Szülni pedig kell, de ez nem elég!

Igen, szülni pedig kell, és tényleg. Nem „nekik”, nem mert kormányprogram, nem mert megfizetik, hanem magunknak, a jövőnknek, és mert gyermeket nevelni, velük élni jó. Az alábbi bejegyzés elejét pár hete kezdtem el írni, de valamiért félbe-negyedbe maradt. Aztán Kósa megszólalt a manchesteri tragédia kapcsán, és Orbán Viktor nemzet- és családpolitikai bejelentése, Rezsiszilárd szépszavú ráerősítése aktualitást adott arra, hogy most befejezzem.

A falra hányt borsó sorozatból (ez volt az elkezdett bejegyzés eredeti címe)

Költői kérdés következik. (Tudjuk, kétféle költői kérdés van. Az egyikre mindenki tudja a választ, tehát felesleges, a másikra senki sem tudja a választ, tehát felesleges.)

Miért van az, hogy a jövőnk legfontosabb kérdéseivel érdemben nem foglakozik senki? Mert úgy nemzeti, mint európai (nem csak uniós) szinten a két legfontosabb kérdés

• a demográfiai torzulás korrigálása,
• az integrálóképesség növelése

Az elsőről persze tanulmány, választási kampány, a retorika szintjén sokat és hangzatosan beszélünk, ez benne van a közbeszédben, de nincs benne súlyának megfelelően a közcselekvésben. És főleg: mindez érdemi eredmény nélkül, és ezt a sikertelenséget elég jól viseljük. Az első ábra 1970 és 2015 között mutatja a demográfia fő számait. (KSH STADAT)

Jól látszik, hogy 1981-ben volt a trendforduló, azóta folyamatos a népességfogyás. Ha a rendszerváltozás utáni éveket nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a halálozások száma érdemi trend nélkül kis kilengéssel mozog, a születések száma 1999-ig folyamatosan csökkent, azóta nincs érdemi változás, bár az utóbbi évek enyhe növekedése tagadhatatlan. De ez a növekedés messze van bármilyen trendfordulót ígérő javulástól. A lényeg: a nemzet jövőjét tekintve teljesen mindegy, hogy a lakosságszám növekedésének igényét retorikai fogásként buzgón alkalmazó keresztény-nemzeti erők, vagy „hazátlan ballib kozmopoliták” vannak hatalmon: a vágyott, és a nemzet jövőjéhez szükséges gyermekszámot meg sem közelíti egyik kormányzati ciklus sem. Ráadásul az aktivitásban (szabályozás és pénzeszköz allokálás) sincs érdemi (mennyiségi) különbség a politikai ciklusok között, inkább a támogatott rétegek megválasztása között van az igazi különbség. A baloldali kormányok inkább a szegény családokat támogatják jobban (az alanyi jogon járó családi pótlék az alacsonyabb jövedelműeknek jelentősebb segítség), a nemzeti kormányok a „minőségi gyerekszülést” preferálják inkább, hiszen érdemi adókedvezményt csak a magasabb jövedelműek tudnak igénybevenni. Ez illeszkedik, az „elveszünk onnan ahol nincs, és adunk ahol van” általános politikájához, de az összekacsintó szalon-rasszista hátsó szándék ebben az etnikai homogenitás őrzése, hogy inkább a „rendes magyar emberek szüljenek”, ne a „nem nyáron barnultak”.

Ahhoz, hogy a népességszám bevándorlás nélkül stabilizálódjon és 20-30 év múlva (betelepülés nélkül, kizárólag „hazai forrásból”) egy fenntarthatóbb korstruktúra alakuljon ki, valóban az Orbán Viktor által meghatározott célnak kellene teljesülnie, azaz a termékenységi rátának 2030-ra 2.1-re kellene nőnie a jelenlegi 1.5-ről.

A dolog nem egyszerű, bár nem lehetetlen. De a jelen tendenciák mellett ez nem reális ambíció. A vágyott 2.1-es szám nem hasraütés-szerűen meghatározott voluntarista érték: a demográfusok egyetértenek abban, hogy migráció nélkül ennyire lenne szükség ahhoz, hogy a populáció nagysága szinten maradjon. Magyarországon 1945 után ez kétszer is sikerült: a Ratkó korszak hatása 1958-ig tartott, majd 1974 és 1978 között a „Ratkó unokák” korszakára ült rá az utóbbi 50 év legsikeresebb családtámogatási rendszere (Gyes+szerződéses gyerekvállalás+bölcsőde-program). Szép volt, rég volt. Ráadásul nem segít a világtendencia sem. A föld országai közül az évtized elejéről származó adat szerint 117 országban 2.1 feletti a termékenységi ráta, de ebben a 117 országban nincs egyetlen európai ország sem. Az újabb adatok szerint csak Írország és Franciaország karcolja alulról a 2,0 -es értéket.

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Mélységesen egyetértek a demográfiai céljaival, de rossz hírem van: ez így nem fog menni. Indokaim:

Az első: Az LMP által kiperelt adat szerint 2010 óta a Magyarországon anyakönyvezett gyermekek közül 78.000 külföldön született, azaz ma már minden hatodik magyar állampolgárságú gyerek külföldön születik. Adataim nincsenek, de ismerve a „Gyere haza fiatal” program sikerét, hihetetlenül optimista az a becslésem, hogy ezeknek a gyermekeknek a fele hazatér valamikor. Ezt figyelembe véve a 2.1-es arányszám nem elég, minimum 2.25 kellene, ami méginkább ambiciózus.

A második: nem vagyunk távoli, mindenkitől független zárt szigetország, egy kulturális-gazdasági közösség tagjai vagyunk, és a nemzetközi statisztikák azt mutatják, hogy a térség általános problémájával állunk szemben, amit önállóan nagyon nehéz megoldani.

Ha nem az EU-t, hanem a közvetlen térséget nézzük, akkor sem lehetünk vidámak: általános az alacsony termékenységi ráta, és ráadásul a katolikus Lengyelország a sereghajtó. Lehetünk (legyünk is) csoportelsők, de azért nagyon eltérni a kulturális közösség átlagától nem túl könnyű, illetve csak a közösségből kilépve, bezárkózva lehet.

A harmadik: a népességszám stabilizálása, a népességfogyás megállítása nem érhető el önmagában csak a születésszám növelésével. „Hitek és tévhitek a népességcsökkenés megállításáról” címmel Kapitány Balázs és Spéder Zsolt (KSH NKI) tollából jelent meg alapos és korrekt elemzés. A tanulmány fontos megállapítása, hogy „önmagukban a termékenység növelését célzó politikák nem képesek reális időtávon belül stabilizálni az ország népességét”, és „okos, egymásra figyelő szakpolitikákkal elősegíthető az ország népességének stabilizálódása”. Tehát a születésszám növelés mellett (nem helyett) fontos eszköz a migrációpolitika és a születéskor várható élettartam növelése. (De semmi sincs ingyen: ha tovább élünk, akkor a népességszám alacsonyabb termékenységi rátával is fenntartható, ez viszont növeli az eltartottsági rátát.) A „vándorlási folyamatok” pedig vannak. A migráció kezelése nem merülhet ki a migráncsozásban, az idegengyűlölet keltésében. Egyrészt integrálható mértékű bevándorlás nélkül nem kezelhető a demográfiai probléma – a program hatására megszülető gyermekek például nem tudnak már másnap megjelenni a munkaerő-piacon –, másrészt a „vándorlás” nem csak bevándorlás, hanem kivándorlás és visszavándorlás kérdése is. Ennek kezelése szintén nem a demográfia eszközeivel lehetséges, hanem ehhez egy élhető, toleráns, gazdaságilag prosperáló ország kellene, és az élhetőséghez tartozik az elszabadított gyűlölet-kultusz visszaszorítása is. És mégegy megjegyzés: a szórványmagyarság sorsa jó eséllyel 2-3 generáción belül az asszimiláció. (Az állítás nem szándék, hanem tapasztalás-alapú.) A hazahívás jelenti a hosszútávú megmentésüket a magyarság számára, és ez rövid távon a munkaerő-deficitünket is enyhítheti, ráadásuk 100%-ban integrálható módon.
A népességszám növelésében jónéhány eszköz van még, pl. nem használjuk ki eléggé az ú.n. reprodukciós medicina tartalékait sem. A születési szám növeléséhez ugyanis nem elég a gyermekvállalási kedv, képesség is kell hozzá, és Magyarországon alulbecsülik a meddőség szerepét. A szakemberek véleménye szerint a meddőség miatt évi kb. 19.000 gyerek nem születik meg, és a korszerű kezelések adta lehetőségeknek köszönhetően ebből ma már évi 12-13.000 gyermek megszületését lehetővé lehetne tenni.

A negyedik: így nem megy. Még mindig az idézett Kapitány - Spéder cikkből: „bizonyítékok támasztják alá, hogy a különféle társadalmakban különféle családpolitikai intézkedések képesek hatni a demográfiai folyamatokra”. Igen. De nem mindegy, hogy milyen intézkedések, és milyen hatást gyakorolnak. A most bejelentett intézkedések nem fognak érdemi változást hozni, hiszen ismét csak a felső-középosztályt, illetve a diplomásokat célozzák.

Fel kell fogni, hogy el kell döntenie Orbán Viktornak és tanácsadóinak, hogy mit akarnak: azt, hogy a rendes magyar, érdemi jövedelemmel rendelkező (hetero) házaspárok szüljenek gyereket, vagy hogy álljon meg a népességfogyás.. Ki kell mondani, az kizárt, hogy az Orbán rendszer ideál-magyarjai „szüljék tele” a Kárpát-medencét. Nem megy, az alsó kvintilis aktivitása nélkül nem lehet elérni a vágyott 2.1-es arányszámot. Tehát vagy rendes magyar gyereket akarunk, vagy sok gyereket, de ez sajnos vagy-vagy típusú kérdés, amit nem lehet is-is-re kihozni.

Egy kis kitekintés: ha a G7-eket nézzük, akkor a termékenységi arányszámok nagy szórást mutatnak, és növekvő sorrendben így néznek ki: Japán 1.21, Olaszország 1.39, Németország 1.41, Kanada 1.58, Egyesült Királyság 1.91, Franciaország 1.96, USA 2,06.

Ha – nem túl tudományos alapon – sorrendbe kellene raknom ezt a 7 országot etnikai diverzitás szempontjából, akkor ugyanez a sorrend jönne ki, maximum a francia-brit sorrenden morfondíroznék. És ne legyenek illúzióink: az USA magas termékenységi arányszámát nem Trump „rendes” fehér választói hozzák, hanem a kerítésekkel kirekeszteni akart mexikóiak, illetve a feketék.

És a megoldás

A reális jövőkép átvezet a másik kérdésre. Tudom, sokan nem értik, hogy miért tekintem az integráló képességet a demográfiai kérdéshez hasonló súlyúnak. Az állításom: a migráció nem határőrizeti kérdés, hanem integrációs probléma. Drága jó Lajosunk a manchesteri terrortámadás után azt mondta, hogy „A terrorizmus nem azzal kezdődik, amikor egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát, hanem amikor a terroristák illegálisan Európába jönnek”. Ez igaz, de Kósa Lajos azt is hozzátette, hogy mindegyik európai terrortámadás a bevándorlókhoz köthető, valamennyinek "az iszlám radikalizmushoz köthető szála van". Tekintsük el attól, hogy Kósa Lajost nem a tévedhetetlen tényállításaiért szeretjük, és hogy pl. az utóbbi idők legvéresebb terrortámadását nem iszlamista kerítésugró migráns, hanem „rendes” szőke keresztény európai követte el, mert az igazi probléma a terrorizmus és a mostani bevándorlási hullám összemosása. Ennek az állításnak az alapja nem a migráns-simogató attitűd, hanem a jövőféltés. A terrortámadások zömét tudniillik nem a „friss” bevándorlók követték el, hanem másod-harmadgenerációs, itt született radikalizálódó fiatalok. Ez legalább annyira a mi kudarcunk, mint az ő vallási fanatizmusuk, és ha ezt nem kezeljük, akkor egyre sötétebb jövő elé nézünk. A „no go” zónák, a gettósított kilátástalanság viszi őket az iszlám radikalitásába, és ez a mi sarunk, felelősségünk. A Kósa szintre egyszerűsítve: ha van integráció, nincs radikalitás, ha nincs integráció, akkor van terrorizmus. És persze az integráció nem azt jelenti, hogy nekik feltétel nélkül és totálisan át kell venniük a mi kultúránkat, szokásrendünket (na jó, a nemzeti ünnepeiken és a ki-mit-tudon lehet népviseletben táncolni, de amúgy tessenek rendesen viselkedni), hanem hogy a többségi kultúrából kiindulva alakul ki egy új, közös, toleráns kultúra és normarendszer, amelyik integrálja a különböző kultúrák összeegyeztethető értékeit. (Az összeegyeztethetetleneket nem, azt sajnos fel kell áldozni a jobb élet reményében…) És főleg: a kulcs a társadalmi mobilitás és esélyegyenlőség. Ezek nélkül nem megy, maradnak a gettók és a lázadás, és okkal félthetjük a jövőnket.

És itt érünk vissza a magyar demográfiai helyzet megoldásához. Mert a gettósodó mélyszegénységhez, a totális reménytelenségben élő enklávék kialakulásához, a potenciális lázadó (terrorista) gócok létrejöttéhez nem kellenek „migránsok”, elég a belső kirekesztés. Ráadásul a gyűlölet kultúrája agresszivitást szül, ami radikalizálhatja a kirekesztettjeit. A gettósodó mélyszegénység, a roma kérdés megoldása tehát nem az, hogy akkor mi szüljünk, és ne ők, mert ez nem működik. Az egyetlen reális út az, hogy ha azt akarjuk, hogy minél több gyerek szülessen, és ott támogatjuk a gyermekvállalási kedvet ahol van, de a társadalmi mobilitás visszaállításával, a mélyszegénység felszámolásával, a kulturális kirekesztettség megszüntetésével segítjük elő, hogy minden megszületett magyar tisztességes, emberi életet élhessen. Igen, fontos a népességszám, de még fontosabb az élhető ország, aminek alapja a társadalom koherenciája, és ennek feltétele az esélyegyelőség, a társadalmi mobilitás.

Nagyjából ezeket gondolom a népesedés-politika kapcsán. Illetve még azt, hogy ebben az egészben az a szörnyű, hogy az orbáni propaganda hazugság-áradata miatt a másik oldal a libikóka elv miatt szintén szélre húzódik, és kikéri magénak, hogy a kormány a méhében kotorásszon, és hülyét csinálnak a demográfiai kampány hülye mondataiból. Az értelmes párbeszéd így még ilyen fontos kérdésben is kizárt, marad az egyik oldalon a masszív demagógia, a másikon a mém-gyártás. Ezzel sokra nem jutunk.
.

Utóirat

Egyébként meg félő, hogy már megint árnyékra vetődtünk, megettünk egy kommunikációs trükköt, mert nem tudunk leszokni arról, hogy komolyan vesszük, amit Orbán Viktor mond. Jó eséllyel most is csak arról van szó, hogy volt egy világnap, volt egy nemzetközi konferencia, kellett valami beszéd, bejelentés. De elmúlt, más világnap, más bejelentés jön, csak a népességfogyás marad.