Fiatalon kötelező (széria)tartozék az ultramodernség és
fékevesztett hetyke önbizalom. Tizenkilenc évesen én sem voltam más: pár hetes
fotózás után természetesen már a fotóművészet megújítójának tartottam magam.
Meg is alkottam a fotóművészet – ma is vállalható – definícióját:
A fotóművészet a közlési céllal, a fototechnika eszközeivel konceptuálisan
előállított vizuális jel.
A konceptuálist ugyan már nem
teljesen értem, de a közlési cél minden művészi produktum alapfeltétele, hiszen
a művészi produktum a befogadás, a nézővel való interakció kapcsán nyeri el tényleges
művészi értékét, létét[1]. A valamilyen
fototechnikai eszköz - technika alkalmazása meg nem tűnik indokolatlanul szigorú
kritériumnak.
A magam által felállított kereteket kihasználva akkoriban
éppen vasalóval „fényképeztem” (azaz készítettem) az általam a fotóművészet
tárgykörébe tartozónak gondolt, penészes döglött pók alapú képeimet. (Az elő-exponálás
és hívás után még napfényes „rásegítés”, majd fixálás előtt vasalóval ráégetés
– szín-előcsalás a fekete fehér papírból, és a végén fixálás vasalás mellett…)
Ebben a mentális állapotban mentem el a Debreceni Fotóklub
„foglalkozására”, ahol egy Balla Demeter nevű híresség volt a meghívott vendég.
Pesti profi nagymenő, aki többek között hírességek fotóit mutatja Kádártól Nagy
Lászlón és Schaár Erzsébeten át Pilinszkyig. Az udvarias csevejt megtörve a
hetyke és pimasz ifjonc nem hagyja ki a poént és feláll:
-
Jók ezek a
képek, szépek, de ez így nem egyenlő pályás verseny. Mert például hogy tud egy magamfajta
satnya debreceni egyetemista eljutni Schaár Erzsébethez, pedig lehet, hogy ott
én is tudnék hasonló jó képeket csinálni…
A válasz:
-
Ha vége
van, várj meg, megadom a telefonszámom, és megbeszéljük, mikor vigyelek el
hozzá.
Ennyi. Ilyen
egyszerűen, a fiatalos pimaszágon átnézően és magától értetődően.
És amikor felhívtam, hogy mikor is, akkor még megkérdezte,
hogy hol fogsz aludni, mert ez késő estig eltart. Mondtam, hogy fogsi, majd
megoldom. Mire Ő: Jó, akkor nálunk
alszol.
Mindezt Magyarország egyik vezető „hivatalos” fotóművésze,
1971-ben, egy senki, arrogáns egyetemistának, akit ott látott – hallott
először.
Schaár Erzsinél a vacsora persze életre szóló élmény
– Vilt Tibor, Körner Éva és mások –, és sok jó fotó kezdete, mert
innentől szabad bejárásom volt Schaárhoz. Demeterrel a mai napig tartom a
kapcsolatot. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de a múlt héten is.
Persze sokat tanultam Tőle, de olyasmiről, hogy blende,
világítás, képkivágás: soha, és a képeimet se nagyon nézegette, javítgatta.
Mást tanultam tőle, ami fontosabb: ez a világhoz és önmagunkhoz való
viszonyunkról szólt. És hogy mi fontos és mi nem. Meg talán azt, hogy merni kell látni, és merni kell azt
megmutatni.
Ma sokszor halljuk a szót, hogy Mentor, és általában üzleti környezetben.
Pedig az igazi mentor
az önzetlen, és példa. Demeter nem került be ezzel a tévébe, nem lett celeb,
nem lett több hakniszerű megrendelése, és EU támogatás sem kötelezte a fiatalok
gyámolítására. De példát adott, és remélem, nem hiába.
[1]
Általában is igaz, hogy nem önmagában az objektum a művészi produkció, hanem a
kontextus, a gesztus teszi azzá a (sokszor) hétköznapi tárgyat. Ez sokszorosan
igaz a fotóművészetre, hiszen a fotós valójában a hétköznapi valósággal
dolgozik, azt emeli ki, értelmezi újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése