Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2015. június 30., kedd

A hülyítésverseny folytatódik – Olimpiát minden kórházba!


Gondolkoztam azon, hogy írjak-e egy blogbejegyzést az olimpiai pályázat kapcsán. Mert értem én, hogy merjünk nagyot álmodni, de merjünk nagyot ébredni is… Minden példa azt mutatja, hogy egy ekkora ország csak beleroppanhat egy olimpia rendezésébe: a kiadások mindig túlfutnak a tervezetten, a bevételek pedig csak mérsékelten, vagy államilag (hitelvisszafizetésileg) nem megfoghatóan csordogálnak. Az olcsó olimpia meg olyan vicces mondás, hogy akár Sepp Blatter, vagy Rezsibiztos Szilárd is mondhatta volna. Ami a legfontosabb: már akkorára nőnek az olimpiák, hogy egy tízmilliós országban lehetetlen a beruházások, létesítmények értelmes utóhasznosítása. Itt lehet látni pár képet a fenntarthatatlan beruházásokról. És nemcsak Athén, Szarajevó, de még a nagyságrenddel nagyobb Kína se tudta megoldani az értelmes utóhasznosítást.

Olimpia ügyben egyébként a véleményem nem változott. Amikor Szalay-Berzeviczy Attila 2005-ben Magyarország 15 meghatározó vállalatával és több mint 100 közismert személyiséggel közösen létrehozta a BOM elnevezésű közhasznú civil egyesületet, akkor azt mondtam, hogy igen, ez jó, ez kellene, de egy Bécs-Pozsony-Budapest közös pályázattal. Ez a terület nem nagyobb, mint egy nagy ország olimpiai területe, megoszlanak a költségek, létesítmények, és főleg koherenciát képez, együttműködésre kényszerít, és azt üzeni a világnak, hogy tudunk együtt létezni, dolgozni. Az meg, ha kényszerűen javul a nagyvárosok és a létesítményvárosok közlekedési összeköttetése: külön haszon, tartós előny. Ezt támogattam volna, és most is támogatnám.
De most szó nincs együttműködésről, hanem az egész a nemzeti kivagyitudat építéséről szól. Hogy megmutatjuk a világnak és rátesszük Magyarországot a térképre, és minket néz és irigyel a világ. (Amúgy meg félő, hogy már így is túlzottan rajta vagyunk azon a térképen…)
Egyébként meg azt hiszem, megint gumicsontra ugrunk, stílusosabban: árnyékra vetődünk. Azaz a Kormány se gondolja komolyan, hogy itt olimpia lehet, de a nemzeti büszkeség, a nagyságtudat gondozásának jó eszköze ez, és majd lehet szidni a judeoliberális összeesküvést, ami még ezt a lehetőséget is elvette ettől a sokatszenvedett, de kiválasztott népű országtól. Tehát lehet megint egy magasztos álcélt kitűzni, a valós problémákat nem látni, és az előkészítéssel lehet juttatni azoknak, akik idáig is sokat kaptak. Szóval, valami ilyesmit nem írtam meg.
De az új hír, hogy az olimpia nyereségét az egészségügyre akarják fordítani demagóg arroganciájával már végképp elborított. Egyrészt: ha akarsz jobb egészségügyet, akkor támogasd az olimpiát, másrészt: az egészségügy majd akkor kap pénzt, ha nyereséges lesz az olimpia… De ami igazán elkedvetlenített, az az, hogy ezek szerint már érzik, hogy az egészségügy „téma”, hogy végre súlya van. Az egészségügy is bevonult a kommunikációban a kutya-gyerek-rezsi sorba, azaz lehet rá hivatkozni, bokrétának, felkiáltójelnek, nemzeti szmájlinak használni. De tenni érte érdemit: azt nem, csak imázsépítésre használni.
Egyetlen dologban bízok csupán: ugye az olimpia által okozott deficitet nem az egészségügynek kell megfizetnie???

2015. június 18., csütörtök

Vaslefüggönyözött ország




Orwell most dörzsöli a tenyerét, de nem elégedetten. Hiszen valójában nem jó érzés az, ha előre megmondjuk, hogy baj lesz, és íme… (Lásd még: Sovány vigasz nekünk Kövér)
De a Páneurópai Pikniket szervező debreceni MDF tagjaként 1989 nyarán el nem tudtam volna hinni, de még elképzelni se, hogy a vasfüggönyt elsőnek lebontó országból alig 25 év alatt vasfüggönyt építővé válunk.
Félek, ez a nap bekerül a történelemkönyvbe, és ha a világ ilyen hülye marad, akkor nemcsak a magyar történelemírás tartja majd számon, de az európai országok iskolai történelemkönyveinek is egy lapja lesz. Igen, félek, hogy a 175 km hosszú és 4 méter magas fal korszakhatár lesz, egy boldognak akart, békés, megbékélés-vágyú, határ-légiesítő korszak lezárása. Jön a falhúzás, az első 175 km-t jó néhány ezer kilométeres fal, aknazár, lézercsapda követheti Európa szerte.
A hír kapcsán két dolog.
Az egyik, hogy megint az öt év óta visszatérő játszmát játsszuk: Orbán Viktor hamar (mondhatni korát megelőzően) felismer és kimond egy valós problémát, és erre rögtön választ is ad, de rossz, igazságtalan, embertelen, önzésre alapozott, saját aktuálpolitikai céljainak megfelelő (ál)megoldást talál. A válasz elfogadhatatlan, ezért a „demokratikus ellenzék” visszatámad, és magát a kérdést se ismeri el.
Most is ezt játsszuk. Mert a migráció (munkaváltozatként maradjunk most ennél a gyűjtőfogalomnál) valóban Európa megmentőjéből jó eséllyel Európa fenntarthatósági – identitási problémájává válhat. Valóban megvan annak a reális veszélye, hogy olyan ütemben áramlanak más kultúrájú, más identitású tömegek Európába, hogy nem képesek integrálódni egy multikulti Európába, és onnantól Európa nem lesz még az se, ami (nemhogy az, ami lenni szeretne). Ez, ha nem is egyértelmű fenyegetettség, de kibeszélendő, reális kérdésfelvetés.
A kérdés, a problémafelvetés tehát megint időben jött és jogos, de a válasz tűrhetetlen és aljas, és főleg nem válaszolja meg a kérdést. A kormányzati válasz nem a probléma megoldására, hanem politikai haszonszerzésre és gyűlöletkeltésre irányul. Jól jelzik ezt a „konzultáció” tematizáló, gyűlölet-megrendelő kérdései és a kizárólag belpolitikai, táborerősítő, a Jobbiktól szavazatot visszacsábítani akaró magyar nyelvű óriásplakátok. (Ráadásul olyan aljas indulatokat, ösztönöket szabadítanak fel, melyek kérdésesen gyömöszölhetők vissza a palackba és önjáróvá válhatnak.) Az új vasfüggöny alkalmatlan a migránsok távoltartására, így csak két funkciója van: a tevékeny, határozott állam látszatának erősítése és a házi beszállítói kör megrendeléshez juttatása.
Sajnos a politikai gesztus politikai választ szül: a kormányzati válaszok bornírtsága miatt az ellenzék a kérdést, a problémát is elutasítja, a civilek pedig a pártoktól való finnyás távolságtartásra ügyelnek igazán, de nem mozdulnak. Pedig ez a kérdés (azaz ez a helyzet) – ha érdemben szeretnénk kezelni – alkalmas lehetne egy valódi párbeszéd kezdetére.
A másik: a politikai játszma leköti az energiákat és a figyelmet, a valós megoldással senki nem foglalkozik. Pedig az okok mélyebbek, és főleg ismertek, csak épp a súlyuk miatt nem foglakozik velük senki: az önkorlátozás nem hoz rövidtávú politikai hasznot, a többit meg majd oldja meg a hálás utókor. Tisztán kell látni, hogy a kérdést nem lehet idegenrendészeti és határvédelmi kérdésként kezelni, nincs akkora fal amit égigérő létrával, idomított vakondokkal vagy korrupcióval nem lehet megkerülni. És ne nyugtassuk meg magunkat: a migráció nemcsak a vallási-etnikai villongások fenyegetettségének, erőszakhullámának szülöttje: a fizikai megélhetés is túlélési kérdés, erőszak nélkül is. A megélhetési bevándorlás is túlélési kérdés, az éhenhalók számára nem értelmezhető a hivatali kategóriák szétválasztása. És egyébként is: picit nehéz tartósan elmagyarázni, hogy a világban egyedül nekünk van jogunk jól élni. Nekünk – a fehér ember kultúrájának – önvédelmi okokból is szembesülnünk kell ezzel. De kerítést építeni látványosabb, még ha tudjuk is, hogy nem old meg semmit.