Kincses Gyula asztalfiókja
Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.
Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.
Fotóalbumaim itt érhetők el: https://gyulakincses.smugmug.com/ Nézzen be hozzám!
2020. június 4., csütörtök
2019. szeptember 10., kedd
Vigyázó szemeteket Zalaegerszegre vessétek
Messzebbről kezdem, de ígérem, hogy eljutunk Zalaegerszegre,
sőt az Őrségbe is. De mindent a maga rendjében.
Mit vesztünk: Pénzt, vagy életet?
A Magyar Orvosi Kamara
megújításáért dolgozó Újratervezés Csoport az Orvosi Kamara elnökének írt felhívásában
azt írja, hogy
A magyar egészségügy olyan mély és általános szervezeti, működési,
morális válságba jutott, hogy a megoldás nem halogatható. …. A magyar egészségügy úgy a
humánerőforrás-ellátottság, mint a betegbiztonság tekintetében kritikus
helyzetbe sodródik, miközben az egészségügyi kiadások GDP aránya 6,6%-os
mélypontra csökkent.
Az ATV
Reggeli Startjában ennek kapcsán arról beszélgettünk, hogy mindez
milyen károkat okoz. A műsorvezető azon kérdésére, hogy a szervezeti, működési
hiányosságok kára forintosítható-e, azt válaszoltam, hogy a valós kérdés nem
az, hogy hány millió forint folyik el, hanem hogy miért vesz kevesebb egészséget
az állam a pénzén, mint lehetne. Az
igazi kár nem forint-milliárdokban, hanem elvesztett életek ezreiben mérhető.
Ha valaki ezt patetikus, vagy
hatásvadász mondatnak tartja, annak ajánlom figyelmébe az Eurostat
legújabb jelentését. Eszerint a 75 év alatti elkerülhető, vagy
„felesleges” halálozások tekintetében dobogósak vagyunk, és eszerint a
statisztika szerint a 75 év alatti halálozások 80%-az elkerülhető csoportba
tartozik.
A fogalmazás pontos: nem a betegek
80%-a lett volna megmenthető, hanem a halál-okok 80%-atartozik abba a csoportba,
ahol a halálozások aktívabb megelőzéssel, jobb gyógyítással mérsékelhetők
lennének. Azaz mindez – a felületes, de elterjedt politikai és média
értelmezésekkel szemben – nem
jelenti azt, hogy az elkerülhető halálozás okosabb életmóddal és jó
egészségüggyel nullára lenne lecsökkenthető. (Az EU átlag 68%, és a legjobb
értéket produkáló Franciaországban is a halálozások 60%-a ebbe a csoportba
tartozik, tehát ott sem nulla-közeli.) De ez csak értelmezési segédlet, és ettől
még a helyzet tényleg tragikus, mert ha
az abszolút számok nem is értelmezhetők, a rangsorban elfoglalt helyünket már komolyan kellene venni. Tehát nem 80% a valós veszteség, de az EU átlaghoz képest a 75 év alatti
halálozásban 12% többlethalálozást jelent a magyar adat, és ez egy évben 5600 felesleges sírkereszt,
ami egy temetőbe rakva már látványos lenne. Tehát az abszolút számnál (80%) sokkal
fontosabb a rangsor: az Eurostat adatbázisa szerint a „felesleges” halálozások tekintetében csak Romániában és Litvániában rosszabb
a helyzet.
A másfajta életmóddal,
jobb prevencióval megelőzhető
halálozásokban is dobogósak vagyunk. Itt csak két balti ország, volt
szovjet tagköztársaság, Lettország és Litvánia van előttünk. Azt is
egyértelműsíteni kell, hogy a prevenció, az életmód alapvetően nem az egészségügy sara. (De az
egészségügy terhe.) Ez elsősorban rajtunk, embereken múlik, illetve általában a politika, a kormányzat, a
kultúra attitűdjén.
(Kis kitérő: vajon Német Szilárd
tisztában van-e azzal, hogy az általa sugárzott étkezési kultúra hány száz ember
felesleges halálát okozza a hívei között? Bizonyosan sokét, de miután ez csak
statisztikusan igazolható, és nem lehet tudni, hogy Kovács bácsi vagy Szabó
néni a velőspacal imádat miatt halt meg, így nem számonkérhető. De Fazekas
miniszter úr is deklarálta, hogy a hagyományos
magyar étkezési kultúra (=mértéktelen zabálás egészségtelen és
környezetkárosító ételekből, és a túlsúly tekintélyként, „módosság”-ként való elismerése)
nemzeti identitásunk része, amit őrizni
kell. Akárcsak a házi főzésű pálinka kultuszának nemzeti szabadságjogként
való deklarálása. Szegény Szócska Miklós hihetetlenül fontos irányba indult el
az egészséges életmód terjesztéséért (menzareform, chipsadó, transzzsírok, só
csökkentése). Az úgynevezett primer prevenció tekintetében az elmúlt 30 évben
senki nem tett ennyit, de politikustársai lenullázták munkáját. Kásler miniszter
fontos népegészségügyi programokat készített elő, de ezek indulása egyre
távolabbra kerül. (Valószínű, hogy az őstörténeti, a hun - sumér
prevenciós hagyományok integrálása halad a tervezettnél lassabban az anyag
gazdagsága miatt. )
Valamivel jobb
(valamivel jobb, de ettől még szörnyű) a
helyzet a „kezelhető” halálozások terén,
ami már valóban az egészségügy sara. (Az egészségügyé, de ezen belül
elsősorban az ellátásszervezésé, a hozzáférésé, a várólisták hosszáé, a
betegirányítás szabályait felülíró hálapénzé, és nem az orvosoké, nővéreké.)
Itt a 28 országból négyben is (Románia, Litánia, Lettország, Bulgária) is rosszabb
a helyzet, mint nálunk.
És itt kanyarodunk vissza ahhoz a műsorban
elhangzott állításomhoz, hogy akár 2000 ember felesleges halálát is jelentheti
az egészségügy jelen szétcsúszó, magára hagyott állapota. Meglepően jól becsültem.
Magyarországon
2016-ban 16 209 volt az idő előtti, jobb gyógyítással elkerülhető
halálozások száma. Az EU átlagot meghaladó 12%-al visszaszámolva, ez
azt jelenti, hogy ha a magyar
egészségügy ez EU-ban átlagos eredményességű lenne, akkor 2016-ban
Magyarországon 1945-tel haltak volna meg kevesebben. Ez bizony egy hatalmas
parcella a temetőben.
Zalaegerszeg, mint példa, hogy jobban értsük
Hogy mindez miért? Mint
cseppben a tenger, mutathatja mindezt a zalaegerszegi példa. A
szívsebészeten a közelmúltban meghalt beteg jó eséllyel egy az 1945
feleslegesen meghaltak közül.
És hogy pontosak legyünk: én sem tudom mi történt Egerszegen. Csak találgatok, fantáziálok. Ha
valaki beteg, van olyan, hogy meghal, tehát megalapozatlan vádaskodás lenne azt
állítani, hogy a beteg a kórház belső viszonyai, állapota miatt halt meg. De
legalább ennyire megalapozatlan lenne kizárni ezt a lehetőséget. Sőt.
A tragikus az, hogy a lehetséges történéseket megpróbáltam
egy (vagy több) döntési fára felrajzolni, és mindegyik ág végén az jött ki,
hogy ez több mint elkeserítő: felháborító.
Amit tudunk: a beteg a főorvos intézkedésére, annak szabadsága
alatt került be az osztályára, de a kezelése nem kezdődött meg a főorvos
távollétében, és a beteg meghalt. Ott marad a kérdés, hogy miért nem kezelték, miért nem operálták meg?
Két elvi lehetőség van.
- Az egyik lehetőség az, hogy az osztályon „rend”van: kollegák nem mertek hozzányúlni a főorvos betegéhez, mert a főnök magánbetege érinthetetlen.
- A másik lehetőség az ellenkezője: az osztályon mindenki a saját beteg után szalad, így az ott nem levő főorvos betege senkit nem érdekelt. Mindkét megoldás dráma, és mindkettő mögött ugyanaz az ok van: a mindent leromboló és etikát züllesztő hálapénz.
A következő, amit tudunk: a főorvos drámai hangvételű levélben felmondott.
Fő indoka az volt, hogy a kórház vezetésétől nem kapta meg a tisztességes
működéshez szükséges feltételeket, és ennek a betegnek a halálát sem kezelte
megfelelő alapossággal és konzekvenciával. A kórház hárít, itt minden rendben,
tessék kérem továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló.
De itt nem ült el a történet, mert az osztályon maradt dolgozók írtak egy nyílt levelet, melyben volt főnökük emberi és szakmai alkalmatlanságát részletezték nagy változatossággal. (Csak a videó hiányzott az örömtáncról.)
De itt nem ült el a történet, mert az osztályon maradt dolgozók írtak egy nyílt levelet, melyben volt főnökük emberi és szakmai alkalmatlanságát részletezték nagy változatossággal. (Csak a videó hiányzott az örömtáncról.)
Itt is két lehetőség van.
- Az egyik: hogy sajnos ez az igazság. De akkor ez miért most, utólag derül ki, kértek-e segítséget a kórház vezetésétől, jeleztek-e bármit, bárhova?
- A másik: a kórházvezetés hárító technikájának következménye a sugallat, hogy az ott maradók lojalitásukat bizonyítva határolódjanak el volt főnöküktől.
A legszomorúbb az,
hogy tudtommal az ügyben egyedül a rendőrség indított vizsgálatot.
A kórházvezetés hárít,
tagad, ahelyett, hogy komoly vizsgálatot rendelt volna el. Ne értsük félre: nem
vért akarok látni, hanem rendet. A vizsgálat általam elvárt eredménye nem
fegyelmik vagy kirúgások, hanem az
osztály munkájának újraszabályozása, a helyi protokollok készítése, ami kizárja
azt, hogy ilyen esetek előforduljanak. Mindehhez természetesen indikátorok,
folyamatos monitorozás, visszajelzés. Tehát egy olyan belső működés kialakítása,
ahol nem az dönti el, hogy ki és mikor kerül műtétre, hogy kinek a betege,
hanem az, hogy milyen az állapota.
Úgy tűnik, az ügy nem
ütötte át az egészségügyi hatóságok, az ÁNTSz, illetve a fenntartó, az AEEK
ingerküszöbét sem. Ez is indokolja az írás elején álló erős felütést, az
ágazat magárahagyottságát.
És hallgat az Orvosi Kamara is. Nem kellene, mert jó eséllyel tételezzük
fel, hogy az egyéb rend helyett a hálapénz által irányított belső működésű
rendszer szabályozatlansága és etikai hiányossága is közrejátszhatott egy ember
halálában. Az Orvosi Kamarának ebben lenne dolga. A konkrét ügyben is
– már csak a levél okán is –, de főleg a tanulságokat levonva általános ajánlásokat, normákat megfogalmazva, esetleg
jogszabályi változást követelve. Az én felfogásom szerint a Kamarának sokkal nagyobb szigorúsággal
kellene eljárni az ilyen ügyekben befele, de nagyobb védelmet kellene
biztosítani az orvos-társadalomnak kifele. De az erősebb védelem nem a
szőnyeg alá söprést, „eltussolást” jelent. Mert a valós védelmet – ahogy Nagy Marcell
nemrég írt erről az Újratervezés oldalán – a nyíltság, annak sugárzása, adja,
hogy a Kamara fellép a szakma becsületét, jó hírnevét, a betegbiztonságot rontó
gyakorlatok ellen, és biztosítja, hogy a tisztességes többség méltán érezze a
betegek, a társadalom megbecsülését.
Epilógus
Az augusztusi hosszú hétvégén az Őrségben
jártunk. Gyönyörű.
Ahogy mentünk Kétvölgyből Szentgotthárd felé, látjuk, hogy egy idős bácsi
szaporáz az út szélén. Erős 80-as, de egyenes tartás, határozott járás. Bár nem
stoppolt, még kérőn sem nézett, megálltunk megkérdeni, hogy elvihetjük-e
valameddig. Mondta, hogy az pont jó, mert lekéste a buszt, és 10 km innen
Szentgotthárd, ahova megy. Eddig kórházban volt, előbb műtét, utána
rehabilitáció, most végre kijött megnézni az erdőjét, hogy hogy vannak a fák.
És kiderült, hogy Zalaegerszegen szívbillentyű csere, és hogy nincs még egy
olyan aranyos ember, mint az a külföldi főorvos, akinek az életét köszönheti.
Ennyi. Ez így mind, együtt a magyar egészségügy.
2019. július 28., vasárnap
Várólistán a beteg tisztelete
Elolvastam az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának
közleményét a betegellátás körülményeivel, a várakozással kapcsolatban.
Elszomorodtam. A főigazgató vélhetően nem kommunikációs NERhuszár, hanem
tisztes szakember, aki tényleg nem érti, mi a baj a közleményével. A helyzet rosszabb: azt sem érti, hogy
mi a baj ma az ellátással, hogy merre tart a 21. század egészségügye. És vélhetően
a jelenlegi miniszter elődje is elégedetten bólogatott a közleményt olvasva: Helyes,
jól megadta a hálátlanoknak, elégedetlenkedőknek és politikai felbujtóinak! Mi
éjjel nappal küzdünk értük, ráadásul egyre nehezebb körülmények között, de ezeknek
semmi nem jó. Hálátlanok, illetve politikai sikerhajhászok. (A fotók, videók
mondhatók annak, de sajnos nem trükkfelvételek, hanem a valóság egy
szegmensének dokumentációi.)
A
főigazgató közleményében kifejti, hogy
„Határozottan visszautasítjuk az OOI jó hírnevét sértő, a
közvéleményt tendenciózusan félrevezető politikai megnyilvánulások és
sajtótermékek igaztalan állításait az intézetben folyó betegellátás minőségéről
és körülményeiről. Minden beteget tájékoztatunk, hogy intézetünkben a munkaidő
és betegellátás 7 óra 30 perckor kezdődik. A várótermeket 7 órakor nyitjuk, a
munkakezdés előtt órákkal érkező betegek extra várakozási ideje ezért
értelmetlen, nem róható fel az intézetnek.
És:
Az Országos Onkológiai Intézet Magyarország komprehenzív
onkológiai központja, hazánk és Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval
is rendelkező onkológiai intézménye, ahol az onkológiai betegek ellátása
világszínvonalon történik.”
Tehát: Az Intézet világhírű és magas színvonalon gyógyít, arról
meg nem tehet, hogy a betegek türelmetlenek, tolonganak - magukra vessenek. De
egyszerű: Ezután nem engedjük be őket reggel idő előtt, és akkor nem lesz bent sokórás várakozás.
Ennyi.
A főigazgatói közleményben leírtak jó része vitathatatlan.
Az Intézet valóban Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval is rendelkező
komprehenzív onkológiai központja, ahol az onkológiai betegek ellátása
világszínvonalon (környékén) történik. Stimmt. És azt is ki kell mondani, hogy
az ország gazdasági fejlettségéhez, az egészségügy kiadások GDP-hez viszonyított
nagyságához képest Magyarországon a betegek (zömmel az Onkológiai Intézetben)
közel ugyanazt a drága ellátást kapják meg, mint ami a fejlett országok ellátásának
a gyakorlata. A kérdés csak az, hogy mikor, és milyen körülmények között.
Mert ismét le kell írni, hogy a magyar egészségügy nem ilyen
vagy olyan, hanem mindaz a jó és rossz egyszerre és együtt igaz, amit róla írnak, illetve
tapasztalunk. Tény, amit
a 24.hu írt a várakozásról, és biztosan van az igazságnak olyan szegmense
is, mint amit a TV2
mutat be.(Ez utóbbi elfogulatlanságához annyit, hogy a Tv2 riporternője az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának felesége. Így könnyű..)
De a baj szerintem nagyobb, és általánosabb. A főigazgatói
közlemény azt a régi szemléletet képviseli, hogy az orvos dolga, hogy
gyógyítson, a betegé, hogy tűrjön. A gyógyítás hagyományosan fájdalommal, kellemetlenségekkel
jár, megszokhatnánk. Betegnek lenni nem örömünnep, a fontos a gyógyítás, a műtét, a korszerű diagnosztika, a kórház meg nem
szálloda… (De amúgy meg miért nem olyan?) Az orvos a betegekért van (és amúgy tényleg),
az Ő ideje drága, a beteg ráér, tehát kéznél legyen, hogy ne legyen üresjárat, így
több beteget tud ellátni. Ez a „velünk élő történelem” süt át a főigazgató áldozathibáztató
közleményéből. Én megértem: több milliót költenek egy betegre, az egyre fogyó, végletekig
kihasznált személyzet a helyzethez képest is emberségesen teszi a dolgát, és
akkor azon pörögni, hogy nincs elég szék? Ugyan már… (A Heim Pál sem értette,
hogy az anyukáknak nem jó széken vagy földön éjszakázni, és ki is utálta
a civil segítséget, minek avatkoznak bele. Majd Ők, államilag.)
Csak az élet valahol tovább ment, a gyógyításban nemcsak
technológiai, szakmai váltás van a világban, hanem kulturális is. A világban van
egy általános kulturális és igény-fejlődés, de ez Magyarországon a kórházakat,
rendelőket valahogy elkerüli. Az alábbi ábrát 2001-ben vetítettem először egy konferencián.
A helyzet azóta nem sokat változott.
A helyzet azóta sem javult, bár vidéken az EU-s fejlesztések miatt összességében
kicsit jobb a kórházak állapota. Vécépapír azért általában ott sincs, a
takarítás is eseti, de hát mit lehet tenni, a betegek lopnak, koszolnak. (Ez
nem minden alap nélküli, és néha nemcsak vécépapírt, hanem
csaptelepet is, de
miért csak a kórházban van így? A Meki, pláza vécéjében ez nem gond?) De ha
valaki retro élményre vágyik, akkor menjen valamelyik kórház vagy rendelő
büféjébe. Van ellen példa is: az Uzsoki büféje úgy néz ki, mint egy büfé
2019-ben. Egy kórház költségvetéséhez képest ezek filléres dolgok, ez
szemlélet, odafigyelés, azaz priorálás dolga, akár a kórházi koszt, vagy az
információ, a szóbaállás. Értem én, hogy a kórház nem wellness szálló, ott
gyógyulni, és nem üdülni kell. És a klímahelyzet. Többen írtunk arról, hogy a kórházban a klimatizálás (akár a műtőben, akár a kórteremben) nem luxus, hanem betegbiztonsági kérdés, mert a hiánya növeli a kórházi fertőzések, kiszáradás esélyét. De miért ne lehetne ez komfort-érzet kérdés is? A bankok, plázák stb. mind légkondicionáltak, de olyan, semmiképpen nem luxus üzletláncok (Lidl, Aldi, Tesco stb.) üzletei is mind légkondicionáltak. Csak a kórházak, a kórtermek nem. A Kórhátszövetség felmérése szerint a műtők harmadában, a kórtermek 98 százalékában egyáltalán nincs klíma. Ha általában szeretünk kulturált, kényelmes,
odafigyelő környezetben lenni -és ezt megszoktuk-, akkor miért pont a védtelen, legkiszolgáltatottabb
helyzetünkben legyünk méltatlan, az általános életminőségtől elmaradó
körülmények között?
A szaknyelv ezt a régi szemléletű gyakorlatot – hogy a
gyógyító gyógyít, a beteg „munkadarab”, a gyógyítás tárgya, jobb esetben alanya –,
biomedikális szemléletnek hívja. Ezt kell meghaladni, márcsak az emberiesség
okán is. De az emberségesség, az emberi méltóság tiszteletén kívül ezt követeli
a gyógyítás eredményessége is, mert a korszerű gyógyításban a beteg nem a
gyógyítás – azt elszenvedő –alanya, hanem felelős, együttműködő partner
a gyógyításban. A folyamatokat értő, a gyógyításban résztvevő, a gyógyítókban hívő,
jó mentális állapotú betegek gyógyulási esélye is jobb. A frusztráltan,
kételyek közt állva várakozóké kevesebb.
Igen, a gyógyulás a legfontosabb. De komprehenzív centrum
ide vagy oda, a rákhalálozásban listavezetők vagyunk.
És ez a tragikus helyzet nem áll ellentmondásban azzal, hogy
az Onkológiai Intézetben nemzetközi színvonalú gyógyítás folyik, hanem annak
köszönhető, hogy az egészségtelen életmód miatt az EU-ban Magyarországon a legmagasabb
az új rákos megbetegedések száma. Ez elsősorban a pálinka-szabadságharc
tömény alkohol kultuszának, a hagyományos, de egészségtelen magyar konyha
nemzeti identitásként kezelésének, a mozgásszegény életmódnak és a magas légszennyezésnek
„köszönhető”.
És ha nem elég jók a gyógyeredmények, akkor az elsősorban annak
köszönhető, hogy alacsony az egészségtudatosság, a szűréseken való részvétel, a
gyanújelek felismerése, és a már eleve nem időben felfedezett beteg is csak
hosszas vargabetűk után, már kevésbé gyógyulásesélyes állapotban jut el a centrumba,
ahol majd világszínvonalú gyógyítást kap, csak későn. Az utolsó ábra mutatja, hogy
Magyarország az „élmezőnyben” van a méhnyak rák halálozásban, és a sereghajtók között
a méhnyak daganatok szűrésében.
Mi egy országos intézet dolga?
Ha a rossz halálozási adatok a fentieken múlnak, akkor az országos
intézetek ebben nincs is egyéb dolga? Másként látom.
Mert Kásler Miklós elévülhetetlen érdeme, hogy elérte, hogy
onkológiai beteget csak onkológiai osztály kezelhet (ez csak látszólag
evidencia), és minden beteg onko-team döntése alapján, protokollszerű kezelést
kapjon. Ez tényleg érdemi eredmény. De az én felfogásom szerint nem az a jó, ha
egy országos piramis csúcsán áll az Intézet, minél több beteget maga alá gyűjtve,
hanem az a jobb modell, ha a kezelés szempontjából egyenrangú regionális centrumokra alapozva
épül fel a hálózat. Az országos intézet feladata ez esetben a szakmai protokollok
fejlesztése, a kutatás, indikátor-fejlesztés és erre alapozott ellenőrzés,
elemzés, az adatok publikálása. Polgár Csaba főigazgató szerint: „Intézetünk
alapelve évtizedek óta, hogy minden hozzánk forduló beteget megfelelő időben,
várólista alkalmazása nélkül kezelünk”. Ez szép, de nem kellene. Mert túlvállalják magukat, a zsúfoltság abból is
fakad, hogy sok olyan beteget kezelnek, akiket más intézményben is lehetne kezelni.
Ha protokollszerű az ellátás, a gondozás, akkor mindegy, hogy hol kezelik a
beteget. A centrumban a kezelés típusait, az alkalmazandó terápiákat és azok
sorrendjét kell meghatározni, de a kezelés egyes elemeit adott esetben már
máshol is lehet nyújtani, illetve a kezelt betegek ellenőrzései a lakóhely
közelében, adott esetben alacsonyabb szinten is elvégezhetők.
Az országos intézetnek ráadásul az új esetek magas számának
csökkentésében is van szervezési - metodikai feladata. A népegészségügyi program
még mindig csak kommunikációs szinten dübörög, a részletes programot még mindig
nem fogadta el a kormány, így megfelelő forrás sincs hozzárendelve. Az országos intézet főigazgatója
erről csak kisrészben tehet, de az előző főigazgató most döntési pozícióban van.
Van (lenne) tehát dolgunk elég. Meg kell érteni, hogy a
betegnek nemcsak korszerű eszközökkel, modern gyógyszerekkel végzett
gyógyításra, de a személyi méltóságát tisztelő körülményekre és információra is
szüksége van. Az egészségügyünk hagyományosan másodrendűnek tekintette az utóbbit,
amire már nem jut pénz, energia. Ezen változtatni kell. A források felett nem mi rendelkezünk, de a szemléletváltás rajtunk, egészségügyieken is múlik. Ezért küzd, ezen dolgozik az Orvosi Kamara megújítására szerveződött Újratervezés csoport.
Hogy változás legyen, ahhoz egyrészt szemléletváltás, nyíltság, transzparencia kell, másrészt ellátás-szervezés, hogy mindenkit a szükséges szinten lássanak el, azaz akinek szüksége van rá, bárhonnan hozzáférhessen a legmagasabb szintű ellátáshoz, de a csúcsintézményeket ne terheljük tömegfeladatokkal.
Hogy változás legyen, ahhoz egyrészt szemléletváltás, nyíltság, transzparencia kell, másrészt ellátás-szervezés, hogy mindenkit a szükséges szinten lássanak el, azaz akinek szüksége van rá, bárhonnan hozzáférhessen a legmagasabb szintű ellátáshoz, de a csúcsintézményeket ne terheljük tömegfeladatokkal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)