Ebben a politikailag apatikus térben, amikor a létező pártok
nem jelentenek rövid távon semmilyen garanciát (vagy reményt) az életünk
megváltoztatására – sőt: a levegőben kifejezetten egyfajta párt-ellenesség
zizeg –, a civil mozgalmak jelenthetik az új válaszok, új szervezetek
megszületésének reményét. Vagy egyáltalán bárminek, ami kizökkent a kijelölt
útról. Persze az apátia köde ezt is belepi: hol van ma már a NETadós tüntetés
százezres tömege… A rezsicsökkentés csak a szájakat tömte be, de a
menekült-kérdés kezelése tömegekben alakított ki mély érzelmi közösséget az
illiberális demokráciával. És ugye, mint Ferenc Jóska, Horthy vagy Kádár alatt:
végre megint van apánk, aki erős, és megvéd minket.
Úgyhogy a mai nap (október 23.) csak egy a fizetett
szabadnapok közül. Szerencsére jó az idő, lehet kirándulni, kiskertbe menni,
avart égetni. Más tűz nincs, nem lesz. Magyarország csendes, újra csendes.
És ugyanígy nem érthető az a belenyugvás, amivel mi (orvosok,
betegek, lakosok) viseljük az egészségügy állapotát. Jól tűrjük a növekvő
várólistákat, a másod- harmadállásban elgyötört nővér és orvos apatikus
hozzáállását, és azt, hogy ma már nem azért megyünk a „magánba” mert ott
tisztább a WC és kedvesebb az orvos, hanem mert gyógyulni, élni akarunk. És az
ágazatban remény sincs: még hitegetni se hajlandók az egészségügyi dolgozókat
egy tisztességes jövőképet megalapozó életpályamodellel, még a retorika
szintjén sem deklarált prioritás az egészségügy, marad a maradványelv, maradvány nélkül. És az Orvosi Kamara kulturáltan
hümmög, és bár megérti a kormányzat nehéz helyzetét, de időről időre halkan
emeltebb hangon több pénzt követel, de azzal a feltétellel, hogy ne változzon
semmi. Az elnök meg miniszteri fizetést kap, tehát jól van ez így, hiszen
újraválasztják, akár Cser Ágnest, az EDDSZ elnökét. (Az bájos, hogy most a megpuccsolt Gaskó
akarta megpuccsolni. De nekünk, az egészségügyieknek jó Ő így is.)
Ebben a helyzetben két szervezet volt, ami reményt adott
bármilyen változtatásra[1]. Az
egyik a Magyar Rezidens Szövetség,
amelynek elnöke okos, precíz, szókimondó, és bár mértéktartó, de konzekvens
és abban amit mond, eltántoríthatatlan. Dénes Tamás tehát jó, és szerencsére sokat is szerepel. (Ha nem sokall
be, vagy nem jön meg az esze, akkor a jövő jelentős egészségpolitikusa lehet.) De
Ő sajnos egyszemélyes vállalkozás. A rezidensek per definitionem sem lehetnek sokan
(nem lehet százezres tömegük…), és főleg vagy kézbentartottak a későbbi jobb
állások miatt, vagy már a kinti helyeket nézik, és nem érdeklik őket a hazai
gondok. Tehát rájuk, mint tömegre, nem lehet számítani.
Így valós és cselekvő
érdekérvényesítő szervezetként maradt a Független Egészségügyi Szakszervezet, a
FESZ. Új arcok, új elszántság, új eszközök. Tüntetés, összefogás, és a Szegény
Kórház a PM bejárata elé. De ami ebben az új volt: az a vidám elszántság,
életteliség, amivel a kórházat építették, ügyelték, és a nyitottság, ahogy
mindenkivel beszélgettek. Fantasztikus csapat, fantasztikus emberek.
Ebbe a (már létező) térbe robbant be az év elején Sándor Mária, aki fekete pólójában
ikonikus alakja lett az egészségügy dolgozók látványos, de nem a betegeket sújtó
tiltakozásának. Ő volt az, aki feltette az ismertség, a „médiás lét” térképére
a FESZ-t, és ami még fontosabb: aki az országos ismertségét kihasználva el
tudta magyarázni mindenkinek, hogy itt nem (csak) az egészségügyi dolgozók
bérharcáról, megalázóan alacsony fizetésének javításáról van szó, hanem arról,
hogy az egészségügy dolgozói az alacsony
bér miatti elvándorlás okozta munkaerő hiány miatt olymértékben kizsigereltek,
hogy ez már a betegellátás minőségét, azaz a mi életünket veszélyezteti.
Tehát nemcsak magukért, de értünk is szólnak.
És úgy tűnt, hogy az mozdul inkább, akinek nincs vesztenivalója:
az orvoskamarával ellentétben a májusi tüntetésen a szakdolgozói kamara (MESZK)
is nagy tömeget mozgósítva, bátor kiállással volt jelen. És látványos akcióként
tömegek helyezték letétbe felmondásukat arra az esetre, hogy ha szeptemberig
nem javul a helyzet.
Ezután jött az elmagyarosodás.
Először a nővérkamara állt ki saját tagjai mögül: kezdődött
azzal, hogy etikai vizsgálatot kezdeményezett az Elnök Sándor Mária ellen. Ekkor
még békíteni akartam, de kiderült, esélytelenül. Szeptemberben azután a
MESZK meakulpázott: elnézést kértek a radikalistásért, visszavonták a letétbe helyezett
felmondásokat, és közölték, hogy tovább alkarnak tárgyalni. Az az apróság, hogy
nincs kivel és miről, az nem zavarta őket. (Épp a hosszas államtitkártalanság
közepén tettek biankó hűségnyilatkozatot.)
És persze mindez a FESZ-en belül is végbement.
A Facebookon (és médiákban) legtöbbet keringő fényképem már
nem ismételhető meg. A fekete és fehér ruhás nővér (a FESZ régi és új ikonikus
alakja) már sose lesz egy képen fotózható. A FESZ „konzervatív szárnya” a
MESZK-hez hasonlóan tárgyaláspárti lett, és egyáltalán nem zavarja őket az a
tény, hogy a FESZ nem reprezentatív
szakszervezet, és az, hogy egyáltalán az asztalhoz engedték őket, az csak Sándor
Mária radikalitásának és Zombor Gábor taktikai bölcsességének volt köszönhető. A
lényeget, ami a FESZ létalapját adta és reménnyel kecsegtetett, azt Mária
fogalmazta meg a legpontosabban:
„Mi az utcán
kikényszerítjük azt, amit a többiek az asztalnál aláírhatnak” (Tehát Mária
nem veti el a tárgyalás, a megegyezés fontosságát, csak itt és most kevésnek
tartja.) A FESZ-nek fel kellett volna fogni, hogy a langyosság pályája már
foglalt: erre ott az EDDSZ és MESZK.
De nem ez történt: A
szakszervezet tisztújító közgyűlésére – amelyik dönthetett volna
arról, hogy a FESZ elnöksége megújulva továbbviszi a radikális vonalat, vagy
besimul a középszerbe – formai okokra hivatkozva be se engedték Sándor Máriát, és
azokat, akik Mária miatt léptek be a szakszervezetbe.
Ennyi.
Ma Mária új szervezetet alapít. Akkor október 23.-án a
kiskerti avarégetésen kívül mégis van egy pici szikra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése