Szeretném remélni, hogy az az abszurd bénultság, ami rajtam
és az ún. demokratikus ellenzéken úrrá lett Falus Ferenc visszalépése/visszaléptetése
kapcsán, csak átmeneti.
De azért, hogy így legyen – és főleg: ne
ismétlődjön –, megpróbálom feltárni a folyamatokat.
Hogy
az ősbűn mi és mikor, azt nem tudom, tehát nem tudom, hol a vég kezdete. De
abban biztos vagyok, hogy ez a mai bukta közvetlen
folya-matként egyér-telműen a tavaszi választások Mesterházyjának akarnokságával
kezdődött.
A helyzet világos volt, hiszen akár képességben, akár társadalmi elfogadottságban Bajnai volt az alkalmasabb jelölt, de az MSZP, mint az „összefogás” – akkor még – egyértelműen legnagyobb pártja ragaszkodott az első éjszaka jogához, és nem adta át a miniszterelnök jelölés jogát az alkalmasabb jelöltnek. A pontosság kedvéért: akkor még megvolt a joga, oka és ereje ehhez. (A mondat határozottan múltidőt használ.)
De hogy ez a ragaszkodás mihez vezetett, azt láttuk a kétharmados eredményen, és az EP választás azt is megmutatta, hogy korántsem átütően és magától érthetődően egyértelműen igaz az, hogy a „baloldal” utcahosszas vezető ereje az MSZP.
A helyzet világos volt, hiszen akár képességben, akár társadalmi elfogadottságban Bajnai volt az alkalmasabb jelölt, de az MSZP, mint az „összefogás” – akkor még – egyértelműen legnagyobb pártja ragaszkodott az első éjszaka jogához, és nem adta át a miniszterelnök jelölés jogát az alkalmasabb jelöltnek. A pontosság kedvéért: akkor még megvolt a joga, oka és ereje ehhez. (A mondat határozottan múltidőt használ.)
De hogy ez a ragaszkodás mihez vezetett, azt láttuk a kétharmados eredményen, és az EP választás azt is megmutatta, hogy korántsem átütően és magától érthetődően egyértelműen igaz az, hogy a „baloldal” utcahosszas vezető ereje az MSZP.
Ebben a helyzetben érte utol az önkormányzati választás az
ún. baloldalt.
Az MSZP a két pofon és
a Mesterházys történet után már nem mert/tudott beleállni saját jelöltjének védelmébe,
különösen, hogy a jelöltet Horváth Csabának hívták. Nem vállalta be, hogy
egy vereség arra legyen fogható, hogy megint kierőszakolta a saját jelöltjének
elfogadását. Így került elő Falus Ferenc, aki „pillanatnyilag jó ötletnek
tűnt”. Feri régi kedves barátom, így tudom, hogy megfelelő munkával felépíthető
lett volna, hiszen nem megosztó személyiség, így alkalmas lett volna minden Orbánellenes
(proteszt, és nem pártra adott) szavazat begyűjtésére. De ehhez tényleg fel
kellett volna építeni, meghagyva a nem pártpolitikus – becsületes „civil
szakember” arculatot, de mindezt professzionálisan, korszerű
kampánytechnikákkal eladva. Nem ez történt, hiszen Gőgös Zoltán volt padtársam jól
mondta, hogy Falust beviték a makkosba és otthagyták. Csupán azt nem értem,
hogy miért nem többes-szám első személyben beszél, hiszen közös jelölt volt,
akitől Tóbiás a kezdettől fogva finnyás orrhúzogatásokkal, kínos kiszólásokkal tarkítva
húzódott el.
Falus visszalépése új helyzetet teremtett, amelyben minden
magát demokratikusnak állító párt előtt két lehetőség áll. Az egyik, hogy (csendben)
beismerve a várható vereséget már nem a győzelemre hajt, hanem önmaga
felépítésre – megkülönböztetésére, saját jövőépítésére használja ki a
hátralevő kampányidőszakot. A másik lehetőség, hogy összeállnak a lehetséges és
markáns, de széles politikai platformot képviselő demokratikus jelölt mögött,
és megpróbálnak Orbánnak üzenni, hogy
mégse lehet mindent.
Itt tartunk, és ha ebben a vitában valaki mégegyszer
"baloldalozik" meg jobboldalozik", az kiiratkozott a hiteles
ismerőseim közül. A bal – jobb dichotómia ma már értelmezhetetlen, és
kb. 2004 óta ennek semmi értelme, 2010 után meg már végképp. Gyurcsány
kormányzása felülírta a klasszikus baloldali terminológiákat, – és aki egy
pártban vagy kormányban volt Vele, annak nem tudom mi baja Bokrossal –, és
Orbán (rendszerének) archetípusa államszervezésben, rezsicsökkentésben, állami
piacellenes politikai beavatkozásokban legalább annyira Kádár, mint Horthy.
Ma tehát nem a jobb – bal között
húzódik a valós és át nem léphető határ, mert ezek relativizálódó, szoft
fogalmak. Így végre tisztán kellene
látni mindenkinek (okos)Tóbiástól Schifferig, hogy az egyetlen, valós törésvonal a demokraták és az etatista/felülről
vezénylők (majdnemdiktatúrások) között húzódik. Kérem, hogy mindenki ennek
megfelelően helyezze el magát.
Amíg a demokratikus oldal (szívesen nevezném liberálisnak, ha annak itthon volna értelme) nem forogja ki a jövő vezetőjét, amíg nagymama sublótfiókjában keresi a megfelelőnek hitteket, amíg levitézlett, karaktergyilkolt, önmagát amortizált borzalmas fejek közül kellene nekem, mint választónak megtalálni a legjobbat, ami eleve lehetetlen, addig itt semmi esély. És igen, Bokros sem alkalmas semmire, fogalma nincs sem Budapestről, sem az országról, megjelenésében vállalhatatlan. Sokadszor mondom: nőt akarok, nőt akarok - és nem Kunhalmi-féle vidéki tanárnő stílusút, hanem olyat, akit szócsatában nem lehet lemosni, normálisan néz ki, és van elképzelése arról, hogy milyen lenne egy európai nagyváros, ország és abból nem enged. Orbánéknak ugyanis nincs érvényes válaszuk a nőkre, legfeljebb alálökni képesek őket egy vak komondornak, ez a pálya lenne az egyetlen, ami nem feléjük lejt, ők egy rémszörny Selmeczit futtatnak, nincs is másuk. Álom, álom. Lesz rá vagy 8 évük, hogy megtalálják, mivel ahogy érzem, Mesterházy visszatér még, a maradékot is lenullázni.
VálaszTörlés