékba. (Még egyszer mondom: aki már feljutott a piramis csúcsára, az ellenérdekelt a változásban.) A nővérek méltó körülmények között tisztességes munkából szeretnének megélni, és ha ezt megkapják harmadik állás vállalása nélkül, akkor csendben teszik a dolgukat tovább a beteg mellett. Méltó, biztonságos munkakörülményeket, megélhetést biztosító béreket akarnak, nem mást, nem többet, nem politizálnak. A”fiatalok”, a rezidens szövetség, a „64-ek” levelének aláírói, az 1001 orvos a hálapénz ellen Facebook csoport tagjai ennél többet akarnak: olyan egészségügyet szeretnének, amilyenről Ónodi Szűcs államtitkár első nyilatkozataiban beszélt. Amit meg kell érteni: a hálapénz kérdés számukra nem jövedelemelosztási kérdés, hanem a rendszer torzulásainak a fenntartója, minden ésszerűsítés, szabály- és protokollkövetés legfőbb gátja, ezzel a betegbiztonság fő ellensége. Szeretném itt is Dr. Haidekker Bence (azaz Ónodi Szűcs Zoltán) figyelmét felhívni arra, hogy mindenek ellenére ma a Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének nyilvános bemutatkozásán a Kollegák nem arról beszéltek, hogy kormányt akarnak buktatni, hanem hogy szigorúan politikamentesen a jobb ellátásért, a nyilvános minőségügyi indikátorokért, a tiszta, átlátható szakmai szabályokért és a megfelelő munkát lehetővé tevő bérezésért harcolnak.

Magyarul: változás, átalakítás és többletpénz nélkül az egészségügy nem tudja a magyar lakosság ellátását biztosítani. De a változáshoz nem elég a pénz, partnerek is kellenek. Akkor meg nem abba a rétegbe kellene belerúgni, amelyik felajánlja szakmai segítségét, és az egyetlen reális szövetséges egy jobb egészségügyért.

Demográfiai bomba újratöltve

Még 2012-ben írtam egy tanulmányt az európai demográfiai kihívások lehetséges következményeinek forgatókönyveiről, és ez 2014-ben meg is jelent a nagyközönség előtt méltán ismeretlen (egy szűk szakmát megszólító, webes változatban nem terjedő) Magyar Gerontológia című szaklapban.

Az írás lényegi gondolata az volt, hogy a demográfiai torzulás, az elöregedés miatt Európa komoly bajban lesz, de a folyamat kimenete kétesélyes. Az egyik forgatókönyv az elöregedést az ellátási igények és az eltartottsági ráta növekedése miatt a jóléti rendszereket szétzilálójának, ezzel az egész gazdaságot katasztrófába sodrónak, fenntarthatatlanak, az egész európaiságot bedöntőnek véli. A másik nézőpont a munka fogalmának, világának átalakulása miatt az idősöket fontos gazdasági tényezőnek, fogyasztást fenntartó, munkahelyteremtő rétegnek tartja, és ekként – szolgáltatás­generálóként, megmentőként – tekint az idősödésre. Hogy melyik forgatókönyv lesz a meghatározó, azt ma még nem tudjuk, mert a nagy kérdés az, hogy a technológiai fejlődés megteremti-e a gazdasági fenntarthatóság alapját, kivált-e a termelésben annyi munkaerőt, hogy a fő probléma ne a munkaerő biztosítása, hanem a foglakoztatás megoldása legyen, amiben az egészségügyi és a szociális szféra lehet a legfontosabb felvevő terület.

Az írás érdemi állítása, hogy hiába a technológiai fejlődés, „emberfedezet nélkül nincs gazdaság-fedezet”, azaz bármely forgatókönyv esetében szükség van a demográfiai egyensúly korrigálására, ami – rövid- és középtávon – nem lehetséges migráció, „emberimport” nélkül. Erről már akkor óvatosságra intően írtam: „A migráció politikailag forró krumpli, de a probléma megkerülése nem állítja meg a folyamatot. Ezért a migrációs folyamatokkal szembe kell nézni, és lehetőség szerint úgy kanalizálni, hogy ez ne segítse enklávék és etnikai konfliktusok kialakulását. Ezért a közeljövőben elkerülhetetlen egy középtávú migrációs politika kialakítása.

Ezek a gondolatok nem váltak okafogyottá, így önmagukban megérdemlik az „ön-másodközlést”, a netes nyilvánosságot, de az elhatározás oka nem ez. Az írás elején áll egy általam előadásokban már 2009-ben is használt mottó, amely szerint

„50 vagy 100 év múlva a közepesen jómódú vietnamiak, laosziak, japánok vagy kínaiak úgy fognak Európába járni turistáskodni, mint ahogy mi járunk ma Egyiptomba, vagy Tunéziába. Szegény, kicsit koszos, elmaradott országok, bizonytalan a közbiztonság és a higiénia, de olcsó, ráadásul híres a történelmük, és milyen gyönyörű romjaik vannak…”

Mindezt akkor írtam, amikor még fel nem merült az, hogy európaiságunkat, jövőnket az új népvándorlás veszélyezteti, és azt gondoltam, hogy ennek az apokaliptikus víziónak az elhárításában érdemi (pozitív) szerepe lehet a migrációnak.

Az élet azóta felülírta azt, hogy mit és hogyan gondolkodunk a migrációról, de nem írta felül azt, hogy Európa önmagában, a migrációs hullámtól függetlenül beteg, és komoly fenntarthatósági gondokkal küzd.

Mindez egy nagyon kemény kérdés feltevésére kényszerít:

• Mindennek ellenére megpróbáljuk integrálni a betelepülőket, és létrejön egy új Európa, ami ugyan már egyáltalán nem az, mint ami volt, de legalább érdemi, meghatározó része vagyunk,

vagy

• bezárkózunk, ellenállunk, tovább gyengülünk, és egyszer csak elsöpörtetünk, mint annyi hatalom és kultúra a történelem során.

Uff. Én szóltam, és félő, hogy ezt is csak akkor halljátok meg, amikor már késő.

* * *

Itt nincs oldaltörés, úgyhogy álljon itt folytatólagosan az inkriminált tanulmány.
Hitelességi és lustasági okokból az ábrákat nem frissítettem, hiszen ez a 2012-ben leadott, 2013-ban korrektúrázott írás másodközlése.

* * *

Dr. Kincses Gyula[1]

Átértelmezett gondolatok a demográfiai krízisről, a következményekről és a lehetséges stratégiákról[2]

Mottó:    „50 vagy 100 év múlva a közepesen jómódú vietnamiak, laosziak, japánok vagy kínaiak úgy fognak Európába járni turistáskodni, mint ahogy mi járunk ma Egyiptomba, vagy Tunéziába.

Szegény, kicsit koszos, elmaradott országok, bizonytalan a közbiztonság és a higiénia, de olcsó, ráadásul híres a történelmük, és milyen gyönyörű romjaik vannak![3]”

.

A demográfiai helyzet és az ebből származó determinációk

A demográfiával, nyugdíjrendszerrel foglalkozó szakemberek régóta tudják, régóta állítják, hogy Magyarország – Európa legtöbb államához hasonlóan – demográfiai katasztrófa felé sodródik. Ma már hozzá vagyunk szokva a hangzatos és erős állításokhoz, és a politikai retorikák okozta torzulás a valóban erős állításokat is devalválja. Különösen igaz ez egy olyan korban, amikor egyes politikai oldalak bizonyos fogalmakat kisajátítanak, és ezeket a problémákat a „sorskérdés” szintjére küzdik fel. A demográfiai katasztrófa kifejezés ugyanakkor nem retorikai fogás, hanem a valós, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott fenyegetések közé tartozik.

A WHO HFA adatbá­zisából származó 1. ábra (2013. novemberi online letöltés alapján) világosan mutatja: az idősek (itt: 65 év felettiek aránya) dina­mikusan nő, és bár más a bázis, de ez a növekedés üteme kvázi azonos Euró­pa fejlett és kevésbé fej­lett államaiban, ponto­sab­ban térségeiben.

Ez a kérdés egész Eu­rópa jövőjét meghatá­roz­za: a kultúránk, a szoká­saink, de a világban be­töltött szerepünk kerül veszélybe a demográfia lehetséges – és előre tudhatóan negatív – forgatókönyvei miatt. A probléma tehát nem magyar, hanem európai probléma, de Magyarországot ez az átlagosnál súlyosabban érinti, és az általános európai trend ráadásul tovább rontja a mi kilátásainkat is.

Magyarországot– mint általában az európai or­szágokat – a második világháború után tartó­san a lakosságszám növekedése jellemezte. Ez a tendencia – el­lentétben számos nyu­gat-európai és volt szo­cialista országgal – már a ’80-as évek elején megtört, és elindult a népesség tartós és folyamatos fogyása. Alacsony a születések száma, és bár a ’90-es évek kö­zepén megállt a halá­lozások arányának nö­vekedése, a halá­lozási arányszámok még így is magas szinten stabilizálódtak. Az emelkedés valójában már a ’70-es évek elején megtört (lásd termékenységi ráta alakulását az ábrán), de a születések abszolút számában a Ratkó gyerekek reprodukciós korba lépése miatt csak a 80-as években manifesztálódott. (lásd 2. ábrát)

A népességszám csökkenésének az alapja tehát az alacsony születési szám. (3. ábra)

A helyzet súlyos, mert a demográfiai folya­matok részben kódol­tak, így tartós népes­ségfogyás prognosz­tizálható. Az elmúlt é­vek tartósan alacsony születésszáma meg­határozza a közeljövő népességének kor­összetételét: a 10 év­vel ezelőtt meg nem születettek nem fog­nak 10 év múlva meg­jelenni a munkaerő­piacon, és főleg nem fognak tíz-húsz éven belül szülni. A Ratkó gyerekek demográfiai bummja a közeljövőben fordul teljes egészében az eltartotti korba, de a demográfia törvényszerűségei miatt ez a hullám az „utórezgéseiben” már csillapodik és szétterül: a „Ratkó unokák” és „dédunokák” már nem jelentenek hasonlóan markáns demográfiai csúcsot. A természetes nép­szaporulat ugyan csak a ’80-as évek elején fordult negatívba Magyarországon, de a baj sokkal korábbi: a ’70-es években került aktív reprodukciós korba a Ratkó generáció, akiknél a pozitív családtámogatási rendszerek bevezetése – GYES, lakástámogatás – ellenére a népesség-fogyást megalapozó teljes termékenységi arányszám[4] már a ’70-es években is folyamatosan csökkenő volt, és lényegesen alacsonyabb, mint a többi szocialista országé[5]. A ’80-as években a Ratkó gyermekek kikerültek a jellemzően reproduktív korból, így tovább csökkent a termékenységi mutató, ami a növekvő halálozási számokkal együtt már a népesség jelentős és tartós fogyását eredményezte. A ’90-es évek (az évtized eleji optimista „meglódulás” után) durva csökkenést hoztak a termékenységi rátában, a 2000-es évek termékenységi rátája pedig Magyarországon hullámzóan stagnáló, miközben úgy a régi, mint az új tagállamok átlaga emelkedő. 

Mielőtt bárki félreértene: a lakosságszám, illetve an­nak csökkenése nem számszaki kérdés. Nálunk sokkal kisebb országok köszönik, jól vannak. Valós gondot nem a nominális csökkenés, hanem a kor­összetétel változása, az ún. eltartottsági ráta folyamatos és kódolt növekedése okoz­za.

A Népesedés-tudományi In­tézet előreszámításának „alapváltozatát” bemutató 4. ábrán jól látható a 65 év felettiek arányának várható növekedése, ami alapvetően a munkaképes korosztály rovására fog végbemenni. A helyzet várhatóan ennél rosszabb lesz, mert az alapváltozat a demográfiai premisszákból indul ki, de az életminőség, az egészségkultúra általános fejlődése (pl. a dohányzással kapcsolatos társadalmi attitűd-váltás), és mégin­kább az egészségtudo­mányok várható fejlődése (pl. egy várható áttörés a rák-gyógyításában, illetve a genomika eredményei­nek alkalmazása) érdem­ben növelheti a megélhető átlagos életkort, és ezzel az idősek arányát. (5.ábra)

A helyzetet tovább ne­hezíti, hogy az egyetlen kívánatos forgatókönyv (az idősek számának növeke­dése mellett a gyermekek számának, arányának szükséges növekedése, azaz a reprodukciós ráta normalizálódása) egy hosszabb (minimum 20 éves) átmeneti időben tovább élezi a problémát, mert a javuló korfa átmenetileg tovább növeli az eltartottsági arányt. 

A demográfiai trendekben fontos a csecsemőhalá­lozás alakulása (7. ábra), hiszen a születéskor várha­tó átlagos élettartam 1920 és 1960 közötti lényleges növekedése (41 évről 66 évre!)

elsősorban a csecse­mőhalandóság örvendetes javulásának köszönhető. A 6. ábrán látható, hogy a fel­nőttkorban várható élettar­tamban nincs olyan komoly javulás. (Ugyanebben az időtávban a 40 évesek élet­kilátása „csak” 7 ével növe­kedett, a 60 éveseké pedig csak bő két évvel.)

A Csecsemő, és általában a gyermekkori halálozások – szerencsére – olyan alacsony szintre csökkentek, hogy ennek további érdemi csökkentése már nem lehetséges, így ennek a közép- és hosszú távú demográfiai trendekben már nincs szerepe.

A népességszám csökke­nést zömmel kulturális okokkal (életforma és szemléletváltás, család­modell váltás, individua­lizmus stb.) szokás ma­gyarázni, és általában ne­gatív jelenségként említik. De ha Így a születésszám drámai csökkenése (túlkorrigáló) önszabályozásnak is tekinthető, ami végsősoron a hosszútávú fenntarthatóságot szolgálja.

belegondolunk: a csecsemőhalandóság 7. ábrán látható erős csökke­nése, a megélhető élettar­tam növekedés, a nagy járványok kiiktatása mellett ma olyan túlnépesedés lenne, ami sokkal nagyobb problémát jelent, mint a jelenlegi állapot.

.

.

A kormányzati politikák hatása

A helyzet folyamatosan romló, a megalapozott prognózisok elkeserítők, de az elmúlt 40 évben a kormányok (rendszertől és oldaltól függetlenül) mégsem tettek semmi érdemit, azaz a kormányzati reakciók mégis hagyományosan gyengék, mert bár a kérdés párt-függetlenül visszatérően fel - fel bukkan a retorikákban, de a kérdés súlyán való kezelése mégis elmaradt.

Az utolsó „igazán” komplex és érdemi (valójában máig példaértékű) program a ’70-es évek elején született meg. Ez a folyamat is korábban, már a ’60-as évek közepén kezdődött: 1965-ben érdemben megemelték a családi pótlékot, majd 1967-ben bevezették a gyermekgondozási segélyt (GYES). A komplex népepedési program az 1040/1973. (II. 13.) MT számú határozatban lett meghirdetve[6], melynek leglényegesebb eleme a gyermeknevelés anyagi és infrastrukturális támogatása volt. Emelkedett a GYES, az anyasági segély és a családi pótlék gyermekenkénti összege, kibővítették a lakásépítkezéssel kapcsolatos kedvezmények körét, kezdeményezték a három- és többgyermekes családok soron kívüli lakáshoz jutását. Fontos és új elem volt, hogy a fiatalok a lakás-támogatásánál nemcsak a meglevő, de a vállalt gyerekekre is kaphattak árkedvezményt/hitel-elengedést. A határozat része volt továbbá a csecsemőhalálozások számának visszaszorítása, a szülés és a gyermeknevelés egészségügyi és intézményi feltételeinek javítása. A határozat előkészítői úgy vélték, hogy a terhesség-megszakítások emelkedő száma és a gyermekvállalási hajlandóság csökkenése között közvetlen összefüggés van. Ezért a határozat az 1956 óta teljesen szabadon, feltételek nélkül elvégezhető művi abortusz végrehajtását ismét erőteljesen korlátozta, és elvégzését csak rendkívüli esetekben tette lehetővé. Ugyanakkor a határozat figyelmet fordított a korszerű családtervezésre, jó minőségű fogamzásgátló szerek bevezetésére.

Hozzá kell tenni, hogy a fenti csomag politikailag is „ügyes” volt: a meghirdetésekor kerültek aktív reprodukciós korba a Ratkó gyerekek, tehát a születésszám emelkedése garantált volt. Ugyanakkor mindezt úgy is megítélhetjük, hogy egy demográfiai potenciált egy komplex és koherens intézkedés-sorozat segített termőre fordulni.

A7 1973-as csomag óta hasonló komplex és hatásos intézkedés­csomag nem született, de ki kell emelnünk, hogy a jelenlegi kor­mány az előzőekhez képest érdemben más­ként viszonyul a kér­déshez. Az új viszo­nyulás ugyan inkább verbalitásban, üzene­tekben, civil kezdemé­nyezések támogatá­sában (Lásd: Három Királyfi, Három Király­lány Mozgalom) mutat­kozik, mint komoly hoz­zárendelt forrású prog­ramokban, de önmagában az „üzenet”, a politika és a közbeszéd fősodrába való beemelés is fontos ezen a területen. (lásd pl. az ilyen megszólalásokat: "Lehet, hogy jobban teljesít az az ország, ahol magasabb a temetések száma, mint a keresztelőké, de nem teljesít jól"[7] )

Mindez ugyanakkor nem tudott érdemi áttörést hozni. Ezt igazolja, hogy a negatív tendenciák tovább folytatódnak: az éves adatok 2013.-ig[8] a születésszám enyhe, de – 2012-es átmeneti javulástól eltekintve – folyamatos csökkenését mutatja, és bár csökken a népességfogyás, de ezt a halálozási adatok javulása, és nem a születések számának emelkedése okozza. Ugyanezt a képet mutatja a KSH legfrissebb gyorsjelentése (Népmozgalom, 2014. január–február Közzététel: 2014. április 23. is[9] Az előzetes adatok szerint 2014 első két hónapjában 14069 gyermek született, 0,2 százalékkal kevesebb,

mint egy évvel korábban. A halálozások száma 21119 volt, ami 3,9 százalékos csökkenést jelent 2013. január–februárhoz viszonyítva. A természetes fogyás 7050 fő volt, 829-cel kevesebb az egy évvel azelőttinél.

A jelen politikai kurzus másik fő toposza a család intézményének erősítése. Itt kimutat­ható egy szerény javu­lás, ami akár trend­forduló kezdete is lehet: 2010-től kismértékben, de folyamatosan nő a házasságkötések szá­ma és csökken a válá­soké. (8. ábra)

.

.

.

.

.

Az idősödés hatásainak forgatókönyvei

Az idősödés (a lakosság korösszetételének változása) nem vitatott determináció, ezzel visszatérően számos gazdasági-társadalompolitikai elemzés foglalkozik. 2014 áprilisában pl. az Economist közölt nagy, összefoglaló tanulmányt Demography, growth and inequality Age invaders[10] címmel, de 2014. Júniusában az ORIOGO is nagy összefoglalót közölt[11]. A probléma tehát a közbeszéd fősodrába került, de ennek következményeinek megítélésben már koránt sem egységesek a témával foglalkozók. Ennek megfelelően két vélemény-csoport létezik. Az egyik a demográfiai torzulást az eltartottsági ráta növekedése miatt a jelenlegi jóléti rendszereket szétzilálójának, katasztrófába sodrónak tartja, a másik nézőpont a munka fogalmának illetve világának az átalakulása miatt az idősöket fontos gazdasági tényezőnek, fogyasztást-fenntartó, munkahelyteremtő tömegnek tartja.

A negatív forgatókönyv: a jóléti rendszerek fenntarthatatlansága, és ennek gazdasági - társadalmi következményei

A helyzetértékelésben nincs érdemi vita atekintetben, hogy a demográfiai folyamatok beavatkozás nélkül – azaz változatlan, a jelen helyzetből következő trendek mellett – az alábbi alapproblémákat okozzák:

•  Folyamatosan csökken a lakosságszám;
•  A lakosságszám csökkenése mellett nő a gazdaságilag inaktív korúak aránya. Ez alapvetően az időskorúak arányának növekedése miatt következik be;
•  Sérül a primer szociális védelmet adó intézmény, a család intézménye, szerepe, folyamatosan nő a válások száma, csökken a házasságkötések száma, nő a házasságon kívül született gyermekek aránya (ma már közel 40%!) és nő az egyszemélyes háztartások száma és aránya.[12]

A fenti primer (demográfiai) problémák hatása ennél lényegesen szélesebb, mert a demográfiai krízis társadalmi krízisbe, katasztrófába fordulhat. A demográfiai változások először versenyképességi hátrányt, majd gazdasági fenntarthatósági nehézségeket okozhatnak, és végül mindez teljes szociális–politikai katasztrófába torkollhat. A helyzet tehát komoly, és a demográfiai krízis érdemi beavatkozás nélkül mély társadalmi válságot okozhat:

•   Fenntarthatósági és versenyképességi hátrányt okoz a munkaképes korú lakosság számának abszolút csökkenése. A növekvő eltartottsági arány a járulék- és adóterhek növelésének kényszerével a kedvező versenyképességi folyamatot akaszthatja meg:

–         a növekvő eltartottsági ráta miatt kényszerűen nő a közterhek aránya, így a munkaerő is drágul, és ez nem versenyképes a világ olyan országaival szemben, ahol nem (vagy nem ilyen mértékben) rakódnak szociális terhek az élő-munkára,

–    hiába teremtődik egymillió munkahely, ha nincs, aki betöltse, és a szélesedő idős generáció nyugdíját, egészségügyi és szociális ellátásának fedezetét megtermelje.

•    Fenntarthatósági és finanszírozási válságot okoz a jóléti rendszerekben az idősek arányának növekedése (nemcsak a nyugdíjrendszer, hanem az egészségügy és az ápolás problémái miatt is[13]);

•    A családszerkezeti változások miatt a hagyományos öngondoskodási rendszerek is meggyengülnek, működésképtelenné válhatnak. (Az öngondoskodás nem egyszerűsíthető pénzügyi-előtakarékossági kérdésekre, hiszen a primer szociális gondoskodás alapvetően szolgáltatáscsereként családi vagy kisközösségi körben zajlik, kikapcsolva minden szervezett transzfert.)

Mindezek a kódolt/garantáltan prognosztizálható folyamatok durva társadalmi hatások veszélyét vetik fel.

1.       Nő a társadalmi polarizáció.

Miután veszélybe kerül a javak technológiakövető és igazságos hozzáférésének biztosíthatósága (magyarul: a jóléti állam és juttatásai) a demográfiai és ebből következő gazdasági folyamatok miatt, nő a társadalmi polarizáció, a társadalom kettészakadása nyertesekre és reménytelenül és újratermelődően vesztesekre, tehát megfordul a XX. század pozitív tendenciája, ami (legalábbis a fehér ember világában):

•           csökkentette a szociális-kulturális egyenlőtlenségeket,

•          minimalizálta/érdemben és folyamatosan csökkentette a létminimum alatt élők arányát (azaz csökkentette, marginalizálta a mélyszegénységet),

•          növelte a társadalmi mobilitást (ennek alapjául az oktatáshoz való széleskörű hozzáférést tette),

•          a saját jövedelmi helyzetétől függetlenül, mindenki számára egyformán igénybe vehetően szakmailag korszerű, tisztességes egészségügyi ellátást biztosított.

Mindez múlttá válhat, mert nagy a kockázata annak, hogy a huszadik század végére kialakult európai értékrend a régi gyakorlattal az ismert demográfiai és technológiai trendek mellett nem tartható fent.

2.       Komoly járulékos gazdasági kockázatokat hordoz

Az idősödés az aktív – inaktív lakosság arányeltolódásával, az újraelosztási ráta növekedési kénysze­rével nagy eséllyel lassítja a gazdaságot. Ez egy kritikus pontot elérve egy lefele rohanó spirálba fordulhat. A XXI. század jóléti társadalmának fogyasztása két típusra bontható: alapszükségletek kielégítésére (táplálkozás, lakhatás, stb.) és a fogyasztási szokások változásán alapuló, nem szük­ség­let, hanem igény alapú fogyasztásra (műköröm, fitness, kutyakozmetika, „élmény-ipar” stb.). A techn­ológiai fejlődés következtében egyre kevesebb ember foglalkozik az alapszükségletek kielégítésével, és egyre többen dolgoznak a rárakódó és generált igény-kielégítéseken. Magyarországon a KSH szerint 2012-ben a mezőgazdaság a GDP-hez 3,8 százalékkal járult hozzá, és 2011-ben a mezőgazdaság-, erdőgazdálkodás-, halászat ágazatban az összes foglalkoztatottaknak csak a 5,2%-a dolgozott[14]. Ha Magyarország jobban ki akarja használni a magyar termőföld adottságait, és növelni akarja a mezőgazdaság szerepét a GDP-ben, akkor azt a korszerű, nagyüzemi technológiák terjesztésével teheti meg: a GDP arány növekedéséhez a foglalkoztatottság csökkenése fog társulni.

Amennyiben – akár a gazdaság ciklikus válságai és buborékjai, akár a fent leírt demográfiai folyamatok következményeként – egy komolyabb recesszió következik be, elsődlegesen nem a szükséget-alapú fogyasztás épül le (enni, lakni, fűteni, rétegesen – de nem divatosan – öltözködni, világítani muszáj), hanem a kulturális váltásból, mediatizált fogyasztásgenerálásból megnövekedett, nem szükséget-alapú igények kerülnek hátrasorolásra. Ha valakinek választani kell az evés és a legújabb műköröm között, akkor vélhetően a szépségipar lesz az, ami a halasztható fogyasztások listájára kerül. De igaz ez minden „élményfogyasztás” alapú területre is. Miután a munkavállalók egyre nagyobb hányada dolgozik a generált (nem alap) szükségletek kielégítésén, egy súlyosabb recesszió brutális munkanélküliséget okozhat, mert a jelenlegi technológiai körülmények között az alapszükségletek kielégítése csak a munkaképes lakosság kis hányadát képes foglalkoztatni. Valós és növekvő foglalkoztatás-igényű szükséglet az ápolás, egészségügyi ellátás, de súlyos recesszióban ezekre szintén nem jut elég közforrás, és ezen szükségletek jellemzője, hogy a szükséglet hordozója főszabály szerint nem képes megfizetni ezeket a szolgáltatásokat, hiszen az egészségügyi és ápolási szükséglet alapvetően fordítottan arányos a jövedelemtermelő képességünkkel. Így – bár ezen a területen szükséglet oldalról kvázi korlátlan a foglalkoztatási potenciál – a forrásoldal szűkülése miatt ezen a területen is csökkenhet a foglalkoztatás.

3.       Társadalmi feszültségeket, politikai instabilitást hoz.

A politikai instabilitás három okból is bekövetkezhet.

a)       Szükségszerűen erősödő feszültség – és számos származtatott feszültség forrása –a generációk egymás ellen feszülése. Az idősek érdekérvényesítése folyamatosan konfliktál a gazdaságpolitikával és az aktív generáció érdekeivel: a gazdasági növekedés, a versenyképesség a redisztribúciós ráta csökkentését kívánja, a szociális/jóléti rendszerek működtetése pedig – és a következő választás megnyerése – ennek emelést követeli.

Az idősek – saját megközelítésükben jogosan – járulékfizetéssel megalapozott szerzett jognak tekintik mindazt, aminek a reális gazdasági alapja kétségesen teremthető meg. Erős érdekérvényesítő képességüket – „a matuzsálemek lázadása” – a rövid távú politikai érdek tovább erősíti: a szavazati joggal rendelkező lakosság egyre nagyobb aránya tartozik ebbe a csoportba. Ez a rövid távú érdek persze a valós problémák megoldása ellen hat, ami később halmozottan éles konfliktusokat szül.

b)      A generációk egymásnak feszülése mellett a másik konfliktus-pont a társadalmi egyenlőtlenségek szükségszerű következményes növekedése[15]. Az egyenlőtlenségek növekedése korántsem etikai-esztétikai kérdés. A társadalmi igazságosság nem öncél, és valós – robbanásveszélyes – konfliktussá akkor válik, amikor tömegek csúsznak mélyszegénységbe – ennek minden következményével együtt – és az alsó harmad számára a társadalmi mobilitás egyirányúvá válik: a lecsúszás valós veszély, a kiemelkedés illúzió.

c)       A hiányzó munkaképes középgeneráció pótlása elengedhetetlen a működő gazdaságú államokban, és ez szükségszerűen munkaerőimportot, azaz bevándorlást okoz. Ez lehet szervezett vagy spontán folyamat de – mint már látjuk – etnikai–kulturális konfliktusok tömegét kódolja.

A fentiek együtt súlyos társadalmi zavarokhoz vezethetnek. A szociális biztonság és az egyen­szilárdságú egészségügyi ellátás szétzilálódása – változatlan vagy növekvő migráció mellett – súlyos járványügyi helyzeteket teremthet, és az éhséglázadás jellegű zavargások sokasodása is reális veszély a közbiztonság meggyengülése mellett. A migrációs folyamatok enklávék kialakulását hozzák, amelyek országon belülre importálják a vallási, etnikai konfliktusokat,melyek nacionalista konfliktusokba torkollhatnak/torkollanak. Ezekre a kérdésekre – mint Európa-szerte látjuk – rossz, diktatúrához és nacionalizmushoz vezető válaszok is születhetnek, ami a demokráciadeficit növekedése mellett a helyi háborúk lehetőségét is erősíti[16]. A 2014.-i EP választások eredménye is ezt a tendenciát igazolja a szélsőjobb, az „euro szkeptikusok” erősödésével. 

.

A pozitív forgatókönyv: a silver economy gazdasági hatása egy megváltozott munkaerő-piacú világban

 Létezik egy teljesen másfajta, ezzel ellentétes forgatókönyv is. Mert igaz, hogy hiába teremtődik egymillió munkahely, ha nincs aki betöltse, de a megváltozott gondolkodás abból indul ki, hogy erre – ennyi munkáskézre – nincs is szükség. A technológia fejlődése (robot-technika, automatizálás, távfelügyelet stb.) miatt a tárgyi – fizikai szükségletek (élelmiszer, lakhatás, ruházat, energia, közlekedési eszközök, kommunikációs eszközök stb.) előállításához, a „termeléshez” egyre kevesebb ember (élőmunka) kell, tehát az elemi szükségletek kielégíthetősége nem az aktívak-inaktívak arányán múlik, mert a technológia fejődés a korstruktúra megváltozása ellenére is megteremti ennek a lehetőségét. A fő kérés így nem az lesz, hogy ki fog itt „termelni”, hanem, a fogyasztás – ezen belül is a szolgáltatási rendszerek fenntarthatósága – lesz a fő kérdés.

Ennek megfelelően az új gondolkodás alapja kettős:

1.  Át kell alakítani a foglalkoztatottságról, munka világáról alkotott képünket, más modellt, társadalomképet, munkamegosztás kell keresnünk.
2.  Az „inaktívakra” nem mint teherre, eltartandókra kell néznünk, hanem mint a szolgáltatási rendszerek legnagyobb fogyasztóira, így munkahelyteremtőként kell tekintenünk rájuk.

Ad 1.

A foglalkoztatás, a munkahelyteremtés EU szinten központi kérdéssé vált. A 9. ábrán (forrás: EURO­STAT Public Data ex­plorer) látható, hogy az Uniós átlag 11% körül mozog, de igen nagy a szórás az

egyes tag­ál­lamok között. (Általá­ban a déli és a szegé­nyebb országok eseté­ben kiemelkedően ma­gas a munkanél­küliségi ráta.)

De a tendencia adott: a technológiai fejlődés a „termelésben” egyre ke­vesebb élőmunkát fog igényelni, és a munka­helyek egyre nagyobb hányada a szolgáltatási szektorban keletkezik.

Mindebből következik, hogy nagyon vitatható az a modell, ami a teljes foglalkoztatást tekinti a gazdaság működésének és a szociális biztonság alapjának.

Teljes foglakoztatás már a Kádár rendszer vége felé is csak a kapun belüli munkanélküliség tömegesedésével és a termelékenység jelentős romlásával volt fenntartható, pedig akkor a szocialista országokat a technológiai leszakadás, azaz a relatíve magas élőmunka-igény jellemezte. Azt is kimondhatjuk, hogy munkaerő-felszívó ereje a szolgáltatási szektornak van, de a szolgáltatások „előállítása” nem kizárólag a piaci módon történik, illetve nem abban a modellben a leghatékonyabb. Kiemelten igaz ez egyes szociális szolgáltatásokra, ami sok esetben sokkal hatékonyabb civil szervezetként, önkéntes munkaként, illetve kisközösségi „szolgáltatás-csereként”. Az így dolgozó („szolgáltató”) emberek hihetetlenül hasznos (és sok esetben költséghatékony) munkát végeznek, de ezek a tevékenységek a hagyományos értelemben véve nem tekinthetők foglalkoztatásnak, munkavégzésnek.

A foglalkoztatási ráta növelésének fontos eleme a közmunka. El kell ismerni a közmunkának azt az előnylét is, hogy – a segéllyel ellentétben – programot, idő-struktúrát, feladatot, közösségi élményt és érzést ad, ezzel egyrészt szocializál, másrészt segíti az életszervezést, csökkenti a céltalanságot, feleslegesség-érzést, javíthatja az önbecsülést. Ez igaz, de ez nem minden embernél, és nem minden munkánál: a kényszermunka jellegű – értelmetlen, vagy meg nem érttet célú – munka ugyanúgy demoralizál, mint a munkanélküliség. Tehát a közmunka vélhetően egy fontos – sőt: globálisan felértékelődő – eleme lesz a későbbiekben is a munkaerőpiacnak, de sohasem lesz képes a teljes foglalkoztatottságot megoldani. Vagy ha mégis, akkor nagy társadalmi terhekkel és magas költségszint mellett.

Tehát:

·         A teljes (kvázi-teljes)körű foglalkoztatás a technológia fejlődés miatt irreális célképzet;

·         A munka fogalmának és a társadalom kapcsolatrendszerének megváltozása miatt nem is célszerű az, ha az értékek (áruk és szolgáltatások) előállítása kizárólag a klasszikus „foglalkoztatáson” alapuló munkavégzés keretei között zajlik.

Így nem meglepő, hogy az idősödés kihívásaira új válaszok is szülnek. Vannak tanulmányok, amelyek a nyugdíjrendszer fenntarthatósága iránt aggódásokat tekintik alaptalannak, illetve rossz kiindulásúnak. A pénzügyi Szemlében megjelent összefoglaló elemzés[17] szerint egyszerűen rossz mutatók szerint számolunk. Két közgazdász kutató - John MacInnes és Jeroen Spijker[18] – úgy látja, hogy a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmakat ma egy téves mutatószám okozza. Ez a mutató – Old-Age Dependency Ratio, vagy OADR – a nyugdíjas korú lakosság és a munkaképes korú – 15 és 64 év közöttiek – lakosság arányát mutatja, vagyis tulajdonképpen egy társadalom elöregedését méri. Ez a mutató szerintük mára elavult, és téves képet fest a legtöbb társadalomról. Nincs benne a számításban ugyanis például az, ha egy nyugdíjas korú ember dolgozik, vagyis nem szorul eltartásra, és az sem kezeli, ha pl. egy munkaképes korú ember munkanélküli, esetleg egy 20 éves tanul. Ez alapján a mutató alapján a legtöbb fejlett ország nyugdíjrendszere teljességgel fenntarthatatlan lenne, holott ezek a rendszerek mégsem fenntarthatatlanok. Szerintük sokkal jobban mutatja a valós képet egy másik, ma még kevéssé használt mutatószám, az ún. Real Elderly Dependency Ratio, vagy REDR. Ez a mutató azt méri, hogy a 15 évnél rövidebb hátralévő várható élettartammal rendelkezők száma hogyan viszonyul a társadalom - kortól függetlenül - dolgozó rétegéhez. Ez a mutató már figyelembe veszi az időskori munkaképességet is és nem minősíti eltartottnak azokat, akik a nyugdíjas kor elérését követően is dolgoznak. A kutatók hangsúlyozzák, hogy a társadalom elöregedése mellett egy sor olyan változás következett be az elmúlt évtizedekben, ami kihatással van a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságára: a nők foglalkoztatásának bővülése, a bevándorlás, a nyugdíjas korúak foglalkoztatásának emelkedése, az egészségügy fejlődése és időskori életminőség javulása és a diplomások arányának növekedése, ami lehetővé teszi a nyugdíjas munkavégzést. Kutatásuk szerint amíg az OADR mutatók emelkedtek az elmúlt évtizedekben – ez mutatja a társadalom elöregedését -, addig az REDR mutatók - vagyis a nyugdíjrendszerekkel szemben jelentkező valós eltartási igény - valójában stagnáltak, vagy csökkentek.

De az új gondolkodás keretei ennél lényegesen tágabbak. Németh Tibor pl. a Ligetben[19] arról írt, hogy a megatrendek egyrészt kiegyenlítést hoznak a ma ugrás-szerűen fejlődő „kelet” és a fehér ember kultú­rája – demográfiai tendenciái stb. között, másrészt a gazdasági fejlődés központúságot egy érték-köz­pontúság válthatja fel, ami átértékeli a fenntarthatóság elvárásait. Ezért – szerinte – nincs ok aggoda­lomra azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha elöregszünk, és főleg, ha fogyunk.

De a gondolkodás itt nem áll meg. A kibontakozó új gondolat, a Feltétel Nélküli Alapjövedelem (a későbbiekben FNA) abból indul ki, hogy irreális elvárás, hogy mindenki munkajövedelemből, vagy abból származtatott jövedelemből (nyugdíj, feltételhez kötött segélyek) éljen, és ráadásul ez nem is a célszerű, hasznos célképzet, nem racionális és humánus társadalmi modell. Andor László az Európai Bizottság biztosa szerint[20] „Az alapjövedelem[21] képes lehet a gazdaságot élénkíteni, általa az eddig reménytelennek tartott településeken is megjelenhet a vásárlóerő, a jelenleginél nagyobb keresletet biztosítva a helyi gazdaság szereplői számára. ….. A Bizottság ezen felül a kidolgozott alapjövedelem-rendszerek alkalmazásának időnkénti kiértékelésével és a programok hatékonyságának javítására vonatkozó ajánlásokkal segítheti a tagállamokat.” Nem elég köztudott, de az alapjövedelemmel foglalkozó világszervezet, a Basic Income Earth Network (rövidítése: BIEN) 2014 júniusában már a 15. világkongresszusát tarja Montreálban, „Re-democratizing the Economy” címmel.[22] Az FNA terebélyesedő szakirodalmát itthon is nívósan referálták,[23] és a civil mozgalmak jelszavai mellett – egyelőre elvont-általános formában - fölvetődött már kívánatos „szociálpolitikai” programként is.

Magyarországon az FNA-val kapcsolatban a legfontosabb esemény a 25-50-75 a LÉT: ajánlat a magyar társadalomnak címmel 2014. január 11-én közzé tett ezzel kapcsolatos megvalósíthatósági tanulmány,[24] melyet a Bánfalvi István által vezetett „LÉT” független szakértő csoport készített.

A tanulmány legnagyobb érdeme, hogy hiteles (írni - olvasni és összeadni tudó, a költségvetést kívülről – belülről ismerő) emberek számolták ki, hogy a javaslat nem vágyálom, nem utópia, hanem akár MOST is megvalósítható, reális ajánlat. A modell ugyan hihetetlenül nagy pénzt – közel hatezer milliárd forintot – mozgat meg, de anélkül, hogy a munkáltatók, munkavállalók rosszabbul járnának – sőt: némileg javul a helyzetük –, és csupán 353,4 milliárd forint „új” pénzre lenne szükség. Azt pedig tudjuk, hogy a 350 milliárd az a nagyságrend, ami politikai döntés, és nem közgazdasági determináció kérdése. A szükséges pénz nagy része átcsoportosítás. (Azért csak ennyi friss pénz kell, mert az ellenzők vélekedésével ellentétben a LÉT nem mindenkinek adott többletjövedelem, hanem valójában egy „feltétel nélküli garantált minimáljövedelem”: a LÉT pénz felett keresőknek ennyivel csökken a bruttó bére, és az ennél alacsonyabb összegű ellátások pedig megszűnnének.) Ez így nem fantazmagória, hanem reális döntési alternatíva, hiszen ez kevesebb, mint amit kibírtunk a gazdagokat támogató egykulcsos adó érdekében. A javaslat tehát reális, és ennyit meg kellene, hogy érjen a társadalmi béke, a közbiztonság és a nyugodt jövő. A tanulmány fontos érdeme, hogy nemcsak a létbiztonságról (az általános szociális alapbiztonság megteremthetőségéről) szól, nemcsak annak a lehetőségét teremti meg, hogy realitássá váljon az önkéntes munka tömeges terjedése, illetve a szolgáltatás-cserén alapuló megoldások terjedése, hanem a források újraosztásával pont a deprivált területekre juttat forrást, ott teremt fizetőképes keresletet, ezzel helyi piacot, munkahelyet.

Ez természetesen más perspektívát jelent az idősödésben is. Egyrészt az alapjövedelem elhárítja az idősek alapmegélhetési fenyegetettségét, másrészt a munka világának átalakulása az önkéntesség térnyerése a kisközösségi kölcsönös segítésen alapuló szolgáltatások elérhetőségét is jobban biztosítja, mint a szervezett/intézményi szociális gondoskodás.

Ad 2.

Az új gondolkodás másik sark-köve, hogy a jövőmunkahely teremtésének, foglakoztatásának a valós kérdése a „megrendelői”, a fogyasztói oldal állapota, igénye, fizetőképessége. Mint láttuk, az anyagi javak előállítása egyre alacso­nyabb foglalkoztatottság mellett biztosítható. Ez megteremti az FNA jellegű megoldások gaz­dasági alapját, ahol a munka­helyteremtők valójában a vásár­lók, a fogyasztók. Kiemelt jelen­tőségű, hogy az utóbbi pár év­tizedben alapvetően megvál­tozott az idősek igénye és fogyasztása. Az idősek fo­gyasztása tradicionálisan a lét­fenntartás környékére korláto­zódott, és csak egy szűk, gazdagabb réteg kísérelt meg teljesebb életet élni. Ez a hely­zet az utóbbi évtizedekben alap­vetően és tömegében változott meg. Egyrészt – itt most nem részletezendő technológiai és demográfiai okokból – az egészségügyi ellátás és az ápolás jelentkezik drámai módon megnövekedett igényként az időskorban, de a változáshoz kulturális okok is hozzájárulnak. A divat- és szépségipar, a kozmetikai ipar, a turizmus is felfedezte a korosztályban rejlő hatalmas piaci lehetőséget, és az idősek fogyasztási igényeit is a fiatalokéhoz, középkorúakéhoz közelítette. A mai 60 évesek tehát teljes életet akarnak élni, sőt, halasztott (kompenzáló) fogyasztásukat is realizálni akarják. Az idősödés tehát nem tekinthető egyoldalúan gazdasági – társadalmi holt-tehernek. Kutatások sora bizonyítja az új típusú idősödés gazdaság­élénkítő hatását. A silver economy[25] (az idősgazdaság, az idősödés-ipar) szerencsés esetben igen komoly gazdasági potenciállal rendelkező új terület: az idősek növekvő fogyasztása új piacokat, gazdasági növekedést, foglalkoztatás-bővülést – ezzel munkahelyteremtést –eredményez.

Az idős-gazdaság valóban új keresletet hoz a piacra, ami gazdaság-élénkítő, és ami még fontosabb: ez a szükséglet alapvetően szolgáltatás-centrikus, azaz munkahelyteremtő, tehát ennek a szektornak kiemelkedően nagy a foglakoztatási potenciálja. De a fenntarthatóság szempontjából meg kell vizsgál­nunk azt is, hogy ki és miből fedezi mindezt. A valós kérdés tehát az, hogy a technológiai fejlődés és az újraelosztási rendszerek kulturális fejlődése megteremti-e ennek a növekedési potenciálnak az alapját és a kihasználási lehetőségét.

 

A végkövetkeztetés

Látnunk kell, hogy a XX. században volt egy rövid, boldog időszak, amikor az emberiség azt hitte, hogy eredményesek lesznek a baloldali, szakszervezeti mozgalmak és utópiák, és eljő az idő, midőn „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”, azaz a technológiai fejlődést mindenki számára feltétel nélkül követő jóléti állam nem illúzió, hanem a gazdasági növekedés és a kulturális fejlődés következtében realitássá válik. Hogy ez boldog, de átmeneti állapot volt, már a XX. század végére kiderült, és ezt legelőször a nyugdíj és egészségügyi rendszerek finanszírozhatósági problémái tették nyilvánvalóvá.

Úgy tűnik, hogy szembesülnünk kell azzal, hogy beavatkozás/filozófia-/modellváltás nélkül

-        a demográfiai folyamatok és a technológiai fejlődés eredője gazdasági értelemben véve negatívba fordul, azaz a technológiai fejlődés nem kompenzálja a fejlett államokban a szükségletek és igények (elvárások) növekedését,

-        a globalizáció előbb – utóbb az életminőség-elvárások globalizációját is jelenti, ami fenntarthatatlanná teszi a jelenlegi munkamegosztást a világban,

-        az európai értelemben vett jólét globálisan nemcsak gazdasági, de ökológiai okok miatt sem biztosítható a jelenlegi technológiák mellett.

A problémák adottak, de még az őszinte szembenézésig sem jutottunk el. A problémákat a régi klisékkel a régi koordináta-rendszerben kívánjuk megoldani, és ez lehetetlen. A súlyosbodó problémákra adandó válasz ennek következtében nem lehet kizárólag gazdasági, hanem mélyebb, általánosabb, „rendszer-szintű” választ kell keresnünk, és ez a közgondolkodás, az értékrend és a társadalmi elvárások átalakulását igényli. Európában szokás arra hivatkozni, hogy „már a régi görögök is”, és tényleg: Görögország megint „példát mutat” Európának, csak most épp egy út járhatatlanságában. (És ezen már a gorog joghurt receptje sem segít…)

A jóléti rendszerek jelen stratégiája tehát három sebből vérzik:

-        A jóléti rendszerek – a jelen keretek és demográfiai, technológiai trendek mellett – a fent részletezett okok miatt már középtávon sem fenntárhatóak, és nemcsak finanszírozási, hanem – egyes alrendszerekben – már humánerőforrás oldalról sem (lásd az általános orvos-hiányt egész Európában);

-        A hangoztatott értékeink (igazságosság, esélyegyenlőség) az erőfeszítések és a hatalmas költségek ellenére egyre inkább formalizálódnak és csak szólam szintjén működnek. A gazda­sági növekedés, életminőség javulás ellenére nő a szegregáció, folyamatosan nőnek a szociális feszültségek. A jóléti deklarációk ellenére számos EU tagállamban egy olyan, társadalmilag nem tolerálható állapot alakult ki, ahol tömegek élnek a létminimum alatt, és a lakosság felső 10%-a többet költ a kutyájára, mint az alsó 20% a gyerekére;

-        A legfontosabb: a versenyképességre, a gazdasági növekedésre alapozott stratégia– a földet, mint ökoszisztémát zárt rendszernek tekintve – nem lehet reális globális stratégia, mert a glo­bális növekedés – a mind a hét milliárd emberre kiterjedő igazságosság mellett – természeti erőforrásokkal nehezen látható el, és a folyamat végtermékei ilyen mértékben keletkezve már bizonyosan ökoszisztéma károsítók. Amennyiben az európai értékrendet nem a föld teljes lakosságára kiterjedően tekintjük igaznak, az további politikai, etnikai konfliktusokat szül.

Mindez – a munka világának, a termelés fogalmának változását is okként tekintve – érdemi szemléleti váltást igényel.

A feladat

A demográfiai krízis megoldása, a kedvezőtlen trendek megfordítása tehát Magyarország legfontosabb sorskérdése. A megoldás első és legfontosabb feltétele: a problémát végre súlyának megfelelően kell kezelni. Ehhez először is le kell hántani a rárakódott tartalmaktól, politikai vitáktól, és komolyan kell venni. Fel kell fogni, hogy e nélkül minden más erőfeszítés értelmezhetetlen. Jelen írás célja alapvetően – provokatív állításokkal és felvetésekkel – a közfigyelemnek a problémára irányítása, a várható veszélyek felfestése. Az írás arra tesz kísérletet, hogy a problémát ne politikai szinten, hanem technokrata módon, fenntarthatósági kérdésként kezelje. Részletes program megfogalmazása – főleg egy nemzeti program „készítése” – nemcsak műfajilag nem lehet sajátja e dolgozatnak, de eredményes sem lehetne, mert egy valós hatású programnak társadalmi érés során konszenzus-technikákkal kell elkészülnie. Ezért e tanulmány csupán az (új) kezelési irányok, csomópontok felvázolására vállalkozik.

A probléma-kezelés kétirányú:

-       egyrészt meg kell fordítani a demográfiai trendet, és fokozatosan, de a fenntartható társadalmi működés feltételeit biztosító korfát kell kialakítani (kármegelőző magatartás),

-       másrészt a tudatosult probléma hatásait tompítani kell, azaz fel kell készülni mind egyéni, mind közösségi szinten a káros hatások kivédésére, tompítására (kármentő, kárkezelő magatartás).

A problémakezelés fő komponensei

1.       A közgondolkodás és az értékrend átalakítása

A demográfiai torzulás és az ebből fakadó problémák nem kezelhetők a közgondolkodás átalakítása nélkül. Ez a feladat is három részből áll.

Az első: ezt a kérdést ki kell vonni a politikai csaták színteréből, és nem szabad a jobb–bal rárakódott vitájaként kezelni.

Valóban Magyarország sorskérdésről van szó, de a problémát egyes jobboldalhoz köthető körök – nem szakmai megközelítésben – túldramatizálják, és kisajátítják a nemzet jövőjéért érzett aggódás jogát. Az elmúlt évek bizonyítják, hogy még az igazán jó szándékú, tisztelendő ilyen fellépések (pl. Fekete Gyula) is eredménytelenek, és az ultra-radikális megnyilvánulások (pl. a Magyar Családtudományi Társaság fel­lépései) kifejezetten kontraproduktívak. Tehát a demográfiai bomba hatástalanítása valóban „nemzeti sorskérdés”, de ennek megoldása nem honfiúi/honleányi nemzetmentő kötelesség, hanem mindannyiunk (magyarok és európaiak) közös érdeke. A problémát tehát nem nemzeti és főleg nem faji), hanem fenntarthatósági/nemzetbiztonsági kérdésként kell kezelni, és lehetőleg nem érzelmi, indulati, hanem technokrata módon, kerülve minden kirekesztést.

A második: ki kell mondani, hogy a demográfiai, technológiai és kulturális folyamatok miatt a II. világháború után kialakult (vagy ígért/vágyott) jóléti rendszerek az örökölt formában és örökölt szokásokkal nem tarthatók fenn.

Ez egy fájdalmas felismerés, de összességében még mindig kisebb kockázatot jelent ennek kimondása és tudatosítása, mint az a taktika, amelyik választásról választásra bagatellizálni akarja a problémát, átmenetinek tekinti, és azt állítja, hogy „megszorítások” nélkül – tisztán gazdasági növekedéssel – kezelni lehet a kérdést. Az alapfolyamatok mutatják, hogy ez nem lehetséges. Ez sajnos rövid-közép távon a szerzett jogok felülvizsgálatát is követeli, ami mindig politikai és társadalmi feszültségek forrása. A jobboldal számára ez kisebb problémát jelent, a baloldal számára nehezebben fogadható el, hogy a jogbővítés, a status quo megőrzése helyett az igazságosság, a szolidaritás érvényesítése a valós feladat a megváltozott körülmények között.

A kiindulási pont tehát a helyzettel való szembenézés, a mindennapok szintjén is végbemenő tudatosí­tás. Hogy ez a folyamat mennyire – és mennyire globálisan – hiányzik, elég a 2010-es évek körül az Európán végigsöprő kormányválságokra utalni: a görög, az olasz és a román kormány bukásának fő oka ez. A gazdasági válságok mag-problémája tudniillik nem a bankok galádsága, a hitelbuborék, hanem a demográfiai trendek mellett az állami költségvetéseket felborító jóléti rendszerek – és egyáltalán: egy megszokott, de eddig hitelből finanszírozott életszínvonal – finanszírozhatatlansága.

A társadalmak (az „emberek”) struccpolitikájának, a belátáshiánynak iskolapéldája a 2010. őszi francia események. A nyugdíjkorhatárnak a jelenlegi 60-ról fokozatosan 62-re emelése – ráadásul 8 évre elhúzottan – hihetetlen társadalmi ellenállásba ütközött. Érdemes egy pillantást vetni a mellékelt ábrára. A 60 éves nyugdíjkorhatárt Francois Mitterrand 1983-ban vezette be egyik első intézke­déseként, az akkori 65 éves korhatár leszállításá­val. Tette ezt annak ellenére, hogy az előző tizenkét évben két és fél évvel nőtt a születéskor várható élettartam. Ezt a ba­loldal azóta érinthetetlen szociális vívmánynak tekin­tette, és ehhez mostanáig a jobboldal sem mert hozzá­nyúlni. 2010-ben Nicolas Sarkozy úgy határozta el a 24 (azaz huszonnégy) éve változatlan korhatár kétéves emelését, hogy közben hat és fél évvel nőtt a születéskor várható átlagos élettartam. Skandalum. És ne feledjük: a mai 62 évesek már nem a sarokban, otthonkában kötögető kedves nénikék, hanem teljes életet élő hölgyek. De ez – mint tudjuk – reggelente már nemcsak egyre több időbe kerül, hanem egyre drágább is. Ráadásul a kozmetikai, a divat- és plasztikai ipar az utóbbi években rájött arra is, hogy balgaság lenne lemondani a populáció feléről csak azért, mert férfi. Tehát a megnövekedett élettartamhoz – és az ezzel együtt növekvő nyugdíjból fedezett évekhez – a kulturális váltás miatt fokozott fogyasztási igény is társul. Ez jó, és ez lehet a gazdaság motorja is, de azzal az illúzióval végképp le kell számolni, hogy mindez – kizárólag vagy meghatározó módon – az állami újraelosztási rendszereken keresztül finanszírozható. Ezt a fokozott életminőség-elvárást kell kielégíteni az ismertetett demográfiai körülmények és a romló gazdasági feltételek mellett…

A harmadik: értékrend-váltás, a technológiai fejlődésen alapuló fejlődés helyett a „humán fejlődésen” alapuló fejlődési pályára állás.

Nem elég a problémák beazonosítása, problémaként való elfogadása. Az adaptivitáshoz az értékrend mélyebb átalakítására is szükség van. Fel kell ismerni, el kell fogadni, megélt tudássá kell tenni, hogy a közjó – a bruttó felszabadított nemzeti endorfintömeg (BFNE) – egy szociális létminimum felett alapve­tően a közösség koherenciáján és a közösségi szolgáltatások minőségén, ezek elérhetőségének teljeskörűségén, illetve a közbizalom szintjén, valamint az élet kiszámíthatóságán múlik. Ennek természetesen előfeltétele a gazdaság – a kor technológiai fejlettségéhez mért – megfelelő teljesít­ménye, de a tisztán egyéni hasznokra maximalizált, technológiai és gazdasági növekedésre alapozott rendszerek nem jelentenek előre-menekülést, mert ez közép- és hosszú távon szociális és ökológiai okok miatt fenntarthatatlan. Versenyképességre optimalizált fejlődés a globalizált piacon csak a szociá­lis terhek lefaragásával lehetséges, ezért a gazdasági növekedésre optimalizált fejlődés folyamatos feszültségek forrása a szociális biztonság gyengülése miatt.

Egy új egyensúlyban a közjó (BFNE) maximalizálásra kell optimalizálni, ami nem jelent növekedés-ellenességet, de a gazdasági növekedés nem öncél, hanem a közszolgáltatások és a szociális biztonság forrása. Azt is tisztán kell látni, hogy társadalmi koherencia nélkül – értve ezt kisközösségi és nemzeti szinten is – nincs jövő. Ugyanakkor a társadalmi koherenciának a közös jövőkép mellett a szolidaritáson, az egyenlőtlenségek csökkentésén, a közös biztonságon és a magas közbizalmon kell alapulnia, és nem historizáláson vagy nacionalizmuson.

A dolog kulcsa az értékváltás, amely az egyéni érdekek mellé felzárkóztatja a közösségi értékeket, a szolidaritást is. Mindez ugyanakkor – mint azt a létező szocializmus kudarcánál láttuk – csak az egyének ösztönzésének, versenyen keresztüli motiváltságának megőrzése mellett lehet tartósan működőképes: az osztogató-gondoskodó jóléti totális állam helyett – amely hiába teremti meg az egyenlőséget, ha kiöli az egyének motiváltságát, aktivitását, és szétveri a kisközösségeket – a szub­szidiaritás elvén szerveződő, esélyteremtő és felzárkóztató állam kialakítása lehet a reális cél.

Az általam csupán didaktikus, szimbolikus célból használt és BFNE-nek nevezett mutató, ami a kizáró­lagos gazdasági növekedés helyett a közjóra való optimalizálást jelenti, korántsem fikció és korántsem új gondolat. A buddhista filozófiára épülő Bhutánban Dzsigme Keszar Namgjel Vangcsuk király már 1972-ben bevezette a Bruttó Nemzeti Boldogság mutatót (bruttó nemzeti boldogság - Gross national happiness, GNH)[26].

Európában az OECD-ben az 1990-es évek elején kezdtek el foglalkozni a kérdéssel, és kifejlesztették a Human Development Indexet[27]. 2010 novemberében jelent meg az első összefoglaló jelentés, aminek 2011-es frissítése – Human Development Report 2011 – az alábbi három dimenziót méri:

·         Várható élettartam (a születéskor várható élettartam, mint a lakosság egészségének és élettartamának indexe)

·         A tudás és az oktatás, (a felnőtt írástudók aránya – kétharmad súllyal – és a kombinált alap- közép- és felsőfokú bruttó beiskolázási arány egyharmad súllyal).

·         Az életszínvonal, mint az egy főre jutó bruttó hazai termék természetes logaritmusa vásárlóerő-paritáson számolva.

Ezek a mutatók nélkülözik a szubjektív elemeket („boldogság”), de olyan, az esélyegyenlőség és életminőség szempontjából fontos mutatókat tartalmaznak, amelyek a „közjó” alapjának tekinthetők. A történet ma már korántsem az utópistákról, vagy olyan „elvarázsolt” államokról szól, mint Bhután. 2008 februárjában a francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy elégedetlenségét fejezte ki a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó statisztikai tájékoztatással, és felkérte Joseph Stiglitz-et, Amartya Sen-t és Jean-Paul Fitoussi-t, hogy alakítsák meg a Gazdasági Teljesítmény és a Társadalmi Haladás Mérésével foglalkozó Bizottságot (CMEPSP). A Bizottság célja, hogy meghatározza a GDP-nek, mint a gazdasági teljesítmény és a társadalmi haladás mutatójának a korlátait, beleértve a GDP mérésével kapcsolatos problémákat; áttekintsék, hogy milyen további információkra lehet szükség a társadalmi haladást jobban jellemző indikátorok kialakításához, értékeléseket végezzenek az alternatív mérési módszerekről, és megvitassák, hogy milyen módon lehet megfelelően ismertetni a statisztikai információkat. A jelentés kulcsfontosságú üzenete, hogy a megfelelő értékelő rendszer kialakításához a gazdasági termelésről a lakosság jólétére kell helyezni a hangsúlyt, és ezt a fenntarthatóság tükrében kell vizsgálni.[28]

A gondolat terjed, és az elképzelések szerint a „Boldogság-index” mérné a brit jóléti rendszer teljesítményét is.[29]

A társadalmi modellváltás jó alapja lehet az FNA jellegű újraelosztási/szociális biztonsági rendszerek kialakítása, általánossá válása.

2.       A gyermekvállalási kedv növelése, a reprodukciós ráta emelése

Ha nem növekszik a születések száma, a reprodukciós ráta, akkor hiába a megértés, az értékrend-váltás, közép- és hosszú távon sincs remény a demográfiai helyzet kezelésére. Ezért ennek kell alárendelni számos intézkedést a gyermeknevelési támogatásoktól az adórendszer átalakításán keresztül a nagy-családokat támogató lakásvásárlási, lakhatási konstrukciókig. Politikai hovatartozástól függetlenül, mindkét oldal számára egyformán kiemelt prioritássá kell tenni a közpolitikákban a gyermekvállalás, gyermeknevelés támogatását. Az eszközök zömmel ismertek: gyermeknevelési támogatás, gyermekek utáni adókedvezmény, a gyermeknevelés jogviszonyszerző tevékenységként való elismerése, munkaidő-kedvezmény, gyermekjóléti/gyermekfelügyeleti intéz­mények, kisközösségek, munkahelyek gyermekfelügyeleti munkájának támogatása, gyermekszámhoz kötött lakástámogatási rendszer stb. Nagyobb társadalmi megértés mellett, aktívabban kell élni ezekkel az eszközökkel.

Bizonyos közös alapelvek meghatározása elengedhetetlen. A támogatáspolitika nem lehet kirekesztő, kizárólag vagy elsődlegesen egyes társadalmi csoportokat támogató. A kérdést nem lehet elsődlegesen adókedvezménnyel kezelni[30]. A különböző támogatástípusok (alanyi támogatás a rászorultaknak és adókedvezmény, fogyasztási kedvezmény + közösségi szolgáltatások) olyan arányát kell megtalálni, amely nem konzerválja a mélyszegénységet az alsóbb jövedelmi osztályokban a gyermekvállalás miatt, de ösztönöz az egyéni áldozatokra a magasabb jövedelmi kategóriákban a bónuszok miatt.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gyermekvállalás nem elsősorban pénzkérdés. Ennek leg-kézelfoghatóbb bizonyítéka, hogy a gyermekszám nem arányos a család egy főre jutó jövedelmével, illetve a fordított arányosság áll közelebb az igazsághoz. Magyarországon a gyermekes családok támogatása évtizedek óta sokkal nagyobb arányú és főleg hosszabb ideig tartó, mint a hasonló országokban, ennek ellenére nálunk az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta. A támogatási rendszerek kiterjesztése akkor eredményes, ha egy komplex program részeként jelennek meg, amely a gyermekek családon belüli vagy intézményi gondozási lehetőségektől a lakhatás feltételiek gyermekszámhoz és együtt élő idősek számához között többlettámogatási elemeitől a közgondolkodás átalakításáig terjed. Ez utóbbi kiemeltem fontos, mert a személyes és a közösségi pozitív jövőképbe vetett hit erősségének, a társadalmi közérzetnek stb. a tapasztalatok szerint meghatározó jelentősége van.

3.       Az adaptív folyamatok támogatása, a globális és egyéni idősödés-management támogatása

A biológia törvényszerűségei miatt a korfa normalizálása egy-lépcsőben, rövid távon lehetetlen[31]. Ezért a helyzet megoldásának a demográfiai tendenciák megfordítása mellett egyenrangúan fontos része, hogy meg kell tanulnunk együtt élni az idősödés hatásaival. Ez többszintű feladatot jelent: magának a társadalomnak fel kell készülnie, de az egyéneket is fel kell készíteni.

Ennek szegmensei:

-        a köz- és magánfelelősség újraértelmezése,

-        a közellátási-elosztási rendszerek reformja,

-        az egyéni és kisközösségi stratégiák támogatása.

A probléma elfogadása egy kulturális és értékrend-váltást igényel, ami a köz- és magánfelelősség újraértelmezésén alapul. Az „én rendesen fizettem az adókat és járulékokat, az állam pedig tartson el” mentalitás érthető, de gazdasági-társadalmi fedezet nélküli. És előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy e fedezethiány legfőbb oka a „generációhiány”. (így 60 felé reális – de már nem eredményköteles – az önkritikus felvetés: teccettünk volna több gyereket csinálni…) A reális jövőképben egy „új egyensúlyt” kell kialakítani, ami a szociális biztonságot állami juttatások helyett egy többszintű rendszernek tételezi.

A többszintű rendszernek a két egyenrangúan fontos eleme:

-        az állami újraelosztás rendszerei (ellátórendszerek, állami, társadalombiztosítási nyugdíj, központi szociálpolitika, családtámogatások, intézmény-fenntartási tevékenység) és

-        az öngondoskodás, mely

-        szervezett öngondoskodásra (pl. egészség és nyugdíjpénztárak, önkéntes biztosítások)

-        és egyéni és kisközösségi – családi (nem piaci tranzakciókon alapuló) elemekre épít.

Az állami felelősség természetesen a későbbiekben sem úszható meg. Ez sajnos alapvetően nem az ellátások szinten tartásának kényszerét, hanem elsődlegesen „a nagy ellátórendszerek” reformját jelenti: a megváltozott technológiai-gazdasági – demográfiai környezethez kell igazítani ezeket a rendszereket. E dolgozat nem tárgyalhatja az egyes szakpolitikai részleteket, csupán az általános alapelveket foglalja össze (az egészségügyben pedig lennének részletes javaslataim…). A jóléti rendszerek tekintetében a két fő, tartós alapelv: az igazságosság és a fenntarthatóság. Tisztán kell látni azt is, hogy a közforrások csak akkor lehetnek hatékonyak, ha a magánforrásokat, erőfeszítéseket szinergista módon mobilizálják, és a közforrások felhasználásánál az egyének költségérzékenységére is építenek[32]. Az egészségügyben például bizonyosan nőni fog az egyén felelősségére, együttműködési kötelezettségére épített megoldások szerepe. Ez két dolgot jelent. Egyrészt, hogy a közforrások egy részének igénybevétele a beteg együttműködéséhez kötött, – azaz a szabálykövető, egészségfejlesztő magatartását támogatja a köz, és nem önmagában, feltétel nélkül az állapotát –, de ez azt is jelenti, hogy a közforrások egy részét az együttműködés, az egészségtudatosság támogatására (pl. comp­liance szolgáltatások) kell költeni, mert az együttműködés nemcsak szándék, de képesség kérdése is.

Mindez elkerülhetetlenné teszi a nyugdíjrendszer átalakítását is. Egyrészt a nyugdíjkorhatárt lépcsőzetesen hozzá kell igazítani a növekvő átlag-élettartamhoz, másrészt a realitás az, hogy a társadalmi újraelosztás rendszerei (kötelező társadalombiztosítási nyugdíj, állami „nyugdíj”) középtávon egy alapbiztonságot nyújtanak – akár az FNA részeként –, de a technológia-követő életminőség-elvárások tartós forrása reálisan már az egyéni előtakarékosság és az időskori munka. Vélhetően az időskorú kedvezmények kiterjedt rendszere is szűkülni, szigorodni fog, illetve egy része rászorultság-alapúvá válik. A demográfiai kényszerpályák miatt várhatóan megerősödik a nyugdíjrendszer és a gyermeknevelés összekötésének igénye. Ma is létező – sőt: kvázi hivatalos formát öltő – a Népesedési Kerekasztal felvetése, amely a nyugdíjaknak a felnevelt gyermekek számához igazítását (több gyermek = több nyugdíj) javasolta.[33] Ez a javaslat a jelen generációk esetében alkalmatlan: a gyermektelenek jobban rá vannak szorulva a pénzügyi transzferekre, és a büntetésük nem fog pótlólagos gyermekszám-növekedést produkálni, de növeli a deprivációt, a mélyszegénységbe süllyedtek számát. Az aktív életszakasz közterheinek a nevelt gyermekek számához igazítása különböző módon – pl. a gyermekek után járó adókedvezmény a gyermektelenségi adó helyett – ma is létező technika, és ez kiterjeszthető a családon belül gondozott idősekre is. A kötelező előtakarékosság saját számlán vagy választható kockázatközösséggel, szintén felvethető a későbbi „családpótló” biztonság érdekében.

Az államnak nehéz, de megúszhatatlan felelőssége van a szociális egyenlőtlenségek csökkentése területén. Ezt nemcsak a szociális érzékenység udvariassága mondatja, hanem annak a felismerése, hogy ez a társadalmi koherencia, és ebből fakadóan a társadalmi béke előfeltétele. E dolgozat a demográfiai kérdések között elegánsan megkerüli a roma kérdést. Ennek alapvető oka az, hogy a szerző vélekedése szerint ezt a kérdést alapvetően nem etnikai kérdésként, hanem szegregációs, felzárkózatási kérdésként kell kezelni, aminek az alapja a tömeges és enkláve szerűen működő mélyszegénység megakadályozása/felszámolása.

Azt is alapelvként kell leszögezni, hogy – miután a demográfiai folyamatok kódolják a későbbi költségvetési pályát – kerülni kell minden olyan megoldást, amely halasztott kiadást jelent, azaz a későbbi hiány terhére konszolidálja a jelent. A jövő még kockázatosabb, ezért minden olyan lépés amely későbbre halasztja a fizetést, rontja a gazdaság és a szociális biztonság esélyét (lásd még: a magánnyugdíj-pénztár vagy a diákhitel kérdése, és az ún. PPP-, azaz Public-Private Partnership beruházások 2002, valamint 2010 előtti és utáni megítélése).

A technológiai fejlődés szerencsére nemcsak költségnövelő tényező, hanem problémamegoldó is: az ápolás, az egészségügyi és szociális ellátás, illetve felügyelet területén pl. az informatika, a telemedicina, a távfelügyeleti és a környezetükkel autonóm módon együttműködő, életvitelt segítő (Ambient Assisted Living, AAL) rendszerek érdemben – és elterjedésük esetén költségtakarékosan – tudnak életminőséget javítani, miközben élőmunkát pótolnak.[34]

Mindez végülis a felelősségi irány kétirányúvá válását vetíti előre. Egyrészt – a gazdasági – technológiai fejlődés függvényében – az FNA jellegű megoldásokkal ki kell terjeszteni az alapvető szociális biztonságot, lehetővé téve ezzel az önkénességet, a kisközösségi - kölcsönösségen alapuló munkacserét. Másrészt az állam felelősségvállalása nem lehet technológia- és igénykövető, tehát el kell jöjjön a szubszidiaritás valós gyakorlattá válásának időszaka, akár (fel- és) elismerik ezt a hatalmat aktuálisan gyakorlók, akár nem. Az állam felelőssége – reálisan és megúszhatatlanul - a közszolgáltatások (mint olyan) működtetésén túl az egyének szintjén ott kezdődik, ahol az ő öngondoskodási lehetőségük véget ért. A reális közmegjegyzés, a fenntartható szociális rendszer alapvetően a szubszidiaritás alapelvén állhat, a szolidaritási elv és gyakorlat megőrzése mellett.

Ezért az államok alapvető érdeke és feladata az öngondoskodási rendszerek támogatása, ösztönzése. Ha a társadalmak lemondanak a legfontosabb erejükről, a tagjaik öngondoskodási képességéről, akkor ez a potenciál az állami rendszereken keresztül csak igen magas költséggel, nagy társadalmi teherrel és (főleg) tökéletlenül kompenzálható.

Az öngondoskodásnak az alábbi szintjei, elemei vannak:

-        szervezett előtakarékosság (önkéntes és forprofit szervezetek, pénztárak, biztosítások, támogatott egyéni előtakarékosság).

-        egyéni előtakarékosság és vagyonfelhalmozás,

-        a kisközösségek, a család önellátó segítsége, mint elsődleges védvonal (pénzügyi, és „szolgáltatási” értelem­ben egyaránt),

A szervezett öngondoskodás tehát fontos, de tisztán kell látnunk azt is, hogy az öngondoskodás nem egyszerűsíthető előtakarékosságra, pénzügyi konstrukciókra, azaz nem lehet pénzen megváltani a jövőt. Ezért az előtakarékosság mellett szükség van a kisközösségek (elsődlegesen: családok) tevé­kenységalapú öngondoskodásának támogatására, illetve szolgáltatáscserén alapuló csoportok megte­remtésére, megerősítésére is. Felborult demográfiai viszonyok mellett a probléma nem kezelhető, mert a tevékenységalapú öngondoskodás adekvát terepe elsődlegesen a család[35], másodlagosan a karitász. A munka fogalmának megváltozása az új gondolkodásban kiemelt jelentőséget ad ennek: a jövőben a megközelítés alapja megváltozik: nem az a munka, amiért munkabért kapunk, hanem aminek közösségi haszna van.

A szubszidiaritás fogalmának köztudatba vezetése és alapelvként való elfogadtatása mellett azonosan fontos a szolidaritás fogalmának rehabilitálása. Az elmúlt hatvan év a közgondolkodásban a szoli­daritást a kényszer-szolidaritásra, az állami újraelosztási rendszerek (társadalombiztosítás) szolidaritás elvű megszervezésére szimplifikálta, és elhitette velünk, hogy a járulékfizetéssel letudtuk a szolidaritási kötelezettségünket[36]. A szolidaritás nem ez, nem törvény által ránk rótt kötelesség, hanem a kisközös­ségek nem-szoros elszámolás-alapú (hanem szükséglet-alapú) kölcsönös segítségnyújtása[37]. A másik tévhit: a szolidaritás az elit részéről nemcsak kötelesség, illetve jóérzés kérdése, hanem jól felfogott érdeke is a társadalmi béke megőrizhetősége, a járványügyi helyzet stabilizálhatósága érdekében[38].

Az egyéni életstratégiákat ennek megfelelően, egyre inkább a leírtak tudatában kell megtervezni. A közösséget (államot, társadalmat) csak végső „biztosítéknak” kell tekinteni, és a szubszidiaritás elvén a kisközösségek szolidaritásán (is) a személyre-szabott öngondoskodást kell előtérbe helyezni. Ezért az idősödésre való felkészülést (vö. egyéni idősödés-management[39]) már az iskolában el kell kezdeni, és a fiatal-középkor aktív részévé kell tenni. Ennek lényeges eleme a mobilitás-kényszer és a változásnak, mint alap-környezetnek a felismertetése. Ebben fontos eszköz az életfogytig tanulás evidenciaként kezelése és az idősek képzése és átképzése.

4.       A hiányzó munkaképes korosztály pótlása (a munkaképesség fogalmi átalakítása, a munkában töltött évek kitolása, valamint aktív és tudatos, a nemzeti koherenciát nem felborító migrációpolitika)

A demográfiai folyamatok – a biológiai törvényszerűségek miatt – csak hosszabb távon tudják korrigálni az eltartottsági rátát a munkaképes korosztály arányának javításával. Az ország fenntartható működéshez „addig is” szükség van a hiányzó munkaerő pótlására.

Ennek két lehetséges módja:

-        A munkaképesség fogalmi átalakítása, a foglakoztatás kibővítése.

-        A munkaerő pótlása.

A foglakoztatás kibővítése, a munkaképesség fogalmi átalakítása megkezdődött. Magyarország etekintetben komoly tartalékokkal rendelkezik. Bár a nyugdíjkorhatár nem – kirívóan – alacsony, igen magas a korhatár alatt nyugdíj jellegű ellátásban részesülők száma, magas a rokkantak száma, nem megfelelő a megváltozott munkaképességűek foglakoztatási lehetősége, viszont alacsony a nyugdíjas korúak (legális) munkavégzése

2010 után az új kormány ezeken a területeken radikális, de a speciális élethelyzeteket nem kezelő (fő irányaiban szükséges és ezért helyeselhető, de megoldásaiban elítélendő) változásokba kezdett. Ezeket az elveket kell reális és humánus technikákkal életszerűvé tenni, és emelni kell az igen alacsony foglalkoztatottsági rátát. Ehhez – akár a gyermekesek, akár az megváltozott munkaképességűek és az idősek munkaerőpiacra vezetése érdekében – szükség van a távmunka, a rugalmas munkaidő és a részmunkaidős megoldások kiterjesztésére. Mindennek persze a feltétele a munkaerő-piaci kereslet, mert munkahelyek nélkül nem lehet az embereket visszavezetni a munkaerőpiacra.

Már rövid távon az egyik legfontosabb társadalmi feladat a munkában töltött idő – és ennek részeként – a nyugdíjkorhatár fokozatos emelése. Ennek persze előfeltétele a munkahelyteremtés, amit az idősek növekvő fogyasztása is támogathat. Ugyanakkor a kitolódó nyugdíjkorhatár egyre inkább egy új, háromsávos modellt támogat, amelyben egy (a mai nyugdíjkorhatárhoz képest fokozatosan növekvő életkorig) „kötelező” a munkavégzés (pontosabban nincs jogosultság öregségi ellátásra), és van egy sáv, ahol a munkavégzés és a nyugdíj melletti munkavégzés mind adó, mind foglalkoztatási szempontból is összefolyik, értelemszerűen (felbruttósítás után) adóztatva a nyugdíjakat. És van egy harmadik sáv, ahol a meghatározó jövedelem forrása már a nyugdíj, illetve az öngondoskodási rendszerek. Ez a harmadik sáv bizonyosan valahol 70 év felett lesz, de itt meg kell teremteni az egyéni döntés és mérlegelés lehetőségét, hiszen lehet, hogy ez nem életkor, hanem állapot/képesség függvénye.

Mindehhez fel kell adni azt a tradicionális szemléletet, amely az ember életét három nagy (éles határvonallal elkülönített) szakaszra bontja: a tanulás évei, a munka évei, és a jól megérdemelt pihenés szakasza. Ennek vége. Ezek a határok összemosódnak és átalakulnak. Valahol 18 éves korunkig vélhetően később is „csak” tanulni fogunk, de utána a munka és a tanulás összefolyik. Egyrészt a tanulás költségei miatt egyre többen fognak a tanulás közben dolgozni, de ami a fontosabb: a változó környezethez való adaptálódás miatt általánossá válik az életfogytig tartó tanulás. Az élet utolsó szaka­szában ugyanígy össze fog folyni a „munkával” és a „pihenéssel” töltött idő. Az életünk vége e helyett aktív (munka + aktív kikapcsolódás) és inaktív (ápolási/ellátási igény) szakaszra fog tagozódni, és az aktív szakban a megélhetésünket (minőségi életünket) az előző életperiódus felhalmozása, a jogosult­ságszerzéssel megalapozott jövedelempótló ellátások (ma ezt nyugdíjnak hívjuk) és a csökkenő munka­végzés jövedelme együttesen biztosítja. Emellett (más kultúrában, körülmények között) meg fog erősöd­ni a klasszikus modellhez való visszatérés: az időskor tevékenysége („munkája”) a családgazdaságra koncentrál, és a család adja az időkorú biztonság egyik pillérét.

A másik lehetőség a hiányzó munkaerő külső pótlása, a munkaerőimport.

Elvben ebben is két lehetőség van: a vendégmunkások és a migráció. A vendégmunkás (elv­ben) az ideális megoldás: szorgosan dolgozik, nem követel, nem akar etnikai, vallási jogo­kat, és ha öreg vagy beteg lesz, haza­megy, törődjön vele tovább az az ország, ahol nem dolgozott, nem adózott. Ez a modell alapvetően a gazdag országokban működik, Magyar­ország sajnos nem az. A migráció politikailag forró krumpli, de a probléma meg­kerülése nem állítja meg a folyamatot[40]. Ezért a migrációs folyamatokkal szembe kell nézni, és lehetőség szerint úgy kanalizálni, hogy ez ne segítse enklávék és etnikai konfliktusok kialakulását.

Ezért a közeljövőben elkerülhetetlen egy középtávú migrációs politika kialakítása. A migrációpoli­tika megítélése, kialakítása más jellegű tudást igényel, így ez a tanulmány – a terület fontosságának hangsúlyozása mellett – csupán annyit jegyez meg, hogy

-        a rövid távú demográfiai és munkaerő-egyensúly enélkül nem javítható,

-        a migrációs folyamatok spontán is végbemennek, így szerencsésebb, ha ezek nem véletlensze­rűen, hanem a nemzeti érdekeknek megfelelően, tudatosan tervezetten történnek,

-        a közép- és hosszú távú hatások miatt fontos a nemzeti koherencia szempontjainak szem előtt tartása.

5.       Medikális-biológiai eszközök: a termékenység elősegítésének kiemelt támogatása a kutatásokban és az orvosi eljárásokban.

Az Orbán-kormány számos társadalompolitikai eszközzel (elsősorban az adórendszer és a kommunikáció formálásával[41]) törekszik a demográfiai folyamatok megfordítására. Ez dicsérendő, de a kormány a pénzügyi, társadalmi, intézményi eszközök fontossága mellett alulbecsüli a biomedikális eszközök, a reprodukciós medicina lehetőségeit.

A reprodukciós medicina az egészséges utódlással foglalkozó tudományterület. Célja kettős:

-        a születendő gyermekek számának növelése (olyan párok, nők hozzásegítése a gyermekvállaláshoz, akiknek erre előtte nem volt lehetősége),

-        a születendő gyermekek egészségének garantálása, azaz a károsodással született gyermekek számának csökkentése.

A reprodukciós medicina jelentőségét az alábbi tények emelik ki:

-        a gyermekvállalás az utóbbi tíz évben egyre idősebb korra tolódott ki, emiatt általában nő a meddő párok aránya, mert az életkor előre-haladtával csökken a termékenység,

-        az anya életkorával nő a veszélyeztetett terhességek, a sérült gyermekek száma,

-        magas a koraszülések aránya.

A születési szám növeléséhez nem elég a gyermekvállalási kedv: képesség is kell hozzá. Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét a társadalmi reprodukcióban[42]. Ebben szerepet játszik, hogy a meddőség hagyományosan stigmatizáló társadalmi megítélése miatt a meddőségek jelentős része ma rejtett meddőség. A szakemberek véleménye szerint az az állítás tűnik mértékadónak, amely szerint a reprodukciós korban levő párok 20%-a valamilyen termékenységi problémával küzd, a 35 és 45 év közötti párok esetében ez az arány már 25% feletti. Elfogadva azt a feltételezést, hogy a meddőség a gyermeket vállalni kívánókat és a gyermeket nem akarókat azonos arányban sújtja, a 95.000-es évi születésszámot figyelembe véve a meddőség elvben évi 19.000 (azaz: tizenkilencezer) gyermek meg nem születéséért „felelős”. Tudnunk kell, hogy a női meddő­ségek a korszerű technológiák alkalmazásával közel 50%-ban kezelhetők, a férfi terméketlenség az esetek 80%-ban kezelhető. A korszerű kezelések adta lehetőségek azt jelentik, hogy a meddőség miatt meg nem született évi 19.000 gyermekből ma már a reprodukciós medicina korszerű eszközei képesek lennének évi 12-13.000 gyermek megszületését lehetővé tenni.[43]

Ma ez a lehetőség nincs megfelelően kihasználva. A mesterséges megtermékenyítés (IVF - in vitro fertilizáció) és az egyéb meddőségi kezelések évente ma még csak 2000-2500-gyermek születéséhez járulnak hozzá. Ezért – beleszámítva a terápia elutasításának lehetőségét is – a területben rejlő elvi potenciál ismeretében óvatos becslések szerint is 6-8000-rel lehetne évente növelni a születendő gyermekek számát. És az IVF nem az egyetlen (inkább csak a végső) eszköz a gyermektelen párok esetében. A cél nem a képesség lombikkal való pótlása, hanem a helyreállítása, azaz a meddőség megelőzése és kezelése.

Ezért meg kell hirdetni az „Egészséges és Tudatos Utódlás Programját” amely egyaránt szolgálja az utódlásra való felkészülést, a születések számának növelését és a születendő gyermekek egészségi kockázatának csökkentését, ideértve a koraszülés megelőzését is.

 

Összegzés

A demográfiai trendek (elöregedés és lakosságszám csökkenés) fokozott kihívások elé állítják Európát. Az ismert forgatókönyvek ellentmondásosak: a kutatók/elemzők inkább vészharang pártiak, de megjelentek azok a hangok is, amelyek egy megváltozott világban ezt természetes megatrendnek, és nem katasztrófahelyzetnek tekintik. Abban azért a legtöbben egyetértenek, hogy beavatkozás, személet/modellváltás nélkül valóban a negatív forgatókönyvek diadalmaskodnak. Annak, hogy ez ne így legyen, előfeltétele a negatív demográfiai trendek megfordítása. Ennek kell alárendelni minden egyéb közpolitikai célt, intézkedést, mert különben nem csupán a hagyományos európai értékrend és modell, a XX. század szociális vívmányai kerülnek veszélybe, de a társadalom alapműködése, a régió békéje is veszélybe kerül.

A nagy kérdés, hogy a technológiai fejlődés indukálta gazdasági növekedés kompenzálja-e a demográfiai – kulturális okok miatt bekövetkező deficitet, vagy a célok, a „modell” korrigálására is szükség van egy értékrend-váltás kapcsán. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a demográfiai trendek megfordítása önmagában nem elég – márcsak azért sem, mert a kedvező demográfiai trend kezdetben rontja, és nem javítja az eltartottsági rátát – ezért szemlélet- és modellváltásra, a munka fogalmának és szerepének átértékelésére is szükség van. A kérdés csupán a mérték és az ütem, és főleg: mekkora traumák veszteségek árán következik be mindez.

Európa az elmúlt évtizedek legmélyebb és legátfogóbb válságát éli át, és óriási hiba ezt pénzügyi válságként kezelni, a profithajhász bankok és szekértolóik, nemzetközi összeesküvések nyakába varrni. A válság mögött ma a „szintentartó/bővített” túlfogyasztás áll, ami állami szinten a jóléti rendszerek finanszírozhatatlanságában jelentkezik. Ez – a válságokon keresztül, de anélkül is – durva szociális és politikai feszültségeket okoz, és mindennek a legvégső oka az „ember-fedezet” hiánya, a demográfiai torzulás.

A pozitív forgatókönyv szerint a technológiai fejlődés kompenzálja a munkaképes korosztály demográfiai hiányát. Ennek megvan a realitása, de ez a munka fogalmának, a munka világának az átalakítását igényli. Munkára elsősorban a szolgáltatási szektorban lesz szükség, de a humán szférában (szociális gondoskodás, oktatás, személyreszabott gondoskodás, információszolgáltatás stb.) fel fog értékelődni az önkéntesség, laikus /civil segítés, piaci mechanizmusokat kikapcsoló szolgáltatáscsere. (Ezt hívták régen segítésnek, odafigyelésnek, kalákának). Ezért nem reális annak a modellnek a kizárólagossága, amelyek a megélhetés forrásául (szinte) kizárólag a munkajövedelem és azok származtatott jövedelmeit (munkabér, nyugdíj, előzetes foglalkoztatáshoz kötött segély/támogatás) tekinti. Felértékelődnek a Feltétel Nélküli Alapjövedelem jellegű megoldások, amelyek megalapozzák ezt a szemléleti váltást.

Ahhoz, hogy a helyzet középtávon normalizálódjon, és az addig eltelő idő is komoly károsodások nélkül legyen túlélhető, a probléma tudatosodása után egy olyan komplex programra van szükség, amelynek fő elemei a következők:

-        A gyermekvállalási kedv növelése, a reprodukciós ráta emelése;

-        Szemléletváltás: az adaptív folyamatok támogatása, a globális és egyéni idősödés-management támogatása, ideértve a civil és laikus önsegítés támogatását is;

-        A hiányzó munkaképes korosztály pótlása (a munkaképesség fogalmi átalakítása, a munkában töltött évek felső korhatárának jelentős kitolása, valamint aktív és tudatos, a nemzeti koherenciát nem felborító migrációpolitika);

-        Medikális-biológiai eszközök: a termékenység elősegítésének kiemelt támogatása a kutatásokban és az orvosi eljárásokban.

Mindennek előfeltétele, hogy a társadalom megértse, mi több, elfogadja, hogy:

–         összhangba kell hozni a jóléti rendszerekkel kapcsolatos elvárásokat, és

–         az ezért vállalt egyéni és közösségi áldozatokat.

A gazdasági fedezet nélküli elvárások és ígéretek nem hoznak sem társadalmi békét, sem fejlődést. A jövőben ezért a gazdasági fejődés és a közösségi fejlődés (kisközösségek működése, közszolgáltatások működése, hozzáférése) új egyensúlyát kell megtalálni. Gazdasági növekedés/­teljesítmény nélkül nincs fenntarthatóság. Kis túlzással – és a végeredmény szempontjából – mindegy, hogy milyen nyugdíjrendszer van egy országban – állami vagy magán, járulék- vagy váro­mány-fedezetű –, a lényeg az, hogy a jövőnek van-e gazdasági fedezete. Ha ez megvan, akkor működhet az állami gondoskodás, és lehet hatékony az előtakarékosság is. Ha meg nincs gazdasági fedezet, nem működik a gazdaság, akkor mindegy, hogy az állam képtelen teljesíteni a kötelezettségeit, vagy az előtakarékosság váromány-fedezete füstölt el. A gazdaság-fedezet csak előfeltétel, mert az igazi kérdés az idősödésből származó szociális – mentális - egészségügyi igények kielégíthetősége, aminek megteremtéséhez új kereteket kell találni, mert a hagyományos állami újra-elosztási – közszol­gáltatási rendszerek – mint kizárólagos megoldások – egyre alkalmatlanabbá válnak. Mára már az is nyilvánvaló, hogy a kizárólag gazdasági növekedésre optimalizált társadalmi rezsim olyan közös­ségi károkat okoz a szociális rendszerek, a közszolgáltatások leépítésével, ami kizárja a tényleges és tartós gazdasági növekedést.[44] A demográfiai folyamatok megfordítása – és a jóléti rendszerek adaptálása a kialakult helyzethez – valóban sorskérdés. A fenntartható fejlődés ma már felértékelődő érték, de ez korántsem környezeti kérdés, legalábbis Európában bizonyosan nem. Számunkra a demográfiai és technológiai trendek mellett a jóléti rendszerek átalakításának kihívása a fenntarthatóság igazi kérdése, amihez a fent leírt értékrend változásra van szükség. Ennek alapja a problémák tudatosításán alapuló közmegegyezés, és ez teheti – ha nem is sikeressé, de – elfogadottá az intézményrendszer szükségszerű átalakítását és a szerzett jogok felülvizsgálatát. Mindez bizonyosan nem megy konfliktusok nélkül. De az értelmes kormányzás inkább vállalja a társadalmi érés és megértés folyamata kapcsán rendszeresen jelentkező kisebb, de sorozatos konfliktusokat, mint a megszorítások szükségességének tagadásából fakadó robbanásveszélyt.

Ehhez a szubszidiaritás elvén szerveződő, esélyteremtő és felzárkóztató állam kialakítására van szükség, amelynek fontos eleme az öngondoskodás. Az öngondoskodás ugyanakkor nem egyszerűsíthető pénzügyi előtakarékosságra, pénzügyi transzfer mechanizmusokra: kisközösségekre, szolidaritásra és személyes közreműködésre van szükség a fenntartható modellhez. A közösségi érzés, a nemzettudat erősítése fontos eleme a jövőképnek, de az az állam, amelyikben a nemzet fogalma nem hasonló identitású kisközösségekből, hanem kizárólag alattvalókból építkezik, bizonyosan sérülékeny. Az állam szerepe és felelőssége vitathatatlan, és jelentős marad a jövőben is, de a korszerű államnak jobban kell építenie a kisközösségek, a családok öngondoskodására, mert az állam saját ellátórendszerein keresztül csak sokkal drágábban, rosszabb hatásfokkal tudja pótolni a primer közösségek öngondoskodási, önellátási funkcióit.

Ehhez az értékrend-váltáshoz, új gondolkodáshoz nem könnyű eljutni, de reménykedjünk abban, hogy még a súlyos, visszafordíthatatlan károsodások előtt sikerül. Ennek első lépcsője, hogy felismerjük, hogy a XXI. század egyik legfontosabb értéke az önkorlátozás.

.

Felhasznált/ajánlott irodalom

H. Bruck – B. Dworschak Ageing and Work in Europe - Strategies at company level and public policies in selected European countries, The „Demographic Change: Public Relations and Marketing Strategy” project, Stuttgart (2006)

Cseres-Gergely Zsombor Active ageing strategies to strengthen social inclusion – a peer review comment paper:
http://www.peer-review-social-inclusion.net/peer-reviews/2007/active-ageing-strategies-to-strengthen-social-inclusion (2007):

Európa konzultációt kezdeményez az idősek önállóbb életvitelét szolgáló IKT-megoldásokról http://einclusion.hu/2010-06-03/eurpa-konzultcit-kezdemnyez-az-idosek-nllbb-letvitelt-szolgl-ikt-megoldsokrl/ (2010)

Fekete Gyula: Véreim, magyar kannibálok! Vádirat a jövő megrablásáról  http://nepesedes.hu/drupal/node/67

Hablicsek L. Current and future demographic developments, In: Gál, R. I., Ichiro, I, and Széman, Zs. (2008, eds.): Assessing intergenerational equity: an interdisciplinary study of aging and pension reform in Hungary. Budapest: Akadémiai (2008):

Hablicsek László-Tóth Pál Péter Népesedés és Népességpolitika-tanulmányok: A nemzetközi vándorlás szerepe a magyarországi népességszám megőrzésében 1999-2050 között in: Demográfia, 43. évf. 1. sz. (2000.)

Hanák P., Kiss N., Kovácsházy T., Pataki B., Salamon M., Seres Cs., Tóth Cs., Varga J.: System Architecture for Home Health and Patient Activity Monitoring   
In: 5th European Conference of the International Federation for Medical and Biological Engineering: IFMBE Proceedings Vol. 37. pp. 945-948. Springer Budapest, 2011.(ISBN: 978-3-642-23507-8)

Kopp Mária (Szerkesztő): Magyar lelkiállapot 2008. Esélyerősítés és életminőség a mai magyar társadalomban (2008) Semmelweis Kiadó, Budapest

Kopp Mária, Skrabski Árpád (2006): A támogató család, mint a pozitív életminőség alapja, In: Kopp M, Kovács M (szerk)  (2006) A Magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis Kiadó, Budapest, 220-232. old.

Kopp Mária, Skrabski Árpád (2006): Gyermekvállalás és életminőség, In: Kopp M, Kovács M (szerk) (2006) A Magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis Kiadó, Budapest, 253-262. old

Kopp Mária: A család boldogságunk alapja        
http://csaladhalo.hu/cikk/boldogsag/kopp-maria-csalad-boldogsagunk-alapja

Koskinen, S., Joutsenniemi,K., Martelin, T., Martikainen, P.: Mortality differences according to living arrangements International Journal of Epidemiology 2007; 36: 1255-1264

Holt-Lunstad, J, Smith TB, Layton JB Social relationships and mortality risk: a meta analytic review, PLOS Medicine, 7,7,1-19, (2010) www.plosmedicine.org

Orbán G. - Palotai D. Kihívások előtt a magyar nyugdíjrendszer, MNB tanulmányok 55. (2006):

Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, Nyugdíjelemzési és Statisztikai Főosztály: Nyugdíjazási életkorok az 1997-2002 közötti öregségi- és öregségi jellegű nyugdíjazásoknál, Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, Budapest. (2004)

KSH évkönyvek és időszakos kiadványok (www.ksh.hu)

Németh György: Hogyan nézne ki az ideális nyugdíjrendszer
http://netpolgar.network.hu/blog/netpolgar_avagy_digitalis_irastudo_klub_hirei/hogyan-nezne-ki-az-idealis-nyugdijrendszer-nemeth-gyorgy-irasa

RESULTS OF THE SECOND NATIONWIDE 2010 SURVEY ON GROSS NATIONAL HAPPINESS http://www.grossnationalhappiness.com/

Sandel, M. J.: Mi igazságos... és mi nem? Corvina Kiadó Kft., Budapest (2012.)

Scharle Ágota: A tényekre alapuló szakpolitika működése egy foglalkoztatást ösztönző program példáján In: Munkaerő-piaci Tükör 2007, MTA KTI, Budapest (2007)

Schirrmacher, Frank: A Matuzsálem-összeesküvés (Scolar Kiadó, Budapest.     
ISBN: 978-963-953-485-8)

Simonovits András: Keresetbevallás, megtakarítás és öregségi nyugdíj: egy minimális modellcsalád.  MTA, Közgazdaságtudományi Intézet, Budapest,       
http://econ.core.hu/file/download//simonovits.pdf (2007)

A mezőgazdaság szerepe a nemzetgazdaságban, 2012. KSH 2013. Július. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/mezoszerepe12.pdf

---

[1] Megjelent: Magyar Gerontológia 21: 9-46 (2014)

[2] A tanulmány a Kritika folyóirat XII. évfolyam 4-5. számában megjelent írás érdemben átdolgozott és továbbfejlesztet változata.

[3] Apokrif a XXI. század elejéről http://www.kincsesgyula.hu/dokumentumok/kerdeses_nem_valasz.pdf

[4] A teljes termékenységi arányszám (TFR, Total Fertility Rate) a szülőképes korú (15-49 éves) nőkre számított hipotetikus gyermekszám. Ennyi gyermeket szülne egy nő az élete folyamán, ha az adott évi gyakoriság egész élete folyamán állandósulna. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Teljes_term%C3%A9kenys%C3%A9gi_ar%C3%A1nysz%C3%A1m)

[5]  WHO HFA adatbázis alapján, 2011. januári adatai állapot szerint

[6] http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/221.html

[7] http://hvg.hu/itthon/20131119_Orban_akkor_van_jovonk_ha_tobb_gyerek_szu

[8] http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnt001b.html

[9] http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/gyor/nep/nep21402.pdf

[10] http://www.economist.com/news/briefing/21601248-generation-old-people-about-change-global-economy-they-will-not-all-do-so

[11] http://www.origo.hu/gazdasag/gazdasag-plusz/20140612-a-globalis-oregedes-gazdasagi-hatasai-szuperkoru-tarsadalmak.html

[12] KSK demográfiai évkönyv és népszámlálási adatok az ESKI kigyűjtése alapján.

[13] A nyugdíjrendszer feszültségei (csökkenő járulékfizetők, növekvő kifizetések az idősödés miatt) ismertek és jól kal­kulálhatók. A kiadás-növekedés itt folyamatos, de lassú és pontosan kalkulálható. Az egészségügyben ugyanezek a problémák ugyanúgy megvannak, de ennél lényegesen nagyobb (nagyságrenddel nagyobb!) költségnövekedést okoz a technológiai fejlődés. Rá­adásul miután az idősek (jelenleg 65+) átlagos életkora is emelkedni fog, tovább fog növekedni ennek a csoportnak az egészségügyi szükséglete a tartósan – folyamatos – kezelésre szoruló betegségek számának növekedése miatt.

[14] http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/pdf/mezoszerepe12.pdf

[15] Az egyenlőtlenségek csökkentése forrást és a redisztribúciós ráta növelését igényli.

[16] Hajlamosak vagyunk elfejteni, hogy a jóléti rendszerek és a demokrácia felvirágzásának századában (XX.század) voltak a legnagyobb etnikai és ideológiai alapú népirtások, és nemcsak a II. világháború kapcsán. Európában, Budapesttől pár száz kilométerre a század utolsó évtizedében is nacionalizmusra alapozott tömeges népirtással járó helyi háborúk voltak, és a mostani ukrán helyzet is hajszálon függ, hogy eszkalálódik-e, vagy „csak” ennyi életet követel.

[17] http://penzugyiszemle.blog.hu/2014/01/06/nem_kell_panikolni_a_nyugdijak_miatt

[18] http://www.project-syndicate.org/commentary/john-macinnes-and-jeroen-spijker-propose-a-new--more-accurate-measure-for-population-aging-s-economic-impact

[19] Németh Tibor: Alkony vagy hajnal? Liget, 2013/4 p: 5-16.

[20] Lásd: „Jön a szociális minimum?” – Népszava, 2013. december 19. Lásd itt:

http://nepszava.hu/cikk/1005953-jon-a-szocialis-minimum

[21] Itt az „alapjövedelem” szó összefoglalóan, egyszerre jelenti a „garantált minimum jövedelem” és a „feltétel nélküli alapjövedelem” fogalmát. (Erről később.)

[22] A világkonferencia honlapját lásd itt: http://biencanada.ca/congress/.

[23] Kiindulásul ajánljuk az Esély c. folyóirat 2010/5., tematikus számát, lásd itt:

http://www.esely.org/kiadvanyok/2010_5/00eloszo.pdf . Részletesebb szakirodalmat pedig az 1. sz. függelékben találsz.

[24] http://www.255075.hu/#ajanlat-a-magyar-tarsadalomnak

[25] Bővebben: http://www.silvereconomy-europe.org/

[26] http://www.grossnationalhappiness.com/

[27] http://en.wikipedia.org/wiki/Human_Development_Index

[28] Report by the Commission on the Measurement of Economic Performance and Social Progress (Joseph E. STIGLITZ, Amartya SEN, Jean-Paul FITOUSSI) www.stiglitz-sen-fitoussi.fr (A Stiglitz jelentés néven ismert dokumentum)

[29] http://kitekinto.hu/europa/2010/11/29/boldogsag-index_merne_a_brit_joleti_rendszer_teljesitmenyet/

[30] Ne feledjük: ha az alacsonyabb jövedelmű rétegek gyermekszülési hajlandósága régen is alacsony lett volna a kormányzati intézkedések miatt, valószínűleg nem születnek meg azoknak a szülei, akik ma a társadalmi mobilitást kizáró születésszám-növekedésen dolgoznak.

[31] Ha 3 anya 9 hónap alatt szült meg 4 gyereket, akkor hány anya tud megszülni 4 hónap alatt 12 gyereket?

[32] Ez a „vizitdíj”, „tandíj”, „önrész” kifejezések kulturált, öncenzúrázó megkerülése.

[33] A javaslat szellemileg Botos Katalinhoz köthető.

[34] Lásd pl. http://evitaplatform.hu, http://aal-europe.eu

[35] Kopp Mária közlése szerint a teljes finn népesség körében végzett vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy az élettársi kapcsolatban élők másfélszer, az egyedülállók két és félszer nagyobb valószínűséggel halnak meg 64 éves korukig, mint a házasok. Közlése szerint a magyar vizsgálatok eredményei is azt mutatják, hogy a házas férfiak háromszor nagyobb valószínűséggel érik meg a 69. életévüket, mint a magányosak. http://www.betegvagyok.hu/cikkek/a-magany-megbetegit

[36] Ehhez időnként a kötelező szombati vietnami műszak társult, ami végképp távolította a szolidaritás valós fogalmát.

[37] A szolidaritás intézményrendszere nem a bismarcki társadalombiztosítással jött létre: az archetípus a bányatárs-ládák rendszere, amely horizontális kockázatközösséget teremtett meg. Bismarck érdeme a szolidaritás társadalmi osztályok közötti kiterjesztése, azaz nemcsak bányász volt szolidáris a bányásszal, de a bányatulajdonos is kényszerszolidaritást vállalt a bányászokkal.

[38] Bismarck epititon ornansa sem a „szociálisan hú de érzékeny”, vagy „jótét lélek”, hanem a „vaskancellár” volt.

[39] Magyarországon Orsós Éva által meghonosított kifejezés.

[40] A KSH 2011. január 26-i gyorsjelentése szerint a 2010. január–novemberi természetes fogyás 35 282 fő volt. A nemzetközi vándorlás becsült értékeinek pozitív egyenlege folytán az ország lakossága ténylegesen ennél kisebb mértékben, mintegy 20 000 fővel csökkent. Eszerint a migrációs egyenleg az időszakban 15.000-es pozitív egyenleget mutat, ami igen jelentős hatású, hiszen ez a születésszám 18%-ának felel meg. A 2011. decemberi gyorsjelentés keve­sebb, de még mindig közel 10 000-es pozitív migrációról beszél (33 290-es természetes fogyás és 24 000-es összes fogyás mellett).

[41] http://haromkiralyfi.hu/

[42] Ezzel a kérdéskörrel többek között a Ciris Budapest-tel együttműködve az Egészségügyi Szakértői Műhely foglalkozott kutatási szinten

[43] http://www.eszm.hu/index.php?menu=12&almenu=472&tipus=cikkek&menuszint=1; és http://www.weborvos.hu/egeszsegpolitika/reprodukcios_medicina_nemzetstrategiai_jelentosege/167034/, 

[44] Lásd még Freund Tamás szép példabeszédét a vérszívó denevérekről, ahol az önzés génje szelekciós hátrány, az együtt­működésé (a „szolidaritásé”) pedig szelekciós előny.