Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2014. szeptember 24., szerda

A Gittegylet dicsérete




Ezt a blogbejegyzést már 1991 körül meg akartam írni. De egyrészt elsodort az élet, másrészt (harang híján) akkor még blogom se volt, sőt, még NET se…
De akkor, a rendszerváltás múló eufóriájában indult el bennem az érzés, hogy civil szerveződés, önszerveződő alap-közösségek nélkül nincs demokratikus állam, nincs demokratikus működés és lét: a demokráciának nem elég a jogi kereteit létrehozni, ez szocializációs, kulturális - tanulási kérdés. (is) Erre a tanulásra, a készség-szint elsajátítására égető szükség lett volna (ma: lenne), mert a Kádár rendszer gondosan kiirtotta a civilséget, és kötelező, felülről szervezett/irányított tömegszervezetekben (kisdobos – úttörő - KISZ) adta meg a szükséges közösségi élményt, anélkül, hogy az önszerveződés, önkormányzatiság, konszenzus-kereséses viták mechanizmusát megtanulhattuk volna. (Ehelyett ez a betagozódásba, a rendszer karrier-vonalára terelt: a KISZ titkárság a párttagság előszobája volt…)
Én már akkor attól féltem, hogy szocializációs hiányok miatt nem tudunk természetesen élni a rendszerváltás adta lehetőségekkel. Engem mindig nyomasztott a veszély: rendszerváltás helyett elit/hatalomváltás lesz, de a mechanizmusok, a társadalom belső/valós működése nem változik érdemben. Ebben a helyzetben néztem újra a ’90-es évek elején a „Pál utcai fiúk”-at, és döbbenten tapasztaltam, hogy azokat a fordulatokat, technikákat – „Tiltakozok!”, „Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni!”, „Ügyrendi javaslatom van”, „Nyomatékosan kérem az elnök Urat”, „Megadom/megvonom a szót”, "A mai közgyűlésen a következő határozatokat hoztuk, és bejegyezzük őket az egyleti nagykönyvbe." –, amiket mi – mint új közéletiek –, kínkeservesen/újdonságként tanultuk a Parlamentben, ezek a gyerekek – a mindenki által lenézett, a „gittrágás”, a formalista áltevékenyég szimbólumának tekintett – egyletükben készség szinten, magától értetődően és precízen alkalmazták. És mertek szembefordulni, véleménnyel lenni, kilépéssel fenyegetőzni. Akkor értettem meg, hogy attól, hogy a gittegylet (pontosabban: „Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.) alapítási céljának társadalmi hasznossága erősen vitatható – és valóban kinevettető a szabályok öncélú majmolása –, ez még egy NAGYON fontos intézmény. Egyrészt mert a gyerekek belenőnek a demokratikus játékszabályokba, és mint más szerepjátékokkal, az életre készülnek fel, másrészt a gyerekek azt játszák, amit maguk körül látnak, tehát bő száz ével ezelőtt a közélet sokkal demokratikusabb volt, mint ma…

Igen, ahhoz, hogy végleg kikerüljünk a régi és új Kádár rendszerből, a gitt egyleteknél kell kezdeni. 

Újra kell építeni a „demokrácia kis köreit”, meg kell tanulnunk, létformánkká kell tenni az ezzel kapcsolatos viselkedés és szervezeti formákat, technikákat. Meg kell tanulnunk szerveződni. Magánügyekben és közügyekben egyaránt.
Ezt persze nem csak én tudom ezt, így nem véletlen, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere utál minden valóban civil kezdeményezést, minden olyan kört, ami rajta kívül keletkezik. És persze a regénybeli Rácz tanár úr is az Egylet felszámolásán serénykedett: „És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza!” De legalább nem küldte rájuk a a NAV-ot és a TEK-et.

Ami marad: várjuk, hogy hátha a norvégok küldenek egy kis gittet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése