Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2013. március 15., péntek

Halkan mondom, hogy megértsétek



Ezt tegnap feltettem a Facebookra:

Kedveseim,
Halkan mondom, hogy mindenki megérthesse.
Ha egy évvel a választás előtt egy közös ünneplésben nem tudtok megegyezni, akkor hogyan higgyem el, hogy meg tudtok egyezni közös listában, visszalépésekben, közös programban? Ne adj Isten, közös kormányzásban.
Szomorúvá tettetek.

Egy hozzászóló szerint Tél Tábornok megoldotta a kérdést. Azt válaszoltam, hogy Tél Tábornok politikus. Nem megoldotta, csak "jegelte", elkente a problémát.

Valahogy így.

De megint eszembe jutott egy meg nem írt blog. Hogy a FIDESZ megint nevetségesen túlbiztosította magát a választási szabályokban. Nem kell ide fordított kompenzáció, kubatovos körzethatár, nem kell előzetes regisztráció: elég az egyfordulós választási rendszer. A népek szeretik – mert ugye olcsóbb –, az ellenzéknek meg ezzel annyi. Hiszen az egyforduló előzetes megegyezést követel, ami tényleg esélytelen. Egyrészt a kurucos, egyéni stratégiákra szocializált nemzeti karakter is kizárja ezt, másrészt új szervezetek megmérettetés (előválasztás, első forduló) nélkül tényleg nem tudnak korrekt módon osztozni a helyeken, és akkor még ott van az önmegmutatás, saját imázsépítés (jogos) igénye.

Úgyhogy ki van ez találva, hiszen – mint általában a FIDESZ politikája – az emberek legmélyebben beégetett elemi ösztöneire épít.

2013. március 6., szerda

Egy igazi mentor



Fiatalon kötelező (széria)tartozék az ultramodernség és fékevesztett hetyke önbizalom. Tizenkilenc évesen én sem voltam más: pár hetes fotózás után természetesen már a fotóművészet megújítójának tartottam magam. Meg is alkottam a fotóművészet – ma is vállalható – definícióját:
A fotóművészet a közlési céllal, a fototechnika eszközeivel konceptuálisan előállított vizuális jel.
A konceptuálist ugyan már nem teljesen értem, de a közlési cél minden művészi produktum alapfeltétele, hiszen a művészi produktum a befogadás, a nézővel való interakció kapcsán nyeri el tényleges művészi értékét, létét[1]. A valamilyen fototechnikai eszköz - technika alkalmazása meg nem tűnik indokolatlanul szigorú kritériumnak.

A magam által felállított kereteket kihasználva akkoriban éppen vasalóval „fényképeztem” (azaz készítettem) az általam a fotóművészet tárgykörébe tartozónak gondolt, penészes döglött pók alapú képeimet. (Az elő-exponálás és hívás után még napfényes „rásegítés”, majd fixálás előtt vasalóval ráégetés – szín-előcsalás a fekete fehér papírból, és a végén fixálás vasalás mellett…)

Ebben a mentális állapotban mentem el a Debreceni Fotóklub „foglalkozására”, ahol egy Balla Demeter nevű híresség volt a meghívott vendég. Pesti profi nagymenő, aki többek között hírességek fotóit mutatja Kádártól Nagy Lászlón és Schaár Erzsébeten át Pilinszkyig. Az udvarias csevejt megtörve a hetyke és pimasz ifjonc nem hagyja ki a poént és feláll:
-          Jók ezek a képek, szépek, de ez így nem egyenlő pályás verseny. Mert például hogy tud egy magamfajta satnya debreceni egyetemista eljutni Schaár Erzsébethez, pedig lehet, hogy ott én is tudnék hasonló jó képeket csinálni…
A válasz:
-          Ha vége van, várj meg, megadom a telefonszámom, és megbeszéljük, mikor vigyelek el hozzá.

Ennyi. Ilyen egyszerűen, a fiatalos pimaszágon átnézően és magától értetődően.
És amikor felhívtam, hogy mikor is, akkor még megkérdezte, hogy hol fogsz aludni, mert ez késő estig eltart. Mondtam, hogy fogsi, majd megoldom. Mire Ő: Jó, akkor nálunk alszol.

Mindezt Magyarország egyik vezető „hivatalos” fotóművésze, 1971-ben, egy senki, arrogáns egyetemistának, akit ott látott – hallott először.

Schaár Erzsinél a vacsora persze életre szóló élmény – Vilt Tibor, Körner Éva és mások –, és sok jó fotó kezdete, mert innentől szabad bejárásom volt Schaárhoz. Demeterrel a mai napig tartom a kapcsolatot. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de a múlt héten is.

Persze sokat tanultam Tőle, de olyasmiről, hogy blende, világítás, képkivágás: soha, és a képeimet se nagyon nézegette, javítgatta. Mást tanultam tőle, ami fontosabb: ez a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkról szólt. És hogy mi fontos és mi nem. Meg talán azt, hogy merni kell látni, és merni kell azt megmutatni.

Ma sokszor halljuk a szót, hogy Mentor, és általában üzleti környezetben.
Pedig az igazi mentor az önzetlen, és példa. Demeter nem került be ezzel a tévébe, nem lett celeb, nem lett több hakniszerű megrendelése, és EU támogatás sem kötelezte a fiatalok gyámolítására. De példát adott, és remélem, nem hiába.


[1] Általában is igaz, hogy nem önmagában az objektum a művészi produkció, hanem a kontextus, a gesztus teszi azzá a (sokszor) hétköznapi tárgyat. Ez sokszorosan igaz a fotóművészetre, hiszen a fotós valójában a hétköznapi valósággal dolgozik, azt emeli ki, értelmezi újra.