Nem értek a sporthoz. De talán nem is arról írok. És
legkevésbé az úszásról.
Amit tudunk: minden olimpián, VB-n újabb és újabb csúcsok
születnek, holott az ember genetikai állománya (=képesség-korlátja) érdemben
nem változik[1].
Azt gondolom, hogy a 20. század végére a sportolók teljesítménye megközelítette
az emberi fizikai teljesítőképesség határait. A győzelemért szélsőségesen ki
kellett hozni a sportolókból mindent ami bennük van, akár az életük árán is.
(R.I.P. Kolonics György). Tudom, hogy nem illik megkérdőjelezni azt, hogy a
magyar a legtehetségesebb nép, de vélhetően statisztikailag nálunk sem több a sport-tehetség,
mint máshol, és mégis: az olimpiákon, világbajnokságokon
évtizedek óta sokkal jobban teljesítünk, mint ami népességarányosan (vagy
GDP arányosan) elvárható lenne. Van (volt) valami titok, valami „magyar csoda”. Azt gondolom, hogy a magyar csoda lényege az, amit talán Szécsi Tamás,
az úszópápa ikonizált leginkább: a sportolónak
mindent a sportsikernek kell alárendelnie, ehhez meg az edzőnek kell feltétel nélkül alávetnie magát, aki egyrészt fanatizál,
másrészt kiveri (szó szerint) belőle az eredményt. Fanatikus hit és emberfeletti munka, és mindenek felett feltétlen
bizalom és elfogadás az edző felé. Nincs kérdés, nincs ellentmondás, csak csinálás
van, orrvérzésig (sic!). Ez van, és: SIKER. (Egyeseknek, de ez legitimál a többiek előtt is.)
Ez a magyar csoda titka, de maga a szemlélet korántsem hungarikum: így működött
a sport a világban a 20. század második felében, és ez még ma is tovább él.
Ennek az erősen hierarhizált rendszernek a része a szexuális
erőszak/zaklatás is. Nemcsak az állatvilágból, de a történelemből is tudjuk,
hogy a szexuális erőszaknak nemcsak a
tesztoszteron túltengés lehet oka: a legyőzés, az alávetés kifejezése is. Az
enyém vagy, bármit tehetek veled. Igen,
el kell tűrnöd bármit, ez a siker ára. És ugye arról is olvastunk jócskán,
hogy némely sportágban a nyúlkálás, „simogatás”, kukkolás adó- és járulékmentes
cafeteria juttatásnak számít, gyereklányok esetében is. Szép, vagy nem szép mindez, de működött. Megvolt az eredmény,
ráadásul az extrém fizikai terhelés endorfin-termelő, (addikciót okoz), úgyhogy
pörög a mókuskerék. Lehet (sőt biztos), hogy mindez így túl sarkos és sommás,
túl általánosító, de hiszem, hogy főszabályként nem áll mesze az igazságtól.
Mondom: ez nem úszás, nem Magyarország,
így működött, működik a világ. Erre alapultak a világ nagy tehetség-gyárai,
hasonló kitaposó könyörtelenséggel, és a problémák, ráépülő abúzusok is
hasonlók, elég a nemrég kipattant angol pedofil focibotrányra utalni, ahol akár
100-nál is több klub érintett az utánpótláskorú labdarúgókat érintő szexuális
zaklatási ügyben.
Ennek a világnak van/lesz
vége. (Nem Magyarországon, hanem általában.) Két okból is.
Az első: amit már
írtam: az eredmények elérték azt a
szintet, amit a még komolyabb edzésmunkával, még több alázattal, verítékkel - könnyel
el lehet érni. Ezen az úton– eltekintve egy - egy
tehetségcsodától – már nincsenek új csúcsok. A korszerű versenysportban ma már nem az nyer, akiből az edzője
kitaposta a maximumot, hanem az, aki üzemszerűen működő professzionális csapatban
él és dolgozik. Ma multidiszciplináris team tud eredményes lenni, ahol
együtt dolgozik az élettudományok több területe a videó-elemző szoftverfejlesztővel,
aerodinamikussal és még mittudomén kikkel. És a sportpszichológust ki ne
hagyjam, mert már nem az edző a sportoló lelkének kizárólagos idomítója. Tudom,
nem lehet jó edző, akinek nincsenek pszichológiai adottságai, de mára már ez
egy létező, önálló szakma. Szilágyi Áron pl. elsősorban ennek tulajdonította első
olimpiai győzelmét. Igen, mindez pénzbe kerül, de a Forma 1-es csapat se egy
szerelőből és egy pilótából áll. És ne legyen félreértés: Shane ugyanúgy kiveri
Katinkából ami benne van, de nem ez az egyetlen/fő eszköze. Nem gondolom, hogy
holnap kel fel a nap először, tudom, hogy eddig is volt team a versenyző körül,
eddig is volt sportorvoslás, miegymás. De mindennek a belső aránya, hierarchiája,
ami változik, ha az edzőközpontú
működésről üzemszerű működésre áll át. Más a technológiai környezet, mások
a szerepek, és nagyon más az üzleti
modell.
Ha már a korszerű sportnál, ennek
technológiai – tudományos hátterénél tartunk, muszáj beszélni a
doppingolásról is. Legalább itt beszéljünk őszintén: a teljesítménynövelés teljesítményfokozás nélkül nem megy. Ebben mi
valahogy hagyományosan szégyenlősen bénák vagyunk: szerencsére kihagytuk az
NDK-s exlányok atombombáját, de utána is félszegen/botladozva oldalaztunk, elég
az egész sportvilág által képmutatóan szemlélt Annus Adrián
ügyére utalnunk. Az egyértelműség kedvéért: amikor családom hölgytagjai nem
értették, hogy miért nem maradt ott szegény még legalább egy plusz félórát próbálkozni,
hiszen sok év munkájának eredménye, élete álma múlt azon a hiányzó pár cseppen,
akkor meggyőződéssel állítottam, hogy azért,
mert szétrepedt volna a hólyagja. Az egész (nem A. A.) hipokritaságára
jellemző, hogy az nem merült fel: ha már nem képes pár csöppet kipréselni,
akkor miért nem vettek tőle vért? Egy olimpiai érem csak megér egy szurit,
nem??? Hát nem. A vörös-vonalas
szabály: van egy lista, hogy milyen szereket nem szabad a megadott ellenőrzési eszközökkel
megtalálni, egyébként szabad a vásár. A teljesítményfokozás, optimalizálás
(lásd még: időzítés) mára már egy hatalmas tudásbázisra épülő komplex tudományág,
benne legális és illegális, illetve ártalmas és hasznos eszközökkel.
Azt hiszem, már sejlik, hogy a Komjádival nem az a baj, hogy
koszos vagy törött a csempe, hanem hogy hol vannak a sportlaboratóriumi
eszközök, elemzési rendszerek, körülmények. Ez nem csak felújítási és
takarítási kérdés. Akarni kell az új eszközöket, nem pedig félni attól, hogy
leértékelik a jelentőségemet.
A másik ok: észre kell venni, hogy megváltozik a sportolói szerepkör is.
Ma már az üzemszerű professzionális működésben a versenyző az sztár, egy
termék, a profitrealizáló szereplő a rendszerben. Ennek megfelelő
professzionalizmussal és státusszal. A sztár szerepe és helyzete nagyot
változott, főleg mifelénk. (Mi idősebbek) ugye emlékszünk még az ORI-ra? (Országos
Rendező Iroda) A sztárok ugyan Koncz Zsuzsa, Levente, Zorán, vagy Korda
György és a Neoton voltak, de a főnök az az ORI főigazgató, és persze Erdős Péter
elvtárs. A 3 T jegyében ők döntötték el, hogy ki léphet fel, hol és kivel,
ki kap lemezt, és főleg: ki utazhat keletre vagy esetleg nyugatra. Nekik hatalmuk
volt, a „sztárok” pedig rövidpórázon próbálgatták szárnyaikat, de ha valaki
rosszat szólt, egy évig nem volt lemeze. Ezen szerencsére már nagyon
túljutottunk mi is. ORI nincs, de próbálta volna a Szigeten Gerendai Károly
megmondani Prince-nek, vagy Robbie Williamsnek, hogy mikor is jöhet,
mit énekeljen, és hol és kivel öltözik egy öltözőben. De a sztár a
menedzserével is maximum kölcsönös függőségben, egymásrautaltságban van, nem pedig
alá –fölé rendelt viszonyban Egy cég, egy brend része mindkettő, és tudja
mindegyik, hogy a másik nélkül nincs profit. Ez a folyamat elindult a sportban
is. (Persze hogy ott, ahol nagy pénz van: foci, tenisz, kosárlaba, hoki stb.) A
sztár az itt is sztár, ennek megfelelő élettel és allűrökkel. De amúgy: miért ne gondolhatná Hosszú Katinka azt,
hogy az Ő teljesítménye is ér annyit, mint egy szél által felkapott popsztárkáé,
és ha nem is ragaszkodik ahhoz, hogy a verseny előtt az aranybudis apartman-kamionjában
pihenhessen, de jogos igény, hogy legalább egy 4 csillagos szálloda szintjének megfelelő
körülmények között élhesse élete robotos napjait.
A Shane Tusup– Hosszú Katinka
páros úgy döntött, hogy az úszásból ugyanilyen
– focihoz, teniszhez hasonló – professzionális,
üzemszerűen működő sportot csinál Magyarországon is. Brendet építenek, ahol
a brend Katinka, az ügyvezető az Shane, és a cég pedig közös tulajdon. Nem szégyellik
bevallani, hogy győzni akarnak, ennek megfelelő könyörtelen, célvezérelt profizmussal
működnek, és pénzt (sok pénz) akarnak keresni. Ez nem mindenkinek
szimpatikus, mások a sztereotip elvárások a sportolóval szemben. (Mi Egérkét szeretjük,
aki csak úszott és nyert, nem okoskodik.) Ezzel megy szembe a Katinka Művek,
mert ehhez már nem kell a Szövetség gyámsága, jóindulata, nem véletlen, hogy itt
vált élővé a kérdés: a szövetségnek
vannak úszói, vagy az úszóknak van szövetsége?
Ezt nem értette
Gyárfás, ezért sértődött meg Hargitay, hiszen ők jó apák akarnak lenni, és erre
tessék… Nem, nem kell Apa, a gyerekek felnőttek, saját új világukat építik. Shane
Tusup téved: Hargitay nem egy senki,
hanem a múlt. Az „úszó ügy” azért ilyen hangos, mert egy nagy múltú (nem
senki) elnök csapott össze egy újgenerációs világklasszissal. De ez nem
úszóügy, hanem sportügy, de abban is inkább generációs, pontosabban szemléleti vita, hogy mi ma a siker titka,
hogyan fog működni a versenysport a következő
50 évben. Hitegeti-e magát azzal, hogy a sport az olimpiai eszme jegyében
még mindig ügyes - okos sportemberek nemes vetélkedése (néha nemtelen eszközökkel),
vagy ez már egy új iparág, hatalmas pénzekkel háta mögött, és ennek
megfelelő üzemszerű működéssel. Ez a valós kérdés. Amúgy meg: fortyog ez
akkor is, ha nem írok ilyeneket: lásd az öttusások, vagy Baráth Etele okos –
elektív félreállása. Az sem véletlen, hogy a megfelelő éremszám ellenére Orbán
Viktor is elégedetlen volt az olimpiai eredményekkel, mert annyit ő is érez, hogy
ez így nem nagyon folytatható.
.
.
De hogy egyszerűbb
legyen, tovább bonyolítom. Ez nemcsak hogy nem úszás ügy, de nem is csak sportügy,
hanem kortünet, mert a történet arról szól, hogy a technológiai fejlődés hogyan
változtat meg komplett ágazatokat, hogyan alakítja át működését, viszonyait.
Nézzük akkor az egészségügyet. Az orvos - beteg
viszony tradicionálisan bizalmi
viszony, de az egészségügy ezt úgy értelmezi, hogy a beteg feltétel nélkül köteles
bízni az orvosában. Nem véletlen a paternalista szemlélet: maga a gyógyítás
évezredeken át viszonylag eszköztelen, spirituális tevékenység volt, amelynek
feltétele ez a hitszerű bizalom. Azt ugye tudjuk, a szakmánknak két őse
van: a borbély és a sámán, és ez utóbbi határozta meg az orvos-beteg viszonyt. Fehérköpenyes
varázslók, akik érthetetlen nyelven beszélnek a betegről a beteg feje felett. A
20. század végén valami alapvetően megváltozott az egészségügyben is. Az
orvostudomány objektív, tudományos alapokon nyugvó komplex tudományterület
lett, és az orvos tevékenységét már nem elsősorban spiritualitás határozza
meg, hanem a tudományos bizonyítékokon alapuló szakmai protokollok. A
korszerű gyógyítás már nem intuitív - individuális, a csodaorvos
képességére építő egyéni tevékenység (amit csak kiszolgál, asszisztál a nővér,
a laboros és egyéb népek), hanem a kollektív tudás szabványosított alkalmazása.
Jó, tudom, hogy ez is csak trend, és nem a mai valóság, és azt is vallom, hogy a
személyes hatás, a „spiritualitás” teljesen soha nem száműzendő a gyógyításból.
De a trend, a hangsúly-eltolódás egyértelműen ez. És mióta az orvoslás is
„iparszerű”, kollektív, szabványosított tevékenység, azóta indult meg az a
folyamat, amelyben alávetett páciensből „ügyféllé”, a gyógyításunkban részt
vevő felelős partnerré válunk. Igen, most is Gyárfásról, Hargitayról írok,
mert a változás oka és iránya ugyanaz…
Azzal kezdtem, hogy nem értek a sporthoz. Ezért lehet, hogy így,
ahogy itt áll, egyetlen állításom se igaz, ráadásul vérig is sértek számos
barátomat. Lehet, és sajnálom. De abban biztos vagyok, hogy ha az egyes
bekezdések nem is, de az egész azért mégiscsak az igazságot járja körül. Talán
pont a kívülről való rálátás segít a tendenciák felismerésében.
.
Ami biztos: a Katinka – Shane páros tudja és teszi a dolgát,
érmet éremre halmoz. Azt is tudjuk, hogy a Hargitay család soha sem fogja
Shane-t felkérni illemtanárnak, de ez most nem tánciskola, hanem az új profi
valóság.
[1] Tudom,
az akceleráció, meg minden, azaz a mai teenagerek nem olyanok és akkorák mint
20 éve, de a rekordok akkor is jobban nőnek, mint a gyerekeink…
