Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2012. szeptember 25., kedd

Ez a minimum



Tehát: a minimum az a minimum, ami nélkül nem. Van ilyen az egészségügyben is, az egészségügy ellátás biztonsága, egységes képesség-garanciája érdekében évek óta rendelet szabályozza azt, hogy mi az a felszereltségi, létszámbeli és felkészültségi – képességbeli minimum, ami nélkül nem kórház egy kórház, nem rendelő a rendelő.

A tudomány, a technológia fejlődik, ezért az új kormány egészségügyi államtitkársága korszerűsítette, felülvizsgálta a rendeletet. Okos szakférfiak és szakpolitikusok meghányták - vetették, hogy a XXI században hogy kell kinéznie egy kórháznak, rendelőnek, és hogy ehhez hány négyzetméter, milyen műszer, hány orvos és nővér, milyen szakképesítéssel. És persze bölcsen időt hagytak a felkészülésre, a kórházaknak novemberig, a rendelőknek jövő márciusig kell teljesíteni a feltételeket (ne feledjük: ez a működési engedély feltétele!).
Hamar kiderült, hogy XXI. század, korszerűség ide vagy oda, az elvárások nem reálisak. A Magyar Kórházszövetség elnöke már augusztus végén azt mondta: Magyarországon nincs olyan fekvőbeteg-ellátó intézmény, amelynek minden osztálya megfelelne az egészségügyi ellátások új minimumfeltételeinek. A feltételek ellenőrzéséért és a hiányosságok esetén a működési engedélyek visszavonásáért felelős országos tiszti főorvos szeptemberben ezt megerősítve elmondta: az ÁNTSZ tapasztalatai is azt igazolták, hogy Magyarországon egyetlen kórház sem felel meg minden tekintetben az új minimumfeltételeknek, ezért úgy vélik, a hatósági ellenőrzések és az esetleges engedélyek megvonása előtt módosítani kellene a rendeletet.

A szaktárca példás gyorsasággal lépett: Magyar Közlönyben a múlt héten megjelent a módosítás, amely értelmében a minimumfeltételeknek való megfelelést a kórházak esetében ez év november helyett 2013. március 31-ig, a járóbeteg-szakellátást* és diagnosztikai szolgáltatást nyújtó egészségügyi szolgáltatók esetében jövő év márciusa helyett május 1-jéig tolják ki, már amennyiben a kórház vagy rendelő közszolgáltatást nyújt, mert a magánok számára nincs kegyelem.

Mégis miben reménykednek, mitől lesz jobb a helyzet márciusban? KDNP-s tárca, tehát a csoda nem kizárt, de tudjuk: pénz érdemben nem lesz több. Ahol kis pénzből meg lehet oldani ezt, ott valóban új igazgató kell, mert priorálási kérdés, ahol meg sok pénz kell (mert épület-átalakítás stb.), ott meg az sem lesz márciusig. De az igazi gond nem a felszereltség, hanem a munkaerő: az orvos, a szakképzett nővér. És az biztos, hogy szakemberből nem lesz több márciusig, örülünk, ha nem fogynak tovább…

Valamit rögtön tisztázni kell: ez a struccpolitika nem új, komoly hagyománya van ennek, több kormány játszotta el ezt, és a végső megoldás a meghosszabbított határidők kitolása után az ellenőrzés elmaradása, ideiglenes engedélyekké konvertálása stb. volt.

De lassan ideje lenne szembenézni a realitásokkal.  El kell dönteni, hogy mi is a minimum: a realitás, vagy vágyteljesítő kívánság. Egy előző blogbejegyzésben leírtam: jó lenne, ha jó lenne, de nem lesbbz az. Szembe kell nézni azzal, hogy a demográfiai és világgazdasági trendek alapján a XXI. század a jóléti rendszerekben nem a töretlen fejlődés, hanem az eredmények fogcsikorgatva őrzésének időszaka.
Mit is kell akkor tenni? Két dolgot mindenképpen. Előszöris szembe kell nézni a realitásokkal, és egy kisebb, fenntartható, orvossal, nővérrel ellátható egészségügyet kell kialakítani, ahol a szakmai szabályozás az új helyzetnek megfelelően a járóbeteg-ellátást támogatja, és megnöveli a szakdolgozóbk, diplomás nővérek kompetenciáját, aktívabban használja a tebblemedicina lehetőségeit. És a minimumfeltételeket ehhez kell majd újraszabni.
A másik: az egészségügy mégiscsak egy társadalom alap-infrastruktúrájának egyik legfontosabb eleme, ami ráadásul egy drága üzem. Úgyhogy muszáj költeni erre, főleg bér oldalon, de általában is, egy komplex munkaerő-megtartó, visszahívó program nem halasztható, mert enélkül oda jutunk, hogy az EU pénzből végre korszerűvé tett rendelőink fognak üresen állni munkaerő hiányában.

2012. szeptember 16., vasárnap

Fejlődéstörténet



Írtam egy verset.

Fejlődéstörténet
Régen szocialista volt
Később megérintette a nemzeti érzés
Így lett nemzeti szocialista
(Kincses Gyula, 2012.)
Ezzel csak két baj van. Az egyik hogy nem rímel és nem is nagyon vers, a másik, hogy bogbejegyzésnek mindenképpen kevés.

Tehát.
A fenti opus nem szójáték, hanem a lényeget kereső analitikus értekezés. Mert a „szocialista embertípus” és a nemzeti szocialista eszmékre masírozó kisember között tényleg nem sok a különbség: ugyanaz az igény(telenség) szüli. Ahogy Gaál Péter írta (http://hmp-hikszosz.hu) a nemzeti és a nemzetközi szocializmus között csupán 3 betű a különbség, mert a lényeg és a módszer ugyanaz.

De ássunk mélyebbre, hiszen egy 2009-ben készült slide-om szerint
o       Lenin forradalommal jutott hatalomra;
o       Sztálin belső puccsal, bozótharcos kabinetpolitikával került hatalomra;
o       De Hitlert demokratikusan megválasztották.

Tehát az erő csodálata, a behódolás megnyugtató öröme. Itt lehet a lényeg. Hogy is írta Esterházy a Fuharosok-ban? "Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos."
Persze tudjuk, hogy Esterházy hozott szövetekből dolgozik, állít elő új kontextusokat. Így aztán nem Ő, hanem Hérakleitosz az, aki gyorsan szégyellje el magát. Még hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… Ugyan már! Egyfolytában ott tapicskolunk helyben járva. Mert mindezt bővebben lásd itt:

Gondolatok V. szakasz, 298. - Igazságosság, erő.
„Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. A jog erő nélkül tehetetlen; az erő igazságosság nélkül zsarnoki. Az erőtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; …
Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért vagy az igazságost kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ô az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.”

Mindezt Blaise Pascal francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus írta, aki 1623. június 19-én született, és 1662. augusztus 19-én halt meg. Semmit nem változtunk. És az igazság egyre halványodik, marad tehát az erő.

2012. szeptember 11., kedd

Egy Origo hírcím: A Kossuth-szobor mögé jár pisilni Gyurcsány



A Fidesz szóvivője szerint nem hangzik túl izgalmasan, hogy négy középkorú férfi összeköltözik egy sátorba a belváros közepén. Selmeczi Gabriella hozzátette: Talán nem kellene ekkora ügyet csinálni egy egyhetes tisztítókúrából.
 
Elvben nincs annál vérlázítóbb, mint amikor a hatalom lebecsüli más elkeseredését, és lekicsinylően, arrogánsan reagál. De a szóvivő asszony jó érzékkel mérte fel, hogy ezt most megteheti: van társadalmi fogadókészség erre, a zöm úgy érzi, hogy ez a gesztus nem őszinte, nem hiteles, vagy legalábbis nem adekvát. Ezt jelzi az Origo idézett címadása is. Ezt – azaz a realitásokat, a kommunikációs szempontokat, a „pályát” – a volt kormányfőnek is érzékelnie kellene. Nem alaptalan egyszerűsítés az, hogy Gyurcsány Ferenc olyan sikeres karaktergyilkosság áldozata, hogy bármit tesz, az a lakosság jelentős hányadának a szemében hiteltelen. Ez tény, ez beszűkíti a volt kormányfő kommunikációs mozgásterét. De túl egyszerű lenne erre fogni, mert maga a gesztus, az akció elvben is vitatható.
Gyurcsány Ferenc számára tudniillik az éhségsztrájk nem szerepel a választható eszközök között. Személyében, saját helyzete szerint sem alkalmas erre, és politikailag sem. Az éhségsztrájk két esetben lehet indokolt, hiteles. Az egyik, ha nem a politikai harc eszköze, hanem az eszköztelenek, a kisemmizettek, a vesztesek utolsó előtti – a figyelem-felkeltő öngyilkosság előtti – eszköze. Ehhez valóban kisemmizettnek, minden szempontból reménytelennek kell lenni. (Az „éhségmenet” sem lett volna hiteles, ha Ujhelyi István és Gúr Nándor szervezi, ők is csak azzal mentették jelenlétüket, hogy mínusz tíz fokban végiggyalogolták a kétszáz kilométert.) Gyurcsány Ferenc nem tud „kisember”, nem tud „kisemmizett” lenni, ez a kategória tehát nála szóba sem jöhet. (Ő tudniillik – ellentétben Simicskáékkal – köztudottan zsír-gazdag.)
A másik, a politikai indíttatású éhségsztrájk, ahol a „politikailag kisemmizett”, a politikailag eszköztelen tiltakozik. Azért, mert nincs más politikai eszköze. Ezzel meg az a baj, hogy Gyurcsány Ferenc egyszerre küzd azért, hogy parlamenti frakciója legyen, és egyszerre éhségsztrájkol a Parlament előtt. Az éhségsztrájk parlamenten kívüli eszköz, a frakció parlamenten belüli. Az lehetséges álláspont, hogy valaki azt mondja, hogy a fülkés kétharmad formalizálta, ellehetetleníti a parlamenti szerepüket, és ők nem akarnak bio-díszlet lenni egy színjátékban. És ekkor (komoly és nem egyhetes döntésként) lehet a parlamenten kívüli eszközökhöz fordulni. Ha végig-gondoljuk az új választási törvény-tervezetet, akkor nem is olyan abszurd ez a megközelítés, hiszen jó esély van arra, hogy a következő parlamentben a választásra jogosultak – mint történelmi fogalom – 10-20%-ának szavazata kétharmados, háromnegyedes többséget hoz. Ez a magyar demokrácia jövője szempontjából meghatározó kérdés. De akkor meg kell hozni azt a döntést, hogy parlamenten belüli, vagy kívüli pártként akar működni a DK. Mert – etekintetben (és hangsúlyozottan csak etekinteben) – mindegy, hogy a DK-ról, vagy a Jobbikról van szó: nem szeretem, veszélyesnek tartom, ha egy parlamenti párt parlamenten kívüli eszközökkel él.

2012. szeptember 6., csütörtök

Jó lenne, ha jó lenne…



De nem lesz az. Ezt sajnos be kellene látni. 
A jó érzésű és jó szándékú emberek, társadalomtudósok, szociológusok, valamint a dema­gógok egyaránt ebből (jó lenne, ha jó lenne) indultak ki a jóléti rendszerekkel kapcsolat­ban. Jóléti rendszer-váltás – azaz ne változzon semmi –, jóléti állam, csak már nincs áram az inkubátorhoz, és a kicsi sajnos erősen koraszülött… A XX. század közepének volt egy boldog időszaka, amikor azt hittük, hogy a technológiai fejlődés megalapoz egy olyan gaz­dasági növekedést, ami lehetővé teszi a
„ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” idilli állapotának elérését, és realitássá válik a jóléti állam régóta vágyott ideája. A XXI. század elején hamar kide­rült, hogy ez utópia: a technoló­giai fejlődés és demográfiai változá­sok nagyobb költségnövekedést okoznak a jóléti rendszerekben, mint amit a gazdasági növekedés követni tud. Ez nem szándék, nem kí­vánság, nem politikai elkötele­zettség kérdése. A demográfiai folyamatok legalább 20 évre előre kódoltak – a 10 évvel ezelőtt meg nem születettek nem fog­nak 10 év múlva szülni –, ezért egyre kevesebb munkaképes korúnak egyre több időst kell eltartania, és azt is mindenki látja, hogy a gyógyítás nemcsak egyre eredményesebb, de egyre drágább is. Egy apró adalék: míg 2011-ben az egy emberre jutó átlagos gyógyszerár-támogatás 37.700 Ft volt egész évre, addig volt olyan beteg, akinek a gyógyszerihez 165 millió Ft támogatást fizetet ki az OEP. És van olyan – szerencsére ritka – betegség-csoport, amely­ben 44 betegre 3,7 Mrd Ft-ot költöttek (átlagosan 84 millió Ft/beteg/év. És akkor a genomika eredményei és a személyre-szabott gyógykezelés még be sem léptek.)

A költségek tehát folyamatosan és követhetetlenül nőnek, és az aktuálisan kormá­nyon levők „megszorításokra” kényszerülnek: nem követik változatlan rendszerben a költ­ségeket, szigorításokat hoznak az igénybevételben, kapacitásokat „ésszerűsítenek” (kórhá­zat zárnak be, vonnak össze, együttműködési kötelezettséget írnak elő a betegnek stb.). Az ésszerűsítést kár idézőjelbe tenni, mert ezek a változások általában célszerűek, szükségsze­rűek, de szokásokat sértenek. A mindenkori ellenzék persze tiltakozik, és egyből meg­ígéri, hogy visszacsinálja. (Most is attól rettegek, hogy a gyengécske kórházösszevonások, vagy a betegek együttműködési kötelezettségének megjelenése kapcsán az ellenzék meg­szólal, hogy ők majd visszacsinálják…) A dolgokat ezen a területen nem lehet vissza­csinálni, (és mint erről majd külön blogot írok) az unortodoxiának az ellenpontja nem az ortodoxia. Visszacsinálni nem lehet, de másként csinálni igen. De ehhez szemléletváltás, „társadalmi megértés”, „belátás” kellene.

A rendszerváltás utáni legkárosabb állítás a FIDESZ 2006-os "Rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogenje volt. Ezzel nem az a fő baj, hogy nem igaz (mert nem volt igaz, de a kampány-állításokat sehol nem szokás túl szigorúan átengedni az igaság szűrőjén), hanem hogy tudottan irreális elvárásokat keltett a lakosságban. Hogy lehetne másként, és lehetne jobb. Hát nem. Nemigazán vitatott, hogy a mostani adósságteher legfőbb oka az, hogy Medgyessy Péter betartotta az MSZP választási ígéreteit, és 50%-os béremeléssel megfejelve „visszacsinálta” a FIDESZ racionális intézkedéseit. Azaz a 2002 - 2006 közötti kormányzati ciklus volt az az időszak, amikor nyilván-valóvá vált, hogy jobban élünk, mint lehetne, és ezt hitelből tesszük, ami nem fenntartható. (Ezt próbálta meg egyébként Gyurcsány Ferenc elmagyarázni az MSZP frakciónak Öszödön…)

A "Rosszabbul élünk, mint négy éve"-re fejelt rá a FIDESZ a „Szociális népszavazás” három kérdésével. A három kérdés persze összevonható lett volna egyetlenné: „Egyet ért-e Ön azzal, hogy Gyurcsány takarodj!”, de ettől még az agyakba hátra ivódott üzenet az volt, hogy nem adjuk a szerzett jogokat, az ingyenességet.

Most itt tartunk. Le kell faragni a hiányt (aminek fő oka az amúgy szükséges, de magas jóléti kiadások), nem akarjuk az IMF-et, és a keleti nyitás eddig egy fillért sem hozott. Akkor most jó lenne szembenézni a dolgokkal, és legalább nekünk (választópolgárok­nak) nem kellene belekergetnünk a politikát tarthatatlan, végleg megroppantó ígé­retekbe. De akkor meg a politikának kellene felnőttként megbeszélni velünk ezeket a dol­gokat.

Látnunk kell, hogy jó megoldás nincs. A „jó lenne, ha hó lenne” nem működik, a demográfiai, szociális és kulturális kényszerpályák adottak. A választás annyi, hogy hogyan osztjuk meg a terheket, azaz ki milyen arányban veszít. Erre eddig kétféle válasz született. Az egyik modell a „vizitdíjas – tandíjas” modell, amely nyíltan megüzeni, hogy vége az ingyenes világnak, és széleskörű teher-megosztásra van szükség az állam és az egyének között. Nincs ingyenesség, de mindenki csak keveset fizet. A másik modell, az a tandíj nélküli oktatás, ingyenes egészségügy megőrzése: a lakosság (szűkülő) rétegének továbbra is megadatik a teljes ingyenesség, és aki ebbe nem fér bele, az fizet. Nem keveset, nem részt, hanem az egészet. Félő, hogy az egészségügy is valami hasonló felé sodródik: nincs vizitdíj, megmarad az ingyenes egészségügy, de a romló feltételek és szigorodó körülmények miatt ezt alapvetően a szegények veszik majd igénybe, és az egykulcsos adó nyertesei, a „rendes emberek” az új kiegészítő, üzleti biztosításon keresztül vásárolják meg maguknak a „rendes” ellátást.