Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2012. november 30., péntek

Választunk, zsidózunk, és akkor most nem tudom, mi van


Egy nagyon kedves, és általam jócskán nagyra tartott ismerősöm írt egy nagyon kulturált levelet. Hogy nagyon szemléletes és elegáns, ahogy bő két évvel az egykulcsos adórendszer bevezetése után írok arról, hogy ez miért nem eredményez gazdasági növekedést, de neme gondolom-e, (Ő nem fogalmaz így csak én, kényszeredettségemben) hogy valami fontosabb is történt ennek a hétnek az elején. Gondolva ezzel a Gyöngyösi Máté minősített zsidózására és az új választási törvény elfogadására. Azt válaszoltam, hogy igen, tudom, érzem, de erről most nem tudok semmi érvényeset mondani.
No, ezt a „nem tudom”-ot részletezem most. Mert válasz helyett tele vagyok kérdéssel és szomorúsággal. Nem tudom, hogy minek mi a hatása, mi merre visz. Az elhatárolódás, a kiállás, a sárga csillag és közös fellépés erkölcsi értelemben mindenképpen válasz, és JÓ, hogy végre van közös, többpárti =(oldalakon átnyúló) fellépés, de eredményességi értelemben nem tudni, hogy mindennek lesz-e visszatartó, a közgondolkodást normális irányba befolyásoló hatása, vagy csak kinyitja, hivatalossá teszi a frontokat, a háborút. Tanulunk-e ebből a történetből, vagy az őrülteknek ad mindez mintát? Nem tudom. (Hangsúlyozom, a kérdés nem az volt, hogy mit szeretnék.)
Próbálkoztam mindenféle ütős mondatokkal, mint pl.: „Van egy félreértés. Egyesek szerint át kell világítani Gyöngyösi Mártont, hogy jelent-e nemzetbiztonsági kockázatot. Nem. Ő nem nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hanem a nemzet biztonságát kockáztatja. Ez pedig óriási különbség.” Ezek a mondások mély-értelműek, de nem válaszok, és főleg nem megoldások. És az is jó, hogy kedvenc pirézeim is előkerültek, de megint mellékvágány.
Mert végig az zakatol, hogy nem ez a fontos, nem ezeken múlik. Mert persze, Gyöngyösi Márton monnyon le, és ki vele a Parlamentből. Igen! És? Mert a lényeg az „Igény pedig vóna rá…”, mert a nacionalizmus és az erre épülő kirekesztés, cigányozás, zsidózás tömegigény.
A Gyöngyösi Mártonok tehát (elsősorban) nem generálják, hanem meglovagolják a közhangulat hullámait. Nem véletlen (és nem a pillanatnyi indiszpozíció vagy a meglepődés okozta), hogy Németh Zsolt is csak igen mérsékelten határolódgatott el. Mert az antiszemitizmust elítéljük, de az antiszemiták azért inkább ide szavazzanak, mint máshova. Mégegyszer mondom: bár a politika természetesen felelős a közgondolkodás átalakulásáért, elszabadulásáért, de utána már kényszerpályán van: válaszol a szélesebb tömegigényre, de már nem ő alakítja, és főleg: nem uralja.
És itt függ össze Gyöngyösi Márton, a választási törvény és az én „nemtudom”-om. Mert a választási törvény üzenete egyszerű: a FIDESZ és Jobbik által megosztott jobboldal a többiek teljes és egységes összefogásával váltható le, de így (és csakis így) leváltható. Mármint a jelenlegi kormány az ami leváltható, de nem a „nép”, vagyis az a jelentős – és sze. e. az utcára vihető – tömeg, amelyik ezeknek az ordas eszméknek a hátországát adja.
A választási törvény sajátossága miatt simán lehet úgy kétharmadot szerezni, hogy amögött nincs társadalmi többség. És hiába lesz a jogi/alkotmányos legitimáció, ha nincs meg a társadalmi kétharmad, és mint tudjuk: a haza nem lehet ellenzékben… (És óriási politikai hiba a békemenet többszázezres tömegét le-bérmasírozózni.) Innentől nem tudom, mi van, és ezt még senki nem gondolta végig. Mert ne legyen kétség: egy ilyen szituációban az alakzatban menetelők, a bé-közepesek és a békemenet békései könnyen egymásra tolhatók. De hogy hogyan lehet ezt megakadályozni, az elszabadult indulatok szellemét palackba tuszkolni, azt nem tudom.
Hát ezért nem tudok erről semmi érvényeset mondani.

2012. november 27., kedd

Alapfokú közgazdasági lecke, nemcsak fül-orr-gégészeknek



1992, Parlament, MDF frakciógyűlés, valamikor a költségvetési vita kezdetén. Tudni kell még, hogy az MDF választási szövetségben indult a Vállalkozók Pártjával, és – a csokornyakkendős Palotáson kívül – köztünk ült a debreceni Fejes Attila alelnök is.
 
Antall József megkérdezte Fejes Attilát (Palotás nem volt jelen), hogy a vállalkozóknak mégis, van-e valami kérése, érdeke, amit szeretnének a következő évi költségvetésben, adórendszerben érvényesíteni. Mert ha olyan, hogy nem fáj, akkor hátha… A Vállalkozók Párja nevében a következő volt a válasz: „Az alacsony nyugdíjakhoz kérünk X ezer forint kiegészítést”. Ennyi. Nemigazán értettem. Mi van?! Most akkor a vállalkozók pártjában ül, vagy a nyugdíjasokéban? Vagy jövőre nyugdíjba megy, és arra gyúr? Szóval totál káosz.
Attila – mint debreceni – mellettem ült a T. Házban, úgyhogy meg is kérdeztem. Elmondta: hiába kapok adókedvezményt, járulékcsökkentést, ha nincs megrendelőm, bevételem, vásárlóm. Üres a bolt, áll a műhely. És nekünk, magyar kisvállalkozóknak a kisnyugdíjas, a nagycsaládos, a helyben lakó az igazi kuncsaft. Ő az, aki nem dobja ki a porszívót, hanem megjavíttatja, ő az, aki nem a Metro-ba megy nagybevásárlásra, hanem félkilónként, literenként szalad le a sarki boltba kenyérért, tejért. Ha én a vállalkozókat akarom képviselni, akkor fizetőképes keresletet kell generálnom. És lehetőleg a szegényebbek között, mert ők sokan vannak, és helyi vállalkozásoktól vásárolnak.
Ez akkor egy igazi „AHA” élmény volt, és akkor sok mindent megértettem.

Hátha elolvassa ezt valaki Matolcsy környékén is, ott is elférne egy „aha!”.

És mielőtt bárki félreértene: Én sem a nyugdíjasok mellett lobbizok. De gazdasági növekedés, munkahely, a FIDESZ által is támogatott "helyi gazdaság" nem az egykulcsos adóból, a gazdagok még-gazdagabbá tételéből lesz, hanem ehhez az "embereknél" kell forintokat hagyni...

2012. november 21., szerda

Elempé sirató



Azt gondolom, hogy sokan voltunk, akik szimpátiával fogadták az LMP színrelépését. Mert aki kicsit is tovább lát az orránál, az tudja, hogy a jövő nem működik a zöld szemlélet erősödése nélkül, és egyáltalán: szükség volt/van/lenne a politikai közélet megújítására. Új arcok, új gondolatok, új cselekvési terek és módok kellenek.
Az elmúlt két év vélhetően többünkben némi (túlélhető) csalódást hozott: kiderült, hogy a jelen parlamenti - közéleti – politikai kultúrában nem lehet (érdemben) más a politika, vagy ha igen, akkor pár láncolós-cédulaeregetős gesztus szintjéig. De a „sok disznó ludat győz” miatt méltánytalan a libát hibáztatni.
Ebbe a fékezett habzású pártéletbe jött be a Bajnaival való együttműködés kérdése és elutasítása. A kérdés persze nem a csatlakozás vagy nem-csatlakozás, hanem, hogy mi is az LMP. Ha jól értem Vágó Gábor és Schiffer András nyilatkozatait, Ők (és az együttműködést elutasítók) az LMP-t egy potenciális váltópártnak tételezik, amely – elsősorban a ma még pártot nem választók megszólításával – önálló erőként (vagy centrumként) alkalmas a jelenlegi kormány leváltására.
Ez tévedés. Taktikailag is, de elvileg is. Mert az LMP már „itt van”, akit meg tudott szólítani, azt megszólította. Persze ez pár százalékkal még növelhető, de ennyi. Tömegeket mobilizálni, bevonni csak új személy, új gondolat, új arc, vagy létező erő és infrastruktúra képes. Az LMP nincs ezen a listán.

De a zavar nagyobb. Az LMP per definicionem sem lehet váltópárt. Ennek az állítása, megcélzása identitás-zavar. Egy öko-párt ma mindenütt – akár a liberálisok – „kovász párt”, amelyik hatása lényegesen nagyobb a tényleges (alacsony…) mandátum-számnál, és sarkos, korszerű – de a kimondás pillanatában nem mindig népszerű – gondolatokat fogalmaznak meg. Okosak, látványosak, hasznosak, de semmiképpen sem néppárt. Azt pedig tudjuk, látjuk, hogy váltópárt, középpárt pedig csak néppárt lehet.
Kár, mert nagy szükség lenne az „eredeti” LMP-re. De ha identitásukat vesztik és kilépnek az eredeti szerepből, akkor szét fognak porladni. A hagyományos politika (ami sajnos nem lehet más) pályáján a régi, „nehézsúlyú” versenyzők ugyanis lemossák Őket. Nagy kár lenne értük.

2012. november 12., hétfő

Az üzleti biztosítások hálójában a magyar egészségügy?



Hát ezt a bejegyzést biztosan nem fogják annyit olvasni, mint a szegény Szita Bencéről, vagy Janics Natasáról szólót, pedig több köze van mindennapi életünkhöz, jobban a saját bőrünkre megy. (A bulváros címadás is csak egy szerény próbálkozás a „hátha…” érdekében.)
Elöljáróban: Magyarország egészségügyi ellátása vagy ötven éve arra épült, hogy az állam „ingyen” mindenkinek biztosítja az elérhető ellátások igénybevételét, és ha valaki valami személyességet, külön elbánást, soronkívüliséget (vagy csak visszaköszönést) akar, akkor azt megveszi hálapénzért.
Ennek van/lesz vége. Egyrészt, mert a demográfiai folyamatok és gyógyítási lehetőségek fejlődése miatt egyre nyilvánvalóbb, hogy az állam elvben sem tudja technológiakövetően mindenki ellátását finanszírozni (vigyázat, ez nem magyar specifikum, hanem világjelenség), másrészt különböző okok miatt – ebben az orvoshiány és a korrupciós lehetőségek csökkenéséig sok minden benne van – ma már hálapénzért sem kapjuk meg, amit szeretnénk. Ami bizonyos: nem jól van ez így, hogy Magyarországon – ellentétben a „normálisabb” országokkal – az igény szerinti ellátást hiteles információk, fogyasztóvédelem, és kockázatkezelés nélkül vásároljuk meg. Ezt a tényt mindenki másként fogalmazza meg, de húsz év óta mondja, és gyakorlatilag hiába. A vágyott „tiszta rendszerhez” (kiegészítő biztosításért legálisan és számonkérhetően veszem meg, amit szeretnék) csupán két dolog hiányzott: a látható, minősített, hiteles kínálat (azaz piaci szolgáltatók), és a szervezett, fogyasztóvédelmet is nyújtó kereslet (azaz a kiegészítő biztosítások). És a közgazdasági álmoskönyvek szerint azokon a piacokon, ahol se kínálat, se kereslet, a pezsgés is csak fékezett habzású.

Valami élénkülni, mozdulni készül, és ez a bejegyzés ezt elemzi. Amikor a múlt év végén egy éjszakai módosító-dömpingben bekerült az adótörvények közé az a módosítás, ami az adó és járulékmentesen adható körbe sorolta a munkáltató által vásárolt „betegségbiztosítást”, még nem tudtuk, hogy mi van emögött: egy önálló kósza ötlet, egy sikeres lobbi, vagy ez egy tudatos (de titkolt) rendszerértékű átalakítás csendes nyitánya. Az elmúlt év nem sok kapaszkodót adott: a törvénymódosításhoz nem született semmilyen végrehajtási rendelet, az egészségügyi tárca elegáns távolságtartással kezelte a kérdést (a napi bonmot: „a módosítás csak egy szócska, de a kérdés, hogy mit szól ehhez Szócska). Közben megjelent egy NAV állásfoglalás, ami tartalmilag legalább orientáló, de egy év alatt ennyi történt. És most, a jövő évi adótörvények kapcsán Papcsák képviselő úr benyújtott egy javaslatot, amely szerint az Önkéntes Egészségpénztárak befizetéséből üzleti betegségbiztosítás is vásárolható.
Mit jelent mindez, milyen következtetések vonhatók le?
Az első, hogy Papcsák úr nem egy magányos egészségpolitikus, hanem a FIDESZ felsőbb köreihez tartozó politikus, tehát várhatóan kormányzati akarat van a dolog mögött. Ebből következik, hogy a tavalyi javaslat nem kósza ötlet volt, hanem nyitány. Tartalmilag nézve: a javaslat első ránézésre értelmetlen, hiszen minek adókedvezménnyel venni olyan dolgot, ami adómentesen is vehető? Ez nem így van. A lényeg: a tavalyi módosítás a munkáltató által vásárolt betegségbiztosítást tette adómentessé, és hogy ilyet ki kap és ki nem: az munkáltatói döntés. És biztosítást a cégek általában nem a titkárnőknek, „a dolgozóknak” vásárolnak, hanem bónuszként vagy prémiumként egy vezetői körnek. tehát egyáltalán nem munkavállalói döntés, hogy valaki vásárol-e így (adómentesen) egészségbiztosítást. A cafetéria viszont mindenkinek – vezérigazgatótól takarítónőig – egyformán jár (vagy nem jár…), innentől munkavállalói döntés, hogy ki mit vásárol belőle. Az egészségpénztár része a cafetériának, ezért a munkavállaló számára nem úgy merül fel a kérdés, hogy adómentesen vagy csak adókedvezménnyel vásároljon, hanem hogy a nettó béréből mindenféle kedvezmény nélkül kell-e megvennie, vagy az adókedvezménnyel támogatott egészségpénztári befizetésből vásárolja-e meg ugyanazt.
Akkor ez most jó-e ez nekünk vagy nem, avagy már megint a bankok, biztosítók lobbija győzött?
A válasz nem igen-nem típusú, hanem „attól függ” jellegű. Hogy személy szerint mit érdemes választani, ahhoz tisztázni kell ez önkéntes egészségpénztárak és az üzleti egészségbiztosítások közötti különbségeket. A legfontosabb: a pénztár az egy egyéni előtakarékosság, saját számlával, az egészségbiztosítás pedig biztosítás, ami a véletlenszerűen bekövetkező kockázatok kezelésére szerveződött kockázatközösség. A pénztárnál tehát a befizetésem az enyém, más ahhoz nem fér hozzá, de nagy baj esetén sem költhetünk többet, mint amit összespóroltunk. A biztosítás meg egy fordított szerencsejáték: mindenki fizet valamit, és a bajbajutott viszi el a pénzt. A végkövetkeztetés: akinek tehát előrelátható „tervezhető” kiadásai vannak, az jobban teszi, ha a pénztárnál marad, aki viszont a váratlanul bekövetkező nagy kockázatok ellen keres védelmet, az vegyen biztosítást.
Azt is tudnunk kell, hogy az egészségpénztári befizetések nagyobbik része ma patikában landol, és viszonylag kisebb hányaduk kerül egészségügyi szolgáltatókhoz. A javaslat tehát alkalmas arra, hogy a befizetések egy részét az egészségbiztosításokon keresztül a komolyabb egészségügyi szolgáltatások felé terelje. A krónikus betegségekben szenvedők biztonságát ugyanakkor – ellentétben a javaslat indokolásával – nem ez növeli: a tervezhető kiadások esetében az egészségpénztár ad nagyobb védelmet.

A Papcsák képviselő által jegyzett módosítás tehát vélhetően egy kormányzati építkezés eleme, ami jó. De két kérdést még nyitva hagy: ez az éledő finanszírozási kereslet milyen kínálatot talál, és főleg: hogy hat ez az egészségügyre, az igénybevételi lehetőségekre. A kínálat fejlődő, de ma még rejtőzködő és egyenetlen minőségű, és elsősorban a  magánszférában található. Gomba módra szaporodnak a modern „Clinic”-ek, de a kifestett előszobájú rendelőcskék is, és még senki nem tudja, ki mit nyújt és milyen színvonalon. A rendszer, az esélyegyenlőség, az egészségügy sokat emlegetett „kettészakadása” szempontjából az a fontos, hogy megtalálják-e annak a lehetőségét, hogy az üzleti egészségbiztosítások a befizetések egy részét a közszolgáltatásokat támogatóan költhessék el. Ez komoly szabályozási munkát igényel a szaktárcától. Egyrészt meg kell teremteni, életszerűvé kell tenni a beteg választása alapján – nem kötelezően – fizetett kiegészítő díjak rendszerét (pl.: eltérés az ellátási kötelezettségtől, a kezelőorvos megválasztása, eltérő anyag- vagy eszköz-minőség), másrészt a várólistás területeken központilag kell intézményre bontva meghatározni a havi kvótákat, és lehetővé kell tenni, hogy e felett az intézmények (vagy a kapacitásukat bérlő, az ott dolgozók jövedelmét növelő vállalkozások) piaci körülmények között vállalhassanak többletszolgáltatást. Tudjuk a régi elvet: pénzért előre állni az ingyenes sorban soha, de átállni egy rövidebb, fizetős sorba, azt igen!



2012. november 5., hétfő

Bitóra, vagy az első fára felsőmocsoládi kisfiú gyilkosait?



Magyarország egyik legembertelenebb bűncselekménye történt: egy nő pártízezer forintért fel tudott bérelni két hajléktalant, akik előre megtervezetten AGYONVERTÉK és elásták a 11 éves gyereket. Erre tényleg nincs szó, csak a döbbenet, majd a felháborodottság. És persze jön a kórus: Feszítsd meg, vissza a halálbüntetést.
Ami biztos: ez nem jól van így, mindez nagyom mesze (és egyre messzebb) van attól, amit valami értékrendnek, normalitásnak hívunk. De a kérdés, az kettős. Mert más a helyzet a „felbujtóval” (az öletővel) és más a gyilkosokkal, az ölőkkel. Az elsőt nem értem. A nő vélhetően a normalitások világában élt, NAV alkalmazottként dolgozott, és mégis képes erre. Ezt nem tudom értelmezni, feldolgozni, így elemezni sem. Egy Facebook kommentoló (amúgy ismert/hírhedt blogger) szerint ez az egész agytörzsi cselekedet (csak mintha valami történelem, evolúció mittudomén, ennek a gátlásáról szólt volna).
De a „feszítsd meg!” nem a nőnek, hanem a gyilkosoknak szól. Amit tudni kell: van a fizikai létezésnek és a reménytelenségnek olyan szintje, amitől egyesek annyira szétesnek, lemondanak emberi mivoltukról, hogy bármire képesek. Nincs az emberi élet szentsége, nincs a gyermek, mint tisztaság és jövő tisztelete, mert nincs semmi, csak a legdurvább túlélésért folytatott harc, és főleg remény/jövő nélküliség. Ezek nem maffiózók, mindre elszánt profi bérgyilkosok, hanem szétesett, elkeseredett embermaradványok. A mai falat kenyér, a mai kanna bor. Ennyi az élet. Írtam már egyszer erről a csepeli hajléktalan gyilkosságok kapcsán, de reménytelenül és visszhangtalanul. Hogy ki lesz ma hajléktalan, az vakszerencse kérdése is, mint ahogy az is, hogy mivé porlad a személyisége. Igen tudom, hogy a gyilkos börtönviselt, visszaeső. De a börtön nem véd sem a mentális, sem a szociális széteséstől.
A lényeg: ezeknél a véglényeknél a halálbüntetés nem visszatartó erő. Nemcsak a más élete nem érték, de a saját sem. A halálbüntetés itt csak a mi „jóérzésünket” segíti (felkötötték végre azt a szemét állatot).

Mielőtt bárki félreértene: egyáltalán nem védem, mentegetem ezt a két brutális gyilkost. Sőt. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ha az a cél, hogy a mi gyerekünk (feleségünk, anyánk stb.) ne járhasson így, akkor ahhoz nem a halálbüntetést kell visszaállítani, hanem valami normálisabb, koherensebb ország kell. A gettósított, reménytelen szegénységgel kell valamit kezdeni, mert különben martad az egymás kölcsönös kiirtása. A „kaparj kurta”, a „magának kereste”, a „ha dolgozna, nem élne így” ezen egyáltalán nem segít. 1993 óta írom, iskolában tanítom, hogy a szolidaritás nem (csak) alapvető emberi érték, nemeslelkűség, vagy jótétemény, hanem az elit önvédelme. Mert különben hozzá fogunk az ilyen hírekhez is szokni, mint ahogy már ingerküszöb alatti, hogy „éhenhalt”, „megfagyott” meg ilyen apróságok.