A Nemzeti Egészségügyi Programok logikai kerete

A „segítek”/önfényezek sorozatból.

 

Tényleg örültem annak, hogy Kásler miniszter úr bejelentette, hogy a nagy népbetegségek visszaszorítása érdekében nemzeti programok indulnak. Ezzel lassan 25 éve adós az egészségpolitika. Mindig, minden kormány tudta, hogy ezt kellene, de mindegyik a nagy szerkezeti vagy finanszírozási reformokkal, de inkább tűzoltással volt elfoglalva. Én már 1998-ban írtam arról[1], hogy a horizontális, struktúraorientált megközelítés (rendbetesszük az alapellátást, a kórházi rendszert, a finanszírozást stb.) helyett vertikális, problémaorientált megközelítés kellene: elemezni kell, hogy melyek a legnagyobb betegségterhet okozó betegségek Magyarországon, ezek ellen milyen beavatkozási lehetőségek vannak, és ez után kell az adott betegségcsoportokra komplex, az életmód befolyásolásától az országos intézet csúcskészülékéig ívelő programot tervezni.

Ez a gondolkodás 2005 körül majdnem kormányprogrammá érett. Gyurcsány Ferenc 2005-ös „100 lépés” programjából 21 az egészségüggyel volt kapcsolatos, és ennek keretében indult a nagy nemzeti programok szervezése, melyből 2005/2006 körül szám szerint 4 program készült:

• Nemzeti Rákellenes Program
• „A SZÍV ÉS ÉRRENDSZERI BETEGSÉGEK MEGELÕZÉSÉNEK ÉS GYÓGYÍTÁSÁNAK NEMZETI PROGRAMJA”
• A „Közös kincsünk a gyermek” Nemzeti Csecsemõ- és Gyermekegészségügyi Program
• A HAZAI SÜRGŐSSÉGI ELLÁTÁS FEJLESZTÉSÉNEK PROGRAMJA

A 2005-ös programkészítésben, mint példaértékűt, ki kell emelni a szív-érrendszeri betegségek programját, ami Kiss István koordinálásával, a szakma és a betegszervezetek széleskörű bevonásával, valós konszenzussal készült. (Az igazság kedvéért: a többi program is a szakmával együttműködésben készült, ha nem is ugyanilyen komplexitásban.) És Rácz Jenő, akkori miniszter nevét is meg kell említeni, akinek igénye volt, hogy a programok széles konszenzussal, és ne a szűk szakmai vezetés (országos intézetek) által készüljenek.

A programok elkészültek, ráadásul jó minőségben: mind szemléletben, mind szakmai tartalmukban korszerűek, de reálisak (megvalósíthatók, erőforrással elláthatók) voltak. De 2006 az választási év volt, és utána tárcacsere, új miniszter, új prioritások. Az el sem indult programok fiókba kerültek. Előbb Molnár Lajos vihart kavaró reformja, majd a Bajnai kormány válságkezelése: egyik sem az ilyen programoknak kedvezett. De 2010 óta eltelt 8 békés, prosperáló év, ami az egészségügy történetébe a „pangás évei”-ként fog bekerülni. Így ezen a téren sem történt előrelépés. Most végre a legnagyobb betegségterhet okozó betegség, a rákbetegség gyógyításáért felelős országos intézet vezetetője került a miniszteri székbe. Így érthető, hogy örömmel töltött el a bejelentés, hogy az új miniszter programjának kiemelt eleme nagy nemzeti programok készítése. Több, mint 10 év telt el 2005 óta, így nem elég leporolni a programokat, és nem is ugyanazok a programok készülnek, mint 2005/6-ban. A társadalmi fejlődés jeleként pozitívan értékelem, hogy a mentális betegségek is bekerültek a programok közé. Ugyanakkor a sürgősségi ellátás programjának kikerülése a 2006-os csomagból számomra érthetetlen, hiszen egyrészt a várólisták mellett ez jelenti a lakosság számára a legnagyobb problémát – ez „politikai kérdés” –, másrészt, ha egy kormánynak annyira fontos a lakosok biztonságtudata, akkor tessék ezt a területet is komolyan venni. Ráadásul a sürgőségi ellátás megoldása nem azonos a sürgősségi osztályok problémáinak megoldásával. Itt is az egész vertikumot kell átgondolni, a laikus képzéstől és ellátástól, az öngondoskodástól a telefonos elő-osztályozáson (doktorInfo) át az intézményi ellátás szervezeti javításáig, beleértve az OMSZ és a sürgősségi vertikum együttműködésének, feladatmegosztásának megoldását. Ebben a szellemben nyújtottak be OGY határozati javaslatot az egészségügyi minimum kidolgozásában részt vevő pártok a sürgősségi ellátás javítása érdekében.

Kezdeti lelkesedésem némileg árnyalódik. Mert állítólag már készen is vannak a programok. Túl gyorsan. Tudom, komoly elő-anyagok vannak, és mindenki okos, de a leporoláshoz is kevés a pár hét, nemhogy a társadalmi vitához, egyeztetéshez. Pedig kiemelten fontos lenne az a társadalmasított metodika, ahogy Kiss István vezette a szív-érrendszeri program kidolgozását 2005-ben a MOTESZ közreműködésével. Nem érdemes 2 hét alatt lezavarni a programírást, megéri beletenni a szakmai és társadalmi vitába a munkát és időt. Egyrészt saját tapasztalat, hogy minden egyeztetés idegölő és időhúzó, számos réteg- és egyéni érdek zilálja szét a munkát, de a végén mindig jobb lesz az eredmény, azaz javul az anyag szakmai minősége. Másrészt: fontos a készítők internalizálása, ettől érzi a programot sajátjának a szakma. Különben marad az, hogy „ezek” ott fent megint kitaláltak valamit…

Így aztán szellemi önfoglalkoztatásként mégiscsak leírtam azt, hogy szerintem hogy kellene mindezt csinálni. (De tudjátok: az oldalt nem védik szabadalmi, erkölcsi elsőbbségi jogok.)

A fenti táblázat értelmezhető sorokként és oszlopokként. Az akciók inkább a sorok, a programok pedig az oszlopok. Ezt a keretrendszert kellene a létező programokat és forrásokat is integrálva tartalommal megtölteni.

A kidolgozás – megvalósítás javasolt menetrendje:

1. Meg kell kérni azt, ami maradt az ESKI-ből, hogy nézze végig a nemzetközi gyakorlatot. Mit és hogy csinálnak ilyen céllal külhonban, működnek-e a nagy integrált nemzeti programok, vagy ez inkább csak egy kommunikációs – logikai keret, és az önálló programok az életképesek. Tehát: mi van máshol, mi működik, mi nem. A „mi nem”, a kudarcok is fontosak.
2. Ezek után az államtitkárságnak ki kell alakítania az alapkoncepcióját a programok rendszeréről, keretéről. (A fenti táblázat módosítása.)
3. Ki kell jelölni az egyes programok projektgazdáit.
4. Ezt az elemzést kell odaadni az egyes szakmáknak, hogy a szakmai társasággal együtt aláírva töltsék ki a saját oszlopukat, és a táblázat struktúráját követve írják le programszerűen a javasolt Nemzeti Programot.
5. Ezek után népegészségügyi szakembereknek kell odaadni az egyes oszlopoknak a szakma által kitöltött első sorait, azaz a primer prevenciós részeket, hogy ebből rakjanak össze egy komplex, az összes programnak megágyazó népegészségügyi programot. (Nincs külön táplálkozási vagy mozgás programlába a daganatos és a szív-érrendszeri programnak, de ugyanez érvényes a szenvedélybetegségekre is.)
6. Ugyanígy szakmai munkacsoportokat kell létrehozni más sorokra (ellátórendszer szerkezete, betegutak, finanszírozás, indikátorok, szakmai protokollok stb.)
7. Fejlesztési szakemberekkel kell elemezni, hogy a Nemzeti Programokba hogyan illeszthetők a már elindított/betervezett hazai és EU-s projectek.
8. A 3-as és 4-es és 5-ös pontok eredményét vissza kell adni az oszlop-gazdáknak, hogy ennek alapján – ha kell –, korrigálják, egységesítsék a programot.
9. Ezután társadalmi vita (MOTESZ, MOK, szakmai szerveztek, betegszervezetek, szakszervezetek).
10. A Nemzeti Programok rövid változatainak véglegezése, és ezekből egy közös Országgyűlési Határozat megszavazása.
11. A Nemzeti Programok alapján a konkrét projectek véglegezése, megvalósítása.

Ez így bizony kb egy év. De ha már 25 évet késtünk ezzel, akkor megéri ezt az időt rászánni a komplexitás és a szakma bevonása, együttműködésének megnyerése érdekében.

Fontos egyértelműsíteni, hogy a Nemzeti Programok rendszere nem az egészségügy reformjának programja, azaz számos lényegi és rendezendő kérdéssel nem foglalkozik. Ezeket nem ezen a mátrixon kell számon kérni, de ettől még ezeket (is) rendezni kell.

Hát, valahogy így. De ha nem így: akkor is, legalább valami már történjen! (Én még mindig az egészségügynek drukkolok…)

---

[1] Kincses Gyula: A problémaorientált egészségpolitika esélyei Magyarországon (Egészségügyi gazdasági szemle, ISSN 0013-2276 , 1998. (36. évf.) 5. sz. 455. old.)