Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2015. december 28., hétfő

Mi bukott meg? A multikulti, vagy inkább mi?




A 2015-ös év két erős állítása, hogy
- megbukott a liberalizmus,
- megbukott a multikulti.

Az, hogy megbukott-e a liberalizmus, vagy csak a ciklikus változásokban most erősen
visszaszorult, ma még nem tudhatjuk. Azt viszont tudjuk, hogy szegény liberalizmus nem túl sok okkal van kikiáltva főgonosznak. Vagy ha még ez az állítás is sok, akkor álljon itt annyi, hogy szervezet (állam, párt, népcsoport, törzs, szabadcsapat stb.) még soha senkit nem ölt meg a liberalizmus nevében, nem irtottak ki embercsoportokat, nem erőszakoltak meg nőket, gyereklányokat ezen eszme érdekében vagy nevében. Nem mondható el ugyanez a kereszténységről, általában a vallásokról, hiszen százmilliókat öltek meg (különböző) Isten nevében. 
Ennél több áldozata, halottja a történelemben csak a nemzetállam eszméjének volt… 


A második: veszélyes tévedés azt hinni, hogy a multikulti bukott meg napjainkban. A második – harmadik generációs terroristák tanulsága épp az ellenkező: nem a kultúrák együttélése, integrálódása, színesedése, átalakuló fejlődése bukott meg (egyébként ezt hívják Magyarország történelmének), hanem a párhuzamos, a gettósodó mozaikkultúrák buktak meg, amelyek nem akarták, vagy nem voltak képesek integrálni a betelepülőket. A másodgenerációsok radikalizálódásának az oka éppen hogy a reménytelenség, a csalódás, a tartósított másodrendűség érzése, azaz az integrálódás perspektívájának szétfoszlása. Tehát nem a multikulti bukott meg, hanem mi kaptunk most Párizsban intőt, amiért nem tudtuk integrálni a hozzánk érkezőket. (Ugyanezt üzenem a Brüsszel hatalmas, homogén muszlim negyedére rácsodálkozóknak.)

Mielőtt valaki azt hinné, hogy „csak úgy” elvi szinten, (kvázi esztétizálva) általánosságban moralizálok, szeretném egyértelműsíteni, hogy ez a második gondolat nekünk és rólunk is szól. A magyar társadalom erősödő kettészakadása, a gettósodó, és adórendszerünkkel, támogatási rendszerünkkel gettósított mélyszegénység, a roma kérdés megoldatlansága és szőnyeg alá söprése ugyanezt a kockázatot hordozza. Ha továbbra is kirekesztően, másodrendű állampolgárként kezeljük őket, akkor a demográfiai trendeket is figyelembe véve nem lehet megjósolni, milyen irányba tör ki jogos (de minimum érthető) elkeseredésük. Ezért is életveszélyes a FIDESZ-es díszromák mostani – felzárkóztatási programok címen folytatott pénzherdálása. Bár utálom az összeesküvés-elméleteket, most én is gyártok egyet: lehet, hogy a FIDESZ azért hagyja a pénzek ilyen látványos és primitív szétlopását, rongyrázó buta herdálását, hogy erősödjön az a közhangulat, hogy „kár ezekbe…”

Pedig nemcsak értük, de értünk is kár, hiszen az integráció, a felzárkózás eredménytelensége az egész ország, a nemzet jövőjét kockáztatja.

2015. december 18., péntek

Miért és kinek (nem) jó a kollektív szerződés az egészségügyben?



Az utolsó érdemi bérrendezés 2002-ben volt az egészségügyben, amikor a Medgyessy kormány 50%-os általános béremelést hajtott végre. Ez különböző okok miatt csak pár évre oldotta meg az ágazat helyzetét, de a 2008-as gazdasági válság és az azt követő stabilizációs kormányzás nem tett lehetővé újabb érdemi emelést. 2010 után, amikor a gazdaság dübörögni kezdett, szintén nem járt jól az egészségügy: a dübörgésből csak a zaj jutott neki, pénz nem nagyon. Voltak növekvő juttatások, de a kormány kínosan ügyelt arra, hogy ez ne hosszútávú elkötelezettséget jelentő béremelés legyen, csak nem beépülő pótlékok, határozott idejű ösztöndíjak, eseti „adományok” (év végi kasszasöprés). Közben persze más ágazatokra volt pénz: lett (még ha olyan is) pedagógus életpályamodell, vagy tartós bérfejlesztés pl. a rendvédelmi szerveknél. Most a közszolgák vannak soron, de az egészségügy napszámosai etekintetben nem közszolgák most sem. Tehát egyedül az egészségügy területén nem telt még hitegetésre se. Hogy mekkora szükség lenne rá, azt látjuk a naponta fel-fel törő ügyekből, (a ma még kezelt) tömeges krízishelyzetekből.
Ebben a helyzetben jelentette be az új államtitkár, hogy életpályamodell nem, de kollektív szerződés igen.
Többen mondtuk, hogy az nem lesz jó. Miért is?
1, A kollektív szerződés a versenyszférára jellemző bér-megállapodási forma, ahol a munkaadók állapodnak meg a munkavállalókkal. A megállapodás tétje az, hogy a képződő nyereséget hogyan osztják fel: mennyi ebből a munkáltató, a tőke haszna, és mennyi a munkavállalóké, a bérnövekedésre, béren kívüli juttatásokra fordítható hányad.
Itt a fenti definíció egyik fele sem teljesül.
Először is: az OEP által finanszírozott egészségügy nem versenyszféra. Nem, hiszen lassan 10 éve megtanultuk, hogy az egészség nem üzlet, de a fontosabb: a közszolgáltatások esetében a közalkalmazotti lét a meghatározó forma. Ráadásul 2010 után komoly államosítás zajlott, tehát versenyszféráról itt szó sincs sem a munkaadói, sem a munkavállalói oldalon. (És akkor azoktól az alapvető különbségekről, hogy itt nincs az eladónak ármegállapító hatásköre, szerződéskötési szabadsága, még nem is beszéltünk.)
A második: Milyen eredmény, haszon felosztásáról beszélnénk? A közszolgálati egészségügyben ez értelmezhetetlen, itt (elvben és ideál-tipikus esetben) az állam az OEP-en keresztül az ellátás költségeit fizeti meg, beleértve a bérköltséget is. Ha van béremelés, akkor nem a tulajdonos enged át a saját hasznából, hanem az állam emeli meg a béreket, biztosítva hozzá a forrást is.
Ágazati kollektív szerződésnek tehát nem sok értelme van. De a kollektív szerződés több, mint egy bértábla. Számos egyéb munkavállalói jogot rendezhet a költségtérítéstől a cafeteria juttatáson át a munkaruha kérdéséig, de ezeket a kérdéseket jobb lenne helyi kollektív szerződésekben, a helyi igényelnek és lehetőségeknek a függvényében meghatározni. Az Ágazati Érdekegyeztető Tanács persze kidolgozhat egy ajánlást, hogy miről és milyen minimális tartalmakkal kell megállapodni a helyi kollektív szerződésékben, de a hosszú távú bérfejlesztésnek nem a kollektív szerződés a megfelelő garanciális eszköze.
2, Ki állapodik meg kivel?
A munkavállalói oldalon megvannak a releváns, más ágazatokból is ismert képviselők – szakszervezetek, kamarák –, de a munkáltatói oldalnak nincs kompetens képviselete. (Lábjegyzet helyett: a Kamarák nem munkavállalói érdekvédelmi szervezetek, hanem szakmai köztestületek, tehát ebben a szerepük másodlagos.) A munkaadói oldalról: a fő tulajdonos (fenntartó) az állam (AEEK), de az AEEK nem munkáltató, a munkáltatói jogokat az egyes egészségügyi szolgáltatók (a kórházak, rendelők, praxis üzemeltetők stb.) gyakorolják. Ezek tulajdonosi összetétele sem homogén – állam, önkormányzatok, egyházak, alapítványok, piaci szereplők –, és ezek közül jónéhánynak nincs szervezete.
De a technikai problémánál nagyobb az a probléma, hogy a munkáltató (kórházigazgató stb.) nincs abban a helyzetben, hogy garantálja egy megállapodás betartását, azaz a megállapodás a részükről fedezet nélküli kötelezettségvállalás lenne. A kórházigazgatónak nincs valós ráhatása a bevételre – hiába lát el több beteget, az úgynevezett TVK miatt nem fizeti ki az OEP, és egy éve azt is megtiltották neki, hogy pénzért lásson el betegeket –, és az úgynevezett minimumfeltételek miatt a létszámon se tud spórolni, az anyagot meg „fentről” kapja, központosított közbeszerzésből. Tehát hiába ígér pl. 50%-os béremelést, ezt ő nem képes teljesíteni, csak az állam, mert az OEP is csak akkor tudja odaadni a kórháznak a magasabb összeget, ha azt a Parlament beleteszi a költségvetésébe.
A 2016-os költségvetésben kizárólag az alapellátás előirányzatában van szabad szemmel is észrevetető többletforrás, a kórházakéban, szakellátásokéban nincs. Kedves Elnök Urak, akkor miről is tetszenek tárgyalni? (Persze tudom, ha van politikai akarat, akkor nincs az a törvény, ami egy nap alatt ne módosulhatna.)
Most ott tartunk, hogy egy civil szerveződés kérdéssel fordult a Gazdasági Minisztériumhoz, hogy egyáltalán ezen a területen a kollektív szerződés jogilag alkalmas eszköz-e. Nemrég meg is jött az államtitkári válasz: NEM.
Ebbe aztán most jól bele is nyugszik mindenki: az egészségügyi államtitkár vár a jogi megoldásra, a munkavállalói szervezetek pedig az államtitkárra. A helyzet kellemes: mi ugye keressük a megoldást, akarunk, de hát a tisztázatlan jogi helyzet…
Amikor meghallottam a kollektív szerződés ötletét, az volt az első ötletem, hogy OK, itt az új gumicsont. Ezen majd minden szakértő jól kirugózza magát, okosan és szakszerűen jól elmagyarázza, hogy miért nem jó, miért nem alkalmas – lásd fenti írásom, hiszen én is benyaltam a cumit –, mások meg elmondják, hogy de ha amúgy, akkor meg azért mégis! Ezzel jól elleszünk, csak közben a lényegről nem esik szó, hogy mennyi az annyi, van-e az ágazat jelentőségét elismerő, hosszútávú és más ágazatokat leelőző, kiemelt béremelési szándék, vagy marad a maradék elv.
A baj az, hogy a maradék elv nem működik: a maradék egészségügyi dolgozókkal egyre nehezebb emberi egészségügyet fenntartani.

2015. november 14., szombat

Párizs



Nincsenek szavak, csak sötét félelem.

Attól, hogy ez most igazol és legitimál mindent, amitől eddig féltünk Európában.

Remélem, nem lesz igazam, hogy ez a nap korszakhatár.

Igen, félek. De nem a terroristáktól, az olyan, mint a villám, vagy akár a cunami. Ha jön, akkor annyi, de annak az esélye, hogy engem ér, a nullához közelít.

Nem tőlük, hanem magunktól félek. A korszakhatár (ha lesz) a mi reakcióink miatt lesz. A legkisebb veszteség a szabad mozgásunk elvesztése, és az a többletköltség, ami a rendőri jellegű jelentétet fogja erősíteni egész Európában.

Az igazi veszteség a gyűlölet kultúrájának a legitimálása. Igen, félek. Én szerencsés vagyok, 1952-ben születtem. A Rákosi korszakot nem éltem meg, és négy évesen ’56 is elszáguldott mellettem. Utána közel 60 év békés, folyamatos fejlődés. Életszínvonalban és életminőségben, gazdagságban is. Hatvan év háború és rettegés nélkül.

Most úgy tűnik, hogy ez porladhat el. Megfelelő érzelmi állapotban vagyunk a kollektív gyűlölködésre, a háborúba sodródásra.

És most nem mondom meg, hogy mit kell tenni. Azért, mert nem tudom. Most nincs okoskodó tuti, mert a gyűlölet elutasítása programként kevés. Marad az aggódás pici és most születő unokáim miatt, hogy mivé tesszük azt a világot, amibe végre megszülettek.


2015. november 3., kedd

Pásztor Béla, a mi díszpolgárunk



Ötven év egy település élén. És szép szimmetrikusan: 25 kinevezett tanácselnökként, 25 választott polgármesterként. Van ebben valami szimbolikus, mint abban is, hogy pártnak soha nem volt tagja. Persze a függetlenségnek nincs most piaca, a Rétesügyi Minisztérium nem szereti azt, aki nem lép egyszerre. De a veresiek igen. 2010 őszén az ügyészség a kampánycsendet megelőző napon két emberrel szemben jelentett be eljárást: a XI. kerületi Molnár Gyula és a veresegyházi Pásztor Béla ellen. Nagyvárosban működik a politikai befolyásolás, és nem is ismerték eléggé Molnár Gyulát: el is vesztette a választást. A veresiek kinevették a hatalom erőlködését, és válaszul soha nem látott aránnyal választották újra Bélát. A FIDESZ-nek így marad a kicsinyes bosszú. Most például a Pest Megyei Közgyűlés Fideszes többsége nem szavazta meg Pásztor Béla díszpolgárságát annak ellenére, hogy Pest megye 35 településén a helyben választott testületek közül 21-ben Őt javasolták díszpolgárnak. (Ha örül Horger Antal úr… írnám, de mégse, hiszen Horger Antal amúgy egy nagytudású professzor volt, aki ezt leszámítva pozitívan értékelhető, így nem sértem emlékét azzal, hogy a FIDESZ-hez hasonlítom. Az analógia tehát csak a kéj sekélységében áll…)
De ez a kicsinyes történet jó alkalom arra, hogy ismét megemlékezzünk Pásztor Béla kivételes személyiségéről. Álljon itt az az írásom, amit a hivatalos megemlékezésre írtam.





Pásztor Béláról négy dolog jut eszembe. Két fogalom és két emlék.

Az első, ami eszembe jut, az az egyik kedvenc szavam, az organikus fejlődés, ami Veres­egyházon kivételes példaként valósult meg. Ötven évvel ezelőtt Pásztor Béla egy mintegy négyezer fős település ifjú vezetője lett, amelyik mára 18.000 körüli lélekszámnál jár. A település fejlődése még az első 25 évben alapozódott meg az üdülő- és iparfejlesztési területek kijelölésével, fejlesztésével, azaz Veresegyház már 1990 előtt is befogadó volt. A rendszerváltás utáni második 25 évben – az időben ébredésnek is köszönhetően – a település hatalmas fejlődésnek indult. Nem tudom, hogy összességében csökkenő orszá­gos lélekszám mellett van-e még település, amelynek a lakosság­száma alig 25 év alatt közel megháromszorozódott. Az agglomerációban lehet, hogy nem egyedülálló ez a hatalmas mértékű fejlődés, de ami számomra ebben a leginkább megható, hogy Veres­egyház úgy tudott ekkorát növekedni, fejlődni, hogy közben „veresi” maradt. Ha egy kis faluból rövid idő alatt fejlődő város lesz, akkor általában identitását veszti, „felnő”, elfelejti önmagát. Veres nem járt így, fejlődése organikus, egyenes vonalat bejáró, önma­gából következő tudott maradni. Hiába a hatalmas betelepülő tömeg, megérintet ben­nünket a „veresiség”, és ezt vittük tovább. Persze fel nem merül, hogy ez a mostani Veres „az a Veres”, de a lényeget tekintve mégis. Mert Pásztor Béla álma, megvalósult víziója az volt, hogy Veres ne egy legyen – akár a legjobb – a Főváros körüli alvóvárosok – bejáró lakópark-városok közül, hanem a Pest felé élő szűkebb agglomerációs gyűrű mögött legyen egy kistérségi centrum, magyarul: a környező települések központja legyen, ne pedig a Főváros jogilag önálló külvárosa. Ezért volt fontos Bélának mindig a fogalommá vált veresi piac (ami éppen ezért a főtér megújulása ellenére a helyén maradt!) és ezért kellett a Misszió, az iskola, és persze az ipari park, de általában is a munkahelyek. Hogy ne a veresi menjen el a megélhetés, vagy vásárlás miatt máshova, hanem ide jöjjenek a többiek. Ebben látom Pásztor Béla koncepciójának lényegét, és ezért tudott Veresegyház a veresiséget megtartva organikusan fejlődni.
Az organikus fejlődés, a veresiség megőrzésének fontos eleme a második gondolat, az, hogy amíg Magyarországon 1990 után általában csak ingatlanfejlesztés folyt, addig Veresegyházon tudatos településfejlesztés zajlott és zajlik. Nem nagyon tudok olyan tele­pülésről, amelyiknek a vezetése nem csak az egyes ingatlanok profitábilis kihasználásá­ban, minél jobb áron való eladásában gondolkodik, hanem a település vezetőjének fejében van egy város-vízió, és a város fejlődésében az ebbe illeszthető fejlesztések valósulhatnak meg: hol a település pénzéből, hol uniós pénzből, hol pedig piaci elven, magánforrásból, de mindig az egységes koncepció szerint. És ami a legfontosabb: a fejlesztési terv mindig kijelöli a közösségi épületek helyét is, gondoskodva arról, hogy óvoda, iskola, bolt és kocsma is legyen az egyes település részeken. Ez a tudatos településfejlesztés a ’70-es –’80-as évek óta szinte ismeretlen Magyarországon, ahol a terek élhető méretű és szerke­zetű kialakítása, funkciók szerinti tagolása és összekötése a cél, nem csupán az, hogy az adott területen minél több lakást, irodást, boltot lehessen eladni. Az, hogy ez a fajta fej­lesztés hosszú organikus fejlődés révén és piaci környezetben is – nem csak a tervgazda­ságban – létezhet, azt hiszem, az unikális. Itt kell megemlíteni Zsigmond László Ybl díjas építészt is, akinek az érdeme, hogy a város fejlesztése nem csak funkciók szerint élhető, de kinézetében is egységes képet mutat. Az, hogy Veres nem csak élhető, de karakteres, jól beazonosítható, egyedi arculattal lépésről – lépésre egyirányba fejlődik, az Neki is erősen köszönendő. Ettől Veresegyház Veresegyház: a tudatos és organikus fejlődéstől.

És akkor most két személyes emlék, élmény. Az első, ami meghatározza a képet, az rög­tön az én veresi történetem elejéről, 1999-ből való. Életem egyik büszkesége, hogy részese lehettem a „Misszió Modell” megszületésének, kialakításának. Hihetetlenül izgalmas szakmai légkör volt, nagyon jó társakkal, szabad gondolkodással. (A megvalósí­táshoz persze kellett, hogy a két tulajdonos, Pásztor Béla és Somody Imre tudjon velünk szárnyalni, merjen új utakra indulni.) Ebben az időben egyébként még pesti voltam, a Misszió tervezése is Pesten, Somody Imre irodájában folyt. Történt, hogy az előkészítés fázisában a Misszió alapító igazgatója Dr. Mesterházy József és feleségem valamiért tárgyalni ment Pásztor Bélához. Beszélgetés közben megszólal a telefon, Béla felveszi, és tiszteletteljes hangon csak ennyit mond: „Igen, értettem. Jó. Úgy lesz. Intézkedek. Viszont hallásra.” Majd Beáékhoz fordul, hogy „Ugye megbocsájtjátok: a főnököm telefonált, és sürgősen el kell intéznem valamit”. Mondták, hogy persze. Béla felveszi a telefont, és kiszól: „Laci, azonnal menjetek ki az ilyen utca ennyi alá, és vigyétek el a szemetet Kati néni háza elől, mert reggel ottmaradt.” Mesterházy Jóska – aki épp másoddiplomásként jogot tanult – megszólalt: „Polgármester úr, elnézést, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de most épp közjogot tanulok és ezért érdekes nekem, hogy ki telefonált, azaz ki a Te főnököd? Egy polgármesternek van egyáltalán főnöke? Ha van, akkor ki? A megyei közgyűlés elnöke? A köztársasági megbízott? (merthogy akkor volt ilyen) A belügymi­niszter tudom, hogy nem lehet, akkor esetleg maga Göncz Árpád?” Béla gyermeki ártat­lan természetességgel válaszolt: „Hát Kati néni! Ő a főnököm, Ő választ, érte dolgozok.” Ekkor dőlt el, hogy kiköltözünk, Veresen akarunk élni. 

És az utolsó élmény az idei, 2015-ös városünnepről való.
Nem írok róla sem­mit, ez a kép magáért beszél. Mert az egy dolog, hogy valaki 50 éven át sikeres telepü­lésvezető, de hogy 78 évesen ilyen ellenállhatatlan és megfellebbezhetet­len sármőr, az már igen!