Vigyázó szemeteket Zalaegerszegre vessétek

Messzebbről kezdem, de ígérem, hogy eljutunk Zalaegerszegre, sőt az Őrségbe is. De mindent a maga rendjében. 

Mit vesztünk: Pénzt, vagy életet?

A Magyar Orvosi Kamara megújításáért dolgozó Újratervezés Csoport az Orvosi Kamara elnökének írt felhívásában azt írja, hogy

A magyar egészségügy olyan mély és általános szervezeti, működési, morális válságba jutott, hogy a megoldás nem halogatható. …. A magyar egészségügy úgy a humánerőforrás-ellátottság, mint a betegbiztonság tekintetében kritikus helyzetbe sodródik, miközben az egészségügyi kiadások GDP aránya 6,6%-os mélypontra csökkent.

Az ATV Reggeli Startjában ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy mindez milyen károkat okoz. A műsorvezető azon kérdésére, hogy a szervezeti, működési hiányosságok kára forintosítható-e, azt válaszoltam, hogy a valós kérdés nem az, hogy hány millió forint folyik el, hanem hogy miért vesz kevesebb egészséget az állam a pénzén, mint lehetne. Az igazi kár nem forint-milliárdokban, hanem elvesztett életek ezreiben mérhető.

Ha valaki ezt patetikus, vagy hatásvadász mondatnak tartja, annak ajánlom figyelmébe az Eurostat legújabb jelentését. Eszerint a 75 év alatti elkerülhető, vagy „felesleges” halálozások tekintetében dobogósak vagyunk, és eszerint a statisztika szerint a 75 év alatti halálozások 80%-az elkerülhető csoportba tartozik.

 A fogalmazás pontos: nem a betegek 80%-a lett volna megmenthető, hanem a halál-okok 80%-atartozik abba a csoportba, ahol a halálozások aktívabb megelőzéssel, jobb gyógyítással mérsékelhetők lennének. Azaz mindez – a felületes, de elterjedt politikai és média értelmezésekkel szemben – nem jelenti azt, hogy az elkerülhető halálozás okosabb életmóddal és jó egészségüggyel nullára lenne lecsökkenthető. (Az EU átlag 68%, és a legjobb értéket produkáló Franciaországban is a halálozások 60%-a ebbe a csoportba tartozik, tehát ott sem nulla-közeli.) De ez csak értelmezési segédlet, és ettől még a helyzet tényleg tragikus, mert ha az abszolút számok nem is értelmezhetők, a rangsorban elfoglalt helyünket már komolyan kellene venni. Tehát nem 80% a valós veszteség, de az EU átlaghoz képest a 75 év alatti halálozásban 12% többlethalálozást jelent a magyar adat, és ez egy évben 5600 felesleges sírkereszt, ami egy temetőbe rakva már látványos lenne. Tehát az abszolút számnál (80%) sokkal fontosabb a rangsor: az Eurostat adatbázisa szerint a „felesleges” halálozások tekintetében csak Romániában és Litvániában rosszabb a helyzet.

 

A másfajta életmóddal, jobb prevencióval megelőzhető halálozásokban is dobogósak vagyunk. Itt csak két balti ország, volt szovjet tagköztársaság, Lettország és Litvánia van előttünk. Azt is egyértelműsíteni kell, hogy a prevenció, az életmód alapvetően nem az egészségügy sara. (De az egészségügy terhe.) Ez elsősorban rajtunk, embereken múlik, illetve általában a politika, a kormányzat, a kultúra attitűdjén.

(Kis kitérő: vajon Német Szilárd tisztában van-e azzal, hogy az általa sugárzott étkezési kultúra hány száz ember felesleges halálát okozza a hívei között? Bizonyosan sokét, de miután ez csak statisztikusan igazolható, és nem lehet tudni, hogy Kovács bácsi vagy Szabó néni a velőspacal imádat miatt halt meg, így nem számonkérhető. De Fazekas miniszter úr is deklarálta, hogy a hagyományos magyar étkezési kultúra (=mértéktelen zabálás egészségtelen és környezetkárosító ételekből, és a túlsúly tekintélyként, „módosság”-ként való elismerése) nemzeti identitásunk része, amit őrizni kell. Akárcsak a házi főzésű pálinka kultuszának nemzeti szabadságjogként való deklarálása. Szegény Szócska Miklós hihetetlenül fontos irányba indult el az egészséges életmód terjesztéséért (menzareform, chipsadó, transzzsírok, só csökkentése). Az úgynevezett primer prevenció tekintetében az elmúlt 30 évben senki nem tett ennyit, de politikustársai lenullázták munkáját. Kásler miniszter fontos népegészségügyi programokat készített elő, de ezek indulása egyre távolabbra kerül. (Valószínű, hogy az őstörténeti, a hun - sumér prevenciós hagyományok integrálása halad a tervezettnél lassabban az anyag gazdagsága miatt. )

Valamivel jobb (valamivel jobb, de ettől még szörnyű) a helyzet a „kezelhető” halálozások terén, ami már valóban az egészségügy sara. (Az egészségügyé, de ezen belül elsősorban az ellátásszervezésé, a hozzáférésé, a várólisták hosszáé, a betegirányítás szabályait felülíró hálapénzé, és nem az orvosoké, nővéreké.) Itt a 28 országból négyben is (Románia, Litánia, Lettország, Bulgária) is rosszabb a helyzet, mint nálunk.

És itt kanyarodunk vissza ahhoz a műsorban elhangzott állításomhoz, hogy akár 2000 ember felesleges halálát is jelentheti az egészségügy jelen szétcsúszó, magára hagyott állapota. Meglepően jól becsültem. Magyarországon 2016-ban 16 209 volt az idő előtti, jobb gyógyítással elkerülhető halálozások száma. Az EU átlagot meghaladó 12%-al visszaszámolva, ez azt jelenti, hogy ha a magyar egészségügy ez EU-ban átlagos eredményességű lenne, akkor 2016-ban Magyarországon 1945-tel haltak volna meg kevesebben. Ez bizony egy hatalmas parcella a temetőben. 

Zalaegerszeg, mint példa, hogy jobban értsük

Hogy mindez miért? Mint cseppben a tenger, mutathatja mindezt a zalaegerszegi példa. A szívsebészeten a közelmúltban meghalt beteg jó eséllyel egy az 1945 feleslegesen meghaltak közül.

És hogy pontosak legyünk: én sem tudom mi történt Egerszegen. Csak találgatok, fantáziálok. Ha valaki beteg, van olyan, hogy meghal, tehát megalapozatlan vádaskodás lenne azt állítani, hogy a beteg a kórház belső viszonyai, állapota miatt halt meg. De legalább ennyire megalapozatlan lenne kizárni ezt a lehetőséget. Sőt.

A tragikus az, hogy a lehetséges történéseket megpróbáltam egy (vagy több) döntési fára felrajzolni, és mindegyik ág végén az jött ki, hogy ez több mint elkeserítő: felháborító.

Amit tudunk: a beteg a főorvos intézkedésére, annak szabadsága alatt került be az osztályára, de a kezelése nem kezdődött meg a főorvos távollétében, és a beteg meghalt. Ott marad a kérdés, hogy miért nem kezelték, miért nem operálták meg?

Két elvi lehetőség van.

• Az egyik lehetőség az, hogy az osztályon „rend”van: kollegák nem mertek hozzányúlni a főorvos betegéhez, mert a főnök magánbetege érinthetetlen.
• A másik lehetőség az ellenkezője: az osztályon mindenki a saját beteg után szalad, így az ott nem levő főorvos betege senkit nem érdekelt. Mindkét megoldás dráma, és mindkettő mögött ugyanaz az ok van: a mindent leromboló és etikát züllesztő hálapénz.

A következő, amit tudunk: a főorvos drámai hangvételű levélben felmondott. Fő indoka az volt, hogy a kórház vezetésétől nem kapta meg a tisztességes működéshez szükséges feltételeket, és ennek a betegnek a halálát sem kezelte megfelelő alapossággal és konzekvenciával. A kórház hárít, itt minden rendben, tessék kérem továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló.    
De itt nem ült el a történet, mert az osztályon maradt dolgozók írtak egy nyílt levelet, melyben volt főnökük emberi és szakmai alkalmatlanságát részletezték nagy változatossággal. (Csak a videó hiányzott az örömtáncról.)

Itt is két lehetőség van.

• Az egyik: hogy sajnos ez az igazság. De akkor ez miért most, utólag derül ki, kértek-e segítséget a kórház vezetésétől, jeleztek-e bármit, bárhova?
• A másik: a kórházvezetés hárító technikájának következménye a sugallat, hogy az ott maradók lojalitásukat bizonyítva határolódjanak el volt főnöküktől.

Megint csak találgatok, de megint igaz az az állítás, hogy bármelyik feltételezés az igazság, egyformán rossz.

A legszomorúbb az, hogy tudtommal az ügyben egyedül a rendőrség indított vizsgálatot.

A kórházvezetés hárít, tagad, ahelyett, hogy komoly vizsgálatot rendelt volna el. Ne értsük félre: nem vért akarok látni, hanem rendet. A vizsgálat általam elvárt eredménye nem fegyelmik vagy kirúgások, hanem az osztály munkájának újraszabályozása, a helyi protokollok készítése, ami kizárja azt, hogy ilyen esetek előforduljanak. Mindehhez természetesen indikátorok, folyamatos monitorozás, visszajelzés. Tehát egy olyan belső működés kialakítása, ahol nem az dönti el, hogy ki és mikor kerül műtétre, hogy kinek a betege, hanem az, hogy milyen az állapota.

Úgy tűnik, az ügy nem ütötte át az egészségügyi hatóságok, az ÁNTSz, illetve a fenntartó, az AEEK ingerküszöbét sem. Ez is indokolja az írás elején álló erős felütést, az ágazat magárahagyottságát.

És hallgat az Orvosi Kamara is. Nem kellene, mert jó eséllyel tételezzük fel, hogy az egyéb rend helyett a hálapénz által irányított belső működésű rendszer szabályozatlansága és etikai hiányossága is közrejátszhatott egy ember halálában. Az Orvosi Kamarának ebben lenne dolga. A konkrét ügyben is – már csak a levél okán is –, de főleg a tanulságokat levonva általános ajánlásokat, normákat megfogalmazva, esetleg jogszabályi változást követelve. Az én felfogásom szerint a Kamarának sokkal nagyobb szigorúsággal kellene eljárni az ilyen ügyekben befele, de nagyobb védelmet kellene biztosítani az orvos-társadalomnak kifele. De az erősebb védelem nem a szőnyeg alá söprést, „eltussolást” jelent. Mert a valós védelmet – ahogy Nagy Marcell nemrég írt erről az Újratervezés oldalán – a nyíltság, annak sugárzása, adja, hogy a Kamara fellép a szakma becsületét, jó hírnevét, a betegbiztonságot rontó gyakorlatok ellen, és biztosítja, hogy a tisztességes többség méltán érezze a betegek, a társadalom megbecsülését.

Epilógus

Az augusztusi hosszú hétvégén az Őrségben jártunk. Gyönyörű. Ahogy mentünk Kétvölgyből Szentgotthárd felé, látjuk, hogy egy idős bácsi szaporáz az út szélén. Erős 80-as, de egyenes tartás, határozott járás. Bár nem stoppolt, még kérőn sem nézett, megálltunk megkérdeni, hogy elvihetjük-e valameddig. Mondta, hogy az pont jó, mert lekéste a buszt, és 10 km innen Szentgotthárd, ahova megy. Eddig kórházban volt, előbb műtét, utána rehabilitáció, most végre kijött megnézni az erdőjét, hogy hogy vannak a fák. És kiderült, hogy Zalaegerszegen szívbillentyű csere, és hogy nincs még egy olyan aranyos ember, mint az a külföldi főorvos, akinek az életét köszönheti.

Ennyi. Ez így mind, együtt a magyar egészségügy.

Várólistán a beteg tisztelete

Elolvastam az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának közleményét a betegellátás körülményeivel, a várakozással kapcsolatban. Elszomorodtam. A főigazgató vélhetően nem kommunikációs NERhuszár, hanem tisztes szakember, aki tényleg nem érti, mi a baj a közleményével. A helyzet rosszabb: azt sem érti, hogy mi a baj ma az ellátással, hogy merre tart a 21. század egészségügye. És vélhetően a jelenlegi miniszter elődje is elégedetten bólogatott a közleményt olvasva: Helyes, jól megadta a hálátlanoknak, elégedetlenkedőknek és politikai felbujtóinak! Mi éjjel nappal küzdünk értük, ráadásul egyre nehezebb körülmények között, de ezeknek semmi nem jó. Hálátlanok, illetve politikai sikerhajhászok. (A fotók, videók mondhatók annak, de sajnos nem trükkfelvételek, hanem a valóság egy szegmensének dokumentációi.) 

A főigazgató közleményében kifejti, hogy

„Határozottan visszautasítjuk az OOI jó hírnevét sértő, a közvéleményt tendenciózusan félrevezető politikai megnyilvánulások és sajtótermékek igaztalan állításait az intézetben folyó betegellátás minőségéről és körülményeiről. Minden beteget tájékoztatunk, hogy intézetünkben a munkaidő és betegellátás 7 óra 30 perckor kezdődik. A várótermeket 7 órakor nyitjuk, a munkakezdés előtt órákkal érkező betegek extra várakozási ideje ezért értelmetlen, nem róható fel az intézetnek.

És:

Az Országos Onkológiai Intézet Magyarország komprehenzív onkológiai központja, hazánk és Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval is rendelkező onkológiai intézménye, ahol az onkológiai betegek ellátása világszínvonalon történik.”

Tehát: Az Intézet világhírű és magas színvonalon gyógyít, arról meg nem tehet, hogy a betegek türelmetlenek, tolonganak - magukra vessenek. De egyszerű: Ezután nem engedjük be őket reggel idő előtt, és akkor nem lesz bent sokórás várakozás. Ennyi.

A főigazgatói közleményben leírtak jó része vitathatatlan. Az Intézet valóban Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval is rendelkező komprehenzív onkológiai központja, ahol az onkológiai betegek ellátása világszínvonalon (környékén) történik. Stimmt. És azt is ki kell mondani, hogy az ország gazdasági fejlettségéhez, az egészségügy kiadások GDP-hez viszonyított nagyságához képest Magyarországon a betegek (zömmel az Onkológiai Intézetben) közel ugyanazt a drága ellátást kapják meg, mint ami a fejlett országok ellátásának a gyakorlata. A kérdés csak az, hogy mikor, és milyen körülmények között.

Mert ismét le kell írni, hogy a magyar egészségügy nem ilyen vagy olyan, hanem mindaz a jó és rossz egyszerre és együtt igaz, amit róla írnak, illetve tapasztalunk. Tény, amit a 24.hu írt a várakozásról, és biztosan van az igazságnak olyan szegmense is, mint amit a TV2 mutat be.(Ez utóbbi elfogulatlanságához annyit, hogy a Tv2 riporternője az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának felesége. Így könnyű..)

De a baj szerintem nagyobb, és általánosabb. A főigazgatói közlemény azt a régi szemléletet képviseli, hogy az orvos dolga, hogy gyógyítson, a betegé, hogy tűrjön. A gyógyítás hagyományosan fájdalommal, kellemetlenségekkel jár, megszokhatnánk. Betegnek lenni nem örömünnep, a fontos a gyógyítás, a műtét, a korszerű diagnosztika, a kórház meg nem szálloda… (De amúgy meg miért nem olyan?) Az orvos a betegekért van (és amúgy tényleg), az Ő ideje drága, a beteg ráér, tehát kéznél legyen, hogy ne legyen üresjárat, így több beteget tud ellátni. Ez a „velünk élő történelem” süt át a főigazgató áldozathibáztató közleményéből. Én megértem: több milliót költenek egy betegre, az egyre fogyó, végletekig kihasznált személyzet a helyzethez képest is emberségesen teszi a dolgát, és akkor azon pörögni, hogy nincs elég szék? Ugyan már… (A Heim Pál sem értette, hogy az anyukáknak nem jó széken vagy földön éjszakázni, és ki is utálta a civil segítséget, minek avatkoznak bele. Majd Ők, államilag.)

Csak az élet valahol tovább ment, a gyógyításban nemcsak technológiai, szakmai váltás van a világban, hanem kulturális is. A világban van egy általános kulturális és igény-fejlődés, de ez Magyarországon a kórházakat, rendelőket valahogy elkerüli. Az alábbi ábrát 2001-ben vetítettem először egy konferencián. A helyzet azóta nem sokat változott.

A helyzet azóta sem javult, bár vidéken az EU-s fejlesztések miatt összességében kicsit jobb a kórházak állapota. Vécépapír azért általában ott sincs, a takarítás is eseti, de hát mit lehet tenni, a betegek lopnak, koszolnak. (Ez nem minden alap nélküli, és néha nemcsak vécépapírt, hanem

csaptelepet is, de miért csak a kórházban van így? A Meki, pláza vécéjében ez nem gond?) De ha valaki retro élményre vágyik, akkor menjen valamelyik kórház vagy rendelő büféjébe. Van ellen példa is: az Uzsoki büféje úgy néz ki, mint egy büfé 2019-ben. Egy kórház költségvetéséhez képest ezek filléres dolgok, ez szemlélet, odafigyelés, azaz priorálás dolga, akár a kórházi koszt, vagy az információ, a szóbaállás. Értem én, hogy a kórház nem wellness szálló, ott gyógyulni, és nem üdülni kell. És a klímahelyzet. Többen írtunk arról, hogy a kórházban a klimatizálás (akár a műtőben, akár a kórteremben) nem luxus, hanem betegbiztonsági kérdés, mert a hiánya növeli a kórházi fertőzések, kiszáradás esélyét. De miért ne lehetne ez komfort-érzet kérdés is? A bankok, plázák stb. mind légkondicionáltak, de olyan, semmiképpen nem luxus üzletláncok (Lidl, Aldi, Tesco stb.) üzletei is mind légkondicionáltak. Csak a kórházak, a kórtermek nem. A Kórhátszövetség felmérése szerint a műtők harmadában, a kórtermek 98 százalékában egyáltalán nincs klíma.   Ha általában szeretünk kulturált, kényelmes, odafigyelő környezetben lenni -és ezt megszoktuk-, akkor miért pont a védtelen, legkiszolgáltatottabb helyzetünkben legyünk méltatlan, az általános életminőségtől elmaradó körülmények között?

A szaknyelv ezt a régi szemléletű gyakorlatot – hogy a gyógyító gyógyít, a beteg „munkadarab”, a gyógyítás tárgya, jobb esetben alanya –, biomedikális szemléletnek hívja. Ezt kell meghaladni, márcsak az emberiesség okán is. De az emberségesség, az emberi méltóság tiszteletén kívül ezt követeli a gyógyítás eredményessége is, mert a korszerű gyógyításban a beteg nem a gyógyítás – azt elszenvedő –alanya, hanem felelős, együttműködő partner a gyógyításban. A folyamatokat értő, a gyógyításban résztvevő, a gyógyítókban hívő, jó mentális állapotú betegek gyógyulási esélye is jobb. A frusztráltan, kételyek közt állva várakozóké kevesebb.

Igen, a gyógyulás a legfontosabb. De komprehenzív centrum ide vagy oda, a rákhalálozásban listavezetők vagyunk.

És ez a tragikus helyzet nem áll ellentmondásban azzal, hogy az Onkológiai Intézetben nemzetközi színvonalú gyógyítás folyik, hanem annak köszönhető, hogy az egészségtelen életmód miatt az EU-ban Magyarországon a legmagasabb az új rákos megbetegedések száma. Ez elsősorban a pálinka-szabadságharc tömény alkohol kultuszának, a hagyományos, de egészségtelen magyar konyha nemzeti identitásként kezelésének, a mozgásszegény életmódnak és a magas légszennyezésnek „köszönhető”.

És ha nem elég jók a gyógyeredmények, akkor az elsősorban annak köszönhető, hogy alacsony az egészségtudatosság, a szűréseken való részvétel, a gyanújelek felismerése, és a már eleve nem időben felfedezett beteg is csak hosszas vargabetűk után, már kevésbé gyógyulásesélyes állapotban jut el a centrumba, ahol majd világszínvonalú gyógyítást kap, csak későn. Az utolsó ábra mutatja, hogy Magyarország az „élmezőnyben” van a méhnyak rák halálozásban, és a sereghajtók között a méhnyak daganatok szűrésében.

Mi egy országos intézet dolga?

Ha a rossz halálozási adatok a fentieken múlnak, akkor az országos intézetek ebben nincs is egyéb dolga? Másként látom.

Mert Kásler Miklós elévülhetetlen érdeme, hogy elérte, hogy onkológiai beteget csak onkológiai osztály kezelhet (ez csak látszólag evidencia), és minden beteg onko-team döntése alapján, protokollszerű kezelést kapjon. Ez tényleg érdemi eredmény. De az én felfogásom szerint nem az a jó, ha egy országos piramis csúcsán áll az Intézet, minél több beteget maga alá gyűjtve, hanem az a jobb modell, ha a kezelés szempontjából egyenrangú regionális centrumokra alapozva épül fel a hálózat. Az országos intézet feladata ez esetben a szakmai protokollok fejlesztése, a kutatás, indikátor-fejlesztés és erre alapozott ellenőrzés, elemzés, az adatok publikálása. Polgár Csaba főigazgató szerint: „Intézetünk alapelve évtizedek óta, hogy minden hozzánk forduló beteget megfelelő időben, várólista alkalmazása nélkül kezelünk”. Ez szép, de nem kellene. Mert túlvállalják magukat, a zsúfoltság abból is fakad, hogy sok olyan beteget kezelnek, akiket más intézményben is lehetne kezelni. Ha protokollszerű az ellátás, a gondozás, akkor mindegy, hogy hol kezelik a beteget. A centrumban a kezelés típusait, az alkalmazandó terápiákat és azok sorrendjét kell meghatározni, de a kezelés egyes elemeit adott esetben már máshol is lehet nyújtani, illetve a kezelt betegek ellenőrzései a lakóhely közelében, adott esetben alacsonyabb szinten is elvégezhetők.

Az országos intézetnek ráadásul az új esetek magas számának csökkentésében is van szervezési - metodikai feladata. A népegészségügyi program még mindig csak kommunikációs szinten dübörög, a részletes programot még mindig nem fogadta el a kormány, így megfelelő forrás sincs hozzárendelve. Az országos intézet főigazgatója erről csak kisrészben tehet, de az előző főigazgató most döntési pozícióban van.

Van (lenne) tehát dolgunk elég. Meg kell érteni, hogy a betegnek nemcsak korszerű eszközökkel, modern gyógyszerekkel végzett gyógyításra, de a személyi méltóságát tisztelő körülményekre és információra is szüksége van. Az egészségügyünk hagyományosan másodrendűnek tekintette az utóbbit, amire már nem jut pénz, energia. Ezen változtatni kell. A források felett nem mi rendelkezünk, de a szemléletváltás rajtunk, egészségügyieken is múlik. Ezért küzd, ezen dolgozik az Orvosi Kamara megújítására szerveződött Újratervezés csoport.
Hogy változás legyen, ahhoz egyrészt szemléletváltás, nyíltság, transzparencia kell, másrészt ellátás-szervezés, hogy mindenkit a szükséges szinten lássanak el, azaz akinek szüksége van rá, bárhonnan hozzáférhessen a legmagasabb szintű ellátáshoz, de a csúcsintézményeket ne terheljük tömegfeladatokkal.