Igen, olimpiát, de a szomszédokkal!

A Nolimpia kampány alatt azt gondoltam – és ebben nem nagyon mozdultam el –, hogy egy ekkora és ilyen gazdasági fejlettségű ország számára megterhelő, és más, fontosabb ágazatoktól – pl. oktatás, egészségügy – von el forrást  egy komplett olimpia megrendezése. Ráadásul számos olyan kötelező fejlesztéssel jár, aminek az utóhasznosulása is kétséges. Akkor még nem volt elterjedten használt az „overtourism” kifejezés, de az is kérdéses volt számomra, hogy elbír-e egy ekkora ország (pontosabban a szóba jöhető helyszínek, szállodai kapacitás stb.) ekkora idegenfogalmi terhelést, illetve az ennek érdekében végzett fejlesztések utóhasznosíthatók-e. (Az olimpiai faluból lehet bérlakás programot csinálni, de ötcsillagos szállodából nem.)

Persze értettem a „merjük nagyot álmodni”-t, pontosabban azt, hogy a nehezen elérhető célok nélkül nincsenek nagy ugrások, szintet lépő fejlesztések. (Ehhez persze nehezen, de elérhető célok kellenek.) És ugye ismerjük:

-       Hány éve dohányzol?

-       Vagy harminc

-       Az rengetegbe került. Abból a pénzből már lehetne egy Ferrarid….

-       Te dohányzol?

-       Nem.

-       És hol a Ferrarid?

Valahogy így. Nem lett olimpia, de az egészségügy vagy oktatásügy nem hasít ettől.

Tehát nem értettem egyet (most sem nagyon) a (kizárólag) magyar rendezésű olimpiával, de már 2015-ben azt írtam a blogomban, hogy „ez (az olimpia) kellene, de egy Bécs-Pozsony-Budapest közös pályázattal” http://www.asztalfiok.hu/2015/06/

Egy Bécs-Pozsony-Budapest háromszög nem nagyobb, mint a közelmúltban olimpiát rendező országok területe, és egy ilyen megoldásban megoszlanak a költségek, létesítmények, látogatói tömeg. Bécs erős partner tudna ebben lenni, de részvétele a monarchista nosztalgián kívül természetesen nem feltétel. Miután tengeri versenyszámok is vannak, társrendezőként Szlovénia, Horvátország is szóba jöhet. És nem vagyok egyedül: Robert Fico mostani jelentkezése, Karácsony Gergely megszólalása erősíti ezt a gondolatot. És az is igaz, hogy az utóbbi évtizedben átértékelődött az olimpia célmodellje: a „megmutatjuk nekik, hogy mi rendezzük a legnagyobb durranást” mellé felzárkózott a fenntarthatóság.

Az országközi együttműködés külön haszon, tartós előny. Ne feledjük: ha az olimpia miatt normálisan és gyorsan kell eljutni vonattal Pozsonyba, Bécsbe vagy Kassára, akkor az azt is jelenti, hogy az olimpia után gyorsabban, kulturáltabban juthatunk el Győrbe, Miskolcra vagy Debrecenbe. (Ne feledjük: a Hajdú Express 40 évvel ezelőtt bő 20 perccel hamarabb ért Debrecenbe.)

Az NOB elnöke szerint „Az olimpiai eszme egyik lényege, hogy a világ minden tájáról összehozza egymással a sportolókat és a szurkolókat”, ami közösségépítést és együttműködést feltételez. De ami még fontosabb: a közös rendezés koherenciát képez, partnerségre kényszerít, és azt üzeni a világnak, hogy tudunk együtt létezni, dolgozni. A nolimpia kampány óta ennek szükségessége felértékelődött, és az olimpia jó lehetőséget teremtene ennek kialakítására, a határok valós szublimálására.

 

A lényeg az együttműködésen van. Ebben van ma a legnagyobb deficit, és nagyon fontos lenne olyan üzenetet küldeni a világnak, hogy Magyarország egy együttműködésre képes ország.

 

 Egyenruha-e a fehér köpeny? – a szép új világ az egészségügyben

Az alábbi írás első, kicsit rövidebb változata az ÉS július 12.-i számában jelent meg. Újra olvasva rájöttem, hogy az utóbbi évtizedek történései ennél is mélyebben érintik a hagyományos orvosi szerep változását, de általában is az egészségügyet. Ezért az írást némileg kibővítve teszem itt közzé.
És nem ígérem, hogy a régi rendszerességgel jelentkezek újra blogbejegyzéseimmel, de egy - egy írás bizonyosan követi majd.

 Donald Sutherland halála kapcsán újra megnéztem az egyik kedvenc filmemet, a M.A.S.H.-t. Robert Altman 1970-ben készült műve némi késéssel jutott el hozzánk, én valamikor a ’70-es évek végén, fiatal orvosként láttam először. Akkor és egyből az orvosi etika, az orvosi mentalitás és öntudat iskolapéldája lett számomra, és a M.A.S.H. csapata pillanatok alatt kollektív példaképemmé vált. Igen, ez a mi szakmánk, hivatásunk. Nem tiszteli (sőt utálja) a hivatalos rangot, hierarchiát, lenézi a sokcsillagos egyenruhást, aki kívülről okoskodik. Néha akár arrogánsan laza, mert megteheti, és egyenruhába bújtatva is minden elemében, megmozdulásában a civil léthez ragaszkodó. De ha a betegről van szó, akkor mindent, azonnal és alázattal tesz, bármikor, bármeddig. Ráadásul – az egyenruha hiánya ellenére – ott a műtőben mindezt szigorú fegyelemmel, már–már katonai, parancsalapú rendben. Majd a műtét után lehet bratyizás, ugratás, visszadumálás, de a műtét alatt „parancs - értettem” van, és majd csak a műtét után, a hierarchiától független szakmai vitában lehet kiértékeli, mi történt, minek kellett volna történnie. Mert az orvos – vele születetten és belenevelten – egy törvényt, egy parancsot ismer: a beteg érdekét. Nem véletlen, hogy a meglepően „alakiatlan” már-már antikatona táborparancsnokot, Blake ezredest elfogadták a kényszerkatona kollégái, mert ő értette, hogy ez nem a sereg, hanem egy kórház, annak belső logikája, szabályai szerint. És az sem véletlen, hogy azt a két hivatásos tisztet, Burns őrnagyot és „Tüzesajak” főnővért, akik az egyenruha csillagjai, a rendfokozat alapján akartak tiszteletet kivívni, könyörtelenül büntették, és kiutálták maguk közül. Ez egy ilyen szakma.

És egy friss élmény: nemrég beszélgettem Dragomán Györggyel, aki elmesélte, hogy az édesapja kvázi kötelezte, hogy orvos legyen. A fő érve nem a hivatás nemessége, szépsége, nem a biztos jövedelem volt, hanem: „Tanuld meg fiam, hogy bármilyen rendszer, bármilyen diktatúra van, az orvosnak van benne a legnagyobb autonómiája.”

Igen, ez egy ilyen szakma, ez egy ilyen hivatás, amelynek belénk égett alapja az autonómia és a döntési szabadság. A ’70-es években az egyetemen még azt tanultuk, hogy a gyógyítás az szabad művészet. Nem vagyunk törvény felett állóak, de adott helyzetben egy magasabb rendű törvény, az élet szolgálata és védelme az, ami bármilyen világi törvényt felülír. És ez ad egyfajta magabiztosságot, erős én- és öntudatot.

Ez az ontológia, ez az érzet az, ami meghatározza az orvosok attitűdjét. Persze az élet, a világ fejlődik,

változik, és az orvosoknak – mindenhol a fejlett világban – meg kell élniük ennek az autonómiának a folyamatos megnyirbálódását. A technológiai lehetőségek kitágultak, de innentől bejöttek új korlátok. Az első a pénzügyi korlát volt, hiszen ez szabott kényszerű gátat a gyógyításnak. Tudnám, van még ötletem, de nincs miből. Elfogyott a keret... Az erőforrásokkal való hatékony gazdálkodás kényszere hozta az új korlátot: az egyéni tudás maximalizálása helyett – ami hagyományos attitűdje az orvosi létnek –, már a kollektív tudás szakszerű alkalmazása lett az elvárás a „bizonyítékokon alapuló orvoslás”, a szakmai protokollok megjelenésével. Ez sok esetben a szabadságot a korlátok (protokollok) megválasztására szűkíti.

Ugyanez a betegérdek miatt szabályokat felülbíráló alapszemlélet jellemezte az egészségügyi rendszer működését is. Mert persze voltak, vannak adminisztratív és beutalási szabályok, kijelölt ellátási területek, de ezeket az élet rendre felülírta. A betegutak sokkal inkább a kollegiális kapcsolatokon, barátságokon, személyes ismeretségeken alapultak és alapulnak. És ez működött: én küldöm neked, te küldöd nekem, és mind a hárman jól vagyunk. Azaz a beteg is, mert így időben, és igényei szerint jutott ellátáshoz. Értelmetlen hazugság lenne ebben a kapcsolatrendszerben a hálapénz szerepét eltagadni, de az csak egy (bár jelentős) eleme volt ennek a bizalmi hálónak. Nem, vagy nem csak a pénzről szólt ez, hanem hogy így egy rosszul működő rendszer szabályait felülírva ellátáshoz tudtuk juttatni a betegeinket. A belénk égett program sikerorientált: akkor vagyunk jól, komfortzónán belül, ha segíteni tudtunk a betegeknek. Félreértés ne essék: nem védem a hálapénzt, (sőt: kamarai elnökségem legfontosabb eredményének tartom ennek betiltását), mert ez a háló számtalan egyéni és rendszerszintű kárral, szakmai eredménytelenséggel működött. Ahhoz küldtem a beteget, akit fel tudtam hívni, aki benne van a mobilomban, és nem ahhoz, aki ennek a szakembere. Tehát a beteg nem feltétlenül került a szakmailag legalkalmasabb helyre. De ennek kapcsán mégis kialakult egy belső, önszerveződésű informális rendszer, amelyik ugyan sok hibával, torzulással, de a jelenleginél nagyobb közmegelégedéssel működött. A hálapénz kivezetése és az ehhez kapcsolt új, a rendőrségi analógiára bevezetett szolgálati jogviszony miatt szétesett ez a kollegiális együttműködési háló, de helyette nem jött létre semmi. A háló szétesésének másik oka az, hogy bár a magánegészségügy brutálisan hasít, de a kormány megtiltotta a két szektor átjárhatóságát, együttműködését. A gyógyítás egyre inkább csapatmunka, de az új állami egészségügy lényegi eleme a vezénylés: akkor és oda mész gyógyítani, ahol épp a legnagyobb a hiány. Ez nem segíti az összeszokott teamek kialakulását, és tovább zilálja a kapcsolati hálót. És az új jogviszony a Burns őrnagyokra, a fegyelmezett végrehajtókra épül, és elnyomja a szakma spontán problémamegoldó képességét, betegérdekű önszerveződését. Ezek miatt tartunk most ott, ahol.

Az egészségügy és a világ változik, és a változások szükségszerűen fel fognak gyorsulni, ami számtalan érdekütközéssel jár és fog járni úgy a lakosság, mint az ellátók tekintetében. Az ellátórendszer érdemi reformja, és ennek kapcsán a kapacitások és a jogosultságok, a köz- és magánfelelősség újraértelmezése, átrendezése szükségszerű és elkerülhetetlen. Ez – elsősorban a betegek oldaláról – szokásvesztéssel jár: választási lehetőségek, de főleg intézmények, telephelyek szűnhetnek meg. (A KSH 4.1.1.18. táblája szerint a kórházak aktív ágainak a kihasználása 2022-ben 52,7% volt a, azaz majdnem miden második ágy üres volt). És ha már a szokásvesztéseknél tartunk: oda még gondolatilag sem merünk  eljutni, hogy a közpénzzel való felelős bánás a betegnek is kötelessége, és ebből bizonyos együttműködési kötelezettség is következik.

És ahogy a gyógyítás szabadsága fokozatosan korlátozódik, ugyanúgy változik a gyógyítás személyes jellege, az „én betegem” az „én orvosom” szerepe is. Már nem a drága doktorbácsi, hanem a csapat, a team gyógyít. A gyógyítás csapatmunkává alakulása magával hozza azt is, hogy felértékelődnek a diplomás ápolók a gyógyításban, akik már önálló tevekénységre is jogosultak. Mindez tovább csökkenti a fehér köpeny exkluzivitását. És az utóbbi évek presztízsvesztő szerep-átértékelődését DrGooge teszi teljessé, és a mesterséges intelligencia hatásairól pedig még reális elképzelésünk sincs. A net globális tudása a betegek jelentős részét teszi felkészült partnerré, a hagyományos információs aszimmetria (én vagyok az orvos, tudom mi baja és mit kell tenni) már nem tartható.

Ezek szükségszerű és megúszhatatlan, a célszerűségből, technológiai fejlődésből fakadó tendenciák, de a kórházakból sohasem lesznek automata futószalagon gyógyító egészséggyárak. A hivatásunk lényege marad a függetlenségből fakadó kreativitás, és a gyógyítás/gyógyulás terápiás eleme marad a bizalmon alapuló orvos - beteg kapcsolat. A gyógyítás viszonyai tehát átalakulnak, de ahhoz, hogy ez orvos-beteg számára sikert, megnyugvást adó legyen, organikus fejlődésre van szükség, ahol együtt változik ellátó és ellátott és a közmegítélés. Az erőszakos, kikényszerített változást a szakma ellenében végigvinni lehetetlen, vagy ha mégis, akkor rossz hatásfokú és keserű szájízű. Meg kell érteni, sőt, használni kell azt, hogy az orvostársadalom értelmiségiként szeret viselkedni. Nem elszenvedője, hanem értő részese akar lenni a változásoknak.

Összegzésül: javaslom, hogy Pintér miniszter úr nézze meg a M.A.S.H.-t. Jó film, szórakoztató, és sok mindent megérthet belőle.

2024 07.

 

Vigyázó szemeteket Zalaegerszegre vessétek

Messzebbről kezdem, de ígérem, hogy eljutunk Zalaegerszegre, sőt az Őrségbe is. De mindent a maga rendjében. 

Mit vesztünk: Pénzt, vagy életet?

A Magyar Orvosi Kamara megújításáért dolgozó Újratervezés Csoport az Orvosi Kamara elnökének írt felhívásában azt írja, hogy

A magyar egészségügy olyan mély és általános szervezeti, működési, morális válságba jutott, hogy a megoldás nem halogatható. …. A magyar egészségügy úgy a humánerőforrás-ellátottság, mint a betegbiztonság tekintetében kritikus helyzetbe sodródik, miközben az egészségügyi kiadások GDP aránya 6,6%-os mélypontra csökkent.

Az ATV Reggeli Startjában ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy mindez milyen károkat okoz. A műsorvezető azon kérdésére, hogy a szervezeti, működési hiányosságok kára forintosítható-e, azt válaszoltam, hogy a valós kérdés nem az, hogy hány millió forint folyik el, hanem hogy miért vesz kevesebb egészséget az állam a pénzén, mint lehetne. Az igazi kár nem forint-milliárdokban, hanem elvesztett életek ezreiben mérhető.

Ha valaki ezt patetikus, vagy hatásvadász mondatnak tartja, annak ajánlom figyelmébe az Eurostat legújabb jelentését. Eszerint a 75 év alatti elkerülhető, vagy „felesleges” halálozások tekintetében dobogósak vagyunk, és eszerint a statisztika szerint a 75 év alatti halálozások 80%-az elkerülhető csoportba tartozik.

 A fogalmazás pontos: nem a betegek 80%-a lett volna megmenthető, hanem a halál-okok 80%-atartozik abba a csoportba, ahol a halálozások aktívabb megelőzéssel, jobb gyógyítással mérsékelhetők lennének. Azaz mindez – a felületes, de elterjedt politikai és média értelmezésekkel szemben – nem jelenti azt, hogy az elkerülhető halálozás okosabb életmóddal és jó egészségüggyel nullára lenne lecsökkenthető. (Az EU átlag 68%, és a legjobb értéket produkáló Franciaországban is a halálozások 60%-a ebbe a csoportba tartozik, tehát ott sem nulla-közeli.) De ez csak értelmezési segédlet, és ettől még a helyzet tényleg tragikus, mert ha az abszolút számok nem is értelmezhetők, a rangsorban elfoglalt helyünket már komolyan kellene venni. Tehát nem 80% a valós veszteség, de az EU átlaghoz képest a 75 év alatti halálozásban 12% többlethalálozást jelent a magyar adat, és ez egy évben 5600 felesleges sírkereszt, ami egy temetőbe rakva már látványos lenne. Tehát az abszolút számnál (80%) sokkal fontosabb a rangsor: az Eurostat adatbázisa szerint a „felesleges” halálozások tekintetében csak Romániában és Litvániában rosszabb a helyzet.

 

A másfajta életmóddal, jobb prevencióval megelőzhető halálozásokban is dobogósak vagyunk. Itt csak két balti ország, volt szovjet tagköztársaság, Lettország és Litvánia van előttünk. Azt is egyértelműsíteni kell, hogy a prevenció, az életmód alapvetően nem az egészségügy sara. (De az egészségügy terhe.) Ez elsősorban rajtunk, embereken múlik, illetve általában a politika, a kormányzat, a kultúra attitűdjén.

(Kis kitérő: vajon Német Szilárd tisztában van-e azzal, hogy az általa sugárzott étkezési kultúra hány száz ember felesleges halálát okozza a hívei között? Bizonyosan sokét, de miután ez csak statisztikusan igazolható, és nem lehet tudni, hogy Kovács bácsi vagy Szabó néni a velőspacal imádat miatt halt meg, így nem számonkérhető. De Fazekas miniszter úr is deklarálta, hogy a hagyományos magyar étkezési kultúra (=mértéktelen zabálás egészségtelen és környezetkárosító ételekből, és a túlsúly tekintélyként, „módosság”-ként való elismerése) nemzeti identitásunk része, amit őrizni kell. Akárcsak a házi főzésű pálinka kultuszának nemzeti szabadságjogként való deklarálása. Szegény Szócska Miklós hihetetlenül fontos irányba indult el az egészséges életmód terjesztéséért (menzareform, chipsadó, transzzsírok, só csökkentése). Az úgynevezett primer prevenció tekintetében az elmúlt 30 évben senki nem tett ennyit, de politikustársai lenullázták munkáját. Kásler miniszter fontos népegészségügyi programokat készített elő, de ezek indulása egyre távolabbra kerül. (Valószínű, hogy az őstörténeti, a hun - sumér prevenciós hagyományok integrálása halad a tervezettnél lassabban az anyag gazdagsága miatt. )

Valamivel jobb (valamivel jobb, de ettől még szörnyű) a helyzet a „kezelhető” halálozások terén, ami már valóban az egészségügy sara. (Az egészségügyé, de ezen belül elsősorban az ellátásszervezésé, a hozzáférésé, a várólisták hosszáé, a betegirányítás szabályait felülíró hálapénzé, és nem az orvosoké, nővéreké.) Itt a 28 országból négyben is (Románia, Litánia, Lettország, Bulgária) is rosszabb a helyzet, mint nálunk.

És itt kanyarodunk vissza ahhoz a műsorban elhangzott állításomhoz, hogy akár 2000 ember felesleges halálát is jelentheti az egészségügy jelen szétcsúszó, magára hagyott állapota. Meglepően jól becsültem. Magyarországon 2016-ban 16 209 volt az idő előtti, jobb gyógyítással elkerülhető halálozások száma. Az EU átlagot meghaladó 12%-al visszaszámolva, ez azt jelenti, hogy ha a magyar egészségügy ez EU-ban átlagos eredményességű lenne, akkor 2016-ban Magyarországon 1945-tel haltak volna meg kevesebben. Ez bizony egy hatalmas parcella a temetőben. 

Zalaegerszeg, mint példa, hogy jobban értsük

Hogy mindez miért? Mint cseppben a tenger, mutathatja mindezt a zalaegerszegi példa. A szívsebészeten a közelmúltban meghalt beteg jó eséllyel egy az 1945 feleslegesen meghaltak közül.

És hogy pontosak legyünk: én sem tudom mi történt Egerszegen. Csak találgatok, fantáziálok. Ha valaki beteg, van olyan, hogy meghal, tehát megalapozatlan vádaskodás lenne azt állítani, hogy a beteg a kórház belső viszonyai, állapota miatt halt meg. De legalább ennyire megalapozatlan lenne kizárni ezt a lehetőséget. Sőt.

A tragikus az, hogy a lehetséges történéseket megpróbáltam egy (vagy több) döntési fára felrajzolni, és mindegyik ág végén az jött ki, hogy ez több mint elkeserítő: felháborító.

Amit tudunk: a beteg a főorvos intézkedésére, annak szabadsága alatt került be az osztályára, de a kezelése nem kezdődött meg a főorvos távollétében, és a beteg meghalt. Ott marad a kérdés, hogy miért nem kezelték, miért nem operálták meg?

Két elvi lehetőség van.

• Az egyik lehetőség az, hogy az osztályon „rend”van: kollegák nem mertek hozzányúlni a főorvos betegéhez, mert a főnök magánbetege érinthetetlen.
• A másik lehetőség az ellenkezője: az osztályon mindenki a saját beteg után szalad, így az ott nem levő főorvos betege senkit nem érdekelt. Mindkét megoldás dráma, és mindkettő mögött ugyanaz az ok van: a mindent leromboló és etikát züllesztő hálapénz.

A következő, amit tudunk: a főorvos drámai hangvételű levélben felmondott. Fő indoka az volt, hogy a kórház vezetésétől nem kapta meg a tisztességes működéshez szükséges feltételeket, és ennek a betegnek a halálát sem kezelte megfelelő alapossággal és konzekvenciával. A kórház hárít, itt minden rendben, tessék kérem továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló.    
De itt nem ült el a történet, mert az osztályon maradt dolgozók írtak egy nyílt levelet, melyben volt főnökük emberi és szakmai alkalmatlanságát részletezték nagy változatossággal. (Csak a videó hiányzott az örömtáncról.)

Itt is két lehetőség van.

• Az egyik: hogy sajnos ez az igazság. De akkor ez miért most, utólag derül ki, kértek-e segítséget a kórház vezetésétől, jeleztek-e bármit, bárhova?
• A másik: a kórházvezetés hárító technikájának következménye a sugallat, hogy az ott maradók lojalitásukat bizonyítva határolódjanak el volt főnöküktől.

Megint csak találgatok, de megint igaz az az állítás, hogy bármelyik feltételezés az igazság, egyformán rossz.

A legszomorúbb az, hogy tudtommal az ügyben egyedül a rendőrség indított vizsgálatot.

A kórházvezetés hárít, tagad, ahelyett, hogy komoly vizsgálatot rendelt volna el. Ne értsük félre: nem vért akarok látni, hanem rendet. A vizsgálat általam elvárt eredménye nem fegyelmik vagy kirúgások, hanem az osztály munkájának újraszabályozása, a helyi protokollok készítése, ami kizárja azt, hogy ilyen esetek előforduljanak. Mindehhez természetesen indikátorok, folyamatos monitorozás, visszajelzés. Tehát egy olyan belső működés kialakítása, ahol nem az dönti el, hogy ki és mikor kerül műtétre, hogy kinek a betege, hanem az, hogy milyen az állapota.

Úgy tűnik, az ügy nem ütötte át az egészségügyi hatóságok, az ÁNTSz, illetve a fenntartó, az AEEK ingerküszöbét sem. Ez is indokolja az írás elején álló erős felütést, az ágazat magárahagyottságát.

És hallgat az Orvosi Kamara is. Nem kellene, mert jó eséllyel tételezzük fel, hogy az egyéb rend helyett a hálapénz által irányított belső működésű rendszer szabályozatlansága és etikai hiányossága is közrejátszhatott egy ember halálában. Az Orvosi Kamarának ebben lenne dolga. A konkrét ügyben is – már csak a levél okán is –, de főleg a tanulságokat levonva általános ajánlásokat, normákat megfogalmazva, esetleg jogszabályi változást követelve. Az én felfogásom szerint a Kamarának sokkal nagyobb szigorúsággal kellene eljárni az ilyen ügyekben befele, de nagyobb védelmet kellene biztosítani az orvos-társadalomnak kifele. De az erősebb védelem nem a szőnyeg alá söprést, „eltussolást” jelent. Mert a valós védelmet – ahogy Nagy Marcell nemrég írt erről az Újratervezés oldalán – a nyíltság, annak sugárzása, adja, hogy a Kamara fellép a szakma becsületét, jó hírnevét, a betegbiztonságot rontó gyakorlatok ellen, és biztosítja, hogy a tisztességes többség méltán érezze a betegek, a társadalom megbecsülését.

Epilógus

Az augusztusi hosszú hétvégén az Őrségben jártunk. Gyönyörű. Ahogy mentünk Kétvölgyből Szentgotthárd felé, látjuk, hogy egy idős bácsi szaporáz az út szélén. Erős 80-as, de egyenes tartás, határozott járás. Bár nem stoppolt, még kérőn sem nézett, megálltunk megkérdeni, hogy elvihetjük-e valameddig. Mondta, hogy az pont jó, mert lekéste a buszt, és 10 km innen Szentgotthárd, ahova megy. Eddig kórházban volt, előbb műtét, utána rehabilitáció, most végre kijött megnézni az erdőjét, hogy hogy vannak a fák. És kiderült, hogy Zalaegerszegen szívbillentyű csere, és hogy nincs még egy olyan aranyos ember, mint az a külföldi főorvos, akinek az életét köszönheti.

Ennyi. Ez így mind, együtt a magyar egészségügy.