Tenger a cseppben: a Tudományos Akadémia jövője

Bipoláris társadalomban élünk, valami vagy csak így, vagy csak úgy, mindenki a libikóka két szélére húzódik, egyre kijjebb, míg egyszer csak le nem esik. A Fidesz állít valamit: a fél ország szentírásként és fenntartás nélkül issza, a másik fele meg csakazértis az ellenkezőjét mondja, meg sem fontolva az állítást. Ráadásul érthető is ez a kontra-mentalitás, mert hiába a megfontolás, vitára, kompromisszumra nincs esély, marad a kategorikus megmondás és makacs tagadás. Pedig az igazság (az élet) általában összetettebb, és inkább középen van, de az a tér most tiltott (vagy legalábbis nem használt) terület.

Ugyanezt érzem most az Magyar Tudományos Akadémia esetében is.

Palkovics miniszter úr (aki egyként maga is akadémikus) valóban otrombán ment neki az Akadémiának: a költségvetési törvényt be nem tartva zsarol, kategorikusan kijelent, és nem ismert az átalakítás modellje, célja, csak elszántsága. Annyit tudunk csak, hogy az intézményrendszer államosításában Palkovicsot egyetlen elvi szempont vezérli: Elviszem, pont. Ez vérlázító, de ettől még nem gondolom azt, hogy az Akadémia intézményhálózata a világ végezetéig úgy jó, ahogy az a szocializmusban anno kialakult. Változik a világ, változik a tudomány, és hihetetlen iramban fejlődik (és drágul) az azt megalapozó technológia, ráadásul számtalan tudományterületen már nem az önálló intézetek, hanem a nagy kutatóhálózatok, nemzetközi együttműködések tudnak igazán eredményesek lenni. Ezt a változást az Akadémia intézményrendszerének (sőt: szerepének) is követnie kellene. (2011-ben volt egy szervezeti modernizáció, ami jó irány, de vélhetően az egész tudományfinanszírozást mélyebben kellene átalakítani.)

A túlzott hozzáértés nélkül az alábbiakat gondolom.

Az egyértelmű és rendben levő, hogy minden kormánynak vannak prioritásai, és ehhez szabja a saját tudománypolitikáját, K+F prioritásait. Mondom: ez normális. De az állam szerepe itt nem ér véget: biztosítania kell a forrásokat a tudomány független művelői számára, akiket jelen esetben a Tudományos Akadémia képvisel. Mert a tudomány fejlődni csak a saját belső (tudományos) szempontjai, törvényei szerint tud, a távlatos, szakmai gondolkodás nem lehet kurzusfüggő. Az alkalmazott kutatás léte, színvonala kiemelten fontos a gazdaság, és a mindennapjaink életminősége szempontjából, de a tudomány (a világ) fejlődése szempontjából ugyanilyen fontos, hogy a tudomány, a tudós saját maga is fogalmazhasson meg kérdéseket, ne csak a mások által feltett kérdésekre válaszoljon.         
(Galileinek sem volt állami/egyházi megrendelése arra, hogy derítse ki, hogy lapos-e a Föld, avagy egy gömb, ami a Nap körül forog…) De ha már Galileinél tartunk: felfedezése, illetve annak elutasítása tekinthető ideológia vitának, „akadémikus” kérdésnek, hiszen a mi érzékelésünkben (a mai napig) stabilan állunk egy horizont által határolt lapos földdarabon, ami akár foroghat is, ám ez a mindennapokban nem használt tudás. De Amerika felfedezése erre a tézisre épített (és uralkodó által finanszírozott) „alkalmazott kutatás” volt, ami már eléggé megváltozatta a világ folyását.

A világot tehát (főirányokban) a független tudomány viszi előre, még ha ezek a kutatások, eredmények néha „akadémikusnak” tűnnek is. Sokszor csak utólag derül ki, hogy mi volt öncélú elefántcsont-torony polírozás, és mi az, ami történelmi jelentőségű felfedezés. Nem baj, hiszen előre ezt nem lehet tudni. Ennek a független tudománynak a letéteményese a Tudományos Akadémia. Ez fontos szerep, de ennek nem kizárólagos – sőt nem is elsődleges – feltétele az intézményrendszer egybentartása, konzerválása. Azt gondolom, hogy – főszabályként – az Akadémiának perspektivikusan nem intézményfenntartó, hanem megrendelői, prioritáskijelölő (ehhez forrásallokációs) szerepének kell lennie. Témákat, műhelyeket, együttműködéseket kell támogatnia. És természetesen az Akadémiának (az országnak) szüksége van saját intézményeke is. Ahol szerintem elemi érdek az önálló Akadémiai kutatóintézetek fennmaradása, az a társadalomtudományok területe. A történelemtudomány, a szociológia, kisebbségkutatás, nyelvtudomány stb. nem lehet kurzusokhoz igazított, kiemelt érdek egy kormány-, kurzus- és ideológia-független műhelyrendszer tartós és szabad működése. 

Ami biztos: sem Palkovics lenyomós akarnoksága, sem az MTA merev pozícióőrzése nem megoldás. Hogy mi a megoldás, azt nem tudom, és nem is nekem kell tudni, nem egyszemélyes műfaj. De ezekről a kérdésekről, a három fő szereplő (az állam, a tudomány képviselői és a piac, mint alkalmazó-megrendelő) képviselői között kellene értelmes (társadalmi) vitát folytatni, és az akadémia függetlenségét megőrizve modernizálni a tudomány, a K+F intézményrendszerét és finanszírozását. Sajnos vita (társadalmi vita) ebben sincs, marad a két szereplő egymásnak feszülése. Állóháborúból ritkán alakul jó kompromisszum, előremutató megoldás, pedig égetően szükség lenne rá. A tudomány (tudás, K+F, innováció) minősége, eredményessége létérdek egy olyan ország számára, amelyik a tudásalapú társadalmat tekinti célmodellnek. A jelen helyzet, a kutatás szabadságának, finanszírozásának bizonytalansága kizárólag arra jó, hogy mégtöbb kutató engedjen az agyelszívás amúgyis erős csábításának.