A Miniszterelnök – bejelentése szerint – miután az
EU szétzúzta a magyar cafeteria rendszert, kénytelen a kettős bérezés rendszerére
áttérni. (Mármint Ő, személyesen. Hm…) Az sokaknak átjött, hogy az uniós bürokrácia
nem a (magyar) cafeteria rendszert zúzta szét, hanem arra mondtak nemet, hogy
Orbán Viktor döntse el, hogy ki vehet ebben részt és ki nem, kizárva az
étkezési jegy piacáról az addig piacvezető nagy nemzetközi cégeket. Tehát a
cafeteriával semmi baja az EU-nak, csak a piactorzító állami beavatkozást, a verseny
kizárását tartotta szabálytalannak. A miniszterelnök tehát nem mond igazat, de
ez már nem megrendítő érzés.
A baj ennél nagyobb. Orbán Viktor a cafeteriát most úgy
állítja be, mintha az az alapcéljait tekintve egy legális adóelkerülési (adó-optimalizáló)
eszköz lenne, aminek a segítségével úgy lehet nettó jövedelmet emelni, hogy
közben nem (annyival…) nő a munkáltató terhe. Ez a versenyképesség miatt akár
jó is, de a cafeteria egyáltalán nem
erről szól, ez a cél számtalan, kiskaput nem felkínáló eszközzel is elérhető.
(Nemrég
írtam is erről). A cafeteria lényege
az „irányított/preferált fogyasztás” azaz a jövedelem elköltésének
ösztönzéssel (adókedvezménnyel) való befolyásolása. Vannak elfogadott pozitív
társadalmi célok – pl.: a tömegközlekedés preferálása az autó helyett, a
jövedelem megfelelő hányadának étkezésre, rekreációra költése, előtakarékosság
öregségre, betegségre – és a cafeteria
arra való, hogy adó és járulék-kedvezménnyel támogassa azt, hogy jövedelmünk
egy résztét ezekre a célokra költsük. Az orbáni „reform” ezt szünteti meg: az általános járulékcsökkentett jövedelem
szabadon felhasználható, nincs késztetés, többletmotiváció arra, hogy jövedelme
meghatározott részét a fenti célokra költse
a dolgozó. A lényeg: a dolgozó nettó bérben, és nem járulékolt, meg nemjárulékolt bérben fog gondolkodni, tehát egy bér lesz, és azt osztja be arra, mire kell.
Enni persze kell, akár van Erzsébet utalvány, akár nincs, és
akinek nincs autója, vagy nem bírja megfizetni a magas parkolási díjat, az a
bérletet is meg fogja venni cafeteria nélkül is. Az üdülés, nyaralás már más. Ha
már ott van a pénz azon a gyönyörű vagy szép kártyán, akkor menjünk el, ne
vesszen kárba, de enélkül lesz, akinél hátrasorolódik, és az idén sajnos nem,
meg jövőre is „idén” lesz, tehát akkor se.
Az igazi vesztesek a
nyugdíj és egészségpénztárak lehetnek. Az öngondoskodásnak Magyarországon nincs
belénk ivódott kultúrája, ráadásul a magánnyugdíj pénztárak einstandolása is
tovább gyengítette azt a vékonyka, lassan erősödő bizalmat. Így komoly az
esélye annak, hogy ha már megszűnik a cafeteria általi ösztönzés, akkor a változás igazi vesztesei az önkéntes
pénztárak lesznek.
Illetve
dehogy. Az igazi vesztesek mi, az
úgynevezett emberek leszünk. Azt mindenki tudja, hogy a demográfiai trendek
miatt a nyugdíjrendszer ebben a formában már középtávon is fenntarthatatlan. A felosztó kirovó rendszerekben (azaz a
jelenleg nyugdíjrendszerben) az eltérő
nagyságú generációk egymásról gondoskodnak (jaj szegény gyerekeinknek…), míg a tőkefedezeti rendszerben – az
egyéni számlás előtakarékosságban – nincs meg ez a generációs egymásnak
uszítás: a befizető és ellátandó
generáció azonos nagyságú, azaz míg a széles generáció sok befizetése később
sok embert tart el, addig a szűkebb generációk tagjainak majd kevesebb embert
kell ellátnia. A nyugdíjrendszer így
most két pofont is kap: egyrészt a magánnyugdíj pénztárak bedarálása után az
öngondoskodás, a jövő-építés, a generáció-kiegyenlítés második pillérét is
meggyengíti a kormány, de miután a kettősbér-rendszer „második” része után nem
kell járulékot fizetni, ezzel a jelenlegi és a közeljövőbeli nyugdíjak fedezete
is csökkenni fog, illetve kevesebb lesz (ha lesz) a mai befizetők nyugdíja is.
Legalább ekkora a potenciális kár az egészségpénztárak
esetében is. Tudjuk, hogy Magyarországon
nemzetközi viszonylatban is igen alacsony az állam részvétele az egészségügy
finanszírozásában. A legutóbbi (2013) KSH adat szerint minden 100 Ft,-ból
64-et fizet az állam, és 36-ot mi, betegek. Minden szakértői becslés szerint a
helyzet azóta tovább romlott: az arány ma már 60%-40% körül van. És ami még
rosszabb: ennek a pénznek a nagy részét „zsebből” (nem zsebbe, hanem saját pénztárcánkból,
az aktuális fizetőképességünk terhére) fizetjük, így nemzetközi mércével is
igen alacsony az öngondoskodás, a kockázatkezelt magánfinanszírozás aránya Magyarországon
ezen a területen. 2013-ban összességében 2199,1 milliárd forintot fordítottunk
egészségügyi kiadásra, és ebből csak 60 milliárd volt az, ami mögött a
magánfinanszírozásban harmadik fizető és kockázatkezelés (egészségpénztár vagy magán-egészségbiztosítás) állt. Ez a teljes egészségügyi kiadás 2,73%-a…
Ez a vékonyka segítség mehet most a levesbe, pedig mindenki
látja, hogy a közellátás elégtelensége miatt egyre többen és egyre nagyobb
mértékben kényszerülünk a magánellátásban költeni. Ez ellen védelmet csak az
előtakarékosság és a magánbiztosítás nyújt, de félő, hogy a cafeteria
fürdővizével a politika sértődöttsége ezt is kiönti, sajnos velünk együtt...