Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!



2019. szeptember 10., kedd

Vigyázó szemeteket Zalaegerszegre vessétek


Messzebbről kezdem, de ígérem, hogy eljutunk Zalaegerszegre, sőt az Őrségbe is. De mindent a maga rendjében. 

Mit vesztünk: Pénzt, vagy életet?

A Magyar Orvosi Kamara megújításáért dolgozó Újratervezés Csoport az Orvosi Kamara elnökének írt felhívásában azt írja, hogy
A magyar egészségügy olyan mély és általános szervezeti, működési, morális válságba jutott, hogy a megoldás nem halogatható. …. A magyar egészségügy úgy a humánerőforrás-ellátottság, mint a betegbiztonság tekintetében kritikus helyzetbe sodródik, miközben az egészségügyi kiadások GDP aránya 6,6%-os mélypontra csökkent.

Az ATV Reggeli Startjában ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy mindez milyen károkat okoz. A műsorvezető azon kérdésére, hogy a szervezeti, működési hiányosságok kára forintosítható-e, azt válaszoltam, hogy a valós kérdés nem az, hogy hány millió forint folyik el, hanem hogy miért vesz kevesebb egészséget az állam a pénzén, mint lehetne. Az igazi kár nem forint-milliárdokban, hanem elvesztett életek ezreiben mérhető.

Ha valaki ezt patetikus, vagy hatásvadász mondatnak tartja, annak ajánlom figyelmébe az Eurostat legújabb jelentését. Eszerint a 75 év alatti elkerülhető, vagy „felesleges” halálozások tekintetében dobogósak vagyunk, és eszerint a statisztika szerint a 75 év alatti halálozások 80%-az elkerülhető csoportba tartozik.
 A fogalmazás pontos: nem a betegek 80%-a lett volna megmenthető, hanem a halál-okok 80%-atartozik abba a csoportba, ahol a halálozások aktívabb megelőzéssel, jobb gyógyítással mérsékelhetők lennének. Azaz mindez – a felületes, de elterjedt politikai és média értelmezésekkel szemben – nem jelenti azt, hogy az elkerülhető halálozás okosabb életmóddal és jó egészségüggyel nullára lenne lecsökkenthető. (Az EU átlag 68%, és a legjobb értéket produkáló Franciaországban is a halálozások 60%-a ebbe a csoportba tartozik, tehát ott sem nulla-közeli.) De ez csak értelmezési segédlet, és ettől még a helyzet tényleg tragikus, mert ha az abszolút számok nem is értelmezhetők, a rangsorban elfoglalt helyünket már komolyan kellene venni. Tehát nem 80% a valós veszteség, de az EU átlaghoz képest a 75 év alatti halálozásban 12% többlethalálozást jelent a magyar adat, és ez egy évben 5600 felesleges sírkereszt, ami egy temetőbe rakva már látványos lenne. Tehát az abszolút számnál (80%) sokkal fontosabb a rangsor: az Eurostat adatbázisa szerint a „felesleges” halálozások tekintetében csak Romániában és Litvániában rosszabb a helyzet.
 
A másfajta életmóddal, jobb prevencióval megelőzhető halálozásokban is dobogósak vagyunk. Itt csak két balti ország, volt szovjet tagköztársaság, Lettország és Litvánia van előttünk. Azt is egyértelműsíteni kell, hogy a prevenció, az életmód alapvetően nem az egészségügy sara. (De az egészségügy terhe.) Ez elsősorban rajtunk, embereken múlik, illetve általában a politika, a kormányzat, a kultúra attitűdjén.

(Kis kitérő: vajon Német Szilárd tisztában van-e azzal, hogy az általa sugárzott étkezési kultúra hány száz ember felesleges halálát okozza a hívei között? Bizonyosan sokét, de miután ez csak statisztikusan igazolható, és nem lehet tudni, hogy Kovács bácsi vagy Szabó néni a velőspacal imádat miatt halt meg, így nem számonkérhető. De Fazekas miniszter úr is deklarálta, hogy a hagyományos magyar étkezési kultúra (=mértéktelen zabálás egészségtelen és környezetkárosító ételekből, és a túlsúly tekintélyként, „módosság”-ként való elismerése) nemzeti identitásunk része, amit őrizni kell. Akárcsak a házi főzésű pálinka kultuszának nemzeti szabadságjogként való deklarálása. Szegény Szócska Miklós hihetetlenül fontos irányba indult el az egészséges életmód terjesztéséért (menzareform, chipsadó, transzzsírok, só csökkentése). Az úgynevezett primer prevenció tekintetében az elmúlt 30 évben senki nem tett ennyit, de politikustársai lenullázták munkáját. Kásler miniszter fontos népegészségügyi programokat készített elő, de ezek indulása egyre távolabbra kerül. (Valószínű, hogy az őstörténeti, a hun - sumér prevenciós hagyományok integrálása halad a tervezettnél lassabban az anyag gazdagsága miatt. )

Valamivel jobb (valamivel jobb, de ettől még szörnyű) a helyzet a „kezelhető” halálozások terén, ami már valóban az egészségügy sara. (Az egészségügyé, de ezen belül elsősorban az ellátásszervezésé, a hozzáférésé, a várólisták hosszáé, a betegirányítás szabályait felülíró hálapénzé, és nem az orvosoké, nővéreké.) Itt a 28 országból négyben is (Románia, Litánia, Lettország, Bulgária) is rosszabb a helyzet, mint nálunk.

És itt kanyarodunk vissza ahhoz a műsorban elhangzott állításomhoz, hogy akár 2000 ember felesleges halálát is jelentheti az egészségügy jelen szétcsúszó, magára hagyott állapota. Meglepően jól becsültem. Magyarországon 2016-ban 16 209 volt az idő előtti, jobb gyógyítással elkerülhető halálozások száma. Az EU átlagot meghaladó 12%-al visszaszámolva, ez azt jelenti, hogy ha a magyar egészségügy ez EU-ban átlagos eredményességű lenne, akkor 2016-ban Magyarországon 1945-tel haltak volna meg kevesebben. Ez bizony egy hatalmas parcella a temetőben. 

Zalaegerszeg, mint példa, hogy jobban értsük

Hogy mindez miért? Mint cseppben a tenger, mutathatja mindezt a zalaegerszegi példa. A szívsebészeten a közelmúltban meghalt beteg jó eséllyel egy az 1945 feleslegesen meghaltak közül.
És hogy pontosak legyünk: én sem tudom mi történt Egerszegen. Csak találgatok, fantáziálok. Ha valaki beteg, van olyan, hogy meghal, tehát megalapozatlan vádaskodás lenne azt állítani, hogy a beteg a kórház belső viszonyai, állapota miatt halt meg. De legalább ennyire megalapozatlan lenne kizárni ezt a lehetőséget. Sőt.
A tragikus az, hogy a lehetséges történéseket megpróbáltam egy (vagy több) döntési fára felrajzolni, és mindegyik ág végén az jött ki, hogy ez több mint elkeserítő: felháborító.
Amit tudunk: a beteg a főorvos intézkedésére, annak szabadsága alatt került be az osztályára, de a kezelése nem kezdődött meg a főorvos távollétében, és a beteg meghalt. Ott marad a kérdés, hogy miért nem kezelték, miért nem operálták meg?

Két elvi lehetőség van.

  • Az egyik lehetőség az, hogy az osztályon „rend”van: kollegák nem mertek hozzányúlni a főorvos betegéhez, mert a főnök magánbetege érinthetetlen.
  • A másik lehetőség az ellenkezője: az osztályon mindenki a saját beteg után szalad, így az ott nem levő főorvos betege senkit nem érdekelt. Mindkét megoldás dráma, és mindkettő mögött ugyanaz az ok van: a mindent leromboló és etikát züllesztő hálapénz.

A következő, amit tudunk: a főorvos drámai hangvételű levélben felmondott. Fő indoka az volt, hogy a kórház vezetésétől nem kapta meg a tisztességes működéshez szükséges feltételeket, és ennek a betegnek a halálát sem kezelte megfelelő alapossággal és konzekvenciával. A kórház hárít, itt minden rendben, tessék kérem továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló.    
De itt nem ült el a történet, mert az osztályon maradt dolgozók írtak egy nyílt levelet, melyben volt főnökük emberi és szakmai alkalmatlanságát részletezték nagy változatossággal. (Csak a videó hiányzott az örömtáncról.)

Itt is két lehetőség van.

  • Az egyik: hogy sajnos ez az igazság. De akkor ez miért most, utólag derül ki, kértek-e segítséget a kórház vezetésétől, jeleztek-e bármit, bárhova?
  • A másik: a kórházvezetés hárító technikájának következménye a sugallat, hogy az ott maradók lojalitásukat bizonyítva határolódjanak el volt főnöküktől.
Megint csak találgatok, de megint igaz az az állítás, hogy bármelyik feltételezés az igazság, egyformán rossz.

A legszomorúbb az, hogy tudtommal az ügyben egyedül a rendőrség indított vizsgálatot.
A kórházvezetés hárít, tagad, ahelyett, hogy komoly vizsgálatot rendelt volna el. Ne értsük félre: nem vért akarok látni, hanem rendet. A vizsgálat általam elvárt eredménye nem fegyelmik vagy kirúgások, hanem az osztály munkájának újraszabályozása, a helyi protokollok készítése, ami kizárja azt, hogy ilyen esetek előforduljanak. Mindehhez természetesen indikátorok, folyamatos monitorozás, visszajelzés. Tehát egy olyan belső működés kialakítása, ahol nem az dönti el, hogy ki és mikor kerül műtétre, hogy kinek a betege, hanem az, hogy milyen az állapota.

Úgy tűnik, az ügy nem ütötte át az egészségügyi hatóságok, az ÁNTSz, illetve a fenntartó, az AEEK ingerküszöbét sem. Ez is indokolja az írás elején álló erős felütést, az ágazat magárahagyottságát.
És hallgat az Orvosi Kamara is. Nem kellene, mert jó eséllyel tételezzük fel, hogy az egyéb rend helyett a hálapénz által irányított belső működésű rendszer szabályozatlansága és etikai hiányossága is közrejátszhatott egy ember halálában. Az Orvosi Kamarának ebben lenne dolga. A konkrét ügyben is – már csak a levél okán is –, de főleg a tanulságokat levonva általános ajánlásokat, normákat megfogalmazva, esetleg jogszabályi változást követelve. Az én felfogásom szerint a Kamarának sokkal nagyobb szigorúsággal kellene eljárni az ilyen ügyekben befele, de nagyobb védelmet kellene biztosítani az orvos-társadalomnak kifele. De az erősebb védelem nem a szőnyeg alá söprést, „eltussolást” jelent. Mert a valós védelmet – ahogy Nagy Marcell nemrég írt erről az Újratervezés oldalán – a nyíltság, annak sugárzása, adja, hogy a Kamara fellép a szakma becsületét, jó hírnevét, a betegbiztonságot rontó gyakorlatok ellen, és biztosítja, hogy a tisztességes többség méltán érezze a betegek, a társadalom megbecsülését.

Epilógus

Az augusztusi hosszú hétvégén az Őrségben jártunk. Gyönyörű. Ahogy mentünk Kétvölgyből Szentgotthárd felé, látjuk, hogy egy idős bácsi szaporáz az út szélén. Erős 80-as, de egyenes tartás, határozott járás. Bár nem stoppolt, még kérőn sem nézett, megálltunk megkérdeni, hogy elvihetjük-e valameddig. Mondta, hogy az pont jó, mert lekéste a buszt, és 10 km innen Szentgotthárd, ahova megy. Eddig kórházban volt, előbb műtét, utána rehabilitáció, most végre kijött megnézni az erdőjét, hogy hogy vannak a fák. És kiderült, hogy Zalaegerszegen szívbillentyű csere, és hogy nincs még egy olyan aranyos ember, mint az a külföldi főorvos, akinek az életét köszönheti.
Ennyi. Ez így mind, együtt a magyar egészségügy.