Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2013. március 6., szerda

Egy igazi mentor



Fiatalon kötelező (széria)tartozék az ultramodernség és fékevesztett hetyke önbizalom. Tizenkilenc évesen én sem voltam más: pár hetes fotózás után természetesen már a fotóművészet megújítójának tartottam magam. Meg is alkottam a fotóművészet – ma is vállalható – definícióját:
A fotóművészet a közlési céllal, a fototechnika eszközeivel konceptuálisan előállított vizuális jel.
A konceptuálist ugyan már nem teljesen értem, de a közlési cél minden művészi produktum alapfeltétele, hiszen a művészi produktum a befogadás, a nézővel való interakció kapcsán nyeri el tényleges művészi értékét, létét[1]. A valamilyen fototechnikai eszköz - technika alkalmazása meg nem tűnik indokolatlanul szigorú kritériumnak.

A magam által felállított kereteket kihasználva akkoriban éppen vasalóval „fényképeztem” (azaz készítettem) az általam a fotóművészet tárgykörébe tartozónak gondolt, penészes döglött pók alapú képeimet. (Az elő-exponálás és hívás után még napfényes „rásegítés”, majd fixálás előtt vasalóval ráégetés – szín-előcsalás a fekete fehér papírból, és a végén fixálás vasalás mellett…)

Ebben a mentális állapotban mentem el a Debreceni Fotóklub „foglalkozására”, ahol egy Balla Demeter nevű híresség volt a meghívott vendég. Pesti profi nagymenő, aki többek között hírességek fotóit mutatja Kádártól Nagy Lászlón és Schaár Erzsébeten át Pilinszkyig. Az udvarias csevejt megtörve a hetyke és pimasz ifjonc nem hagyja ki a poént és feláll:
-          Jók ezek a képek, szépek, de ez így nem egyenlő pályás verseny. Mert például hogy tud egy magamfajta satnya debreceni egyetemista eljutni Schaár Erzsébethez, pedig lehet, hogy ott én is tudnék hasonló jó képeket csinálni…
A válasz:
-          Ha vége van, várj meg, megadom a telefonszámom, és megbeszéljük, mikor vigyelek el hozzá.

Ennyi. Ilyen egyszerűen, a fiatalos pimaszágon átnézően és magától értetődően.
És amikor felhívtam, hogy mikor is, akkor még megkérdezte, hogy hol fogsz aludni, mert ez késő estig eltart. Mondtam, hogy fogsi, majd megoldom. Mire Ő: Jó, akkor nálunk alszol.

Mindezt Magyarország egyik vezető „hivatalos” fotóművésze, 1971-ben, egy senki, arrogáns egyetemistának, akit ott látott – hallott először.

Schaár Erzsinél a vacsora persze életre szóló élmény – Vilt Tibor, Körner Éva és mások –, és sok jó fotó kezdete, mert innentől szabad bejárásom volt Schaárhoz. Demeterrel a mai napig tartom a kapcsolatot. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de a múlt héten is.

Persze sokat tanultam Tőle, de olyasmiről, hogy blende, világítás, képkivágás: soha, és a képeimet se nagyon nézegette, javítgatta. Mást tanultam tőle, ami fontosabb: ez a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkról szólt. És hogy mi fontos és mi nem. Meg talán azt, hogy merni kell látni, és merni kell azt megmutatni.

Ma sokszor halljuk a szót, hogy Mentor, és általában üzleti környezetben.
Pedig az igazi mentor az önzetlen, és példa. Demeter nem került be ezzel a tévébe, nem lett celeb, nem lett több hakniszerű megrendelése, és EU támogatás sem kötelezte a fiatalok gyámolítására. De példát adott, és remélem, nem hiába.


[1] Általában is igaz, hogy nem önmagában az objektum a művészi produkció, hanem a kontextus, a gesztus teszi azzá a (sokszor) hétköznapi tárgyat. Ez sokszorosan igaz a fotóművészetre, hiszen a fotós valójában a hétköznapi valósággal dolgozik, azt emeli ki, értelmezi újra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése