Ezt a blogbejegyzést már 1991 körül meg akartam írni. De egyrészt
elsodort az élet, másrészt (harang híján) akkor még blogom se volt, sőt, még
NET se…
De akkor, a rendszerváltás múló
eufóriájában indult el bennem az érzés, hogy civil szerveződés, önszerveződő
alap-közösségek nélkül nincs demokratikus állam, nincs demokratikus működés és
lét: a demokráciának nem elég a jogi
kereteit létrehozni, ez szocializációs, kulturális - tanulási kérdés. (is) Erre
a tanulásra, a készség-szint elsajátítására égető szükség lett volna (ma: lenne), mert a Kádár rendszer
gondosan kiirtotta a civilséget, és kötelező, felülről szervezett/irányított
tömegszervezetekben (kisdobos – úttörő - KISZ) adta meg a szükséges
közösségi élményt, anélkül, hogy az önszerveződés, önkormányzatiság, konszenzus-kereséses
viták mechanizmusát megtanulhattuk volna. (Ehelyett ez a betagozódásba, a
rendszer karrier-vonalára terelt: a KISZ titkárság a párttagság előszobája
volt…)
Én már akkor attól féltem, hogy szocializációs
hiányok miatt nem tudunk természetesen élni a rendszerváltás adta lehetőségekkel.
Engem mindig nyomasztott a veszély: rendszerváltás
helyett elit/hatalomváltás lesz, de a mechanizmusok, a társadalom belső/valós
működése nem változik érdemben. Ebben a helyzetben néztem újra a ’90-es évek
elején a „Pál utcai fiúk”-at, és döbbenten tapasztaltam, hogy azokat a
fordulatokat, technikákat – „Tiltakozok!”,
„Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni!”, „Ügyrendi javaslatom van”, „Nyomatékosan kérem az elnök Urat”, „Megadom/megvonom a szót”, "A mai közgyűlésen a következő
határozatokat hoztuk, és bejegyezzük őket az egyleti nagykönyvbe." –,
amiket mi – mint új közéletiek –, kínkeservesen/újdonságként tanultuk
a Parlamentben, ezek a gyerekek – a mindenki által lenézett, a
„gittrágás”, a formalista áltevékenyég szimbólumának tekintett –
egyletükben készség szinten, magától értetődően és precízen alkalmazták. És
mertek szembefordulni, véleménnyel lenni, kilépéssel fenyegetőzni. Akkor
értettem meg, hogy attól, hogy a gittegylet (pontosabban: „Gittgyűjtő
Egyesület, Budapest, 1889.) alapítási céljának társadalmi hasznossága erősen
vitatható – és valóban kinevettető a szabályok öncélú majmolása –, ez
még egy NAGYON fontos intézmény. Egyrészt
mert a gyerekek belenőnek a demokratikus játékszabályokba, és mint más
szerepjátékokkal, az életre készülnek fel, másrészt a gyerekek azt játszák,
amit maguk körül látnak, tehát bő száz ével ezelőtt a közélet sokkal
demokratikusabb volt, mint ma…
Igen, ahhoz, hogy végleg
kikerüljünk a régi és új Kádár rendszerből, a gitt egyleteknél kell kezdeni.
Újra kell építeni a „demokrácia kis köreit”, meg kell tanulnunk, létformánkká
kell tenni az ezzel kapcsolatos viselkedés és szervezeti formákat, technikákat.
Meg kell tanulnunk szerveződni. Magánügyekben és közügyekben egyaránt.
Ezt persze nem csak én tudom ezt,
így nem véletlen, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere utál minden valóban
civil kezdeményezést, minden olyan kört, ami rajta kívül keletkezik. És persze
a regénybeli Rácz tanár úr is az Egylet felszámolásán serénykedett: „És csak még egyszer halljam, hogy egyletet
alapítottatok! Takarodjatok haza!” De legalább nem küldte rájuk a a NAV-ot
és a TEK-et.
Ami marad: várjuk, hogy hátha a norvégok küldenek egy kis
gittet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése