Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2012. augusztus 29., szerda

Ki a magyar?


Ezzel később akartam foglalkozni, de az első bejegyzés vitája megköveteli a sorrendcserét.

Akkor minden teketória nélkül kezdjük a slusszpoénnal, a többi az csak az úgynevezett indokolás. Ismertek, én vagyok a kis „Nagy Magyar Definitőr”, azaz szeretem tisztázni, hogy miről is beszélünk. (Vagy legalábbis én miről beszélek.)
Nos, akkor:
Ki a magyar?   Magyar az, aki felvállal egy érzelmi – kulturális közösséget azokkal, akik szintén magyarnak vallják magukat. Ennek a közösségnek a tagjai zömmel magyarul beszélnek és nagyrészt Magyarországon élnek.

Ennyi, és nincs több necesszárius attribútum. Tehát én egyértelműen kulturális, és nem etnikai kérdésnek tekintem azt, hogy ki a magyar. Ehhez persze kell valamilyen tartós közösség-képző entitás, mint nyelv, haza, ország, zászló, himnusz stb., ezek meg etnikai közösségek jellemzői.

A dolog régebben foglalkoztat, és akkor kezdett el érdekelni, amikor a válasz még nem volt felvételi vizsgatárgy egyes állásoknál. Valamikor 1982 körül kezdődhetett bennem. Erdélyből (Román Népköztársaság) jöttem haza egy őszi sűrű esős este. A stop ott bevált közlekedési eszköz volt, nagyon esett, így megálltam az integetőknek. Az út szélén (félhomályi adottságok) furcsa kalapos úr, a szintén kalapban, kapucniban levő loknis – fürtös hajú lányával. Bekászálódnak a Trabantba, és kiderül, hogy a lány az a „fiú”, akit a rabbi apa hazahozott Amerikából megnézni az óhazát. A név is „tankönyvi”: Cerovics Izidor. Jót beszélgettünk, érdekelt, hogy „onnan” mit, hogyan lát. (És egyáltalán: én akkor láttam rabbit először közelről.) És a végén feltettem a kérdést (mert érdekelt), hogy egy olyan ember, aki a romániai Erdély szász városában felnőtt zsidó, és az USA-ban él, az milyen nemzetiségűnek vallja magát? – Hát magyar vagyok! hangzott az evidencia szintű kinyilatkoztatás. Persze tudom én, hogy Erdélyben az volt a szokás, hogy fizetnek a stoppos fuvarért, így inkább ennek tudtam ezt be, de akkoris meglepett, és büszkeséggel töltött el.

De a válasz hangsúlyának magától érthetősége elindította azt a gondolatot, hogy a „magyarság-érzet”-nek van valami integráló, koherencia-képző ereje, mert aki ide „bekerül” (mindegy, hogy német, tót, oláh, német vagy zsidó, lásd Petőfit, József Attilát vagy  Semmelweis Ignácot) az egy generáció alatt magyarnak érzi, vallja magát, de aki elmegy (legyen az amúgy ugyanúgy tót, oláh, német vagy zsidó) ugyanúgy magyar „marad”, lásd például André Kertészt vagy Teller Edét. Én akkor (mondjuk úgy 1992-ig) ezt tartottam a magyarság legnagyobb erélyének, erejének és esélyének. Az érzés, hogy egy olyan nemzet vagyunk, amelyiknek történelmét, kultúráját etnikailag (pláne genetikailag) igen vitatható származású emberek adják, gazdagítják – Hunyaditól és a Zrínyiktől Petőfin, Semmelweisen, Róth Miksán, József Attilán, Hajós Alfréden át a Teller Edéig vagy Tom Lantosig – engem büszkeséggel töltött el, mert úgy éreztem, hogy egy befogadó, integráló kultúrán alapuló nemzet része vagyok (és akkor az Aradi Tizenhármakat még szóba se hoztuk). Magyarország ettől tudott fennmaradni, ettől volt/van nagy.
A Csurka dolgozattal (ami persze nem ok, hanem okozat) elkezdtek a dolgok megváltozni. A Trianonozás önkéntelenül szembefordít szomszédainkkal, és másodrendű állam­polgárrá teszi az onnan származókat, és persze ha már van faji megkülönböztetés, osztályozás, akkor értelemszerűen jött a cigányozás, zsidózás.

Mindez kiélezte, súlyossá tette azt a kérdést, amin 30 éve még csak jólesően eltűnődgettem. Ma emberek bőrére (és néha életére…) megy ez, és az értelmiség is a szokásos játékát játssza: elbeszél egymás mellett.
A vita azért meddő és esélytelen, mert a kérdés három szinten értelmezhető, és a vitatkozók nem azonos szinten válaszolnak egymás érveire.
A szintek:
          Az őseredet
          A jelen populáció genetikai állománya, ennek beazonosíthatósága
          Kulturális – identitási szint
Az első kettő csak látszólag függ össze, a valóságban sehogy. Az őseredet, az ontológia inkább a harmadikkal, a kulturális identitással függ össze, és nem sok köze van a tényleges eredethez, a genetikához. Nemzeti büszkeség és identitás-keresés kérdése, hogy a mondavilágokból és az ellentmondásos „tudományos” tényekből az adott kurzus/közvélekedés mit fogad el, mit vállal. (Mondhatnám azt is, hogy amíg a szovjet-Szibériához képest mégiscsak kultúr-ország volt Finnország, addig jó volt a finn-ugor eredet, de most, hogy a nemzeti nagyság fényesebb, erősebb elődöket keres, kellenek a francnak a tésztaképű finnek.)
Az eredet tehát a közösség kulturális ontológiája miatt fontos, de a népvándorlások, járványok, következményes betelepítések, háborús lerohanások és ehhez tartozó „genetikai frissítések” miatt ennek a mai populáció genetikai összetételéhez általában semmi köze. A két dolog, az ontológiai szempont és genetikai megközelítés ellentétes: az ontológiai a vér-tisztaságot igényli, a genetikai a mixet. (Respektje, ára a diszplázia-veszélyes fajkutyának van, de mindannyian tudjuk, hogy a keverék-kutya az igazán aranyos, okos és életképes. De azért a pedigré mégiscsak pedigré… Így van ez valahogy nemzet-tudat szinten is). Ráadásul, ha a genetikai – származási tényeket tartanánk fontosnak, akkor a magyar történelemből, kultúrából ki kellene irtani a nem Árpád-házi királyok zömét, Hunyadit, Zrínyieket, Petőfit, József Attilát, és persze mindenkit, akit az írás elején „elmagyarosodottként” említettem. Releváns dimenzióként tehát marad a kulturális – identitási szint, de most ezzel is baj van, mert belekeverik az első két, irreleváns szintet.

Kár. Mert az egészséges nemzet-tudat, a nemzeti büszkeség, az fontos. Endorfin- és GDP-termelő, igazodási pont, egy belső biztonság alapja. És amikor a sport­közvetítésekben a nemzeti színre festett külföldi arcokat látom, vagy Amerikát a mindent elborító amerikai zászlókkal: irigykedek. Mert mások valahogy meg tudják oldani azt, hogy nacionalizmus nélkül büszkék a nemzetiségükre, hovatartozásukra. Nem valaki ellen büszkék, hanem magukért. Igen, pozitív ön-megkülönböztetés, de nem kirekesztőn, nem mások ellen. Mi tartósan integráló, befogadó nemzet voltunk, és valószínű, hogy a trianoni trauma borította ezt fel. A szocializmus évei meg elfedték a kérdést, a nacionaliz­mus ellentétének az internacionalizmust állították, ami marhaság. A nacionalizmus normális ellentét-párja nem a nemzetietlenség, hanem az egészséges, nem kirekesztő, nem más ellen irányuló nemzet-tudat.
Ehhez kellene visszatalálnunk. De a centrális erőtérre törekvő államok alapmondata az „Aki nincs velünk, az ellenünk!”. Ha Magyarország is erre halad, akkor nem tudunk túl­jutni ezen. Nemzet-fogalmunk tehát ne rekessze ki a határon túlikat, de a határon belül élőket se…

2012. augusztus 24., péntek

Nesze neked reform: szeptember elsejétől ismét önálló a Szent Margit kórház.


Pedig megfogadtam, hogy indulatból nem írok blogot. De másként meg minek?
Úgy tűnik a lovasberényi úton mindenkinek végig kell mennie. És ugye a kormányzati ciklus második felébe értünk, ahol mégiscsak a választási (vélt) érdekek, mint a racionalitás az úr.
Persze értem én, hiszen a FIDESZ olyan erővel támadta Molnár Lajos reformját, hogy muszáj abból valamit konkrétan is visszacsinálni. Szócska Miklós felkészült, okos, és e tekintetben szó szerint tanári, tehát pontosan tudja, hogy Molnár Lajos (a lovasberényi okok miatt) valójában azt a hibát követte el, hogy csak összevonta, és nem bezárta a Margit Kórházat. (Amúgy persze a Jánost kellett volna, de azt, akkor tényleg nem lehetett.) Egy ekkora városban, mint Budapest, ennyi kórház ennyi telephelye nemcsak üzem-gazdasági oldalról képtelenség, de a beteg-biztonság szempontjából is felesleges kockázat a szétforgácsolt – ezért nem biztosítható – erőforrások miatt. (Bővebben lásd még: orvos-elvándorlás Magyarországról)
Oldalaktól, világnézettől függetlenül a szakértők jelentős része ért egyet abban, hogy Budán végre rendet kellene csinálni. És a rendrakás alapelveiben sem sok vita volt. Egyrészt az M1 M7 és M6 bevezetőn meg kell erősíteni az amúgy jó Szent Imre kórházat, azaz oda végre kell egy traumatológiai osztály. Másrészt a védhetetlen – és a számtanpéldákból ismert összegekből felújíthatatlan – Szent János kórházat össze lehet vonni a Kútvölgyivel, de valójában – mint aktív kórházat – fel kellene számolni. És ugyanígy újranyitás helyett el kellene búcsúzni a Szent Margit kórháztól is: a két régi, széttagolt intézmény helyett zöldmezős kórházként kellene valahol kijjebb megépíteni egy új, korszerű Észak-Budai Kórházat, ami ellátja észak-Budát, az 1.-es főút és a Duna közötti Pest megyéhez tartozó területet, de a Megyeri híd miatt akár Dunakeszit, Fótot is.
A Semmelweis terv korszerű intézmény-átalakítási elveket fogalmazott meg. Teljes az egyetértés abban, hogy a korszerű orvos-technológia egy csomó, régen kórházi ellátást igénylő esetben lehetővé teszi a kevésbé megterhelő, a betegnek is kellemesebb ambuláns ellátást. Ez az úgynevezett „szerkezet-átalakítás”, aminek a lényege a fekvőbeteg-ellátás koncentrálása és az egynapos sebészetet, nappali kórházat is befogadó járóbeteg-ellátás erősítése. Ennek az átalakításnak a nyereségére alapozza (optimistán) a kormány a béremelés forrását. Hát, a Margit Kórház önállósítása, fejlesztése csak unortodox módon tekinthető ebbe az elképzelésbe illőnek.
Amúgy meg, ha már mindenképpen visszacsinálás, akkor tessék az OPNI ügyet rendezni. Egyrészt mert ott tényleg van mit rendezni, azaz valóban szükség lenne egy Országos Pszichiátriai Intézetre (Stroke központ és egyéb rárakódott részek nélkül). Másrészt ott az egészségügyi kormányzat elképzelései racionálisak: nem az épület-üzemeltetés szempontjából menthetetlen Lipótot akarják újranyitni, hanem a Nyírő Gyula kórház ilyen célú átalakítását tervezik. Ez teljesen korrekt, ésszerű és szükséges, csak már eltelt két év…

Azzal kezdtem, hogy úgy látszik, hogy a lovasberényi úton mindenkinek végig kell mennie. Akkor ezt – Lovasberényt – a nem szakmabeliek és Szócska államtitkár úr kabinetje számára most értelmezem. Molnár Lajos 2007-ben pontos és részletes számításokkal megalapozott szakmai tervet vitt a Lovasberényben megtartott politikai döntési fórumra, de a szakmailag megalapozott javaslatot a lokális és a politikai érdekek szétszedték, és így valóban torzó született. Tanulni kellene ebből, és nem ismételni, és nem kellene Szócska államtitkárt ilyen döntésekbe kényszeríteni.

2012. augusztus 21., kedd

A hálapénzről, és biztos nem utoljára

Azt ígértem, hogy ez a blog vegyesen fog közpolitikai és szakpolitikai kérdésekkel foglalkozni. Így Szent István után jöjjön egy hasonlóan ősi és hasonlóan félreértelmezett téma, de az egészségügyből.
A hálapénz megfelelően örökzöld téma, méltó arra, hogy elsőnek ezzel foglalkozzunk. Ennek a szappanoperának az újabb epizódjának a leforgatására a Munka Törvénykönyvének július elsején életbe lépett módosítása adott szélesebb ürügyet. Az újra fellángolt vitában sok a félreértés, ezért pár dolgot tisztázni kell. Az első: a hálapénzzel (annak tartalmával, lehetséges és tiltott elfogadási módjaival stb.) kapcsolatban semmilyen új szabályozás nem született. Nem igaz, hogy most legalizálták, mostantól engedélyezik, innentől „törvényes”. Nem. Annyi történt csupán, hogy a Munka Törvénykönyvének új passzusa a munkáltató engedélyéhez köti bármilyen, a munka-viszonnyal kapcsolatos többletjövedelem elfogadását, legyen az borravaló, vagy hálapénz. Tehát amit eddig tilos volt, az ezután is az marad, de amit eddig szabad volt, azt most már csak akkor szabad, ha a munkáltató engedélyezi. Épeszű kórházigazgató természetesen nem tehet mást, minthogy engedélyezi, mert a tiltás az nem old meg semmit, csak tovább erősítené az ezzel kapcsolatos álszenteskedést, ráadásul az erkölcscsősz álszent igazgató orvos nélkül marad… Tehát: az új szabályozás nem legalizálja, nem „engedélyezi” a hálapénzt, csupán az alkalmazottak esetében egy új előfeltételhez köti az elfogadását. Ez a régi vitára emlékezet: a hálapénz adóköteles volta sem „engedélyezte”, „szabályozta” a hálapénzt, csak megadóztatta, és a kikényszerített, előre kért hálapénz sem válik legálissá csak azért, mert leadózták. Ráadásul ez a szabályozás nem is érvényes az összes orvosra, csak a munka törvénykönyve alá tartozókra, a vállalkozó háziorvosokra – pl. a háziorvosok zöme – ez egyáltalán nem vonatkozik. A lakosság – és a médiamunkások – nagy része persze nem jogász, és a rárakódott vitáknak lehet olyan téves üzenete, hogy a Kormány engedélyezte a hálapénzt. Ez nem igaz, a szándékok épp ellenkezőek. Az persze külön elemzést érdemel, hogy miért érti ezt mindenki ennyire félre. Biztos nem az értelemdeficit, vagy a kontextus bonyolultsága miatt. Egyszerűen vannak olyan problémák, amelyekhez ha hozzányúlnak, akkor mindenki a megoldását várja. Azaz, hogy valahogy „rendezi” a kormány a hálapénz kérdést (megtiltja, vagy szabályozottan legalizálja, de csinál valamit –, és miután a felszámolás elmaradt, ezt a beletörődést (nem jogi, hanem tartalmi érdelekben) engedélyezésnek, „hagyásnak” értelmezik.
Mit is lehet(ne) tenni?
Az egészségügyért felelős államtitkárság nemes egyszerűséggel, letisztult eleganciával az „újra-indított egészségügytől” várja a hálapénz megszűnését. A szakmai korrektség okán meg kell állapítani, hogy a Semmelweis tervnek (emlékszik még rá valaki?) vannak olyan elemei, amelyek a hálapénz ellen hatnak. Ha tisztázottak a viszonyok, egyértelműek a betegutak, jogosultságok, centralizáltak a döntések, akkor kisebb az esélye a helyi befolyásolásnak. Igen. De a kiirtáshoz nem elég a polip egyik karját megstuccolni. Éger István szerint egyszerű ez: csak meg kell fizetni az orvosakat, és megoldódik magától. Mindkét álláspont téves, pontosabban részigazság, mert mindegyik a hálapénz egyik, de nem egyetlen oka ellen hat (akar hatni). Feltétele a megoldásnak, de önmagában egyik sem oldja meg.
Ahhoz, hogy ez a szappanopera egyszer végleg lekerüljön a műsorról, érdemben kellene a hálapénz-jelenséggel foglalkozni, mert megszüntetni is csak az okokat megértve lehet. A hála­pénz tudniillik nem egységes jelenség, már csak azért sem, mert a hálapénz általában nem a hála megnyilvánulása. Az „orvosi köznyelv” megfogalmazása pontos: a szakma a „hálapénzt” paraszolvenciának (a „para”) hívja, ami ugye egyszerűen csak mellékjövedelmet jelent. Ez pontos összefoglalója annak a sokféle – a betegtől a gyógyítás során számla nélkül szerzett – orvosi többlet-jövedelemnek, ami legalább négy nagy csoportra bontható:
-        a hála kifejezése,
-        a borravaló jellegű hálapénz,
-        a számla nélküli szolgáltatásvásárlás, és
-        a korrupció jellegű hálapénz.
Az első kategória a tényleges hálapénz, ami valójában inkább apróbb ajándékok formájában szokott megnyilvánulni. Magától érthetődő, hogy a hála mindig utólagos. A második típus talán a legáltalánosabb. A borravalóhoz nem kötődik hála, legfeljebb a mértékéhez. Általában az étte­remben sem azért adunk borravalót, mert zseniális volt a szakács, meghatóan figyelmes a ki­szolgálás, hanem mert szokás, mert illik a 10%-ot rátenni, hiszen bele van kalkulálva a bérükbe. (És persze itt is igaz az analógia: visszatérő vendégként azért is adok, hogy nehogy „kinézzenek” innen, kisebb adagot, rosszabb kiszolgálást kapjak majd.) Ugyanez van az egészségügyben is, csak borítékba csomagolva. Ezért előfeltétele a hálapénz felszámolásának a béremelés, de ez csak a borravaló jellegű hálapénz ellen hat, a harmadik típus, a hiány megvásárlása ellen a béremelés semmit sem ér.
Mert a „para” (és nem a hálapénz) jelentős része azért keletkezik, mert a betegeknek van egy csomó jogos, a más érdekét nem sértő igénye. Miután ezeket nem vásárolhatják meg legálisan, kénytelenek feketén, zsebből. Teljesen érthető az az igény, hogy valaki megválaszthassa a kezelőorvosát, nőgyógyászát, de ennek legális megfizetésére ma nincs lehetőség. Senki nem tud számlát adni ma azért, mert elvégzett egy „megkért” műtétet, így marad a boríték. Amíg a hiány jelen van, addig ezt lesz aki meg akarja vásárolni, és akkor mindegy, hogy mennyi a bér. Ha valaki visszaemlékszik a ’90-es évek elejére: mindenki mindenre kapott hitelt, mert megfizette. És a banki dolgozók akkor sem az alulfizetett réteghez tartoztak, de a hiány és a döntési pozíciójuk megszülte a megoldást és a borítékot. De még durvább és egyértelműbb példával: mit fizettünk azért a Merkúr időszakban, hogy tudjunk egy autót szerezni, és esetleg fehéret, kéket vagy sárgát. És az átadótérben volt ott kamera, belső elhárítás, de a korrupció nem csökkent, amíg a hiány nem szűnt meg. Képzeljünk el ma egy táska pénzzel toporgó ügyfelet, aki egy autószalonban riadtan ígér be párszáz ezret az eladónak, hogy szerezzen neki fél éven belül egy autót. Mindegy, hogy dízel, benzines, vagy kombi, meg a színe, csak legyen… Hát, nem.
És a negyedik típus a korruptív hálapénz. Ennek is két fő formája van: amikor „csak” jogtalan előnyt szeretnénk vásárolni, és amikor ezt más kárára tesszük. Az első csoport a „kegyes csalásoktól” – sürgősséginek minősítik a területlen kívüli beteget, így elhárul az akadály –a pénzügyi csalásokig – hamis táppénzre-vétel, TB támogatásokkal való manipulálás stb. – terjed. Az igazán káros és legdurvább az, mikor valaki más kárára akar előnyt vásárolni, tipikusan ilyen a várólisták manipulálása.
A fenti kategóriák persze soha nem ilyen merev határúak. Hiszen a hála megnyilvánulásában is benne van a következő hasonló személyes ellátás megelőlegezésének igénye, a „borravaló” jellegű hálapénz pedig általában „áldozat-bemutatás” jellegű, amiben mindig ott van a jóindulat felkeltésének, a személyes bánásmód megvásárlásának igénye (határ a számla nélküli vásár­lással). De sajnos néha (egyesek szerint ma már rutinszerűen) ebben jelen van a „védelmi pénz” jellegű hálapénz is, amikor vélt vagy valós hátrány elkerüléséért, vagy azért adunk hálapénzt, hogy megkapjuk azt, ami amúgyis jár. Ez a számla nélküli vásárlással, de néha a korrupcióval határos.
A paraszolvencia okai tehát összetettek, és ennek megfelelően a megoldása is csak „széles-spektrumú” terápiával lehetséges. A hála jellegű hálapénz ellen nem kell küzdeni, az nem mér­gez semmit, a bizalmon alapuló személyes orvos-beteg kapcsolat pszichológiailag is magya­rázható „velejárója”. A borravaló jellegű hálapénz ellen valóban a béremelés véd a legjobban, de azt is ki kell mondani, hogy a béremelés általában is erkölcsi előfeltétele a hálapénz elleni harcnak. A hiánygazdaság által szült „para” a hiány megszüntetésével – pontosabban a legális megvásárolhatósággal – szüntethető meg, rendőrrel vagy béremeléssel nem. A megoldás itt a legálisan megvásárolható szolgáltatások megvásárlásának megteremtése, azaz meg kell teremteni a kezelőorvos, vagy az alkalmazott technológia (gyógyszer, műtét-típus, alkalmazott anyag) legális megvásárlásának lehetőségét. Csak ez képes kifehéríteni az egészségügyet, de ez a feltétele a szervezett öngondoskodás, a kiegészítő biztosítások, egészségpénztárak terjedésének is: a kiegészítő biztosítások csak akkor tudnak elterjedni, ha lesznek legálisan megvásárolható termékek a piacon a színes tv-s  – fürdőszobás közhelyen kívül is. A korruptív hálapénz ellen valóban szigorral kell fellépni (és ebben jó a mostani kormány), de a rendőr itt sem elég. A tiszta átlátható szabályok és eljárásrendek léte itt is előfeltétel, ugyanúgy, mint a megfelelő informatikai háttér az ellenőrzésben. És az ellátórendszer mostani központosítása etekintetben eredményt is hozhat: ha a várólisták vezetése messzebb kerül a beavatkozást végzőjétől (és transzparens), akkor a hálapénz szerepe arányosan csökken a befolyásolhatóság csökkenésével.
A hálapénz lényege tehát a hiány: legyen az kapacitás, technológia, vagy személyes odafigye­lés. A hiányokat kell részint megszüntetni, részint legálisan megvásárolgatóvá tenni, különben marad a szürke/fekete gazdaság. Mindez előfeltétel, mert ahhoz, hogy a hálapénz-kérdés végleg lekerüljön a napirendről, végig kell menni azon az úton, amit a „ketteskéből tájékozott, érték- és jogtudatos fogyasztóvá válni” szlogennel szoktunk összefoglalni. Azaz a betegeknek is jogtudatossá kell válnia, és ezt a biztosítási elv erősítése, és nem az államosítás támogatja.

Persze lehet, hogy mindez felesleges okoskodás, mert a hálapénz megszűnik magától. Mert a Kollégák szerint ebben az egészségügyben már se pénz, se hála…

2012. augusztus 16., csütörtök

Szent István ünnepe elé


Ha már egy blog indul, akkor legyen ünnephez kötött és emelkedett. Vagy ha azt épp nem lehet, akkor legalább jóakaró. Tehát:

Hárman utaznak egy kupéban a vonaton: két ifjú hölgy és egy nagyon idős úr. Az egyik, a szőke így szól a barnához:
-          Te, ez itt velünk szemben olyan ismerős. Nem lehet, hogy Szent István?
-          De hülye vagy. Szent István már ezer éve halott.
Telik az idő. A fülke előtt egy hasonlóan koros úr megy el. Benéz, felvidul és beköszön:
-          István! Ezer éve nem láttalak!
Mire a szőke:
-          Na, ki a hülye???

Nem profán, nem tiszteletlen, nem ünneprontó akartam lenni, csupán arra akartam utalni, hogy nemcsak a kormánynak vannak értelmezési gondjai Szent Istvánnal kapcsolatban. Mert a kormányváltás óta az új kurzus számára kiemelt hivatkozás Szent István (pontosabban a koronája), de a szellemét nem követik, csak a jobbját. Pedig most, amikor – ki tudja miért – újradefiniáljuk Magyarországot, akkor Szent István valóban jó viszonyulási pont lenne. Nemcsak a neve, a koronája, hanem a tettei, a szellemisége. Mert ma Szent Istvánt, keresztény Magyarországot hirdetünk, de a pávatánc lépéseit összekacsintva Koppánytól lessük.

Szent István szerepének félreértelmezésében komoly hagyományaink vannak. Az iskolai ünnepségen az új kenyér és az alkotmány mellett augusztus 20. kapcsán szó esett arról, hogy I. István hozta el a kereszténységet az addig pogány Magyarországra.
Nem.
Hogy népszerű forrást idézzek: „Pogánynak tartanak, pedig Bizánc jelét magamra vettem” énekli Koppány. Szent István (pontosabban: Géza és István) nem a pogányság és a kereszténység között választott, hanem Bizánc és Róma, a kelet és nyugat között. Az igazi tett annak a felismerése volt, hogy ha nem szakítunk a „magyarok nyilaitól ments meg uram minket” büszke uralomra-törésével, a mindenkivel hadakozással, akkor előbb utóbb mi is eltűnünk a népvándorlás felhőjében. Hogy a túlélést az új évezredben csak a közösséghez tartozás adja, egy kalandozó, portyázó nép egymagában veszélyeztetett. Az igazi döntés az volt, hogy a fennmaradást nem a nemzeti hagyományokhoz, „a történelmi gyökerekhez” jobban igazodó keleti kultúrához tartozás, hanem a történelmileg korszerűbb államformában működő Európához tartozás biztosítja. Tehát: a túléléshez tartoznunk kell egy fejlettebb közösséghez, de ehhez el kell fogadni annak szabályait, szokásait.

És persze van mást is tanulni Szent Istvántól. Álljon itt néhány idézet a politikai végrendeletnek is tekinthető Imre fiához írt leveléből.
Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb- különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.” Csurka István óta komoly aktualitása van ennek a mondatnak egy Nyirőt újratemetni akaró országban. És hogy mennyire a „történelmi alkotmányon” alapulna a hatalmi ágak szétválasztása és a bírói függetlenség: „…és ne ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk, hogy törvény szerint döntsenek.” És persze a X. intelem: „….ennek okából hát, szerelmetes fiam, szívem édessége, sarjam jövő reménysége, kérlek, megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz…. légy kegyes…”
Hát, valahogy így. Ezt üzeni államalapító első királyunk.


Persze vélhetően Orbán Viktor is tudja, ismeri mindezt. És az is lehet, hogy úgy érzi, hogy az „istváni tett” nem a hagyományokhoz, régi szövetségekhez ragaszkodás, a kontinuitás őrzése, hanem az új helyzethez való alkalmazkodás, a váltani tudás, az új szövetségek kötése. Lehet, hogy Orbán Viktor azt gondolja, érzi, hogy a „klasszikus Európa” komoly válságban van, és ma a történelmi túlélést az Európáról való leválás, a visszatalálás a fejlődő kelethez jelenti. Még ez is lehet, hogy lehet. De annyi biztos, hogy miközben Szent István Rómától kért koronát és német lovagokat hívott be, nem arról szónokolt, hogy Ő a pogány hit utolsó védelmezője, aki visszavezeti az országot az ősi gyökerekhez, és kipaterolja a németeket.



2012. augusztus