Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2014. november 22., szombat

Nyílt levélféle Fekete Györgynek Schmitt Pál érdekében



Fekete György Úrnak
Magyar Művészeti Akadémia
Helyben (vagyunk)




Tisztelt Elnök Úr!



Alulírott Kincses Gyula azon tiszteletteljes kérésemmel fordulok a Tisztelt Elnök Úrhoz, hogy Dr. Schmitt Pált a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjainak sorába emelni szíveskedjék.


Kérelmem indokolása:

  • Ez a cím még nincs meg neki;
  • Schmitt Pál nagy (élet)művész;
  • Az indokoltság tekintetében nem lógna ki a sorból egyéb elismerései között;
  • Jól jönne az a kis nyugdíj-kiegészítés, bár ez a nettó kétszázezer tényleg már csak apró, gesztusértékű morzsa lenne a havi két és fél milliós jövedelem mellett[1]. (De tudjuk: ki a kicsit nem becsüli…)

 



Budapest, 2014. november 22.



Tisztelettel


Kincses Gyula





Utóirat, és már nem Fekete Györgynek[2]

Schmitt Pál sportolói teljesítményét – ellentétben az egyéb teljesítményeivel – valós, elvitathatatlan teljesítménynek tartom. De:

  • Tiszteletre méltó, de nem unikális ez a teljesítmény, azaz a jelöltek között volt nagyobb teljesítményű sportoló is. Az én jelöltem Magyar Zoltán lenne, de vívásban és vízilabdában is tudok eredményesebb sportolókat mondani.    
    (Azt is sietve leszögezem, hogy az nem igaz, hogy a sportsikereit is mások eredményeivel érte el, mert csupán tartalék volt a két olimpián. Schmitt Pál valóban aktív és eredményes részese volt a győzelmeknek: a 12 csapatmérkőzésből 10-szer volt a csapat tagja, és mindkét döntőben szerepelt. Összesen 34 asszót vívott, ebből 21-szer nyert. Méltán kapta meg tehát mindkétszer az aranyérmet, és méltán kapja azóta is az ezért járó pénzt. Ezt nem sajnálom tőle.)
  • A nemzet sportolójának (színészének stb.) az én szememben két kritériumnak kell eleget tennie. Az egyik – és nem biztos, hogy első –, a kiemelkedő szak-tevékenység (sportoló, színész stb.). A másik: emberi kvalitásai, életútja alapján alkalmasnak kell lennie arra, hogy példakép legyen.          
    Hogy Schmitt Pál lehet-e példakép? Maradjunk annyiban, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szeretném, ha a fiamból olyan ember válna, mint Schmitt Pál. És ha már az elhíresült plágiumügynél tartunk: erről nekem kicsit más a véleményem. Magát a Schmittelést nem tartom akkora bűnnek, és valószínű, hogy nem is ő követte el. A doktorija abból az időből származik, amikor bizonyos (magas)vezető-állásokban a tudományos cím ugyanúgy a Cafetéria csomag része volt, mint a kiküldetésnek számító luxus út. Mint NOB tag utazhatott amennyit akart, így maradt a doktori… Ez tehát még nem főbenjáró bűn, nem ezért erkölcsi nulla. Hanem az a méltatlan és szánalmas, ahogy ezt az ügyet államelnökként kezelte: hazudozva és makogva, zavarodottan, de körmeszakadtáig tagadva, másokat vádolva és fenyegetve + még ő volt megsértve…
  • Schmitt magatartásánál csak egy szánalmasabb és vérlázítóbb volt és van: ahogy a kormány kezeli a bukott, erkölcsi alkalmatlanság miatt lemondott köztársasági elnökét. Folyamatosan rehabilitálják, tömik pénzzel, és az igazság-érzetünket mélyen sértő juttatásokkal halmozzák el. Ez az új „megtiszteltetés” egy újabb fricska nekünk, és azt vágja a lépünkbe, hogy nekik bármit lehet.


[1] (Helyzetét azért szerencsére könnyíti, hogy költeni nem tud, hiszen lakását, utazásait, titkárságát mi fizetjük.)
[2] Fekete György szép portréját DrMáriás festette meg.

2014. november 18., kedd

Indokolt és önkritikus rezignációval a közfelháborodásos tüntetésről



Persze hogy nem ízlésem szerint való mindaz, ami tegnap este a Kossuth téren elhangzott.
Persze hogy nem esett jól, hogy az ifjonc szónokok egy kalap alá vonva Vonát és Bajnait, kvázi engem is felelőssé tesznek a mai állapotokért. De ha őszintén végiggondolom, a végeredményt tekintve nincs okunk megsértődni, nincs mire annyira büszkének lennünk.

Mert igen, a lelkiismeretem tiszta. Őszintén, hittel, „jobbító szándékkal”, a korrupciótól és hatalomvágytól magam mindig távol tartva dolgoztam húsz évet az egészségügy megreformálásáért. Mindig szakpolitikai, azaz szakmai kérdésként kezeltem az egészségpolitikát, soha nem „a” politika vezérelt. Tanulással és elvárható alázattal – és talán a tárgyalópartnerek is elismerik, hogy – kellő nyitottsággal, empátiával tettem mindezt. Ráadásul megpróbáltam egyensúlyt keresni a betegek és az orvos érdekei között.
És??? Vigasztalja-e mindez azt, aki három hónapot vár egy vizsgálatra (majd ott közlik vele, hogy ehhez előbb kell egy másik vizsgálat, amire 4 hónapot kell várni), vagy akivel nem beszél megfelelő odafordulással a harmadik mellékállásában összeesni készülő orvos vagy napi gondjai miatt őrlődő nővér a rájuk omló vakolat alatt? Innen nézve tehát egyáltalán nem lehetek büszke az „életművemre”.
És persze meg tudom magyarázni, hogy a sikertelenség oka a politika állandó beleszólása volt, és az első Orbán kormány demagóg gáncsoskodásának (is) a következménye. Igen, de ezzel a magukat tegnap este rekedtre ordító szónokok érvrendszerét erősítem, hiszen mi, az elmúlt huszonnégy év együtt tettük mindezt ilyenné. Akkor meg érthető, ha együtt küldenek el bennünket a p…ba.

És milyen elitet tudtunk kitermelni? Mert a politikai elit az megbukott, és a gazdasági elitből elég néhány név: Széles Gábor, Csányi Sándor[1], Leisztinger Tamás, Simicska Lajos, Nyerges Zsolt, Mészáros Lőrinc. Persze van pár Gattyán Györgyünk, de valódi elit-e az, akiről a legfőbb jó az, hogy nem tudunk róla semmit (azaz rosszat). Ez nem elég egy elvárható társadalmi felelősségvállaláshoz, a minta értékű elitséghez. Egyedül a kulturális elitünk az, amire büszkék lehetünk, ott lehet (az MMA ellenére) erkölcsi kapaszkodót, mintát, valós teljesítményt, példaképet, katarzist találni.

És persze, a mi fejünkben nagyon éles cezúra van az elmúlt húsz év és az elmúlt négy év között. A történészek valószínűleg egyet is értenek ezzel. De az emberek? Ők csak azt látják, hogy volt egy rendszerváltás, ami nem azt hozta, amit várni gondoltak. És akkor még ott a kínos kérés: mi ebben a mi felelősségünk, mert a mostani FIDESZ uralom is miattunk (az a közös húsz év miatt) jöhetett létre.

Mielőtt bárki félreértene: nem ingek megszaggatását, nem hamuk szórását kérem, de:
  • nincs okunk – jogunk megsértődi, azaz némi önvizsgálat és önmérséklet mindegyikünkre ráfér,
  • már nem nekünk kellene megmondani a fiataloknak, hogy mit kell tenniük és mit nem (ez Neked is szól kedves Kuncze Gábor),
  • sértődés helyett örülni kell annak, hogy végre van civil szféra, van élet rajtunk kívül.


És igen, számtalan hibát fel lehetne sorolni, amit tegnap elkövettek a szónokok és a tüntetés szervezői. De valamit tudnunk kell. A tüntetés egy demokratikus berendezkedésben a kulturált civil vélemény-nyilvánítás erős, de kontrollált formája. Diktatúrában viszont ez forradalomnak hívják, amin már nem lehet számonkérni a szervezési hiányosságokat, programnélküliséget, jogszabályok pontos ismeretét és betartását. Ezt a mostani hatalomnak nagyon kellene értenie, mert minél inkább elnyomja a kulturált véleménynyilvánítás lehetőségét, annál inkább agresszívan (és kontrolálhatatlanul) törhet elő a fedő alól bármi. Tudom, ez még nem forradalom (mint ahogy még nem is diktatúra), de már lázadásközeli kollektív indulat-kitörlés.  És aggódni azért van jogunk, mert tudjuk hogy "a program-nélküli lázadásokat program-nélküli megtorlások követik".


[1] Csányi megítélése ambivalens. Mert – talán Demján Sándorral – Ő az aki elithez méltóan „társadalmi szerepvállal”, de a képhez tartozik az UD Zrt lehallgatási botrányában játszott szerepe is.

2014. november 16., vasárnap

Van aki tüntet, s vanaki kitüntet



Persze, majd négy-öt év múlva már tudni fogjuk, hogy mi történik most. Az az egy bizonyos, hogy az internetadó addig nem gondolt tömeget vitt utcára, és ezt már nem lehet visszacsinálni.
 
Az persze morfondíroztató, hogy azért senki nem megy utcára, hogy Európában egyedülállóan meg akarják szüntetni a munkanélküli segélyt, a jog szolgálólánnyá silányításával a szégyenlős üzemmódból a core business ágra kapcsolták a korrupciót egyéni és pártállami szinten is. Facebookos morcolódásnál nem ért többet Szijjártó vagy Rogán háza vagy jegyzőjének cipője se, de L. Simon arroganciája vagy Németh Szilárd bárdolt egyszerűsége is csak a mémgyártók életét színesíti.


De a 700 forintos netadó, az közel százezres tömeget mozgósított. Kézenfekvő volt az analógia: kb. ennyit ér ma 300 Ft. Igen, az analógia két dologban pontos, egyben viszont egyáltalán nem, sőt: homlokegyenest nem.
Az első: igen a 300 és a 700 Ft is az az egyszerű, érthető, mindenkit, vagy legalábbis nagyon sokakat érintő, és főleg pártsemlegesen felvállalható történet, ami alkalmas mobilizálásra. A történet egybites, nem kell árnyalni, nem lehet „igen, de” és „nem, ámbár” jellegű megosztással alábontani a csoportot, így könnyen lehet nagy egyetértő tömeget gerjeszteni.
A második: az ügy ugyan egyszerű és konkrét, de csak mint kiváltó, mert valójában nem arról szól. Többször leírtam már, hogy a szociális népszavazás három kérdését (vizitdíj, napidíj, tandíj) egyetlen kérdésbe össze lehetett volna foglalni: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Gyurcsány takarodj!” Nagyjából most is eljutott a tömeg idáig, és ennek ékes bizonyítéka, hogy a netadó visszavonása nem tette okafogyottá a tüntetéseket, mert a tényleges ok az nem változott, sőt.

De a harmadik, amiben egyáltalán nem hasonlít a két tüntetés, az a megmozdulás valós, belső célja. A „szociális népszavazás” valójában a kádári vívmányoktól való kollektív elbúcsúzás volt. Nem a 300 Ft-ról szólt, hanem arról, hogy nem akarjuk feladni az ingyenességet, nem akarunk belépni az egyéni felelősség – öngondoskodási kényszer világába. És persze akarjuk a versenyt, a nyerés lehetőségét, de csak úgy, ha nincsenek vesztesek. (A történelem fintora, hogy pont azok vették rá az embereket a szociális népszavazásra, akik aztán 3 év múlva ezen jogok és biztonság többszörösét vették el. Lehet, hogy ehhez kellett egy liturgikus nemzeti búcsúzás még akkor…) A lényeg: a szociális népszavazás egy múltőrző, visszavágyó népszavazás volt, a netadós tüntetés pedig pont az ellentéte: jövőféltő. Ez se a 700 forintról szólt szűkebb/konkrét értelemben sem, hanem a két dologról: a személyiségi jogaink, kommunikációs szokásaink védelméről, és arról, hogy nem lehet a modernizációt, a technikai fejődést megállítani, az ország határain kívülre kényszeríteni. A netadós tüntetés tehát arról szólt, hogy nem engedjük ennek a fejődésnek a motorját – a netet – gátolni, ellenőrizni, ebbe beleszólni, és nem adjuk a privát szféránkat, szokásainkat, megszerzett jogainkat. A kivonuló tömeg (melyben rengeteg idősebb is volt) nem kíván visszamenni a szalagos magnók által rögzített kézi-kapcsolású kommunikáció világába. Mert Orbán világa avítt a csendőrtollas bokacsattogtatással, az asszonyt „helyére tevő” hímsovénsággal, és az úrivilágos, közpénzből dzsentri fácánvadászatával és a keresztény fővadászi belovagolással. De a baj nagyobb: a munka és tanulás fogalmát a Kádár-kornál is rosszabb kontextusban látják: a teljes foglalkoztatás csak a technológiai fejlődést kizáró kéziszerszámozással valósítható meg, és egyszer használatos, írni és (korszerű szövegértés szintjén)olvasni alig tudó célgép-perc-szakmunkásokkal. No, ezekről mind szólt a netadós tüntetés, és persze Vida Ildikóról, ami persze nem Vida Ildikóról szól. (Apró adalék: Romániában netadó helyett táblagépet kap minden harmadik osztályos tanuló.)

Holnap este remélem sokan leszünk, de igaza lesz Németh Szilárdnak: előbb - utóbb majd hazamegyünk. Biztos, hiszen a békés kormánybuktatás feltétele a kormányképes ellenzéki alternatíva, az pedig nincs.

De a lényeg nem ez, mert az az Erzsébet hidat betöltő tömeg történelmi fordulópont volt, három okból is.
Az első: szertefoszlott az a késő- Kádár kort idéző érzés és mítosz, hogy az Orbánizmus megdönthetetlen. Már szépen erősödött az a bőr alá bekúszó érzés, hogy nincs mit tenni, ez egy adottság és meg kell tanulni ezzel (vagy e emellett, vagy ezen kívül) élni; most ez van, és ez olyan külső és befolyásolhatatlan determináció, mint az időjárás. Hát nem. El tudjuk hinni, hogy tudunk elegen lenni, van hatása annak, amit teszünk, és főleg: ezekben a hetekben eddig hiteles szakpolitikusokra (pl.: Varga Mihály) is ráégett a politikusi arc.
A második: Úgy tűnik, sikerült üzenni, hogy mégse lehet bármit. Barátaimmal régóta azt mondjuk, hogy a belharcok mellett az ellenfél-nélküliségből fakadó önteltség és kontrollnélküliség az, ami kikényszeríti majd a bukáshoz vezető hibákat. Most megvolt az első komoly pofon (talán rászámolás is) és megérzik, hogy nem lehet Németh Szilárd féle arcokkal, L. Simon féle lapos ki-és beszólásokkal, hasba akasztós dumákkal vagy dakota közmondásokkal minket folyamatosan hülyének nézni és így intézni bármit.
És (nekem) a harmadik a legfontosabb. Hogy van valós tömegű „normális közép”, nem igaz az, hogy a FIDESZ-en kívül nincs köz/politikai/szervezett civil élet, nem igaz, hogy csak a Jobbik tudja megszólítani az embereket, hanem „normális”, a politikában csalódott civilek aktivizálódnak, szólalnak meg, akik maguk akarják rendbe tenni a dolgokat, és nem kérnek ehhez segítséget a „klasszikus” pártokból sem jobbról, sem balról. Az elmúlt évek számomra fájdalmas mondata volt, hogy a kormányt ügyes taktikával és fegyelmezett együttműködéssel még esetleg le lehetne váltani, de a békemenetet, az utcát nem, mert az Orbánizmus néplélekből, tömegekből táplálkozik. Most megmutattuk, hogy mi is tömeg vagyunk, még ha nem is buszok hoznak fel bennünket.

Ezek az érzések már beivódnak, már tudjuk, hogy az Orbánizmus nem megdönthetetlen, hogy sokan vagyunk, innentől már csak idő kérdése. De most jön a versenyfutás az idővel. A nagy kérdés, hogy fel tud-e nőni időben egy, a mostani tüntetésekből (is) kinövő új politikai réteg, ami nem az eddigiekre reflektáló tézis vagy antitézis, hanem valami új, ami zárójelbe teszi az elmúlt 20 év politikumát az MSZP-től a FIDESZ-en át az LMP-ig. Vagy pedig a FIDESZ mégsem tanul mindebből, és kamikaze nagyképűséggel hamarabb focizza magát partvonalon kívülre a hazai vagy nemzetközi porondon, mint ahogy felnő a reális alternatíva. Akkor aztán jól nézünk ki, és főleg: akkor kell, hogy elegen legyünk, hogy nehogy a szélsőjobb használja ki a káoszt.