Érted lopunk Elvtárs, nem ellened!

Mert amúgy tényleg érthetetlen, hogy „az emberek” miért ilyen megértőek a FIDESZ pártkassza-töltős és klientúra építő magatartásával, kezdve Kaja Ibrahimmal, Joszip Tottal, folytatva a szőlőbirtokkal, a Nyerges - Simicska túlárazott pályázatokkal, a Lex CBA-val és Járaival, vagy a mr. 10- és 20%-okon át a földmutyin keresztül egészen a mostani trafikbotrányig. Ez utóbbi ugyan kivált némi orrhúzogatást, de inkább csak azért, hogy „fiúk, ezt ügyesebben szoktátok csinálni”, de valós népharag, számonkérő tömeges felháborodás nincs.

Tényleg érdemes azon elgondolkodni, hogy a baloldal ilyen jellegű ügyeire oly érzékenyen reagáló közvélemény miért ilyen megértő a FIDESZ nyilvánvaló, és nem is leplezett -sőt: már-már büszkén felvállalt- ügyeivel szemben.

A lényeg az, ami címben is írva vagyon. Az emberek bölcs rezignációval nyugtázzák, hogy a politika (az urak) ilyenek: egyformán lopnak ezek mind, de ezek legalább magyarok, és ami a fontos, hogy nem viszik ki az országból amit loptak, tehát végsősoron nekünk lopnak, minket (is) gazdagítanak. Szomorú, hogy ez a furmányos logika ad ma erkölcsi legitimációt a Nemzeti Lenyúlás Rendszerének…

De a dolog nem ennyire egyszerű, mert a nép szemében mégis valami igazságtétel-féle is zajlik, mert az emberek kisemmizve érezték magukat az első (békés) rendszerváltás kapcsán. Az eredeti tőkefelhalmozás első szakaszában a jogállamiságra jellemző „szabad verseny” érvényesült, és az egyenlő pályákon, egyenlő esélyek mellett azok győztek, akik biciklivel mentek[1], azaz kapcsolati- és információs tőkével rendelkeztek. Ezért az Antall kormány alatt a „volt kommunisták” az akkori politikai súlyuknál lényegesen nagyobb gazdasági - társadalmi befolyást szereztek. Ezért hangozhatott el időről időre visszatérően és mantraszerűen a „nem történt meg a rendszerváltás”, igaztalan állítása, ami összekeverte a rendszerváltást az elitváltással[2]. De ez az érzület adott legitimációt az új (fülkeforros) rendszerváltásnak. Így most az eredeti tőkefelhalmozás újraosztása, "korrigálása" zajlik: a szabad verseny helyett az „irányított verseny” garantálja az új, nemzeti elkötelezettségű és politikailag megbízható nyerteseket. Mert a (ki is mondott) cél az új nemzeti burzsoázia és a megbízható és erős nemzeti közép kinevelése, akár a vesztesek további sarcolása árán is[3]. Ezt érzi a nép, ezért hajlandó összekacsintani.

De az „irányított verseny” egyúttal kiváló eszköze a klientúra építésnek, a hűbérúr rendszer kialakításának is. Mert a trafikosztás azért valami pozitívat is üzen az embereknek: hogy érdemes jónak, lojálisnak lenni, mert a Párt nem felejtkezik meg az övéiről.

---

[1] v.ö.: Sándor György Irma nénijének tornatanára

[2] Persze ez az állítás sem nélkülöz bizonyos történelmi igazság-alapot. A rendszer/társadalmi berendezkedés-váltások általában elitváltással szoktak járni, beleértve a tulajdonosi – kedvezményezetti kört is.

[3] v.ö.: Bogár László mondatai arról, hogy ki fér fel a hajóra, és ki nem, és mi a szükségszerű sorsa a leszakadtaknak.

Szár szónak is egy a vége

Kicsit szégyelltem magam, amikor a szárszói találkozóról a facebookra csak annyit tudtam írni, hogy az gáz, hogy az egyetlen/vezető hír annyi, hogy az Indexet kitiltották Mimi vécéjéből. Fontosabb hír azóta sem jött, és eltűnődtem, hogy tulajdonképpen mit is vártam…

Mert számtalan, általam külön - külön kedvelt és/vagy tisztelt ember, de így együtt az „ős-szárszósok” a fotókon mint valami rezervátum: gyönyörű ősbölények és tiszteletre méltó szent tehenek. Igen, ők, (pontosabban: mi) a múlt. És visszahozhatatlanul. Számtalanszor leírtam már, hogy az unortodoxiára nem az ortodoxia a válasz, és főleg nem a „visszajövünk”, a „visszacsináljuk”. A szárszói reflexiók is abban erősítetek meg, hogy a 2/3-os győzelemmel az emberek az elmúlt 20 évre mondtak nemet. Csalódtak, nem ezt várták, nem tudtak mit kezdeni a polgári demokráciával, mint önálló – elvi, és számukra nem kézzelfogható, nem megehető – értékkel. Ezért valóban valamilyen rendszerváltást akartak (ki újat, ki „valódit”). És ne mekengjünk azon, hogy ez igazságos, ez jogos-e, mert a nép (A NÉP) esetében ez irreleváns és értelmezhetetlen kérdés. Az már egy izgalmasabb és valós kérdés, hogy a FIDESZ hogyan tudta elhitetni, hogy neki semmi köze ahhoz a 20 évhez, ő ott se volt, ő más. De azóta bizonyítottak: valóban más, méghozzá NAGYON más. 

Ebből következik, hogy ha valaki alternatívát akar állítani, – azaz le akarja váltani a FIDESZ-t –, annak nem „visszavezetni kell az országot a rendes útra”, hanem másként kell másnak lennie. Ehhez persze más, új arcok kellenek. És a „közepesen újak” (Mesterházy, Bajnai) sorsát az dönti el, hogy el tuják-e hitetni, hogy ők már az újak, nem pedig az utóvédharc bajnokai.

Igen, szomorú ez, de be kell látni, hogy Szárszó ma már olyan, mint egy kedves, jó hangulatú érettségi találkozó. Sok kedves ismerős, sok régi közös emlék és a vállveregetés, „emlékszel, megcsináltuk!”. De ha valaki véletlenül a szomszéd osztályba téved, akkor már nem érti, mit is keres ott az a sok megfáradt idős ember.

OK, az alternatíva-állítás tehát nem a mi dolgunk.

De Kedves Fiatalok! Hol is vagytok???

Nem értek a földhöz, azaz: Miről szól a földtörvény vitája?

Nem értek a földhöz(se). De épp ez ad könnyebbséget és távlatot a rátekintéshez.

A jelen polarizált világban ahhoz vagyunk szokva, hogy ha az egyik oldal így, akkor a másik úgy, ráadásul monolit egységben. A szakpolitikai kérdések is a kétpólusú dichotómia szerint alakulnak: ha az egyik oldal ezt gondolja valamiről, akkor a másik kötelességszerűen azt, és aki először mond valamit egy kérdésről, már meg is határozta a másik mozgásterét, mert egyetérteni azért mégse…

Ugyanakkor – ellentmondva az alapképletnek – vannak ügyek, ahol ugyan kitapintható (az aktuális) hivatalos pártálláspont, de valójában pártokon belül érdemibb törésvonalak vannak, mint a pártok között. Ilyen volt az egészségügy, a társadalombiztosítás kérdése. Ugyan ki lehet mondani, hogy a FIDESZ állampárti, az MSZP egybiztosítós társadalombiztosítás párti, az SZDSZ több biztosító párti (volt), de a pártokon belül is megvoltak a törésvonalak. A FIDESZ 1998-as kormányprogramja még több biztosítós modellt ígért, majd a Selmeczi Gabriella államtitkár irányítása alatt Jávor András vezetésével működő reform-munkacsoport nagyjából ugyanolyan utat járt be, mint Molnár Lajos: a modell előbb egy „ártani nem használ” jellegű erősen tompított változattá romlott, majd kimúlt. (Csak ez szép csendben, a párt belső harcaiban múlt ki, és nem a gerjesztett népharag söpörte el.) De még az SZDSZ-nek is megvolt az a szárnya (Béki Gabriella), amelyik egyáltalán nem volt híve a piaci alapú egészségügyi szervezésnek.

Tehát valójában nem pártok, hanem filozófiák, értékválasztások versenyeznek, sokszor pártokon belül is.

Ugyanezt érzem a földtörvény körüli vitában is. Mert az igazi törésvonal nem Gőgös Zoltán és a Földügyi Főügyész között van, hanem Ángyán és a többiek között. A lényeg itt nem az oligarchák harca, a kié (mármint melyik érdekcsoporté) a föld, és nem is a Magyar Föld védelme, hanem az a valós kérdés, hogy mi a mezőgazdaság fő funkciója. A válasz csak látszólag evidens, mert az élelmiszer-termelés csak köztes/részcél. Van e feletti cél is, és ez homlokegyenest ellenkező a két csoportban.

Az egyik csoport/szemlélet szerint a föld is ugyanolyan termelőeszköz, mint más, és a cél a XXI. századi technológiák hatékony alkalmazása, a produktivitás, végső soron a profit. Tehát: hogyan lehet az adott földterületen (93 036 km²) a legkevesebb ráfordítással a legtöbb piacképes mezőgazdasági terméket előállítani. Ez az iparszerű termelés, aminek Magyarországon is komoly hagyományai vannak (lásd: KITE), de a világban számos „versenytárs” így dolgozik Észak- és Dél-Amerikától a posztszovjet nagy­táblákig. Hatalmas táblák, monokultúrák, azonos, de szállításra - tárolásra, és nem biológiai értékre optimalizált minőség.

A másik megközelítés a mezőgazdaságot nem speciális ipari területnek, hanem tele­pülés-szerkezet és tájfenntartási kérdésnek tekinti. Nem az a kérdés, hogy mennyi búza terem egy hektáron, és mégcsak nem is az, hogy egy tonna búzát/tehenet/libamájat mennyiért állítunk elő, hanem hogy hány ember él a mezőgazdaságban, tiszták-e a porták és van-e muskátli az ablakban. Mert az iparszerű termelés nem ad munkát a falu népének, és csak a falusi turizmusból/síelésből Magyarországon nem lehet a vidéket fenntartani. Persze itt az érveket sorolhatnám még a munkahelyteremtéstől a biogazdálkodáson át a bio-diverzitásig, fajtamegmentésig. Egyébként meg lábjegyzet gyanánt: szerintem Antall József többek között azért ment bele a FKGP szerinti kárpótlásba, mert tudta, hogy a gazdasági szerkezetváltás miatt a szocialista nagyiparból ember-tömegek hullnak az utcára, és bízott abban, hogy a föld, a tulajdon-visszaszerzési vágy majd felszívja őket, amíg nem erősödik meg egy másfajta ipari/szolgáltatási struktúra.

Gazdasági hatékonyság kontra táj/településszerkezet/életmód/kultúra-fenntartás: ez a vita lényege. Ez az igazi törésvonal, és azt gondolom, itt sokkal közelebb van a szocialisták álláspontja a Nyerges konszernéhez[1], mint Ángyánéhoz, akit csak politikai okokból szeretnek, de nem a szemlélet-közösség okán.

Amit tisztán kell látni: ez alapvetően vagy – vagy jellegű kérdés, és nincs kompromisszum. Azaz a „tájfenntartó”, foglalkoztató mezőgazdaság a tömegtermelés szempontjából garantáltan rosszabb hatékonyságú, mint az iparszerű.

Tehát marad az értékválasztás, és visszatérünk a régi kedvenc kérdésemhez. El kell dönteni, hogy mire gyúrunk: GDP növekedésre, vagy a BNFE-re, a Bruttó Nemzeti Felszabadított Endorfintömegre. Persze tudjuk, hogy a közjó alapvetően függ a GDP-től, de – főleg a létminimum biztosíthatósága felett – már korántsem kizárólagosan. Be kell végre látni, hogy a tisztán egyéni hasznokra maximalizált, a technológiai és gazdasági növekedésre alapozott rendszerek nem jelentenek előre-menekülést, mert ez közép- és hosszú távon szociális és ökológiai okok miatt fenntarthatatlan. Egy új egyensúlyban a közjó (BNFE) maximalizálásra kell optimalizálni, ami nem jelent növekedés-ellenességet, de a gazdasági növekedés nem öncél, hanem a közszolgáltatások és a szociális biztonság forrása. A dolog kulcsa az értékváltás, amely az egyéni érdekek mellé felzárkóztatja a közösségi értékeket, a szolidaritást is. Ez pedig nem megy a hagyományos település-szerkezet és életmód életben tartása nélkül.

Nagyjából ezt gondolom a földtörvényről.

---

[1] Volt bársonyszék szomszédom most biztos jól megharagszik rám.

Blogszünet

Nincs blog. Árvíz van, szorítás, és köszönet azoknak, akik munkáján múlik, hogy ne legyen baj. Ilyenkor félre az elmélkedéssel, moralizálással, árnyalással. Majd utána megbeszéljük, de most segítsünk, vagy legalább szurkoljunk.