Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2012. december 15., szombat

Oktatás és életesély, Parragh Úrnak szeretettel



A felsőoktatási keretszámok durva csökkentése kapcsán nekem olcsó poén lenne a népszavazásra és az Orbán nyilatkozatokra hivatkozni. Azt is sokan el fogják mondani, hogy mindez gettósít – mobilitást zár: csak a gazdag gyereke előtt lesz nyitva a jövedelmező „elit” pálya, a szegény meg maradjon buta és szegény (=szakmunkás/betanított munkás), vagy mobilitási lehetőségek számukra csak a janicsár ágon… 
Elő fog kerülni az is, hogy ha egy ország nyersanyagokban, energiában nem túl gazdag – és ráadásul tudósaira, szürkeállományára[1] büszke –, akkor számára az egyetlen reális út a „tudás alapú társadalom”. Hagyjuk meg ezeket a politikai publicistáknak, Gírószászozásostól.

Engem az egészség-hatások érdekelnek. És szigorúan a tényállítások szintjén.

1.-es tényállítás: Magyarország lakosságának egészségi állapota kifejezetten rossz. 
Alacsony a születéskor várható átlagos élettartam, magas az időelőtti halálozások száma és aránya. A WHO Eur régiójában (ide tartoznak a volt szovjet tagállamok is!) Magyarország a maga 74,45 évével nemcsak az EU átlaga (79,98), vagy régi tagállamok (81,12 év) átlaga alatt van, de elmaradunk a velünk együtt, vagy azóta csatlakozók átlagától (75,62 év) is. A tornasorban mögöttünk zömmel csak volt szovjet tagállamok vannak. (Forrás: WHO HFA adatbázis, 2012 augusztusi változat, az utolsó elérhető adat alapján)
 2.-es tényállítás: Magyarország lakosságának egészségi állapota rosszabb, mint ami az ország gazdasági – kulturális fejlődéséből következne.
Az tekinthető akár csupán érdekességnek, hogy Albánia polgárainak születéskor várható átlagos élettartama majd’ két évvel (1,79 év) magasabb, mint honfitársainké, de az alábbi ábra egyértelmű összefüggéseket mutat: a születéskor várható átlagos élettartam arányos az ország gazdagságával, de vannak országok, amelyek az így kijelölt hely felett, és vannak, amelyek alatta teljesítenek.
Az átlagot, az összefüggést a trendvonal mutatja. A vonal feletti országok lakosai a gazdasági lehetőségekből fakadó determinációnál tovább élnek, míg egyes országok –így Magyarország is – a trendvonal alatt vannak, azaz a polgárok életesélye rosszabb, mint amit statisztikusan a gazdaság determinál. Ez az ábra igazolja azt az állítást, hogy Magyarország lakosságának életesélye rosszabb, mint ami az ország gazdasági – kulturális fejlődéséből következne.


A gazdasági determináció az országon belüli különbségekre is igaz: a következő ábra jól mutatja, hogy a munkanélküliség (ami az életesélyeket és a jövedelmeket egyaránt jellemzi) milyen szorosan függ össze a születéskor várható átlagos élettartammal, illetve a betegségek miatt elveszett életévekkel.



3. tényállítás: A lakosság egyes csoportjainak életesélye szorosan összefügg az iskolázottsággal
Az állítást már részben átvezette az előző ábra: hiába lehet Dunát rekeszteni a romkocsmákban merengő kiképzett média-munkásokkal vagy egy társadalmi kérdésekre érzéketlen korban képződött szociológusokkal, a (bármilyen szakon szerzett) tudás mint olyan (azaz a tanulás képességének megszerzése) mégiscsak nagyobb adaptáció-készséget ad, ezáltal jobb a munkaerő-piaci esély is. Nem vitatható, hogy torz a képzési struktúra, nem felel meg a munkaerő-piaci szükségleteknek, és az is igaz, hogy az utóbbi évek mennyiségi irányba vitték el a képzést, és sajnos sokszor a minőség rovására, úgy az input, mint a képzési oldalon. Tény. De olyan mértékben változó világban élünk, amikor nem lehet a „munkaerőpiac szükségletének” megfelelő végzetteket "termelni", hanem a folyamatos tanulás, változás képességét kell megszerezni. Ennek meg mégis az iskola az egyik legjobb helye.
A fenti okoskodást az élet jól igazolja. Akár az egészség önértékelés szerinti minőségét, akár az egyes betegségekben vizsgált halálozásokat nézzük, az összefüggés egyértelmű. Az okok összetettek, az elérhető magasabb jövedelem, a probléma-kezelőképesség, a jobb érdekérvényesítési lehetőség és a kisebb munkahelyi ártalom egyaránt szerepet játszik, de a tény az szembetűnő.
Tehát amikor 15 évre csökkentjük a tankötelességet és szűkítjük a felsőoktatásban résztvevők számát, akkor ezekre is tessenek gondolni.


[1] Bár ma már inkább a szürkemarhákra, mint a szürkeállományra…

2012. december 10., hétfő

A tandíj fogalma




Elég régóta foglalkozok különböző szakmai fogalmak meghatározásával. Már 1992 körül volt egy egészségpolitika fogalommagyarázat-rovatom egy szakfolyóiratban az "Ami a Brencsánból kimaradt" címmel, és az ESKI egyik legnépszerűbb terméke az Egészségpolitikai fogalomtár volt. Mindezek alapján feljogosítva érzem magam a”tandíj” fogalmának meghatározására.


Tandíj:  
olyan hallgatói díjfizetési kötelezettség, amelynek elmulasztása az oktatásból való kizárást, illetve a hallgatott tárgy elismerését célzó vizsga letételének lehetetlenségét okozza.



A tandíj lehet:

  • teljes térítés (az oktatás teljes költségének megtérítése, legyen szó önköltségről, vagy piaci árról) és lehet
  • részleges térítés, amikor a hallgató a képzés költségének csak egy részét fizeti meg. Ennek elnevezése koronként és kormányonként igen változatos lehet (pl.: tandíj, részleges térítés, hallgatói önrészfizetési kötelezettség, képzési hozzájárulás, részhozzáárulás, részösztöndíj, stb.).

Az elnevezések eufemizmus-foka és nyelvi leleménye nem változtat a tandíj közgazdasági tartalmán és annak szociológiai polarizáció-növelő és mobilitás-csökkentő hatásán.

A tandíj fogalmi meghatározása tekintetében lényegtelen annak forrása: mindegy, hogy a fedezet megtakarítás, hallgatói munkajövedelem, családi támogatás vagy diákhitel.

2012. november 30., péntek

Választunk, zsidózunk, és akkor most nem tudom, mi van


Egy nagyon kedves, és általam jócskán nagyra tartott ismerősöm írt egy nagyon kulturált levelet. Hogy nagyon szemléletes és elegáns, ahogy bő két évvel az egykulcsos adórendszer bevezetése után írok arról, hogy ez miért nem eredményez gazdasági növekedést, de neme gondolom-e, (Ő nem fogalmaz így csak én, kényszeredettségemben) hogy valami fontosabb is történt ennek a hétnek az elején. Gondolva ezzel a Gyöngyösi Máté minősített zsidózására és az új választási törvény elfogadására. Azt válaszoltam, hogy igen, tudom, érzem, de erről most nem tudok semmi érvényeset mondani.
No, ezt a „nem tudom”-ot részletezem most. Mert válasz helyett tele vagyok kérdéssel és szomorúsággal. Nem tudom, hogy minek mi a hatása, mi merre visz. Az elhatárolódás, a kiállás, a sárga csillag és közös fellépés erkölcsi értelemben mindenképpen válasz, és JÓ, hogy végre van közös, többpárti =(oldalakon átnyúló) fellépés, de eredményességi értelemben nem tudni, hogy mindennek lesz-e visszatartó, a közgondolkodást normális irányba befolyásoló hatása, vagy csak kinyitja, hivatalossá teszi a frontokat, a háborút. Tanulunk-e ebből a történetből, vagy az őrülteknek ad mindez mintát? Nem tudom. (Hangsúlyozom, a kérdés nem az volt, hogy mit szeretnék.)
Próbálkoztam mindenféle ütős mondatokkal, mint pl.: „Van egy félreértés. Egyesek szerint át kell világítani Gyöngyösi Mártont, hogy jelent-e nemzetbiztonsági kockázatot. Nem. Ő nem nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hanem a nemzet biztonságát kockáztatja. Ez pedig óriási különbség.” Ezek a mondások mély-értelműek, de nem válaszok, és főleg nem megoldások. És az is jó, hogy kedvenc pirézeim is előkerültek, de megint mellékvágány.
Mert végig az zakatol, hogy nem ez a fontos, nem ezeken múlik. Mert persze, Gyöngyösi Márton monnyon le, és ki vele a Parlamentből. Igen! És? Mert a lényeg az „Igény pedig vóna rá…”, mert a nacionalizmus és az erre épülő kirekesztés, cigányozás, zsidózás tömegigény.
A Gyöngyösi Mártonok tehát (elsősorban) nem generálják, hanem meglovagolják a közhangulat hullámait. Nem véletlen (és nem a pillanatnyi indiszpozíció vagy a meglepődés okozta), hogy Németh Zsolt is csak igen mérsékelten határolódgatott el. Mert az antiszemitizmust elítéljük, de az antiszemiták azért inkább ide szavazzanak, mint máshova. Mégegyszer mondom: bár a politika természetesen felelős a közgondolkodás átalakulásáért, elszabadulásáért, de utána már kényszerpályán van: válaszol a szélesebb tömegigényre, de már nem ő alakítja, és főleg: nem uralja.
És itt függ össze Gyöngyösi Márton, a választási törvény és az én „nemtudom”-om. Mert a választási törvény üzenete egyszerű: a FIDESZ és Jobbik által megosztott jobboldal a többiek teljes és egységes összefogásával váltható le, de így (és csakis így) leváltható. Mármint a jelenlegi kormány az ami leváltható, de nem a „nép”, vagyis az a jelentős – és sze. e. az utcára vihető – tömeg, amelyik ezeknek az ordas eszméknek a hátországát adja.
A választási törvény sajátossága miatt simán lehet úgy kétharmadot szerezni, hogy amögött nincs társadalmi többség. És hiába lesz a jogi/alkotmányos legitimáció, ha nincs meg a társadalmi kétharmad, és mint tudjuk: a haza nem lehet ellenzékben… (És óriási politikai hiba a békemenet többszázezres tömegét le-bérmasírozózni.) Innentől nem tudom, mi van, és ezt még senki nem gondolta végig. Mert ne legyen kétség: egy ilyen szituációban az alakzatban menetelők, a bé-közepesek és a békemenet békései könnyen egymásra tolhatók. De hogy hogyan lehet ezt megakadályozni, az elszabadult indulatok szellemét palackba tuszkolni, azt nem tudom.
Hát ezért nem tudok erről semmi érvényeset mondani.

2012. november 27., kedd

Alapfokú közgazdasági lecke, nemcsak fül-orr-gégészeknek



1992, Parlament, MDF frakciógyűlés, valamikor a költségvetési vita kezdetén. Tudni kell még, hogy az MDF választási szövetségben indult a Vállalkozók Pártjával, és – a csokornyakkendős Palotáson kívül – köztünk ült a debreceni Fejes Attila alelnök is.
 
Antall József megkérdezte Fejes Attilát (Palotás nem volt jelen), hogy a vállalkozóknak mégis, van-e valami kérése, érdeke, amit szeretnének a következő évi költségvetésben, adórendszerben érvényesíteni. Mert ha olyan, hogy nem fáj, akkor hátha… A Vállalkozók Párja nevében a következő volt a válasz: „Az alacsony nyugdíjakhoz kérünk X ezer forint kiegészítést”. Ennyi. Nemigazán értettem. Mi van?! Most akkor a vállalkozók pártjában ül, vagy a nyugdíjasokéban? Vagy jövőre nyugdíjba megy, és arra gyúr? Szóval totál káosz.
Attila – mint debreceni – mellettem ült a T. Házban, úgyhogy meg is kérdeztem. Elmondta: hiába kapok adókedvezményt, járulékcsökkentést, ha nincs megrendelőm, bevételem, vásárlóm. Üres a bolt, áll a műhely. És nekünk, magyar kisvállalkozóknak a kisnyugdíjas, a nagycsaládos, a helyben lakó az igazi kuncsaft. Ő az, aki nem dobja ki a porszívót, hanem megjavíttatja, ő az, aki nem a Metro-ba megy nagybevásárlásra, hanem félkilónként, literenként szalad le a sarki boltba kenyérért, tejért. Ha én a vállalkozókat akarom képviselni, akkor fizetőképes keresletet kell generálnom. És lehetőleg a szegényebbek között, mert ők sokan vannak, és helyi vállalkozásoktól vásárolnak.
Ez akkor egy igazi „AHA” élmény volt, és akkor sok mindent megértettem.

Hátha elolvassa ezt valaki Matolcsy környékén is, ott is elférne egy „aha!”.

És mielőtt bárki félreértene: Én sem a nyugdíjasok mellett lobbizok. De gazdasági növekedés, munkahely, a FIDESZ által is támogatott "helyi gazdaság" nem az egykulcsos adóból, a gazdagok még-gazdagabbá tételéből lesz, hanem ehhez az "embereknél" kell forintokat hagyni...

2012. november 21., szerda

Elempé sirató



Azt gondolom, hogy sokan voltunk, akik szimpátiával fogadták az LMP színrelépését. Mert aki kicsit is tovább lát az orránál, az tudja, hogy a jövő nem működik a zöld szemlélet erősödése nélkül, és egyáltalán: szükség volt/van/lenne a politikai közélet megújítására. Új arcok, új gondolatok, új cselekvési terek és módok kellenek.
Az elmúlt két év vélhetően többünkben némi (túlélhető) csalódást hozott: kiderült, hogy a jelen parlamenti - közéleti – politikai kultúrában nem lehet (érdemben) más a politika, vagy ha igen, akkor pár láncolós-cédulaeregetős gesztus szintjéig. De a „sok disznó ludat győz” miatt méltánytalan a libát hibáztatni.
Ebbe a fékezett habzású pártéletbe jött be a Bajnaival való együttműködés kérdése és elutasítása. A kérdés persze nem a csatlakozás vagy nem-csatlakozás, hanem, hogy mi is az LMP. Ha jól értem Vágó Gábor és Schiffer András nyilatkozatait, Ők (és az együttműködést elutasítók) az LMP-t egy potenciális váltópártnak tételezik, amely – elsősorban a ma még pártot nem választók megszólításával – önálló erőként (vagy centrumként) alkalmas a jelenlegi kormány leváltására.
Ez tévedés. Taktikailag is, de elvileg is. Mert az LMP már „itt van”, akit meg tudott szólítani, azt megszólította. Persze ez pár százalékkal még növelhető, de ennyi. Tömegeket mobilizálni, bevonni csak új személy, új gondolat, új arc, vagy létező erő és infrastruktúra képes. Az LMP nincs ezen a listán.

De a zavar nagyobb. Az LMP per definicionem sem lehet váltópárt. Ennek az állítása, megcélzása identitás-zavar. Egy öko-párt ma mindenütt – akár a liberálisok – „kovász párt”, amelyik hatása lényegesen nagyobb a tényleges (alacsony…) mandátum-számnál, és sarkos, korszerű – de a kimondás pillanatában nem mindig népszerű – gondolatokat fogalmaznak meg. Okosak, látványosak, hasznosak, de semmiképpen sem néppárt. Azt pedig tudjuk, látjuk, hogy váltópárt, középpárt pedig csak néppárt lehet.
Kár, mert nagy szükség lenne az „eredeti” LMP-re. De ha identitásukat vesztik és kilépnek az eredeti szerepből, akkor szét fognak porladni. A hagyományos politika (ami sajnos nem lehet más) pályáján a régi, „nehézsúlyú” versenyzők ugyanis lemossák Őket. Nagy kár lenne értük.

2012. november 12., hétfő

Az üzleti biztosítások hálójában a magyar egészségügy?



Hát ezt a bejegyzést biztosan nem fogják annyit olvasni, mint a szegény Szita Bencéről, vagy Janics Natasáról szólót, pedig több köze van mindennapi életünkhöz, jobban a saját bőrünkre megy. (A bulváros címadás is csak egy szerény próbálkozás a „hátha…” érdekében.)
Elöljáróban: Magyarország egészségügyi ellátása vagy ötven éve arra épült, hogy az állam „ingyen” mindenkinek biztosítja az elérhető ellátások igénybevételét, és ha valaki valami személyességet, külön elbánást, soronkívüliséget (vagy csak visszaköszönést) akar, akkor azt megveszi hálapénzért.
Ennek van/lesz vége. Egyrészt, mert a demográfiai folyamatok és gyógyítási lehetőségek fejlődése miatt egyre nyilvánvalóbb, hogy az állam elvben sem tudja technológiakövetően mindenki ellátását finanszírozni (vigyázat, ez nem magyar specifikum, hanem világjelenség), másrészt különböző okok miatt – ebben az orvoshiány és a korrupciós lehetőségek csökkenéséig sok minden benne van – ma már hálapénzért sem kapjuk meg, amit szeretnénk. Ami bizonyos: nem jól van ez így, hogy Magyarországon – ellentétben a „normálisabb” országokkal – az igény szerinti ellátást hiteles információk, fogyasztóvédelem, és kockázatkezelés nélkül vásároljuk meg. Ezt a tényt mindenki másként fogalmazza meg, de húsz év óta mondja, és gyakorlatilag hiába. A vágyott „tiszta rendszerhez” (kiegészítő biztosításért legálisan és számonkérhetően veszem meg, amit szeretnék) csupán két dolog hiányzott: a látható, minősített, hiteles kínálat (azaz piaci szolgáltatók), és a szervezett, fogyasztóvédelmet is nyújtó kereslet (azaz a kiegészítő biztosítások). És a közgazdasági álmoskönyvek szerint azokon a piacokon, ahol se kínálat, se kereslet, a pezsgés is csak fékezett habzású.

Valami élénkülni, mozdulni készül, és ez a bejegyzés ezt elemzi. Amikor a múlt év végén egy éjszakai módosító-dömpingben bekerült az adótörvények közé az a módosítás, ami az adó és járulékmentesen adható körbe sorolta a munkáltató által vásárolt „betegségbiztosítást”, még nem tudtuk, hogy mi van emögött: egy önálló kósza ötlet, egy sikeres lobbi, vagy ez egy tudatos (de titkolt) rendszerértékű átalakítás csendes nyitánya. Az elmúlt év nem sok kapaszkodót adott: a törvénymódosításhoz nem született semmilyen végrehajtási rendelet, az egészségügyi tárca elegáns távolságtartással kezelte a kérdést (a napi bonmot: „a módosítás csak egy szócska, de a kérdés, hogy mit szól ehhez Szócska). Közben megjelent egy NAV állásfoglalás, ami tartalmilag legalább orientáló, de egy év alatt ennyi történt. És most, a jövő évi adótörvények kapcsán Papcsák képviselő úr benyújtott egy javaslatot, amely szerint az Önkéntes Egészségpénztárak befizetéséből üzleti betegségbiztosítás is vásárolható.
Mit jelent mindez, milyen következtetések vonhatók le?
Az első, hogy Papcsák úr nem egy magányos egészségpolitikus, hanem a FIDESZ felsőbb köreihez tartozó politikus, tehát várhatóan kormányzati akarat van a dolog mögött. Ebből következik, hogy a tavalyi javaslat nem kósza ötlet volt, hanem nyitány. Tartalmilag nézve: a javaslat első ránézésre értelmetlen, hiszen minek adókedvezménnyel venni olyan dolgot, ami adómentesen is vehető? Ez nem így van. A lényeg: a tavalyi módosítás a munkáltató által vásárolt betegségbiztosítást tette adómentessé, és hogy ilyet ki kap és ki nem: az munkáltatói döntés. És biztosítást a cégek általában nem a titkárnőknek, „a dolgozóknak” vásárolnak, hanem bónuszként vagy prémiumként egy vezetői körnek. tehát egyáltalán nem munkavállalói döntés, hogy valaki vásárol-e így (adómentesen) egészségbiztosítást. A cafetéria viszont mindenkinek – vezérigazgatótól takarítónőig – egyformán jár (vagy nem jár…), innentől munkavállalói döntés, hogy ki mit vásárol belőle. Az egészségpénztár része a cafetériának, ezért a munkavállaló számára nem úgy merül fel a kérdés, hogy adómentesen vagy csak adókedvezménnyel vásároljon, hanem hogy a nettó béréből mindenféle kedvezmény nélkül kell-e megvennie, vagy az adókedvezménnyel támogatott egészségpénztári befizetésből vásárolja-e meg ugyanazt.
Akkor ez most jó-e ez nekünk vagy nem, avagy már megint a bankok, biztosítók lobbija győzött?
A válasz nem igen-nem típusú, hanem „attól függ” jellegű. Hogy személy szerint mit érdemes választani, ahhoz tisztázni kell ez önkéntes egészségpénztárak és az üzleti egészségbiztosítások közötti különbségeket. A legfontosabb: a pénztár az egy egyéni előtakarékosság, saját számlával, az egészségbiztosítás pedig biztosítás, ami a véletlenszerűen bekövetkező kockázatok kezelésére szerveződött kockázatközösség. A pénztárnál tehát a befizetésem az enyém, más ahhoz nem fér hozzá, de nagy baj esetén sem költhetünk többet, mint amit összespóroltunk. A biztosítás meg egy fordított szerencsejáték: mindenki fizet valamit, és a bajbajutott viszi el a pénzt. A végkövetkeztetés: akinek tehát előrelátható „tervezhető” kiadásai vannak, az jobban teszi, ha a pénztárnál marad, aki viszont a váratlanul bekövetkező nagy kockázatok ellen keres védelmet, az vegyen biztosítást.
Azt is tudnunk kell, hogy az egészségpénztári befizetések nagyobbik része ma patikában landol, és viszonylag kisebb hányaduk kerül egészségügyi szolgáltatókhoz. A javaslat tehát alkalmas arra, hogy a befizetések egy részét az egészségbiztosításokon keresztül a komolyabb egészségügyi szolgáltatások felé terelje. A krónikus betegségekben szenvedők biztonságát ugyanakkor – ellentétben a javaslat indokolásával – nem ez növeli: a tervezhető kiadások esetében az egészségpénztár ad nagyobb védelmet.

A Papcsák képviselő által jegyzett módosítás tehát vélhetően egy kormányzati építkezés eleme, ami jó. De két kérdést még nyitva hagy: ez az éledő finanszírozási kereslet milyen kínálatot talál, és főleg: hogy hat ez az egészségügyre, az igénybevételi lehetőségekre. A kínálat fejlődő, de ma még rejtőzködő és egyenetlen minőségű, és elsősorban a  magánszférában található. Gomba módra szaporodnak a modern „Clinic”-ek, de a kifestett előszobájú rendelőcskék is, és még senki nem tudja, ki mit nyújt és milyen színvonalon. A rendszer, az esélyegyenlőség, az egészségügy sokat emlegetett „kettészakadása” szempontjából az a fontos, hogy megtalálják-e annak a lehetőségét, hogy az üzleti egészségbiztosítások a befizetések egy részét a közszolgáltatásokat támogatóan költhessék el. Ez komoly szabályozási munkát igényel a szaktárcától. Egyrészt meg kell teremteni, életszerűvé kell tenni a beteg választása alapján – nem kötelezően – fizetett kiegészítő díjak rendszerét (pl.: eltérés az ellátási kötelezettségtől, a kezelőorvos megválasztása, eltérő anyag- vagy eszköz-minőség), másrészt a várólistás területeken központilag kell intézményre bontva meghatározni a havi kvótákat, és lehetővé kell tenni, hogy e felett az intézmények (vagy a kapacitásukat bérlő, az ott dolgozók jövedelmét növelő vállalkozások) piaci körülmények között vállalhassanak többletszolgáltatást. Tudjuk a régi elvet: pénzért előre állni az ingyenes sorban soha, de átállni egy rövidebb, fizetős sorba, azt igen!



2012. november 5., hétfő

Bitóra, vagy az első fára felsőmocsoládi kisfiú gyilkosait?



Magyarország egyik legembertelenebb bűncselekménye történt: egy nő pártízezer forintért fel tudott bérelni két hajléktalant, akik előre megtervezetten AGYONVERTÉK és elásták a 11 éves gyereket. Erre tényleg nincs szó, csak a döbbenet, majd a felháborodottság. És persze jön a kórus: Feszítsd meg, vissza a halálbüntetést.
Ami biztos: ez nem jól van így, mindez nagyom mesze (és egyre messzebb) van attól, amit valami értékrendnek, normalitásnak hívunk. De a kérdés, az kettős. Mert más a helyzet a „felbujtóval” (az öletővel) és más a gyilkosokkal, az ölőkkel. Az elsőt nem értem. A nő vélhetően a normalitások világában élt, NAV alkalmazottként dolgozott, és képes erre. Ezt nem tudom értelmezni, feldolgozni, így elemezni sem. Egy Facebook kommentoló (amúgy ismert/hírhedt blogger) szerint ez az egész agytörzsi cselekedet (csak mintha valami történelem, evolúció mittudomén, ennek a gátlásáról szólt volna).
De a „feszítsd meg!” nem a nőnek, hanem a gyilkosoknak szól. Amit tudni kell: van a fizikai létezésnek és a reménytelenségnek olyan szintje, amitől egyesek annyira szétesnek, lemondanak emberi mivoltukról, hogy bármire képesek. Nincs az emberi élet szentsége, nincs a gyermek, mint tisztaság és jövő tisztelete, mert nincs semmi, csak a legdurvább túlélésért folytatott harc, és főleg remény/jövő nélküliség. Ezek nem maffiózók, mindre elszánt profi bérgyilkosok, hanem szétesett, elkeseredett embermaradványok. A mai falat kenyér, a mai kanna bor. Ennyi az élet. Írtam már egyszer erről a csepeli hajléktalan gyilkosságok kapcsán, de reménytelenül és visszhangtalanul. Hogy ki lesz ma hajléktalan, az vakszerencse kérdése is, mint ahogy az is, hogy mivé porlad a személyisége. Igen tudom, hogy a gyilkos börtönviselt, visszaeső. De a börtön nem véd sem a mentális, sem a szociális széteséstől.
A lényeg: ezeknél a véglényeknél a halálbüntetés nem visszatartó erő. Nemcsak a más élete nem érték, de a saját sem. A halálbüntetés itt csak a mi „jóérzésünket” segíti (felkötötték végre azt a szemét állatot).

Mielőtt bárki félreértene: egyáltalán nem védem, mentegetem ezt a két brutális gyilkost. Sőt. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ha az a cél, hogy a mi gyerekünk (feleségünk, anyánk stb.) ne járhasson így, akkor ahhoz nem a halálbüntetést kell visszaállítani, hanem valami normálisabb, koherensebb ország kell. A gettósított, reménytelen szegénységgel kell valamit kezdeni, mert különben martad az egymás kölcsönös kiirtása. A „kaparj kurta”, a „magának kereste”, a „ha dolgozna, nem élne így” ezen egyáltalán nem segít. 1993 óta írom, iskolában tanítom, hogy a szolidaritás nem (csak) alapvető emberi érték, nemeslelkűség, vagy jótétemény, hanem az elit önvédelme. Mert különben hozzá fogunk az ilyen hírekhez is szokni, mint ahogy már ingerküszöb alatti, hogy „éhenhalt”, „megfagyott” meg ilyen apróságok.

2012. október 30., kedd

Hova tűnnek a magyar orvosok, és miért?



A csuklózott válasz: külföldre, mert ott megfizetik.
Igen, de azért ez nem ennyire egyszerű. Mert miért is tudnak külföldre menni, miért ilyen kelendőek ott a magyar orvosok? Némi önmérséklet mellett gondoljunk csak bele: életszerű-e az, hogy egy londoni kórházigazgató felesége hajnalban arra ébred, hogy a férje csatakosan hánykolódik az ágyban, és átszellemülten suttogja: „Édes jó Istenem, csak egyszer lenne egy igazi magyar orvosom!” Hát nem. Angliában is azért kell annyira a magyar (szlovák, szerb, lengyel, cseh, román stb.) orvos, mert ott sincs, azaz a fejlett államokban általános orvoshiány van. Tehát nem magyar átok, nem Krahácsot nyomják. (Persze a rosszon lehet még rontani.) A XXI. század Európájában tehát általános az orvoshiány. Miért is? Ebben a bejegyzésben ezeket az okokat szedem sorba.

Az első és a legfontosabb: a szükségletek növekedése. Egyre tovább élünk, egész Európában nő a születéskor várható átlagos élettartam, de ez nem azt jelenti, hogy egyre egészségesebbek is vagyunk és egyre kevesebb gyógyítás kell a világban. Minél tovább élünk, annál többször leszünk betegek, és az élettartam kitolódásával nő a betegséggel élők, a tartós kezelésre szorulók aránya. A diagnosztika és a terápia versenyt fut: új betegségeket „találnak fel”, arra új gyógymódokat kreálnak. És hát a több beteg, több betegség több orvost kíván.
A második: Az egészségügyben a technológiai fejlődés – ellentétben más ágazatokkal – nem vált ki élőmunkát, ellenkezőleg: növeli a szakember-igényt. A klasszikus példa: a kombájn nagy és drága, de azzal, hogy feltalálták, csomó vízhordó, kaszás, kévekötő és egyéb béres munkája vált feleslegessé. Megvan az új gép (az új technológia) és máris tizedannyi ember ellátja. No, az egészségügyben nem így van. Feltalálták a CT-t, de ugyanannyi röntgenes kell, jött az MR és a PET, de ez csak elvitt röntgenest, CT-st, de a felvétel-szám nem lett kevesebb, és akkor még nem is beszéltünk az ultrahangról. Tehát hatalmas fejlődés, új gépek, de a röntgen nem került múzeumba, sőt. És a leletezéshez ugyanúgy orvos kell, itt is ott is, tehát nő a hiány.
A többi ok nem ennyire súlyos, de hozzájárul a hiányhoz. Az ágazati irányítás és az egészségipar számos új területe orvosi képzettségű szakembereket igényel, és a piaci/ipari szektor is lényegesen jobb kereseti lehetőséggel csábítja az orvosokat. Sok jó kollégát vesztettünk el, mert beálltak orvos látogatónak csak azért, mert ott egyből autót raktak a feneke alá. (És persze a nagyobb pénzhez kisebb felelősség, plusz nincs ügyelet, tehát jó ez…) Az EU munkaidő direktíva alapvetően jószándékú: ha egy kamionos nem vezethet 32 órát egyben, akkor egy orvos miért dolgozhat annyit? (24 órás ügyelet, majd másnap a napi munka tovább.) Jogos, de akkor vagy az ügyeletből, vagy a munkából valaki hiányozni fog. Ráadásul nagyon merev a képzés is, ezért az ágazat igen nagy késéssel reagál a munkaerő-piaci változásokra. Az „Anyám, én orvos szeretnék lenni” felkiáltás után minimum 9 év telik el az önálló gyógyításig, és mindegy, hogy valaki előtte nagyrutinú és fiatal orvosokat lemosó tudású intenzíves nővér volt: 6 évig csak iskolapad, se gyógyítás, se fizetés… Így nem könnyű.
A baj tehát nagy. Az alábbi ábra mutatja, hogy mennyire elöregedett az orvos-társadalom, és mennyire hiányzik a fiatal- és középkorú korosztály. (A csíkos oszlop a gyógyításban dolgozó orvosok számát mutatja, a tele kék a „hadra-foghatókét”, azaz a működési engedéllyel rendelkezőkét.) A 30 és 60 év közöttiek számának kb. egyformának kellene lennie, és a piros háromszög mutatja a hiányt.


A helyzet tehát rossz, de egyes szakterületeken (altatóorvos, kórboncnok, röntgenes stb.) viszont katasztrofális. És van még egy dolog, amivel nem nézünk szembe: a jó öreg háziorvosok szó-szerint vétele… Vegyük észre: ma több 60 és 70 év közötti háziorvos dogozik a rendszerben, mint 40 és 50 év közötti. És nincs remény: a 30 és 40 év közöttiek fele annyian vannak, tehát ez csak romlik. Még az a szerencse, hogy az idős Kollégák zöme vállalkozó, így nem kell elmenniük kényszer-nyugdíjba.

A baj tehát nemcsak nagy, hanem kódolt, azaz tartós és növekvő. Ebből következik, hogy ezen nem szabad meglepődni, és bár mindent el kell követni a hiány csökkentésért, de legalább ilyen fontos, hogy meg kell tanulni vele együtt-élni, alkalmazkodási stratégiát kell kidolgozni.
Kétirányú mozgás-teret kell kihasználni: csökkenteni kell a szakember hiányt az egészségügyben (munkaerő-megtartás, visszatérés segítése), és olyan intézkedés-sorozatot, szemlélet- és szerkezeti és működési váltást kell megtervezni, ami csökkenti a szakember igényt, azaz alkalmazkodik a kialakult helyzethez. Mindez nem egy blog kerete, már így is félek, hogy túlszakmáztam. Álljon itt annyi, hogy: pénz nélkül ezt nem lehet megoldani (azaz meg kell fizetni az orvosokat), de aki azt hiszi, hogy ez csak pénzzel megoldható, az legalább akkorát téved. Amúgy meg a megoldási irányokról itt olvashat többet. http://www.kincsesgyula.hu/dokumentumok/HR_2011.pdf. Itt most csak annyit, hogy nem megy komolyabb informatikai támogatás és erőforrás-koncentráció nélkül, de itt az ideje, hogy felülvizsgáljuk a kompetencia-határokat, azaz mi orvosi monopólium, és mi nem.

Erről az picit bővebben és értelmesebben itt lehet  hallani, látni: http://www.youtube.com/watch?v=cDiobWSNQ8Q

2012. október 17., szerda

Köszönjük, Natasa



Janics Natasa. Így hívják. Emlékeim szerint a 7 vezér közül egyiket sem hívták Janicsnak, és vélhetően a jobbikos képviselők kiskorú gyerekei között is kevés a Natasa. Tehát már a név is azt sugallja, hogy nem tőzsgyökeres magyarról van szó, hanem valaki „idegen” választotta hazájának Magyarországot. Igen: apja horvát, anyja szerb, férje bolgár.
Natasa tehát semmiképpen sem vádolható „vérének”, őseinek, nemzetének elárulásával. Tudjuk, hogy a világ élsportjában az állampolgárság ugyanúgy áru, mint ahogy adott esetben praktikus érdek. Országok vesznek eredményért sportolókat, és sportolók váltanak hazát: ki a könnyebb rajtengedélyért, ki egyszerűen csak a jobb adófeltételek miatt. Ilyen korban élünk, ez van.
Főszabály szerint és alapvetően ebbe a körbe tartozik Natasa is, de valamiért egy kicsit úgy éreztük, hogy a miénk. Nem vendég, nem a magyarság előnyeit használó, hanem ide tartozó. Jó volt ez. Nekem is volt egy jó érzésem, hogy ím, egy újabb bizonyíték arra, hogy él Szent István intelme, még mindig befogadó, integráló nemzet vagyunk.
És most Natasa elment, ahogy jött. Ennyi. Ebből tragédiát, vádaskodást csinálni, átkot szórni, sértődötten orrot húzni, szerződést - ígéretet visszavonni (Botka első általam ismert hibája) éppen olyan méltatlan és igazságtalan, mint arra használni, hogy ím, itt az újabb bizonyíték, hogy kirekesztők, idegengyűlölők vagyunk, már elüldözzük a hozzánk fordulókat, mit tesz az éledő nacionalizmus stb. (Jó, hogy ezt megúsztuk.)
Annyi történt, ami történt: volt egy kedves vendég, aki elment. És itt hagyta az itt szerzett dicsőséget. Örüljünk ennek, és ne vegyük el magunktól magyaroktól ezeket az érmeket és emlékeket. Így maradjunk annyiban: Köszönjük, Natasa!

2012. október 3., szerda

Szülni pedig kell…



A dobogós helyek bérleteseit is beleszámítva, azt hiszem kevés politikus ártott annyit Magyarországnak, mint Varga István képviselő szerencsétlen „hímsovén” ki/beszólása. Mert a demográfiai krízis (aminek az alapja a tartósan alacsony születési szám) valóban Magyarország legfontosabb sorskérdése. De ez után a nagy mondás után – pontosabban az éles, a választási esélyeket mérhetően befolyásoló társadalmi - politikai reakciók után – nem lesz olyan politikai erő, amelyik érdemben, demagógia nélkül mer foglalkozni a kérdéssel. A demográfiai katasztrófa kifejezés pedig nem retorikai fogás, hanem a valós, tudományos bizonyítékokkal alátámasztott fenyegetés. Egész Európa jövőjét meghatározza ez a kérdés: nemcsak a kultúránk szokásaink és életminőségünk, de Európának a világban betöltött szerepünk kerül veszélybe a demográfia lehetséges és előre tudhatóan negatív forgatókönyvei miatt.

A probléma pedig kódolt, mert elmúlt évek tartósan alacsony születés-száma meghatározza a közeljövő népességének korösszetételét: a 10 évvel ezelőtt meg nem születettek nem fognak 10 év múlva megjelenni a munkaerőpiacon, és főleg nem fognak tíz-húsz éven belül szülni. A KSH intézetének előreszámítása alapján 2050-re 8.000.000 alá csökkenhet a lakosságszám. Mielőtt bárki félreértene: ez nem számszaki kérdés, nálunk sokkal kisebb országok köszönik, jól vannak. Valós gondot nem a nominális csökkenés, hanem a korösszetétel változása, az ún. eltartottsági ráta folyamatos növekedése okozza. A helyzetet tovább nehezíti, hogy az egyetlen kívánatos forgatókönyv (a gyermekek számának növekedése) egy hosszabb – minimum 20 éves – átmeneti időben tovább élezi a problémát, mert a javuló korfa átmenetileg tovább növeli az eltartottsági arányt.
A helyzetértékelésben nincs érdemi vita atekintetben, hogy a demográfiai folyamatok beavatkozás nélkül az alábbi alapproblémákat okozzák:
          Fenntarthatósági és versenyképességi hátrányt okoz a munkaképes korú lakosság számának abszolút csökkenése. A közszolgáltatások forrásigényesek, és az ebből következő járulék- és adóteher-növelés a kedvező versenyképességi folyamatot akaszthatja meg: a növekvő eltartottsági ráta miatt a munkaerő is drágul, és főleg hiába teremtődik egymillió munkahely, ha nincs, aki betöltse, és a szélesedő idős generáció nyugdíját, egészségügyi és szociális ellátásának fedezetét megtermelje.
          Fenntarthatósági és finanszírozási válságot okoz a jóléti rendszerekben az idősek arányának növekedése (nemcsak a nyugdíjrendszer, hanem az egészségügy és az ápolás problémái miatt is);
          A családszerkezeti változások miatt a hagyományos öngondoskodási rendszerek is meggyengülnek, működésképtelenné válhatnak. (Az öngondoskodás nem egyszerűsíthető pénzügyi-előtakarékossági kérdésekre!)
          Mindezek következtében nő a társadalmi polarizáció, és a gazdasági prognózisokkal együtt ez komoly társadalmi feszültségeket, politikai instabilitást hozhat.

A helyzet tehát komoly, és valójában ezzel senki nem szembesül. Mit lehet tenni? Az már látszik, hogy sem az „anyának kötelesség, lánynak dicsőség”, sem a „dolgokat a helyre tevő, a nőket a főzőkanál mellé visszaparancsoló retorika nem eredményes, sőt: kifejezetten kontra-produktív, visszatetszést, elutasítást keltő.

A „mit kellene tenni” nem egy blog kerete, de erről külön tanulmányt írtam: http://www.kincsesgyula.hu/dokumentumok/kincses_a_demografia_a_fenntarthatosag_alapja_final%20p2old.pdf
A lényeg: mindenek előtt a problémát végre súlyának megfelelően kell kezelni. Ehhez először is le kell hántani a rárakódott ideológiai tartalmaktól, politikai vitáktól. Fel kell fogni, hogy e nélkül minden más erőfeszítés eredménytelen és értelmezhetetlen. A probléma-kezelés kétirányú: egyrészt meg kell fordítani a demográfiai trendet, és lépésről - lépésre a fenntartható társadalmi működés feltételeit biztosító korfát kell kialakítani (kármegelőző magatartás). Másrészt fel kell készülni úgy egyéni, mint közösségi szinten a káros hatások kivédésére, tompítására (kármentő, kárkezelő magatartás). Ehhez elengedhetetlen a közgondolkodás és az értékrend átalakítása, aminek eredménye – és nem kommunikációs célja – a gyermekvállalási kedv növelése, a reprodukciós ráta emelése. Szükséges a globális és egyéni idősödés-management támogatása, de nem úszható meg egy középtávú migrációs politika kialakítása.
És van még egy alulértékelt eszköz: nem használjuk ki eléggé a reprodukciós medicina lehetőségeit. A születési szám növeléséhez nem elég a gyermekvállalási kedv: képesség is kell hozzá. Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét. A szakemberek véleménye szerint a meddőség miatt évi kb. 19.000 gyerek nem születik meg, és a korszerű kezelések adta lehetőségeknek köszönhetően ebből ma már évi 12-13.000 gyermek megszületését lehetővé lehetne tenni.
Nagyjából ezekre az elemekre építkezve kellene szembenézi ezzel a kérdéssel.

2012. szeptember 25., kedd

Ez a minimum



Tehát: a minimum az a minimum, ami nélkül nem. Van ilyen az egészségügyben is, az egészségügy ellátás biztonsága, egységes képesség-garanciája érdekében évek óta rendelet szabályozza azt, hogy mi az a felszereltségi, létszámbeli és felkészültségi – képességbeli minimum, ami nélkül nem kórház egy kórház, nem rendelő a rendelő.

A tudomány, a technológia fejlődik, ezért az új kormány egészségügyi államtitkársága korszerűsítette, felülvizsgálta a rendeletet. Okos szakférfiak és szakpolitikusok meghányták - vetették, hogy a XXI században hogy kell kinéznie egy kórháznak, rendelőnek, és hogy ehhez hány négyzetméter, milyen műszer, hány orvos és nővér, milyen szakképesítéssel. És persze bölcsen időt hagytak a felkészülésre, a kórházaknak novemberig, a rendelőknek jövő márciusig kell teljesíteni a feltételeket (ne feledjük: ez a működési engedély feltétele!).
Hamar kiderült, hogy XXI. század, korszerűség ide vagy oda, az elvárások nem reálisak. A Magyar Kórházszövetség elnöke már augusztus végén azt mondta: Magyarországon nincs olyan fekvőbeteg-ellátó intézmény, amelynek minden osztálya megfelelne az egészségügyi ellátások új minimumfeltételeinek. A feltételek ellenőrzéséért és a hiányosságok esetén a működési engedélyek visszavonásáért felelős országos tiszti főorvos szeptemberben ezt megerősítve elmondta: az ÁNTSZ tapasztalatai is azt igazolták, hogy Magyarországon egyetlen kórház sem felel meg minden tekintetben az új minimumfeltételeknek, ezért úgy vélik, a hatósági ellenőrzések és az esetleges engedélyek megvonása előtt módosítani kellene a rendeletet.

A szaktárca példás gyorsasággal lépett: Magyar Közlönyben a múlt héten megjelent a módosítás, amely értelmében a minimumfeltételeknek való megfelelést a kórházak esetében ez év november helyett 2013. március 31-ig, a járóbeteg-szakellátást* és diagnosztikai szolgáltatást nyújtó egészségügyi szolgáltatók esetében jövő év márciusa helyett május 1-jéig tolják ki, már amennyiben a kórház vagy rendelő közszolgáltatást nyújt, mert a magánok számára nincs kegyelem.

Mégis miben reménykednek, mitől lesz jobb a helyzet márciusban? KDNP-s tárca, tehát a csoda nem kizárt, de tudjuk: pénz érdemben nem lesz több. Ahol kis pénzből meg lehet oldani ezt, ott valóban új igazgató kell, mert priorálási kérdés, ahol meg sok pénz kell (mert épület-átalakítás stb.), ott meg az sem lesz márciusig. De az igazi gond nem a felszereltség, hanem a munkaerő: az orvos, a szakképzett nővér. És az biztos, hogy szakemberből nem lesz több márciusig, örülünk, ha nem fogynak tovább…

Valamit rögtön tisztázni kell: ez a struccpolitika nem új, komoly hagyománya van ennek, több kormány játszotta el ezt, és a végső megoldás a meghosszabbított határidők kitolása után az ellenőrzés elmaradása, ideiglenes engedélyekké konvertálása stb. volt.

De lassan ideje lenne szembenézni a realitásokkal.  El kell dönteni, hogy mi is a minimum: a realitás, vagy vágyteljesítő kívánság. Egy előző blogbejegyzésben leírtam: jó lenne, ha jó lenne, de nem lesbbz az. Szembe kell nézni azzal, hogy a demográfiai és világgazdasági trendek alapján a XXI. század a jóléti rendszerekben nem a töretlen fejlődés, hanem az eredmények fogcsikorgatva őrzésének időszaka.
Mit is kell akkor tenni? Két dolgot mindenképpen. Előszöris szembe kell nézni a realitásokkal, és egy kisebb, fenntartható, orvossal, nővérrel ellátható egészségügyet kell kialakítani, ahol a szakmai szabályozás az új helyzetnek megfelelően a járóbeteg-ellátást támogatja, és megnöveli a szakdolgozóbk, diplomás nővérek kompetenciáját, aktívabban használja a tebblemedicina lehetőségeit. És a minimumfeltételeket ehhez kell majd újraszabni.
A másik: az egészségügy mégiscsak egy társadalom alap-infrastruktúrájának egyik legfontosabb eleme, ami ráadásul egy drága üzem. Úgyhogy muszáj költeni erre, főleg bér oldalon, de általában is, egy komplex munkaerő-megtartó, visszahívó program nem halasztható, mert enélkül oda jutunk, hogy az EU pénzből végre korszerűvé tett rendelőink fognak üresen állni munkaerő hiányában.