Vaslefüggönyözött ország

Orwell most dörzsöli a tenyerét, de nem elégedetten. Hiszen valójában nem jó érzés az, ha előre megmondjuk, hogy baj lesz, és íme… (Lásd még: Sovány vigasz nekünk Kövér)

De a Páneurópai Pikniket szervező debreceni MDF tagjaként 1989 nyarán el nem tudtam volna hinni, de még elképzelni se, hogy a vasfüggönyt elsőnek lebontó országból alig 25 év alatt vasfüggönyt építővé válunk.

Félek, ez a nap bekerül a történelemkönyvbe, és ha a világ ilyen hülye marad, akkor nemcsak a magyar történelemírás tartja majd számon, de az európai országok iskolai történelemkönyveinek is egy lapja lesz. Igen, félek, hogy a 175 km hosszú és 4 méter magas fal korszakhatár lesz, egy boldognak akart, békés, megbékélés-vágyú, határ-légiesítő korszak lezárása. Jön a falhúzás, az első 175 km-t jó néhány ezer kilométeres fal, aknazár, lézercsapda követheti Európa szerte.

A hír kapcsán két dolog.

Az egyik, hogy megint az öt év óta visszatérő játszmát játsszuk: Orbán Viktor hamar (mondhatni korát megelőzően) felismer és kimond egy valós problémát, és erre rögtön választ is ad, de rossz, igazságtalan, embertelen, önzésre alapozott, saját aktuálpolitikai céljainak megfelelő (ál)megoldást talál. A válasz elfogadhatatlan, ezért a „demokratikus ellenzék” visszatámad, és magát a kérdést se ismeri el.

Most is ezt játsszuk. Mert a migráció (munkaváltozatként maradjunk most ennél a gyűjtőfogalomnál) valóban Európa megmentőjéből jó eséllyel Európa fenntarthatósági – identitási problémájává válhat. Valóban megvan annak a reális veszélye, hogy olyan ütemben áramlanak más kultúrájú, más identitású tömegek Európába, hogy nem képesek integrálódni egy multikulti Európába, és onnantól Európa nem lesz még az se, ami (nemhogy az, ami lenni szeretne). Ez, ha nem is egyértelmű fenyegetettség, de kibeszélendő, reális kérdésfelvetés.

A kérdés, a problémafelvetés tehát megint időben jött és jogos, de a válasz tűrhetetlen és aljas, és főleg nem válaszolja meg a kérdést. A kormányzati válasz nem a probléma megoldására, hanem politikai haszonszerzésre és gyűlöletkeltésre irányul. Jól jelzik ezt a „konzultáció” tematizáló, gyűlölet-megrendelő kérdései és a kizárólag belpolitikai, táborerősítő, a Jobbiktól szavazatot visszacsábítani akaró magyar nyelvű óriásplakátok. (Ráadásul olyan aljas indulatokat, ösztönöket szabadítanak fel, melyek kérdésesen gyömöszölhetők vissza a palackba és önjáróvá válhatnak.) Az új vasfüggöny alkalmatlan a migránsok távoltartására, így csak két funkciója van: a tevékeny, határozott állam látszatának erősítése és a házi beszállítói kör megrendeléshez juttatása.

Sajnos a politikai gesztus politikai választ szül: a kormányzati válaszok bornírtsága miatt az ellenzék a kérdést, a problémát is elutasítja, a civilek pedig a pártoktól való finnyás távolságtartásra ügyelnek igazán, de nem mozdulnak. Pedig ez a kérdés (azaz ez a helyzet) – ha érdemben szeretnénk kezelni – alkalmas lehetne egy valódi párbeszéd kezdetére.

A másik: a politikai játszma leköti az energiákat és a figyelmet, a valós megoldással senki nem foglalkozik. Pedig az okok mélyebbek, és főleg ismertek, csak épp a súlyuk miatt nem foglakozik velük senki: az önkorlátozás nem hoz rövidtávú politikai hasznot, a többit meg majd oldja meg a hálás utókor. Tisztán kell látni, hogy a kérdést nem lehet idegenrendészeti és határvédelmi kérdésként kezelni, nincs akkora fal amit égigérő létrával, idomított vakondokkal vagy korrupcióval nem lehet megkerülni. És ne nyugtassuk meg magunkat: a migráció nemcsak a vallási-etnikai villongások fenyegetettségének, erőszakhullámának szülöttje: a fizikai megélhetés is túlélési kérdés, erőszak nélkül is. A megélhetési bevándorlás is túlélési kérdés, az éhenhalók számára nem értelmezhető a hivatali kategóriák szétválasztása. És egyébként is: picit nehéz tartósan elmagyarázni, hogy a világban egyedül nekünk van jogunk jól élni. Nekünk – a fehér ember kultúrájának – önvédelmi okokból is szembesülnünk kell ezzel. De kerítést építeni látványosabb, még ha tudjuk is, hogy nem old meg semmit.