Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2017. november 25., szombat

A Magyar Orvosi Kamara álomszerepe



Az én koromban az ember már ne egyen sokat lefekvés előtt, mert megviseli. És valószínű, hogy az új, MOK-kal kapcsolatos hírek is felzaklattak, mert furcsát álmodtam. Reggel, felébredve gyorsan le is írtam. Íme.

Pályázat

Alulírott dr Kincses Gyula fül- orr-gégegyógyász szakorvos ezennel benyújtom pályázatom a MOK időközben megüresedett elnöki pozíciójára.

A pályázatom célja

A magyar orvostársadalom a körülöttünk zajló társadalmi és gazdasági, illetve az egészségügyön belüli szerepváltozások miatt az elmúlt negyedszázadban érdemi presztízsveszteséget szenvedett el. Célom a magyar orvosi kar megbecsültségének és becsületének, szakmai és társadalmi súlyának visszaszerzésre. Ehhez ki kell kényszeríteni, hogy az orvosok társadalmi (anyagi és erkölcsi) megbecsültsége a szakmánknak a társadalom működésében elfoglalt súlyának megfelelő legyen. A megbecsültséget ki lehet kényszeríteni, de a becsületet, tiszteletet nem lehet visszakövetelni, azt csak kemény munkával lehet visszaszerezni.
A MOK-nak mind a két célt, a megbecsülést és a becsület visszaszerzést egyaránt szem előtt kell tartania, de tudni kell, hogy az anyagi megbecsülést, a nyugodt, kiszámítható szakmai létet biztosító szabályozási környezetet ki lehet, és ki is kell követelni, de a magyar orvosi kar rangja, presztízse nem az elnök miniszteri fizetésén, hanem az egészségügyről kialakított társadalmi képen, az orvosok példaértékű működésén, illetve az orvosok önérdek-érvényesítő képességén múlik. Ennek javítása viszont csak a MOK önkormányzatisági, önellenőrzési és öntisztulási folyamatainak megerősítésével lehetséges.
A tisztességes többség érdekében nagyobb szigorral, és kifele is hitelesen kell eljárni a szakma becsületét, jó hírét sertő igen kis számú kollégával szemben, másrészt a szakmánknak nagyobb nyíltsággal kell a közvélemény felé fordulnia. El kell érni, hogy a betegek elhiggyék: kivetjük magunk közül a pár méltatlant, tehát okkal és joggal bíznak a többségben. A rosszul értelmezett defenzív, hárító, szőnyeg alá söprő magatartás helyett elébe kell menni az elkerülhetetlen változásoknak, és nyilvánossá kell tenni orvosi működésünket és annak eredményességét, illetve elszánt fellépésünket az etikai ügyekben.
És főleg: el kell érni, hogy olyan szakmai és finanszírozási körülmények között dolgozhassunk, ami lehetővé teszi a tisztességes, megbecsülést kivívó munkát. Ehhez minimálisan az alábbiakat kell követelnünk:
·         Kiszámítható, az átlagos bérnövekedést 10 éven át mindig meghaladó jövedelem-növekedést biztosító bértábla
·         Kiszámítható, biztonságos működést szavatoló szakmai-jogi környezetet, betartható szakmai szabályokat (incl. a hálapénz kérdés komplex és valós rendezése)
·         Ágazati nyugdíjpénztár és egészségpénztár létrehozása, kiemelt állami támogatással vagy ágazati adókedvezménnyel. Az ágazati nyugdíjpénztár a feltétele annak, hogy érdemi életminőség-vesztés nélkül egy orvos is nyugdíjba mehessen
·         A közszolgáltatások mentesítése az IPA alól
·         A praxisjog kérdésének rendezése
Az orvostársadalom alapvető érdeke a belső hierarchikus viszonyokat fenntartó, az orvosok társadalmi megítélését erősen rontó, az ellátás modernizálását és ésszerűsítését megnehezítő hálapénz-rendszer felszámolása. A MOK-nak a végsőkig elmenve követelnie kell a hálapénzrendszer felszámolását lehetővé tevő pénzügyi és jogi-szabályozási keretek kialakítását.
.

A MOK méltó szerepben

A fenti követelések elengedhetetlenek, de akár szakszervezeti célok is lehetnek, hiszen a tisztességes munkavégzés/megélhetés feltételeit biztosítják, de nem hoznak minőségi változást a MOK szerepkörében. Ehhez a Magyar Orvosi Kamarának, mint hivatalrendi köztestületnek valós szakmai és önigazgatási feladatokat, hatásköröket kell kapnia. Ez elengedhetetlen, mert tudjuk, látjuk, hogy az egészségügy hatalmas átalakulási folyamat közepén tart, és ennek még koránt sincs vége. Saját bőrünkön érezzük ennek hatásait, beleértve az orvosi szerep megváltozását. A MOK-nak nem a védhetetlen (és rossz) pozíciók, a kis különalkuk védelme, a reformok lassítása, „kivédése” a feladata, hanem a MOK-nak az átalakítás érdemi szereplőjévé, az EMMI egyenrangú, szakmailag, kompetens partnerévé kell válnia. El kell dönteni, hogy mit szeretnénk: a változások elszenvedői, vagy résztvevői, esetleg proaktív irányítói akarunk lenni?
Ahhoz, hogy a MOK megfelelő súllyal vegyen részt az egészségügy előttünk álló átalakításában, szükség van a szakmaiság formális és informális megerősítésére. A megváltozott világban a szakma méltó pozíciójának visszaszerezésére ebben az új és aktív szerepben van nagyobb esély. Ehhez a MOK-nak, mint a jól működő kamarák többségének az alábbi jogosítványokat kell megszereznie, illetve visszaszereznie:
  1.  A kötelező tagságnak akkor van értelme, ha a MOK vezeti az orvosok nyilvántartását (úgy az alapnyilvántartást, mint a működési nyilvántartást), és a MOK határozza meg és szervezi, végzi a szakképzési - továbbképzési feltételeket, és adja ki a „jóhírnév igazolást”. (Ugye tudjuk: a jó hírnév nem egyenlő pusztán a működési nyilvántartásban való szerepléssel.)
  2. A finanszírozási és szakmai szabályok, protokollok kidolgozása, karbantartása tekintetében a minisztérium szakpolitikai egyeztető partnere a MOK, és ennek érdekében a MOK működteti a szakmai Kollégiumokat.
  3.  A finanszírozási szabályok ármeghatározó szerepként is felfoghatók. A MOK tagságának kell döntenie arról, hogy akar-e a minimális díjtételek meghatározásával árszabályzó szerepet betölteni a magánfinanszírozású szolgáltatásoknál?
  4.  A MOK-nak kell kidolgoznia és működtetnie az egészségügyi  intézmények (ideértve a magánfinanszírozású szolgáltatók) nyilvános értékelésének indikátor-rendszerét.
    A társadalomtól csak akkor várhatunk méltóbb elismerést, ha bizonyítjuk, hogy méltók vagyunk rá!
A fenti feladatok természetesen meghaladják a MOK jelenlegi képességeit és kompetenciáját. Az adminisztratív közfeladatok (nyilvántartások vezetése) feltételei könnyen megteremthetők, de a MOK szakmai kompetenciájának, társadalmi súlyának a visszaszerzésének egy lehetséges módja, ha egyesül a MOK és a MOTESZ, ezáltal az orvosi köztestület megfelelő szakmaisággal és legitimált kompetenciával bír. A MOTESZ integrálásánál meg kell hagyni a MOTESZ szervezeti és pénzügyi önállóságát, de ebben a javasolt új szervezeti formában a MOTESZ elnök egyúttal MOK alelnöke is. Ezzel az integrációval a MOK legitim szakmai tudást és kompetenciát kapna, a MOTESZ viszont köztestületként (a köztelező államigazgatási egyeztetések hivatalos szereplőjeként) a MOK-on keresztül nagyobb hatásfokkal tudná képviselni a szakmai szempontokat. Ugyanez az integráció biztosítaná a MOK szakmai – szakképzési továbbképzési funkciójának szakmaiságát.
A megnövekedett feladatok természetesen többletforrást igényelnek. Ennek fedezete ugyanakkor nem a tagdíj, mert a közfeladatok ellátásának forrását az államnak kell biztosítania. Át kell tekinteni a MOK feladatait és gazdálkodását, meg kell vizsgálni, hogy a modernizálás, ésszerűsítés milyen tagdíjcsökkentési lehetőségeket teremt meg. Alapelv, hogy egyensúlyt kell teremteni a MOK szolgáltatásai és a tagdíj mértéke között.
-
Végezetül: A MOK elnöke nem végezheti munkáját társadalmi munkában, tisztességes fizetést kell kapnia. Bére annak érdekében, hogy minden hónapban szembesüljön kollegái helyzetével, a mindenkori orvosi átlagjövedelem legyen.

Budapest, 2017. 11. 25.

Dr. Kincses Gyula

* * *
Nagyjából ennyire emlékszem az álomból. De felébredtem, és minden megy a maga útján. A Magyar Orvosi Kamara a 2017. évi rendes közgyűlésére készül és leszögezi, hogy a Magyar Orvosi Kamara mindenben a rá vonatkozó jogszabályok maradéktalan betartásával – és minden alaptalan állítással szemben – transzparensen működik. Én meg élem a nyugdíjasok gondtalan életét, és várom az emelt tagdíjról szóló csekket.
A kérdés – mint mindig – az, hogy ez a mostani felbolydulás csak a tagdíjemelésről, vagy a MOK szerepének, feladatának, attitűdjének a megújításról szól-e.
.

P.s.
Mielőtt bárki félreértené: nem jelentkeztem be semmiféle funkcióra, és nem kívánom Éger Istvánt megbuktatni. Célom egy korszerűbb, élhető egészségügy kialakítása, és ebben az orvostársadalom, illetve az őket képviselő MOK méltó szerepének a megtalálása. Ha ezt Éger István valósítja meg: welcome. Én leszek a legfőbb segítője.

2017. október 22., vasárnap

Ki tette fizetőssé az egészségügyet?




Rétvári államtitkár úr megtisztelt azzal, hogy egy parlamenti válaszban azt a nem valós állítását, hogy a tízpárti összefogás fizetőssé akarja tenni az egészségügyet, azzal indokolta, hogy a dokumentum mögött én állok, aki büszke a vizitdíj bevezetésére. Mint minden Fideszes állításnak, ennek is van valóságmagva, hiszen ha nem is „büszke” vagyok a vizitdíj bevezetésre, de akkor és ott valóban helyes, célszerű, előremutató döntésnek tartottam. Ezzel ki is merítettük az állítás vékonyka valóságtartalmát. Ezért mielőtt rátérnék a bejegyzés tárgyára, két dolgot tisztázni kell.
1.      A tízpárti megállapodás semmiképpen nem egy „fizetős”, azaz piaci egészségügy bevezetését készíti elő, hanem egy szolidaritás elvű, mindenki számára elérhető, de fenntartható egészségügyet ígér.
2.      Bár a Publicus Intézet felmérése szerint a lakosság nagyobb része „visszasírná” a vizitdíjat a jelenlegi rendszer alternatívájaként, de én sem támogatnám itt és most a bevezetését. 2007-ben a vizitdíj egy komplex reform részeként került bevezetésre, önálló eszközként nem alkalmazható hatékonyan és politikailag tolerálhatóan. A 2007-es reformot a szociális népszavazás demagógiája olyan mélyen égette be negatív kontextusban a közgondolkodásba, hogy esélytelen annak a gondolatnak az újratárgyalása.
De akkor vissza a tárgyhoz.
Meghallva az államtitkári intelmet azt gondoltam, hogy érdemes lenne megvizsgálni a KSH adatsora alapján, hogy a vizitdíj jelentett-e nagyobb terhet a lakosságnak, vagy a mostani „ingyenes” egészségügy, amiben az egészség nem üzlet. A KSH adatsora az alábbi meglepő képet mutatta:

A lakosság kiadásai a vizitdíj bevezetésével – ellentétben az előzetes várakozásommal –nem nőttek, hanem átmenetileg csökkentek. Bevallom, ez engem is meglepett. A magyarázat-kereséshez először tisztázni kell, hogy mit is takar ez a sor a KSH STADAT 2.4.1-es táblájában. Először: járóbeteg-ellátásról szól, azaz nemcsak a járóbeteg-szakellátás adatait tartalmazza, hanem az alapellátásét is. (Ennek a vizitdíj miatt van jelentősége.) Másodszor: nem az „ambuláns” (=nem kórházi) ellátásokat tartalmazza, mert az egynapos sebészet (ami alapvetően „aznapi” sebészet) nincs benne. Tehát ez a sor azt mutatja, hogy mennyit költött a lakosság a saját pénzéből az így meghatározott ellátásokra. Hogy mennyire pontos ez az adatsor? Fogalmam sincs. Illetve tudjuk, hogy ebben a szektorban alapvetően szürkezónás adatokat (a magánellátás bevételei) adunk szürkezónáshoz (hálapénz), tehát az eredmény minimum közelítőleges. De azt is tudjuk, hogy a metodika azonos, tehát ha torzít is a mérés, az idősorok, a változások ebből is jól értékelhetők.
Hogy mit, milyen kiadásokat takar ez az adatsor? A lakosság magánkiadásai a járóbeteg-ellátásban az alábbiak lehetnek:
1.      A piaci körülmények között vásárolt magánszolgáltatások
2.      A közszolgáltatóknál fizetett kötelező önrész (vizitdíj)
3.      A közszolgáltatóknál önként vásárolt kiegészítő szolgáltatások
4.      A közszolgáltatóknál igénybevett szakvélemények, hatósági igazolások díja (látlelet, orvosi vizsgálat jogosítványhoz, fegyverviseléshez stb.)
.
A magánkiadások zömét az első kategória teszi ki. A vizitdíj összege 19 milliárd Ft volt, és hozzávetőleges becslésem alapján 6 milliárd Ft körül lehet a szakértői díjakból származó bevétel. (Ez lehet akár + –50%, de még így is 10 milliárd alatt vagyunk, valamint a lejárt jogosítványok száma nem változik durván az egyes politikai ciklusoknak megfelelően, tehát fix összegnek tekinthető.) A 3. pont, a közszolgáltatóknál önként vásárolt kiegészítő szolgáltatások bevétele, az gyakorlatilag nullával írható végig. Tehát két valós és változó tétel van, a magánszolgáltatások díja és a vizitdíj.
Akkor a kérdés az, hogy ha a vizitdíj hozzáadódik a magánellátások kiadásához, akkor miért nem nőtt, hanem csökkent a lakosság kiadása? És főleg: ha a vizitdíj miatt csökkent, akkor miért tartott ki a csökkenés még két évet a vizitdíj kivezetése után?
Valós, kutatásokkal alátámasztott válaszaim nincsenek. Inkább amolyan papír (azaz felhő) alapú hangos gondolkodás, ami egy blogbejegyzés keretei között megengedhető.
Az első feltehető állítás az, hogy a vizitdíj ténye és az ehhez kötött kampány csökkentette a hálapénz mennyiségét. A lakosság egy része elhitte/megértette, hogy ha már fizetett a pénztárnál, akkor nem kell a doktornál is. És aki nem adott hálapénzt a vizitdíj miatt, az nem 300 Ft-ot adott volna hálapénzként, tehát az összkiadása csökkent. A Tárki 2007. novemberi közvéleménykutatása szerint a legfontosabb kórházi ellátások terén (szülész, sebész, gyerekorvos, belgyógyász, szemész, pszichiáter) 2003-hoz képest szignifikánsan csökkent a hálapénzt adók aránya.
A második magyarázat-lehetőség: miután a vizitdíj csökkentette az ellátórendszerre nehezedő nyomást, a zsúfoltságot, a várólistákat, a lakosság kevésbé kényszerült a magánellátás igénybevételére. Ezt támasztják alá az akkori közlések: az egyik beszámolás 26 százalékra tette a felnőtt háziorvosi praxisok forgalomcsökkenését és 10-12 százalékkal csökkent a járóbeteg-szakrendelések forgalma.
Arra végképp nehéz objektív magyarázatot adni, hogy miért tartott ki a csökkenés (sőt: fokozódott!) két évvel a vizitdíj kivezetése után is. Erről max. annyit tudok gondolni, hogy általános megfigyelés, hogy a társadalom reakciói bizonyos spéttel követik a szabályozási lépéseket. Idő kell a megtanulásukhoz, az alkalmazkodáshoz, és úgyszintén idő kell az elengedéséhez is. Azaz a szokások változása önjáróan kitart az ok elmúltával is. A 2009-es emelkedés elmaradásába belejátszhatott az is, hogy akkor már érezhetően jelen volt az emberek mindennapjaiban a gazdasági világválság, általában kevesebbet költöttek.
.
Térjünk vissza a bejegyzés címéhez: ki tette fizetőssé az egészségügyet?
Mert a KSH adatsorából egyértelmű, hogy a vizitdíj nem növelte a lakosság kiadásait, és az is tisztán látszik, hogy az ingyenes egészségügy korszaka durván növelte, és növeli.
Mondhatjuk azt persze, hogy megváltozott a világ, a válság után prosperitás jött, ezért többet költenek az emberek mindenre, így az egészségügyre is. A következő ábra nem ezt igazolja: az egészségügyi ellátás terhei jóval nagyobb mértékben nőttek, mint a GDP. 2008 és 2015 között a GDP 26%-ot növekedett, a lakossági költés a járóbeteg ellátásban pedig 72%-ot nőtt, ami majdnem a háromszorosa a gazdasági növekedésnek. És ha végigmegyünk az utcán, akkor láthatjuk, hogy azóta gomba módra szaporodnak a magánrendelések, és megjelentek a professzionális, üzemszerűen működő nagy magánrendelők, magánkórházak is. Tehát 2015 után vélhetően még meredekebb lesz az emelkedés.

Mint az alábbi ábra mutatja– összességében is durván nőttek a lakossági terhek, azaz a gyógyszerkiadások, gyógyászati segédeszközökkel kapcsolatos kiadások is növekedtek, 2015-ben az összes lakossági költés már 700 milliárd felett volt. A Primus Magán Egészségügyi Szolgáltatók Egyesülete közlése szerint 2017-ben ez az összeg már 904 milliárd. És ha hozzávesszük azt a tényt, amit a minisztérium háttérintézete publikált a MÉRTÉK elnevezésű tanulmányban: "Az ellátásokhoz való egyenletes hozzáférést nehezíti, hogy a magánfinanszírozott ellátók összes engedélyezett járóbeteg-kapacitása meghaladja a közfinanszírozott kapacitásokét", akkor nincs okunk csodálkozni a kiadások drámai emelkedésén.

Ennek az emelkedésnek, a 2010 utáni piacbővülésnek több, párhuzamosan jelen levő oka van. A magánegészségügy hagyományosan választékbővítő, „kényelmi” fogyasztás, ahol kulturáltságot, betartott időpontot, „beszélgetést” (korrekt felvilágosítást) veszünk. De mindez a kettészakadó társadalomban egyfajta presztízsfogyasztást is jelent: az egykulcsos adó nyertese, a „rendes ember” ha nem fontos, nem keveredik az SZTK várójában a járókeretes tömeggel. És – egy bizonyos szint felett – ahogy van fodrászom, kozmetikusom (ráadásul mindegyik híres) ugyanígy van nőgyógyászom, bőrgyógyászom is. A második: ma már egyre nagyobb számban a korszerűbb technológia, jobb műszerezettség miatt, azaz az ellátás (vélt) szakmai minősége miatt választják a magánegészségügyet. A magánegészségügy innovatívabb, „technológiakövetőbb”, nem terhelt a köz lassú döntési mechanizmusaival, és főleg: nem köti az igazságos hozzáférés biztosításának kötelme: ha úgy gondolja, hogy egy beruházás megtérül, akkor elkezd korszerű szolgáltatást nyújtani, és nem törődik azzal, hogy van-e hivatalos regisztrálása az adott technológiának, és hogy a szegényebbek hozzáférnek-e. Ez leginkább a fogászatban volt tetten-érhető: a magánellátás ott technológiailag lényegesen előrébb jár, sokkal korszerűbb, mint a közellátás. A harmadik: ma már sokszor kényszerből választjuk a magánellátást, azaz nem kényelmet, hanem életet veszünk a pénzünkért. A gyors, jólszervezett kivizsgálás nem csupán szabadidőt szabadít fel, hanem a gyors diagnózissal, azonnali kezeléssel a beteg életet (a jobb túlélés esélyét) kap a pénzéért. Ez a három dimenzió együttesen hozta a magánellátások (és a magánkiadások) drámai növekedését.
.
A „ki tette fizetőssé az egészségügyet” kérdésre tehát a válasz egyértelmű. És az igazi gond nem az, hogy egyesek többet költenek az egészségükre, egészségügyi ellátásra, hanem hogy ma már az emberek nem kényelmet, komfortosabb ellátást, emberibb szavakat és tisztább vécét, hanem életet veszek a pénzükért. Tehát a magánellátás ma már nem kiegészítője, hanem sok esetben kényszerből választott alternatívája a közösségi egészségügynek.
.
Úgyhogy kedves Rétvári államtitkár úr, nem nagyon kellene bolygatnia azt a kérdést, hogy ki is tette fizetőssé az egészségügyet Magyarországon.