Szülni pedig kell, de ez nem elég!

Demográfia katasztrófaturizmus

Megint megtisztelt a Magyar Narancs azzal, hogy kérte, hogy írjam le a nyomtatott újságba, hogy mit gondolok a demográfiai egyensúlyról. Ma (2018. 06. 07.) meg is jelent. De megint túlírtam magam, a print viszont korlátos terjedelem, nem fért bele minden, pedig 3 oldalt kaptam. Itt a teljes változat, aminek a vége sajnos nem jelent meg a lapban.

*  *  *

Igen, szülni pedig kell, és tényleg. Nem „nekik”, nem mert kormányprogram, nem mert megfi­zetik, hanem magunknak, a jövőnknek, és mert gyermeket nevelni, velük élni jó. Éppen ezért akár örülhetnénk is, hogy a negyedik Orbán kormány központi üzenetként demográfiai központú kormányzást ígért. Igen, örülök, hogy a Kormány a nemzet jövője szempontjából egyik legfontosabb kérdést tekinti a kormányzati munka szervező elvének, de már most lelövöm a poént: ebben a szemléletben, ezzel a nemzetvízióval ez nem fog sikerülni.

 

Kár. Mert a demográfia tényleg a legfontosabb sorskérdésünk, amivel régóta nem nézünk érdemben szembe, és ezzel csak jelszó, a retorika, a politikai nyereség szintjén foglalkozik a politika? Mert úgy nemzeti, mint európai (nem csak uniós) szinten a két legfontosabb kérdés

• a demográfiai torzulás korrigálása,
• a társadalmi integráló-képesség növelése

A két dolog persze szorosan összefügg. Mert a demográfiai helyzet csak akkor stabilizálható, ha a jövő érdekében a teljes népességben ösztönözzük a gyermekvállalást, és a jelen érdekében tudatos migrációpolitikával rendelkezünk. Ez a kettő viszont csak akkor működik, akkor nem szakítja ketté a társadalmat, ha megfelelő az integráló-képesség és van társadalmi mobilitás.

.

A demográfiai torzulás korrigálása

Tanulmány, választási kampány, a retorika szintjén persze sokat és hangzatosan beszélünk erről, és benne is van a közbeszédben, de nincs benne súlyának megfelelően a közcselekvésben. És főleg: mindez érdemi eredmény nélkül, és ezt a sikertelenséget elég jól viseljük. Az első két ábra 1970 és 2017 között mutatja a demográfia fő számait.

 Jól látszik, hogy még 1981-ben volt a trendforduló, azóta folyamatos a népességfogyás.

A népességszámot alapvetően 3 tényező határozza meg:

• a születések száma
• a migrációs egyenleg
• a halálozások száma.

A halálozások alakulásáról, ennek okairól sokszor, sok helyen írtam, így itt az első két tényezővel foglalkozok. 

Ha a rendszerváltozás utáni éveket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a halálozások száma érdemi trend nélkül, kis kilengéssel mozog, a születések száma 1999-ig folyamatosan csökkent, azóta hullámzó stagnálás a jellemző, bár az utóbbi évek enyhe növekedése tagadhatatlan. De ez a növekedés messze van bármilyen trendfordulót ígérő javulástól.

És hogy mennyire nem kurzusfüggő a dolog: az elmúlt 10 évben (ezer lakosra számítva) tavaly, 2017-ben ismét a legmagasabb értékű, 4,1%-os volt a népességfogyás, és az elmúlt 50 év leg­nagyobb népesség-fogyása 1999-ben, az első FIDESZ kormány alatt volt. (Tudom, egy, a ciklus elején levő év önmagában nem értékelhető, és a 2017-es romlást a halálozások növekedése, és nem a születésszám csökkenése okozta, de akkor is.) A lényeg: a fő számokat, makro-trendeket nézve a nemzet jövője szempontjából teljesen mindegy, hogy a lakosságszám növekedésének igényét retorikai fogásként buzgón alkalmazó keresztény-nemzeti erők, vagy „hazátlan ballib kozmopoliták” vannak hatalmon: a vágyott, és a nemzet jövőjéhez szükséges gyermekszámot meg sem közelíti egyik kormányzati ciklus sem.

Egyébként azt, hogy a nemzeti keresztény ideológiai alap mennyire nem elég, bizonyítja az is, hogy a térség államai közül Lengyelországban a legalacsonyabb (1,39) a termékenységi arány­szám, pedig ott a legerősebb és leginkább megélt a katolikus befolyás.

A népességfogyás tehát folyamatos, és ráadásul kódolt. Ez nem számszaki kérdés, csak érzelmi, mert amúgy nálunk kisebb nemzetek, országok köszönik, jól vannak. Ez strukturális kérdés, a korcsoportok arányának kérdése, ami egyrészt kódolja a későbbi trendeket, másrészt meghatá­rozza az eltartók és eltartottak arányát. Párszor leírtam már, hogy a jövőnek akkor lesz gazda­ságfedezete, ha lesz emberfedezete. Nem az a fontos hogy a demográfiai egyensúly 8 vagy 10 milliós lakosságszámnál teremtődik-e meg, hanem, hogy megteremtődik-e. És nem lakosság­számról, hanem demográfiai egyensúlyról beszélek, ami normális, fenntartható társadalmi működést biztosító korfát tételez.

.

A Kormány cél- és eszközrendszere alkalmatlan a kívánt gyermekszám elérésére

Az nem megy, hogy csak a keresztény középosztály szaporodjon, az is csak megszentelt család­ban, de eközben szűnjön meg a népességfogyás. (Az nem baj, ha egy kormány keresztény, gond akkor van, ha ez semjéni, és nem Ferenc pápa elvei szerit szerveződik.) A nemzeti kormányok a „minőségi gyerekszülést” preferálják, hiszen érdemi adókedvezményt, CSOK-ot csak a maga­sabb jövedelműek tudnak igény bevenni. Ez illeszkedik, az „elveszünk onnan ahol nincs, és adunk ahol van” általános politikájához, de benne van az összekacsintó szalonrasszista hátsó szándék is: az etnikai homogenitás őrzése, hogy inkább a „rendes magyar emberek szüljenek”, ne a „nem idén nyáron lebarnultak”, és mindenféle liberálszivárványosok ne rontsák meg a gyerekeket. Igen, a család – mint érzelmi – gazdasági – kulturális bázisközösség szerintem is igen fontos, és támogatást, védelmet érdemel, de család a mozaikcsalád is, és az is, amit nem szentel meg Isten papja, és egyneműek is tudnak példaértékű családban élni, gyermeket nevelni, bárhányan is.

Ez a kirekesztő etnicizáló szemlélet nem lehet eredményes. Bár a demográfusok óvnak a leegy­szerűsítő „főszabályok” kimondásától, mert a demográfiai folyamtok összetett háló rezzenés-érzékeny történéseinek eredményei, de a világ országait tekintve egyértelmű a fordított összefüggés a GDP/capitánál komplexebb humán fejlettségi mutató és a termékenységi arányszám között.

   Ugyanez Magyarország kistérségeit vizsgálva is kimutatható.

 Ha a jövedelmeket nézzük, akkor egy elég nagy szórású görbét kapunk, de mégis az az állítás tehető, hogy azokban a kistérségekben magasabb az élveszülési ráta, ahol szegényebbek az emberek, és ahol jóval az átlag feletti a jövedelem. Tehát: pont a támogatni kíván középosztálynál nem.

 És ha a munkanélküliségi rátát – mint egy terület életminőségének mutatóját – nézzük, akkor is azt találjuk, hogy ahol alacsonyabb a munkanélküliség, ott a születésszám is alacsonyabb. Hiba van munka, mégsincs gyermek.

 Bár az okok összetettek, de az látható, hogy nem a Kormány által támogatni kívánt társadalmi csoportban a legnagyobb a termékenység. Ezért el kell jutni oda, hogy minden gyermek számít, mindegy, hogy gazdag vagy szegény, a Rózsadombon született, vagy a putri soron. Ennek meg­felelően nem az a jó kérdés, hogy az SZJA kedvezmény, vagy a családi pótlék emelése a jó irány, mert minden réteget a saját lehetőségeinek megfelelő módon kell támogatni. A népességszám növelésében jónéhány eszköz van még, pl. nem használjuk ki eléggé az ú.n. reprodukciós medicina tartalékait sem. A születési szám növeléséhez ugyanis nem elég a gyermekvállalási kedv, képesség is kell hozzá, és Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét. A kormány demográfiai paradoxonjai közétartozik az is, hogy az EMMI helyettes államtitkárának szép szavával élve az idősebb korban alacsonyabb a petefészek-kapacitás, viszont a szülési kor a jövedelmi- és társadalmi státusszal együtt tolódik felfelé. Tehát a meddőség pont a kormány által támogatni kívánt réteget sújtja jobban. Megfordítva: a diszpreferált rétegekbe nagyobb a termékenységi tartalék. A kormány világképe is a meddőségi kezelések nagyobb támogatását indokolná. Intézetem (ESKI) régebbi számítása szerint a meddőség miatt évi kb. 19.000 gyerek nem születik meg, és a korszerű kezelések adta lehetőségeknek köszönhetően ebből ma már évi 12-13.000 gyermek meg­születését lehetővé lehetne tenni. Ugyanígy egyszerűbbé, könnyebbé kellene tenni az örökbe­fogadást is.

De a lényeg: születésszám növeléshez nem a magyar nőkkel kell megállapodást kötnie a minisz­terelnöknek, hanem mindannyiunkkal, és egy élhető országról. Jövőkép, stabilitás-érzés, biztonságtudat kellene, és nem csak a NER részvényeseinek, hanem mindenkinek pártállástól függetlenül.

.

A helyzet rosszabb - Migráció nélkül nem megy

Igen, a fenti grafikonok, a demográfia alapszámai drámaiak, de a helyzet ennél azért rosszabb. Egyrészt a torz demográfiai struktúra – a tartósan alacsony születésszám és a tényleges migrá­ciós egyenlegünk miatt – máris a gazdaság leginkább sebezhető pontja, másrészt az a kormány­zati politika, amelyik kizárólagosan a fehér („magyar”) középosztályban, a „rendes emberek” körében kívánja növelni a születésszámot, nemcsak szalonrasszista, mélyszegénységet újrater­melő, de kontraproduktív is.

De tágabbra kell nyitni a horizontot. Meg kell érteni: a tíz évvel ezelőtt meg nem született gyermekek nem fognak 10 év múlva szülni. A születésszám növelése alapvető érdekünk, de a jelen problémáira nem válasz, sőt: (a jövő érdekében) rontja a jelent, közeljövőt. A jelen és a közeljövő pedig aggasztó. Az elöregedő korfa miatt a gazdaságilag aktív és az inaktív korosztály aránya egyre romló, és akkor még nem beszéltünk a migrációs egyenlegről. Ha a hivatalos számokat nézem, akkor a helyzet akár jó is, hiszen a KSH statisztikája szerint a migrációs egyenlegünk nulla közeli. (Amúgy az ábrára nézve átfutott bennem, hogy szeretnék bevándorló ország lenni…)

Hivatalosan tehát nem vagyunk kivándorló ország, de félő, hogy ez a szám nem írja le a valós helyzetet. Egyrészt a friss „bevándorlóink” nem feltétlenül bevándorlók, azaz jelentős részük nem akar itt élni, és főleg dolgozni. Elég a „letelepedési” kötvényesekre, vagy az ukrán határ mentén egy-egy házba százasával bejelentett választókra gondolni. A rendszerváltás után (az 1990-esre gondolok) minden értelemben jelentős volt a betelepülők szerepe, mert akkor még zömmel fiatal, aktív és integrálható személyek (határon túli magyarok) érkeztek. Igazi „vérfrissítés” volt, és számszerűsége az első ábrán is látható, hiszen a ’90-es évek elejének kisfokú javulása nem a hazai folyamatok eredménye, hanem a hazatelepülésé.

Ez már a múlté, mert egyrészt az anyaország már nem annyival vonzóbb, mint a szülőföld, más­részt az EU csatlakozás után már nem hazafogadó, hanem tranzit ország lettünk, elveszítve ezzel a tömbmagyarság számára a rajtunk átrohanókat. Ennél nagyobb probléma, hogy a kivándorló­kat is „okosan” tartjuk számon. Azok a külföldön dolgozók, akiknek van lakcímkártyájuk, (és csak a követségeken szavazhattak), azok egyrészt megjelennek a magyar foglalkoztatási adatokban (sic!), másrészt nincsenek itthon. Az itthon élő, dolgozó munkaképes korosztály hiányának hatása egyre több szakmában drámai, egyaránt veszélyeztetve a mindennapjainkat és a gazda­ság stabilitását. (Az megvan, hogy: „-Doktor Úr, mikor lesz a műtét? -5 év múlva -Hány órakor? -Miért fontos az magának? -Mert 8-ra jön a szerelő...". Valahogy így.) De sokasodnak azok a hírek, hogy külföldi nagyvállalatok Ukrajnába, Szerbiába költöztetik a magyarországi gyártást. És nem azért, mert ott olcsóbb a munkaerő, hanem mert ott még van. A mellettünk zajló építkezésen kizárólag román szót hallok, de a konténerlakásokból esténként keleti zene is szól. Igen, tudom, a robotika feleslegessé teszi a munkaerőt, tehát nyugi. Majd. De egyrészt addig mi lesz, másrészt a ez csak Parragh úr biorobotjait fenyegeti, a humán-szolgáltatásokban a korstruktúra változásával növekedni fog a munkaerő-szükséglet.
Az itteni munkaerőhiány csak egy része a problémának. Aki kint dolgozik, az kint fizet adót és járulékot. Ugye tudjuk, hogy a magyar nyugdíjrendszer úgynevezett felosztó-kirovó elven működik, ami azt jelenti, hogy a mai nyugdíjasok nyugdíját nem a saját aktív kori befizetéseiből, hanem a ma dolgozók befizetett járulékából fedezik. No, a külföldön dolgozókéból nem. De a veszteség súlyosabb és tartósabb, hiszen amúgy arra való az állam, hogy kipótolja a hiányzó járulékot. Ha figyelembe vesszük az LMP által kiperelt adatot, mely szerint 2010 óta a Magyarországon anyakönyvezett gyermekek közül 78.000 külföldön született, azaz ma már minden hatodik magyar állampolgárságú gyerek külföldön születik, akkor ebből két következtetést lehet levonni. Az egyik, hogy az alacsony születésszám is kozmetikázott, másrészt: a migrációs egyenlegünk (és korfánk) is rosszabb, hiszen aki kint szül, az jobb eséllyel már családként él kint, és ha a gyerek már ott jár iskolába, akkor nehezen van visszaút.

Bármennyire nem trendi, bármennyire közutálat-kockáztató, ki kell mondani: Tudatos migrá­ciópolitika nélkül nem megy, anélkül nincs fenntartható társadalom. A népességszám stabilizá­lása, a népességfogyás megállítása nem érhető el önmagában csak a születésszám növelésével. „Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról” címmel Kapitány Balázs és Spéder Zsolt (KSH NKI) tollából jelent meg alapos és korrekt elemzés, melynek fontos megállapítása, hogy „önmagukban a termékenység növelését célzó politikák nem képesek reális időtávon belül sta­bilizálni az ország népességét”, és „okos, egymásra figyelő szakpolitikákkal elősegíthető az or­szág népességének stabilizálódása”. Ha figyelembe vesszük, hogy egy társadalom működőké­pessége elsődlegesen nem a lakosságszámtól, hanem a korstruktúrától függ, akkor belátható, hogy a születésszám növelés mellett (nem helyett) fontos eszköz a migrációpolitika és a szüle­téskor várható élettartam növelése is. (De semmi sincs ingyen: ha tovább élünk, akkor a népes­ségszám alacsonyabb termékenységi rátával is fenntartható, viszont ez növeli az eltartottsági rátát.) 

Igen, szükség van tudatos bevándorlás-politikára. Mindenkit szépen kérek, ne keverjük össze a migráncsozást a tudatos, tervezett betelepítéssel, a bevándorlás-politikával. Ezt az írást nem Soros György rendelte, és nem is szponzorálja. (2010 óta egyetlen szponzorom van: a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság.) Tudom, nehéz ebben a zajban normálisan beszélni erről, de meg kellene érteni, hogy a globális klímaváltozás, az ázsiai - afrikai háborúk miatt nem lehet totálisan indokolatlannak nevezni egy új (folyamatosan szivárgó, vagy lerohanás-szerű) invazív népvándorlásnak (újmagyarul: migrációnak) a veszélyét. Ez tény. De két dolgot tudni kell. Az egyik, hogy ha ez egy valós veszély, akkor ezt egy ekkora ország operetthadsereggel, pengekerítéssel nem képes megállítani. Erre csak globális, európai választ lehet adni, s ha kell kerítés, akkor az EU teljes határára. 216 km hosszú kerítés Európa közepén nem képes ellenállni egy ilyen esetleges hullámnak. És nem véd meg sem az elszántság, a sem magyar virtus, de a plakát-retorika sem. Emlékszünk ugye az Egri Csillagokra. A hősiességet, hazaszeretetet generációk tanulták Dobótól, Bornemissza Gergőtől. „Mert a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Máig szép és példaértékű mondat, és persze a hős egri nők. De akkor miért is van Egerben minaret? Ja, hogy a hősiesség egy csatanyerésre, regény-inspirációra elég, de egy maroknyi hős közösség egyedül képtelen feltartóztatni egy akkora sereget, tömeget, „migrációt”. Az egri győzelem hadászati szempontból is jelentős volt, de Eger később 91 évig az Oszmán Birodalom része volt.

Igen, a népvándorlástól meg kell védeni Európát, – és ezt csak közösen, egy erős és együttműködő Európaként lehet –, de a működőképesség a tudatos betelepítés-politikát kíván. Integrálható mértékben, és az ország emberdeficiteknek megfelelően. A betelepítés-politikának természetesen fontos része a „visszatelepítési” politika, a munkavállalás céljából külföldön tartózkodók hazahívása. Ehhez nem elég a „Gyere haza fiatal” látszattevékenysége, hanem egy olyan ország kell, ahova érdemes visszajönni, és ahol a kiszámítható jövő miatt érdemes gyereket szülni. A jelenben és a közeljövőben csak így kezelhető a demográfiai krízis.

A társadalmi integráció szükségessége

És itt elérkeztük a másik sarokponthoz, a társadalmi integrációhoz és mobilitáshoz. Akár a bevándorlás-politikát, akár a hazai reprodukciós dilemma megoldását nézem, mindkettő kulcsa az integráció és a társadalmi mobilitás.

Egy kis kitekintés. Ha a G7-eket nézzük, akkor a termékenységi arányszámok nagy szórást mutatnak, és növekvő sorrendben így néznek ki: Japán 1.21, Olaszország 1.39, Németor­szág 1.41, Kanada 1.58, Egyesült Királyság 1.91, Franciaország 1.96, USA 2,06.

Ha – nem túl tudományos alapon – sorrendbe kellene raknom ezt a 7 országot etnikai diverzitás szempontjából, akkor ugyanez a sorrend jönne ki, maximum a francia-brit sorrenden morfon­díroznék. És ne legyenek illúzióink: az USA magas termékenységi arányszámát nem Trump „ren­des” fehér választói hozzák, hanem a kerítéssel kirekeszteni akart mexikóiak, illetve a feketék.

Jó lenne megérteni, hogy a migráció nem határőrizeti kérdés, hanem integrációs probléma. Münsterben az utóbbi legvéresebb német „terrortámadását” nem iszlamista kerítésugró mig­ráns, hanem „rendes” szőke keresztény európai követte el, és Breivik sem igazán mohamedán bevándorló volt. Ami a fontosabb: utóbbi évek iszlámhoz köthető terrortámadásainak zömét nem a „friss” bevándorlók, hanem másod-generációsok követték el, és ez legalább annyira a mi kudarcunk, mint az ő vallási fanatizmusuk. Ha ezt nem kezeljük, akkor egyre sötétebb jövő elé nézünk. A „no go” zónák, a gettósított kilátástalanság viszi őket az iszlám radikalitásába, és ez a mi sarunk, felelősségünk. Kósa szintre egyszerűsítve: ha van integráció, nincs radikalitás, ha nincs integráció, akkor van terrorizmus. És persze az integráció nem azt jelenti, hogy nekik fel­tétel nélkül és totálisan át kell venniük a mi kultúránkat, szokásrendünket, hanem hogy a több­ségi kultúrából kiindulva alakul ki egy új, közös, toleráns kultúra és normarendszer, amelyik a befogadó kultúra talaján integrálja a különböző kultúrák összeegyeztethető értékeit. Ez persze nem egyszerű. Mert mit is mondott Lázár János? „600 éve élünk együtt a cigányokkal, és mind a mai napig nem tudtuk őket integrálni, hogy beszéljük világosan. Akkor hogyan tudnánk integ­rálni olyanokat, akik egy másik világból, egy másik kultúrából, másik identitással jönnek ide? 600 év múlva sem jutunk egyről a kettőre” Ez ugye egyrészt nettó gyűlöletbeszéd, kategorikus rasszizmus, hiszen a cigányságot genetikailag tartja másnak, integrálhatatlannak. Másrészt Lázár (+ a több millió erre bólogató rendes ember) nem teszi fel a kérdést, hogy megpróbáltuk? Mert évszázadokon át mindent elkövettünk izoláltságukért, másodrendűségükért.

Igen, a kulcs a társadalmi mobilitás és esélyegyenlőség. Ezek nélkül nem megy. Ha nincs integ­ráció, maradnak a gettók és jön a lázadás, mi pedig okkal félthetjük a jövőnket. A gettósodó mélyszegénységhez, a totális reménytelenségben élő enklávék kialakulásához, a potenciális lá­zadó (terrorista) gócok létrejöttéhez nem kellenek „migránsok”, elég a belső kirekesztés. Rá­adásul a gyűlölet kultúrája agresszivitást szül, ami radikalizálhatja a kirekesztettjeit. Az újrater­melődő és gettósodó mélyszegénységnek, a roma kérdésnek a megoldása tehát nem az, hogy akkor mi szüljünk, és ne ők, mert ez nem működik. Az egyetlen reális út az, hogy ha azt akarjuk, hogy minél több gyerek szülessen, ott támogatjuk, a gyermekvállalási kedvet ahol van, de a társadalmi mobilitás visszaállításával, a mélyszegénység felszámolásával, a kulturális kirekesz­tettség megszüntetésével segítjük elő, hogy minden megszületett magyar tisztességes, emberi életet élhessen. Igen, fontos a népességszám, de még fontosabb az élhető ország, aminek alapja a társadalom koherenciája, és ennek pedig feltétele az esélyegyelőség, a társadalmi mobilitás. Nem az a reális cél, hogy a szegénysoron, a számozott utcákban ne szülessenek gyerekek, hanem hogy az ott születetteknek ugyanolyan esélyük legyen képességeik szerint boldogulni, emberi életet élni. Tudom, nem könnyű, és nem is száznapos program. De el kellene kezdeni. Legelőször a jó gyakorlatok összegyűjtésével, támogatásával, terjesztésével.

Tisztelt Miniszterelnök úr,

  

Szembesülni kell végre azzal, hogy tetszik, nem tetszik: két út áll előttünk. Az egyik, hogy minden erőnkkel a keresztény középosztály reprodukcióját támogatjuk, és a bevándorlás teljes kizárá­sával őrizzük etnikai homogenitásunkat, és bezárkózva, egyenes derékkal, állva halunk meg. A másik: a Szent Istváni hagyományokat, ezeréves tradíciókat folytatva befogadó, integráló, kul­turálisan fejlődő társadalomként őrizzük magyarságunkat, és egy nyílt, mobilitást támogató nemzetként újulunk meg. (Ha valaki nem értené, hogy miről beszélek, kérem, írja össze dédszü­lei eredeti családnevét.)
Ez ma a fő kérdés, ami vagy-vagy típusú, és ezt nem lehet win-win-re kihozni.

Nagyjából ezeket gondolom a népesedés-politika kapcsán. Illetve még azt, hogy ebben az egész­ben az a szörnyű, hogy hiába az egyik legfontosabb kérdésről van szó, kizárt a normális párbe­széd. Az alibi, borítékolt eredményű, vitát kizáró Nemzeti Konzultáció, az orbáni propaganda erős és balszerencsés, tízparancsolat alapú mondatai, a Budaházy Eda Művek „Hozz világra még egy magyart” mozgalma reakciójaként a másik oldal a libikóka elven szintén szélre húzódik, és kikéri magának, hogy a kormány a méhében kotorásszon, és hülyét csinál a demográfiai kam­pány hülye mondataiból. De az érdemi kérdésekről – partner híján – senki nem beszél. Az értelmes párbeszéd így még ilyen fontos kérdésben is kizárt, marad az egyik oldalon a masszív demagógia és magyarkodás, a másikon meg a mém-gyártás. Ezzel sokra nem jutunk, pedig tényleg a legfontosabb sorskérdésünkről (nem) beszélünk. Mert azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy a meghirdetett nemzeti konzultáció alkalmas a tényleges párbeszédre.