A Schiffer fóbiámról

Muszáj erről írni, mert saját magam számára is megmagyarázandó, hogy miért vagyok ennyire kategorikusan negáló Schiffer Andrással szemben. (Talán az elveszített lehetőség miatt, hogy Mégse Lehet Más a Politika.) A választások előtt volt egy olyan érzésem, hogy ez a választás két ember (Mesterházi Attila és Schiffer András) önzésén, kicsinyességén fog elbukni[1], de a választási eredmények egyértelműsítették, hogy ááá, dehogy, ez nem személyi, hanem tartalmi kérdés: a demokratikus ellenzéknek nem volt a tömegek számára fogható, alternatívát kínáló mondanivalója. Ennyire egyszerű, az összes többi FIDESZES furmány a választások körül csak felesleges túlbiztosítás volt. Tehát hiába lett volna meg a teljes összefogás, az is kevés lett volna.

Aztán rögtön a választás után jött az a Kálmán Olgás történet: arra a nyitókérdésre, hogy mit szól ahhoz, hogy Orbán Viktor hazudott a választások előtt, átverte nemcsak a zsidószervezeteket, de a választókat és a nemzetközi közvéleményt, Schiffer ezzel a bonyolult és árnyalt körmondattal válaszolt: Semmit. És ehelyett elkezdte hosszan ekézni a Bukott Baloldalt, nyilvánvalóvá téve azt, hogy valós politikai ellenfélnek (vagy csak konkurenciának?[2]) az MSZP-t tekinti, nem a FIDESZ-t. De a Jobbikos parlamenti alelnök megszavazásánál is az volt a fő szempont, hogy nehogy úgy szavazzanak, ahogy az MSZP vagy a DK. Tehát a mániákus megkülönböztetés fontosabb, mint a tartalmi kérdés, a valós üzenet.

Nem, nem gondolom, hogy Schiffer kripto-orbanista, megvásárolt Nemzeti Ügynök, vagy politikai diktatúra-fan köcsög, kinek - kinek ízlése szerint. Nem, ezeket nem gondolom. De azt igen, hogy Schiffernek a legfontosabb a saját maga (na jó, és esetleg a pártjának) a megkülönböztetése a többi ellenzéki párttól, mint az orbáni rendszer, világkép (nem önmagában a FIDESZ) leváltása. Ezért fontosabb Neki az MSZP vagy a DK gyalázása, mint az, hogy merre viszi Orbán az országot.

A kérdés, a miért? Azt gondolom, hogy Schiffer – Orbánhoz hasonlóan – megértette azt, hogy az ország többsége a poszt-szocialista éveket, a „liberális demokráciát” kudarcnak/csalódásként élte meg, valami másra vágyik. Megértette, hogy a politikai jövő szempontjából a legfontosabb az „új”-hoz tartozás, az előző 20 évvel való kontinuitás tagadása. És Schiffer jól ismerte fel: a szavazatmegosztás ennek a törésvonalnak a mentén (is) történt, az ország zöme – akár a FIDESZ-re, akár a Jobbikra, akár az LMP-re – adta a voksát, az elmúlt húsz év ellen szavazott.

De csak is, mert itt is működött az „egyet fizet – kettőt kap”elv, azaz ez a dichotómia egyúttal más kijelölést is jelent, azaz nemcsak a régi-új tengelyen helyezi el azt, aki e mezőbe belép. Az LMP ugyan a harmadik erő szeretne lenni[3], de ma ez egyszerűen nem megy. Ez egy kétosztatú ország, ahova egy harmadik erő (még) nem fér be. Így marad az alap-megosztottság, de mint mondtam, az új-régi megosztás egyúttal más tereket is kijelöl, mert a valós tér nem az új-régi, hanem a „demokrata” és „autokrata”, pontosabban az egyén és szabadság, nemzeti önzés - versus szolidaritás viszonya alapján történő csoportképzés. A FIDESZ - Jobbik világa arra épít, hogy a III. Köztársaság egyéni szabadságjogokra építő „liberális demokráciája” zsákutca, entellektüel köldöknézés és fertő, a nemzetromlás ősbűne. Az egyéni jogok helyett az erős közösség (nemzet-tudat) a jövő záloga, és a szolidaritás helyett a nemzeti büszkeség a meghatározó szervező erő. Erős a támogatottsága annak, hogy tévedés volt az elmúlt 20 év libertiánus téblábolása, mert a társadalom nyújtotta előnyök, védelem, biztonság nem emberi méltóságunk jogán – nem alanyi/állampolgári jogon – járnak, hanem csak annak jár a közösség védelme, szolgáltatása stb., aki elfogadja a közösség (pontosabban: a vezetőinek) szabályait. A NER valójában NEKR, azaz a Nemzeti Együttműködési Kényszer Rendszere. És a NER ma (az emberek által) igenis támogatott. Mert egyrészt él a néplélekben egyfajta rendpártiság, és a „rend” fogalmába a rögzített pályák, az egyszerű szabályok szerinti élés is beletartozik. A NER ezt hozta el: nem kell a rád szakadt szabadsággal bíbelődnöd, mi megmondjuk Neked, mit kell tenned, és ha ezt betartod, akkor hozzánk tartozol, megvédünk. Ez fontos, jó érzés, nagyon sokaknak. És persze a NER-nek van egy másik dimenziója: a kollektív önzés felismerése és elismerése. Akkor, amikor mindenkinek (jó, nem mindenkinek) egy kicsit kevesebb jut, akkor nyakló nélkül költsünk ezekre??? Mert nehogy már mindenki azt csináljon az én (be nem fizetett...) adómból, amit akar, és ha kell neki valami, akkor kérjen szépen, pitizzen, szolgálja meg! Ez fontos érzés, mert elválaszt „azoktól”, én nem oda tartozok, nekem jó…

Az élet legelemibb definíciója szerint az élet nem más, mint anti-entrópiás tevékenység. Ha ezt elfogadjuk, akkor a társadalom elemi definíciójaként az önzés legyőzését/korlátozását kell állítani. Tudom, van aki azt mondja (és kedves ez a FIDESZ-nek), hogy a társadalom az egyéni szabadság korlátozása a közösség érdekében, de ez így nem pontos: a szabadságból csak azt kell korlátozni, ami más (másik egyén vagy a közösség) kárára megy, az pedig az önzés, és annak származtatott kategóriái. Ezért épül a NER a nemzeti büszkeségre, amit már nem lehet elválasztani a nacionalizmustól, a szeretet nevében történő gyűlölethirdetéstől. Az is rendszer-tipikus, hogy Orbán Viktor pont a legnagyobb megosztottság idején, az „aki nincs velünk, az ellenünk” újrateremtésekor deklarálja, hogy soha nem volt ilyen egységes a nemzet. Igen, hiszen aki nem része, csavarja a Nemzeti Együttműködési Rendszerének, az nincs, az kívül rekedt a nemzeten. (És örüljön, ha ennyivel megúszta.) Így tehát csak az a nemzet, aki belül van, és az így tényleg soha nem volt ilyen egységes (az ötvenes évek óta). De az irracionális - zsigeri mezőkbe tévedés miatt virágzik a politikai ezotéria, már tudjuk, pl. hogy Jézus is magyar volt, de legalábbis anyai ágon.

Azt hiszitek, ez entellektüel fanyalgás. De nem néztek ki az ablakon, vagy nem meritek elhinni, amit láttok. Az új rend (ami persze egyáltalán nem új, hiszen Horthy és Kádár egyaránt archetípusa) véresen komoly. A tébláboló liberális demokrácia képtelen olyanokat produkálni, mint amit a nemzeti jobboldal tett Pásztor Istvánnal, de az éledő nacionalizmus kockázata nem az arcul-köpés, hanem maga az élet. Nem szimbolikus beszéd, nem vízió, hanem mindenki által ismert tények. Nacionalizmusból és vallási fanatizmusból nem is olyan régen tízezreket öltek meg genocídium jelleggel Európában Jugoszlávia szétesése kapcsán, és hihetetlen durva képeket látunk a mostani ukrán „konfliktus” eredményeként is. Tehát a ma éledő „nemzeti érzületű”, a szolidaritást kiirtó (akinek nincs semmije, az annyit is ér”), a büszkeséget mások (csoportok, népek, nemzetek) kárára megszerző világkép szó szerint életveszélyes. Egyáltalán nem mindegy, hogy merre halad Európa, és engedi-e, hogy a létező bajokra a nacionalizmus kábítószerével keressünk tüneti, de öngyilkos választ.

Orbán jól ismerte fel, hogy merre megy a világ. A FIDESZ – Jobbik világ nem hungarikum, hanem veszélyesen terjedő fertőző betegség. De könyörgöm: ez a „merre megy a világ” nem olyan külső és megváltoztathatatlan determináció, mint a tél-tavasz-nyár-ősz körfogása, hanem alapvetően rajtunk (az embereken és a zembereken) múlik, hogy merre megy Európa, merre megy a világ. Európa mi vagyunk, mi döntünk, mi választunk a két jövőkép között (közös, élhető, toleráns, szolidáris Európa, vagy acsarkodó egymásnak esés a háború valós kockázatával, a társadalmi különbségek és a mély-szegénység növekedésével).

Hogy mi köze mindehhez Schiffer Andrásnak?

Nagyon is sok. Ismételten írom: nem gondolom, hogy Schiffer ne lenne demokrata, és a FIDESZ, vagy főleg a jobbik által képviselt világképpel szimpatizálna. De éppen ezért Neki is fel kell ismernie, hogy hol húzódik ma az igazi törésvonal, és kik állnak az egyik, és kik a másik oldalon. És hogy harmadik oldal jelenleg nincs. Gyönyörű lenne, ha Európa fő problémája ma a zöld gondolat beépülésének üteme lenne az európai demokráciákba. Nem erre haladunk. A tét ma a fent leírt két világkép közötti választás. Itthon is, de Európában is. Én megértem, hogy nem könnyű szövetségesnek tekinteni a jelen állapotában tényleg elkeserítő MSZP-t, és hogy Gyurcsány Ferenc személye is lehet politikai teher. De szerintem Vona Gábor, vagy Semjén Zsolt se szerencsésebb csapattárs, és a baloldal elutasításával Schiffer akaratlanul velük egy térfélre kerül (ha nem is egy csapatba). Schiffernek is fel kell fognia, hogy hol húzódik az igazi határ, és ehhez képest kell eldöntenie, hogy melyik oldalon áll, ki számára az ellenfél és ellenség. Ezért az energiáit nem a saját érték-közösségének ekézésre kellene fordítani.

---

[1] Azt gondoltam, hogy lehetett volna egy széles koalíció alapja az, ha az LMP is beáll a Demokratikus Kormányváltók csoportjába. Ennek csak akkor lett volna realitása, ha Róna Péter a közös miniszterelnök-jelölt, de ez fel se merülhetett az egyéni ambíciók miatt.

[2] Ez lehet fontos mellékmondat, mert lehet, hogy Schiffer nem ellenfélnek, hanem konkurensnek tekinti az MSZP-t, de mindegy: ellenfélként bánik vele a nyilvánosság előtt.

[3] A „régit” elvetve, az „új”-on belül szeretne alternatívát kívánni.

Már megint az orvos-elvándorlásról

„Mérséklődött az orvos elvándorlás” címmel győzelmi jelentést közölt a Magyar Nemzet. Szócska Miklós, az egészségügyért felelős államtitkár a lapnak hangsúlyozta, mostanra lett meg az ágazatban végrehajtott intézkedéseknek az eredménye.

Hát nem.

Egyrészt egy hosszabb tendenciából 3 hónapot kiragadni és egy előző három hónappal összehasonlítani, és 10-20 fős változásból trendfordulós következtetéseket levonni: ez nem a statisztika, hanem a politikai marketing szabályai szerint történő dolog.

Másrészt nem nagyon látszanak azok az ágazatban végrehajtott intézkedések, melyek eredménye lenne ez a mostani javulás. A rezidensek ösztöndíjprogramja az egyetlen fontos, pozitív történés, de ez nem „az ágazatban végrehajtott intézkedések” (reformok) közé tartozik, hanem az okos, hasznos, de tartós forrás nélküli kármentéshez sorolható. És nem valószínű, hogy az ábrán is látható 14 orvos azért maradt itthon, mert a kórházakat végre átvette a GYEMSZI, vagy, mert eredményes volt (tényleg az volt) a vaklicit a gyógyszer fronton. Más meg (pl. életpálya modell, jövőkép, tartós bérfelzárkóztatási ígéret, javuló munkakörülmények) nem nagyon történt. A Magyar Orvosi Kamara elnöke sem arról beszél mostanában, hogy mennyivel jobb a helyzet, vagy hogyan nőtt az ágazat munkaerő-megtartó képessége.

Akkor két dolog erről a folyton rágható csontról.

Egyrészt elég régen leírtam, hogy miért kódolt a globális (nem csak európai, és főleg nem hungarikum) orvoshiány, másrészt írtam egy blogot annak idején Minden vérzés eláll egyszer... címmel, mondván, hogy az elvándorlás előbb utóbb csökkenni fog, beáll egy egyensúly: nem lesz aki elmenjen, mert aki mobil, az már elment, és aki maradt, az jó eséllyel marad is. Maradnak, mert van egy létező – viszonylag széles, kicsit idősebb – réteg, amelyik a családi-társadalmi beágyazás, kötődés és a nyelvtudás hiánya miatt nem könnyen – vagy csak végszükség esetén – indul útnak. Ugyanígy kevésbé mozdul az is, aki a hálapénz nevű piramisjátékban már a csúcsra jutott, és neki termel a rendszer. Tehát ahogy az elvándorlás ténye, úgy a „javulás” is szükségszerű, és az egyensúly beálltát jelzi csupán.

De ami miatt ez a blog megszületett, az a bajt fedő kommunikáció, győzelmi jelentés a süllyedő hajóról. A helyzet komolyságát az adja, hogy a Magyar Nemzet ábráján szereplő 246 kivándorlási engedélyt kérő orvos száma meghaladja egy átlagos orvosegyetem éves képzési kibocsátását. (Magyarul: az első negyedévben többen mentek el, mint ahányan egy egyetem orvoskarán egy év alatt végeznek…) És ha figyelembe vesszük, hogy ez egy negyedéves adat, valamint hogy négy negyedév és négy orvosegyetem van, akkor rögtön láthatjuk, hogy még mindig többen mennek el, mint ahányan egy évben végeznek. És akkor még nem ment senki nyugdíjba, nem halt meg dologidőben, és minden végzett orvostanhallgató a gyógyításban, nem pedig a gyógyszeriparban, vagy a vendéglátásban (pl. Ötkert) helyezkedett el. A helyzet tehát komoly, és ezen az se segítene, ha az a pici, de kedvező irányú hullámzás trenddé szilárdulna. (És akkor még mindig szemérmesen hallgattunk arról, hogy ma már nemcsak külső munkaerő-elszívás van, hanem az itthon maradóknak egyre nagyobb csábítás az éledő magánszféra. Tehát a közszolgálat szakszemélyzet-ellátása egyre kritikusabb lesz.)

És innen megint a „segítek” sorozatból. A helyzet tehát komoly, és az ország működőképességének legfontosabb prioritásaként kellene ezt elismerni. (Áramot lehet olcsón importálni, de egészséget nem kapni a tőzsdén.) Ehhez egyrészt mindent meg kell tenni az ágazat munkaerő-megtartó képességének javításáért, és a „minden”-be a pénz, a kiszámítható perspektívát adó béremelés, bérfelzárkóztatás is beletartozik. Kiemelten fontos ez olyan időben, amikor az egészségügyre nem szolgáltatási rendszerként (piaci kategória), hanem állami közellátási rendszerként gondolnak. Itt csak a központi akarat és központi forrás segít. A pénz mellett fontos az ágazat becsületének, presztízsének visszaadása, ami nem csak pénzkérdés (de az is). Számtalan ágazat-specifikus kedvezményt lehetne és kellene kidolgozni a hazatelepülési támogatáson, az ágazati bérlakás programon át az ágazati nyugdíjkasszáig.
.

Többször leírtam már, hogy ez a kérdés kizárólag HR kérdéskén (azaz a jelenleg szükségesnek gondolt létszám biztosításaként) nem kezelhető. Ezért elengedhetetlen és komoly munkát igényelne a szükségszerűen hiányzó egészségügyi munkaerő kiváltása, más eszközökkel való pótlása, azaz a szükséglet csökkentése. Itt a feladat hármas:

•  A párhuzamosságokat felszámoló ellátásszervezéssel, ésszerű, HR oldalról fenntartható struktúra és működési modell kialakításával (pl. egy pesti, és egy budai képalkotó központ, vagy területileg összeszervezhető kórházcsoportok számára szervezett közös aneszteziológiai szolgálat) csökkenteni kell a szakemberigényt az ágazatban. Magyarul meg kell csinálni azt, amit minden utóbbi kormány ígért, és a Semmelweis terv is tartalmazott: elkerülhetetlen az úgynevezett szerkezetváltás újabb lépésének megtétele.  (A teljesítmény-tömegnek a lakosság-közeli ellátások felé eltolása, az egyenletes hozzáférést biztosító, a szükségetekhez igazodó szerkezetű szakellátás kialakítása, a progresszív ellátásnak megfelelő intézmény-koncentráció kialakítása.)

•  Az egészségügyi kompetenciák átrendezésével, a szakdolgozók jogosítványának, önálló munkavégzési lehetőségének növelésével, informatikai és adminisztratív támogatással csökkenteni kell az orvosok terhelésért. A kompetencia-átrendezésnek nemcsak az ellátórendszeren belül kell megtörténnie, de az egészségügy és az egyének között is, azaz támaszkodni kell az egyének asszisztált öngondoskodási képességére, egészségtudatosságára.

• A telemedicina intenzív alkalmazásával kell a fenti két problémán segíteni, azaz egyszerre kell támogatni és kiváltani az orvosi tevékenységet, illetve távmunkában biztosítani a szükséges munkaerőt a fenntartható szolgáltatás érdekében. A klasszikus telemedicináis rendszerek fejlesztése mellett támaszkodni kell az életvitelbe ágyazott ALL (ambient assisted living) technológiák távfelügyeleti rendszerére épülő önellenőrző és emlékeztető rendszerek fejlődésére és a compliance szolgáltatásokra is.

Valahogy így. Mert egy halványra sikerült győzelmi jelentés önmagában nem oldja meg ezt.

Egészségügy, most már a választások után

A „Segítek” sorozatból.

Szócska Miklós zseniálisan oldotta meg feladatát az előző kormányzati ciklusban: egy nőgyógyász megnyugtató mosolyával úgy tudta végigcsinálni a négy évet, hogy pénzbe se kerüljön, ne is történjen semmi, de béke legyen. És tényleg béke (legalábbis csend) volt, az egészségügyet sikerült kivonni a közbeszéd fősodrából, vagy ha mégis beszélni kellett róla, akkor ez inkább csak a népegészségügy szintjén jelent meg. Az egészségügyi ellátórendszer, a finanszírozás irányairól a Semmelweis terv viszonylag erős indítása után néma csend…

Ez elég volt egy ciklusra, de a következő már bizonyosan nem úszható meg ilyen simán. A felszín/szőnyeg alatt púposodó megoldatlanság máris ki - ki buggyan: elég az újra fellángolt hálapénz vitára, vagy az Uzsoki kórház most (a választások után) promotált „fizetős előző sávjára” gondolni.

Ez a szembekötősdi nem maradhat tovább, mert mindenki tudja, hogy a technológiai, a megbetegedési és a demográfiai trendek és a fejlett országok orvos-elszívó hatása miatt kódolt, hogy a következő ciklus ezzel az altatásos taktikával már nem úszható meg. És az is kódolt, hogy az egészségügy egyre drágább lesz, és az ágazat boldoggá és sikeressé tételéhez szükséges hatalmas pénzmennyiség (ciklus szinten legalább ezermilliárd Ft. plusz pénz) a versenyképesség megőrzése és a hiánycél tartása mellett közpénzből nem teremthető elő. A magánfinanszírozás, az egészségügyi piac igenis itt van, létezik, mindenki látja, csak szemérmesen úgy teszünk, mintha a közellátás adná kvázi-kizárólagosan az ellátást ma. Hát nem. Muszáj végre tudomásul venni, hogy létezik a magánszféra, létezik a magánkiadás, az egészség igenis üzlet, és hogy a magyar lakosság ma is sokat költ egészségügyre, sőt: arányaiban az EU-ban a legtöbbet. A mellékelt ábra is ezt bizonyítja:

Magyarországon magas a magánkiadások aránya, és ez ráadásul szinte kizárólag az aktuális likviditásra bazírozott „out of pocket” kiadás. Tehát Magyarországon ezek a (egészségügyi magánkiadások) alapvetően csak a betegeket terhelik, az egészségeseket nem. Így nem tartozik hozzá közösségi kockázatkezelés (magánbiztosítás), de előtakarékosság (egészségpénztár) is alig. Ráadásul ez a jelentős magánkiadás nem jól hasznosul, sem szakmailag, sem az ellátás jellegét tekintve nem feltétlenül adekvát a „költés” (igénybevétel), nincs mögötte fogyasztóvédelem és hiteles információ, ráadásul jelentős része a feketegazdaságba kerül (hálapénz).
. 
.

A KSH adatsora is beszédes: már 2011-ben közel annyit költött a lakosság magánzsebből járóbeteg-ellátásra (215,5 milliárd) mint az OEP (252,5 milliárd). És ugye azt is tudjuk, hogy az OEP-nél ez a szám a maximum, a lakosságnál a mérhetetlenség miatt ez a minimum…

Valamit kezdeni kell ezzel, mert a szembekötősdi (a nemdöntés) is döntés: a magárahagyott egészségügy lassan de biztosan kettészakad, a közösségi egészségügy egy egyre rosszabb szegényellátássá züllik, és a tehetősebbek, az egykulcsos adó nyertesei egyre inkább a magán egészségügyet veszik igénybe. Ez az igazi kettészakadás, nem pedig a Molnár féle több-biztosítós modell, amely egybe tartotta volna a szegényt és gazdagot.

Amit feltétlenül tudni kell: ez a modell nemcsak erkölcsi – igazságossági oldalról viselhetetlen, de nem is működőképes, azaz nemcsak a „szegényeknek” (≈átlagpolgár) nem jó ez, de a gazdagoknak (a „nyerteseknek”) se, és az államnak se. Egy ekkora országban ilyen jövedelmi szint mellett ez a modell egyértelműen csődöt jelent, mert

•     nincs két egészségügyre való orvosunk, és
•     egy „második”, elkülönült egészségügyi rendszer fenntartásához meg nem elég gazdag az elit.

Ezért a folyamat végén mindenki elégedetlen: lesz egy ingyenes, de rossz minőségű, orvoshiányos közösségi egészségügy, és lesz egy drága, de a komolyabb betegséget nem megfelelően kezelő magánegészségügy, és ráadásul nő az összköltség, és az állam se nagyon spórol. Mindez komoly elégedetlenséget szül, mert se a szegény, se a tehetősebb nem jut megfelelő ellátáshoz. A laikus testvéreknek tudniuk kell, hogy az egészségügyi költségek zömét a viszonylag kis számú, de hatalmas költségű betegségek viszik el, és az elit sem pénzügyi, sem szakmai oldalról (megfelelő esetszám, drága műszerek megtérülése, szakmai gyakorlat stb.) nem tud eltartani egy külön, második egészségügyet. Fél-egymillió ember – akik meg tudnák fizetni pl. egy daganatos betegség terápiáját – egyszerűen kevés ehhez… Így aztán marad az a közép-kelet-európai modell, hogy a gazdagabbak, amíg nem igazán betegek, a pénzüket a magánszférába viszik, de ha tényleg betegek lesznek, akkor ők is a közösségtől várják el az ellátást.

Ahhoz, hogy a magyar egészségügy fenntartható pályán maradjon és a szélesebb elégedettséget meg lehessen őrizni, szakítani kell a magánt hol marginalizáló, hol démonizáló, de mindenképpen demarkáló, karanténba záró szemlélettel, és a magán és a közösségi ellátás szigorú szétválasztása helyett közelíteni kell egymáshoz a két rendszert, valamint meg kell oldani azt, hogy a tehetősebbek vásárlása a TB-s betegeket ellátó intézményeket is erősítse. Szembesülni kell végre azzal, hogy az erőltetett szétválasztás nem működött, és nem is működhet, és nemcsak a fenti két fő ok miatt, mert:

•  Hiányzik az a pénz (mármint a magánforrások) az egészségügyből, az állam a gazdaság versenyképességének kockáztatása nélkül önmagában nem tud lépést tartani a növekvő szükségletekkel.
•  Az erőszakos szétválasztás felesleges ellátási párhuzamosságokkal, vizsgálat-ismétlésékkel jár, de nagyobb baj az, hogy a két rendszer dokumentációja is szétválasztott: a magánorvos csak zárójelentés szintjén jut hozzá a beteg ellátási előzményeihez, a közellátásnak meg fogalma sincs, mi történt a beteggel a magánellátásban. Ez nem (csak) pénzügyi, hatékonysági kérdés, hanem eredményességi is, azaz: ettől (is) függ a beteg gyógyulása.
• Ma sem igaz a szétválasztás: a közintézményekben ma is „maszekolás” (azaz magánellátás) folyik, csak a feketepiac részeként, hálapénzért. És mindez szakmai- pénzügyi kontroll, és intézményi haszon nélkül. De legfőképpen: magába a közösségi ellátó-rendszerbe nem kerül pénz, csak az orvosok zsebébe. De az is csak itt-ott, egyenetlenül és igazságtalanul.

Ma gyakori vád a magánszolgáltatók ellen, hogy a betegeiknek a kivizsgálásához „titokban” tb-s vizsgálatokat is igénybe vesznek, és ahol csak tudják, az OEP-el fizettetik meg a labort, a röntgent, az ultrahangot, noch dazu kihasználva másodállásukat, tb támogatással írnak fel nekik receptet. Ugyanakkor fel kellene tenni egy ravasz kérdést: A beteg amúgy rendelkezik érvényes TAJ számmal? Fizet járulékot? Igen??? Akkor meg miről is beszélünk? Ma, aki magánorvoshoz megy kétszer fizeti meg az ellátást: egyszer a járulékkal, és egyszer a rendelőben a kasszánál. Fel kellene fogni végre, nincs ennyi pénzünk, kár azt a keveset szétforgácsolni, inkább egy rendes rendszert kellene fenntartani belőle, többcsatornás finanszírozással. Ehhez el kell érni, hogy a hálapénz-rendszer legális szolgáltatás-vásárlássá alakuljon, és hogy a magánkiadások ne csak a betegeket terheljék, hanem szélesebb terítésben, kockázatkezeléssel legyenek elosztva a terhek.

Hogy mit is kell(ene) tenni, arról már többször, több helyen írtam. A feladatok három csokorba szedhetők.

1. Meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy a betegek számla szerint vásárolva tudjanak pénzt költeni a közkórházakban is. Ennek főbb eszközei: az ellátási csomag pontosabb meghatározása és az orvosválasztás legálisan fizetőssé tétele. A kezelőorvos, vagy a szülést vezető orvos megválasztása olyan alapvető emberi jog, aminek ma nincs meg a tényleges, legális, számla alapú lehetősége. Elvben ugyan meg lehetne fizettetni a beteget az orvos- vagy intézményválasztásért (a TB díj 30%-a a tarifa), de az OEP annyival kevesebbet fizet a beteg után a kórháznak, így a beteg pénzéből se az ellátó orvosnak, se a kórháznak nem jut egy fillér se. Akkor meg miért is??? Marad a bevált hálapénzes megoldás…

De lehetnének újabb, friss megoldások is. Meg kell teremteni például annak a lehetőségét, hogy a rendelőben dolgozó orvos (akár magánrendelőben, akár TB által finanszírozott rendelőben dolgozik) bevihesse operálni, kezelni, szülését levezetni a betegét a közkórházba, és a személyes közreműködésért legálisan kérhessen pénz a betegtől. (Az ellátásért a kórháznak az OEP fizet, a személyes közreműködésért az orvosnak pedig a beteg.) Ez a „partnerorvos” rendszer számtalan, itt nem részletezhető előnnyel jár. Ezt már jó pár éve leírtam, és például itt olvasható.

2. A második csoportba azok a megoldások sorolhatók, amelyek azt célozzák, hogy a magánellátás bevételeiből hogyan lehet a közkórházaknak is csurgatni. Itt is több lehetőség van:

–  Engedni kell a közkórházat „maszekolni”, azaz meg kell engedni, hogy a szabad kapacitásaikon fizetős tevékenységet folyatassanak. Teljesen logikus és becsületes megoldás az, ha egy kórház OEP pénzből csak havi 10 műtétet tud végezni valamiből, akkor – ha van szabad kapacitása – a tizenegyediket, tizenkettediket stb. piaci alapon végezhesse el. Ez nem rontja a szegények esélyeit, sőt, mert itt nem arról van szó, hogy pénzért előrébb lehet állni a sorban (mint ahogy az illegális hálapénzes megoldások esetében), hanem pénzért egy másik, fizetős sorba lehet átállni. Ez nem rontja a szegényebbek esélyét, hanem javítja is: ha kiáll valaki a sorból, akkor a többiek előrébb lépnek. (Ez történik most az Uzsokiban, és nem értem az ágálást.)

–   A másik megoldás, amikor vagy maga a kórház, vagy az ott dolgozók hoznak létre vállalkozást, és ezek a vállalkozások bérlik a kórház szabad kapacitását, és ezt értékesítik piaci alapon.

Az a) változatban a közkórház árulja a szabad kapacitását, és a beteg neki fizet, a b) változatban a beteg a vállalkozásnak fizet, és a gazdasági társaság fizet bérleti díjat a kórháznak[1].

Lényeges etikai – szakmapolitikai kérdés, hogy mindkét változat csak abban az esetben tisztességes, ha a várólistás ellátások központilag kontingáltak. A jobb értés/laikus testvérek kedvéért: Ma a kórház az OEP-től alapvetően egy globális költségkeretet (TVK) kap, és a kórház dönt, hogy ebből mennyi jut mandulaműtétre, csípőprotézisre, intenzív ellátásra, szemészeti vagy reumatológiai ellátásra. Így meg van annak az esélye – a rossz szájízé mindenképpen –, hogy azoknál az ellátásoknál, ahol nagy a fizetőképes kereslet, a kórház alacsonyra szabja a kvótát, így hosszú lesz a várólista, és nő az „előzők”, a fizetős betegek száma. Tehát az a korrekt, ha nem intézményi, hanem központi döntés, hogy az OEP az adott kórházban a kiemelt ellátásokból tételesen, típusonként mennyit vásárol, mert így nem intézményi döntésen alapul a várólista.

–  A harmadik lehetőség az általam „partner kórháznak” nevezett forma, amikor a közkórházra épül rá egy szervezetileg és épületileg független magánkórház. Ez ugyan egy piaci alapon működő, önálló magánkórház, de a magánkórház szakmai és technikai szolgáltatásokat (CT, MR, labor, intenzív terápia, speciális műtéti megoldások technikai háttere, de akár mosatás, sterilizálás is) vásárol az „anyakórháztól”, és másodállási lehetőséget biztosít a közkórház dolgozóinak. És nem utolsó sorban: ez a modell nemcsak működőképes, de nagyban növeli az ellátás biztonságát a magánkórházban is a megfelelő helyben levő komplex szakmai – technológiai háttér miatt.

3. A harmadik általam ajánlott lehetőség a közszolgáltatások „lekönnyítését” célozza a magánszolgáltatók bevonásával a közszolgáltatásokba részleges OEP támogatás mellett. A javaslat lényege, hogy a beteg saját döntéseként elmehet ellenőrzött, erre szerződött magánszolgáltatókhoz, akik piaci áron kezelik őket, de az OEP a betegnek a kezelés OEP árának 70%-át utólag visszatéríti. Ezzel külön blog foglalkozik, így itt ezt nem részletezem.

4. Mind emellé új ellátás-szervezései és informatikai megoldások is szükségesek. Valójában 1993 óta – az egy, veresegyházi modellkísérletet leszámítva – nem volt valós innováció az ellátórendszer működésében, szerkezetében. Pedig kellene. Egy más működés, az új helyzethez való adaptáció érdekében pl. a különböző forrású – finanszírozású ellátások integrálásához létre kell hozni a „kasszaorvos” intézményét. A „kasszaorvos” olyan „integráló” - betegirányító orvos, aki az OEP-el és egy magánbiztosítóval (és/vagy egy egészségpénztárral) is szerződésben áll. Ez az új révkalauz jellegű orvos:

1.      jogilag és szakmailag képes integrálni a különböző ellátásokat (OEP finanszírozású ellátások, foglalkozás-egészségügy, egészségpénztári és magánbiztosítási szolgáltatások, magánellátások),

2.    képes megszervezni, menedzselni a beteg ellátását, annak igénye szerint váltogatva a köz- és magánellátást és a különböző forrásokat,

3.      háziorvosi jogosítványokkal rendelkezik, azaz táppénzre vehet, receptet, beutalót írhat.

Így egy kézben lehetne a beteg ellátásának szervezése a különböző finanszírozású ellátások esetében, és ez adna esélyt az úgynevezett színtér alapú megközelítésnek is, ami a munkahelyi egészség érdekében integrálná a foglalkozás-egészségügyet, vállalati egészségfejlesztő programokat, manager-szűréseket, egészségpénztári vásárlásokat az OEP ellátással.

Nem ennek a blognak a témája, de meg kell oldani a betegadatok egységes kezelését is. Itt is meg kell tenni végre a paradigmaváltást: az intézményközpontú adattárolás helyett a beteg/személyközpontú adattárolást kell megszervezni. Azaz minden beteg minden lelete a saját elektronikus mappájába (ú.n. Personal Health Record –PHR) kerül. Ez a modell teszi lehetővé azt, hogy

–       a beteg ura, tulajdonosa legyen az adataink (de legalább hozzáférhessen…),

–     a különböző forrású leletek egy mappába kerülhessenek, ideértve a beteg saját észlelését, vagy természetgyógyászati „leleteket” is,

– „hozzáadott értékű” intelligens alkalmazások készülhessenek (idősoros elemzések automatikus alarmírozással, esedékesség-figyelés stb.),

–    az egyes ellátók (felhatalmazás alapján) gyorsan és teljes komplexitásában juthassanak a betegek adataihoz.

De ez az adatmodell ad esélyt a határon átnyúló ellátás érdemi megvalósítására is.

Hát valahogy így. Ez itt most nem program (ha a kormánynak nincs, miért pont nekem legyen) csak annak az alátámasztása, hogy nem lehet strucc módjára a homokba dugni a fejünket, és a ”köz” és a „magán” szembeállítása helyett a szinergizmust kell erősíteni. Fel kell fogni, hogy az állam nem tud? akar? több pénzt az egészségügybe beletenni, mi pedig nem tudunk egy második egészségügyet fenntartani. Se pénzünk, se orvosunk-nővérünk nincs hozzá. És értelmetlen is lenne.

---

[1] A két változat között van egy érdemi különbség: ha a kórház árulja a saját, az OEP által is lekötött kapacitását, akkor EU polgároktól csak OEP árat kérhet az itt végzett szolgáltatásért. Míg ha a vállalkozás szerződik a beteggel (akinek ugye nincs OEP finanszírozása), akkor a vállalkozás már piaci árat kérhet az Eu betegektől is, ha ők a határon átnyúló ellátás keretében veszik igénybe az ellátást.