Az elmúlt nyolc év az egészségügyben I.

Megtisztelő felkérést kaptam a Magyar Narancstól, hogy írjak egy értékelést az újságba (azaz a print változatba) az egészségügy 8 évéről. A bőkezű főszerkesztő 16.000 karakter terjedelmet ajánlott. Ilyenkor jön a pánik: mi a francot fogok írni ilyen bő terjedelemben? El is készült az írás 24.000 karakterben, amit a főszerkesztő gyömöszölt vissza a print változat engedte terjedelmi keretek közé. Meg is jelent a március 22.-i számban.

Persze a 24.000 karakterben sem lehet leírni mindent. A papír meg írta magát tovább, lett belőle 62.847 karakter (szóközök nélkül). Ez már bogbejegyzésben sem kezelhető terjedelem. Ezért az írást a három fő fejezetét külön is értelmezhető írásként heti bontásban, 3 részben fogom itt hozni. A három fejezet:

1.  Mit tett a kormány az egészség feltételeinek biztosításáért?
2. Az egészségügy és finanszírozásának társadalmirendszere változott-e, és ez milyen következményekkel jár?
3. Mi történt az egészségügyi ellátórendszerrel azelmúlt 8 évben?

A mai bejegyzés az első fejezet.

.

Mit tett a kormány az egészség feltételeinek biztosításáért?

Egy kormányzati ciklus vége jó alkalom a történéseinek, eredményeinek áttekin­tésére. Miután 2010-ben volt az „igazi” váltás, egy új (majd­nem)rendszerváltás, és utána már csak a „folytatjuk” jött, így a két ciklust nyugodtan értékelhetjük egyben. Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni mindazt, amit a 8 éves kormányzása alatt tett, és főleg: nem tett a FIDESZ vezette kormány az egészségügyben. Bár a kormányzati ciklus lezárása az ürügy, de az írás szándéka szerint nem kampány-írás, hanem áttekintő elemzés. A műfaji sajátosság miatt nem egy tanulmány szisztematikus igényességével, de megpróbálom a jót és rosszat egyaránt összeszedni az elmúlt nyolc évből. Az emlékezés mindig szelektív és hiányos, a megítélés pedig óhatatlanul szubjektív. De a szándék legalább megvan.

Ha korrekt elemzést akarunk készíteni, akkor két kérdést kell feltenni: mit tett a kormány az egészség feltételeinek biztosításáért (milyen a kormány egészség­politikája) és mi történt az egészségügyi ellátás területén, azaz milyen a kormányzat egészségügy-politikája.

Tudnunk kell, hogy a korszerű egészségpolitikai szemlélet szerint egy ország lakosságának egészségi állapota nagyjából az alábbiakon múlik:

•         Az egyén genetikai állománya

•         Az életmód, illetve az életmódot elsődlegesen meghatározó tényezők:

–       a gazdaság fejlettsége (GDP/capita),

–       a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke,

–       környezeti káros hatások mértéke,

–       társadalmi minták, elvárások, és ezek leképeződése a szokásokban.

•         Az egészségügy, illetve annak társadalmi finanszírozásának rendszere (teljes lakosságra kiterjedő szolidáris kockázatközösség van-e, mekkora magánfinanszírozás szerepe)

•         Az egészségügyi ellátás:

–       hozzáférésének egyenletessége,

–       az egészségügyi ellátás technológiai fejlettsége, minősége.

•         Az egyén egészségtudatossága, problémakezelő-képessége, informáltsági pozíciója.

Ennek megfelelően az elmúlt nyolc évet három szempont mentén vizsgálom:

1.     Mit tett a kormány az egészség feltételeinek biztosításáért?

2.     Az egészségügy és finanszírozásának társadalmi rendszere változott-e, és ez milyen következményekkel jár?

3.     Mi történt az egészségügyi ellátórendszerrel az elmúlt 8 évben?

I. Mit tett a kormány az egészség feltételeiért?

Régebben az egyén genetikai állományát fátumnak tekintettük, de már nincs messze az idő, amikor az úgynevezett személyreszabott, precíziós orvoslás ezt is új megvilágításba teszi. Ma még mindez nem kormányzati kompetencia, sőt: olyan korban élünk, amikor engem megnyugtat, ha a kormány nem foglalkozik az egyének genetikai állományával…

Az életmód jelentőségénél hajlandók vagyunk legyinteni, hogy persze, biztosan fontos, de ugorjunk, lássuk az egészségügyet. Nem. Ki kell mondani, hogy a magyar lakosság egészségi állapota lényegesen rosszabb annál, mint ami az ország gazdasági fejlettségből és (az elvben) mindenkire kiterjedő ingyenes egészségügyi ellátásból, és az ellátórendszer fejlettségből következne. Ez elsősorban nem az egészségügy sara, ebben az ellátórendszeren kívüli okok szerepe a meghatározó, mert az egészségügyi ellátórendszerünk – az utóbbi idők sokasodó problémái ellenére – fejlettsége, teljesítménye nem rosszabb, mint ami az ország gazdasági teljesítményéből következne. (Ezzel nem az egészség­ügyet dicsértem, hanem az ország általános helyzetére, nemzetközi rangsorok­ban elfoglalt helyére utaltam. És arra, hogy még a Kádár rendszerben megszok­tuk, hogy az egészségügy hozzáférhetősége, szolgáltatása messze jobb, mint az ország gazdasági teljesítménye.) A rossz egészség elsősorban az egészségügyön kívüli okokkal magyarázható, ami összkormányzati felelősség, mert nem az egészségügyi államtitkár határozza meg a gazdaság fejlődését, nem ő dönt a mélyszegénység mértékéről, a környezeti káros hatásokról, de még az élelmi­szerbiztonságról sem. A gazdasági fejlődés elemzését meghagynám a gazdasági szakembereknek. Itt elég az, hogy a föld országait tekintve az egészségi állapot, a várható élettartam az összes jól mérhető mutató közül az egy főre jutó GDP-vel mutat legszorosabb összefüggést. Azt, hogy a gazdasági teljesítményünk hova sorol minket, tudjuk, de az OECD tanulmánya azt is bizonyítja, hogy a magyar lakosság egészségi állapota attól is elmarad, ami a gazdaság fejlettsége alapján „járna” nekünk.

 Az egészségen kívüli okoknak három nagy csoportja van:

• az első a társadalmi egyenlőtlenségek mértéke, a mélyszegénységben, tartós nélkülözésben élők aránya,
• a második a lakosság életmódja, egészségtudatossága,
• a harmadik a környezeti káros hatások szintje.

Ki kell mondani: az a politika, amelyik a társadalmi különbségeket növeli, illetve rétegeket tűr mélyszegénységben, nemcsak igazságtalan és etikátlan, de egész­ségellenes is. A szegénység betegít, elzár az egészségügy igénybevételétől, és aki szegény annak nemcsak pénze nincs egészségtudatosságra, de kedve, motiváci­ója sem: az aluljáróban, a borsodi, bihari cigánytelepen nehéz az embereket az egészséges életmód előnyeiről győzködni. A napi túlélés a tét, nem a hosszabb élet. A két kormányzati ciklus üzenete pedig egyértelmű: akinek van, aki szerez magának, annak adunk, és aki szegény, az annyit is ér. (Dolgozzon, ne követelőz­zön, és ne a rendes emberek munkájával megtermelt nemzeti jövedelmet akarja segélyként el-fetrengeni.) Ezt a szemléletet közvetíti az egykulcsos SZJA, a családi adókedvezmény (az alanyi jogon járó családi pótlék helyett), a segélyek munká­hoz kötése, de akár a lakás-, vagy gázár-támogatások rendszere. Ez a fajta poli­tika – amely ráadásul a társadalmi mobilitást is csökkenti, gettósítja a mély­szegénységet – ugyan ösztönzi a teljesítményt, de ebben a túlhajtott formájában egyfajta neo-Tajgetosz­ként komoly kockázatot jelent a nemzet szintű egészségi állapotra. És ha a környező országok gazdasági teljesítményét nézzük, akkor az sem lett igaz, hogy ez a politika növeli a gazdaság versenyképességét, és a töb­bieket lehagyó gazda­sági növekedés majd lecsorog a szegényekhez is, javítva az ő életesélyüket is.

Hogy ez nem elméleti fejtegetés, azt jól mutatják az EMMI háttérintézményének a „MÉRTÉK – a Magyar Egészségügyi Rendszer Teljesítményértékelési Jelentése 2013-15” című kiváló elemzésének adatai. A tanulmány 259. oldalán olvasható: „A felsőfokú iskolai végzettségű férfiak születéskor várható élettartama 12 évvel hosszabb, mint az alapfokú végzettségűeké. Az alapfokú végzettségű anyák csecsemőinek halandósága háromszorosa a felsőfokú végzettségű anyák csecse­mői halandóságának.”

Parragh úrnak ajánlanám szeretettel mindezt a figyelmébe, és azoknak, akik a tankötelezettség leszállításán és a bio célszerszám-gyártás reformálásán dolgoz­nak. Ez a gondolat sajnos konzekvensen megjelenik a kormányzati retorikában, legutóbb Németh Szilárd ecsetelte szép szavakkal, hogy milyen baromság tanulni, ehelyett dolgozni kell, mert annak van értelme, nem úgy, mint a profes­szorságnak.

A társadalmi polarizáció tehát súlyos, életévekben mérhető polarizációt okoz, aminek a levét alapvetően az alacsonyabb képzettségűek isszák meg.

Eszünk – iszunk – élünk/halunk

A kormányzati munkának az életmódra tett hatása igen ambivalens. Mert ha van valami dicsérendő az elmúlt nyolc év egészségpolitikájában, akkor azok a Szócska Miklós által meghirdetett népegészségügyi programok. 1990 óta minden kor­mány elmondta, hogy a megelőzés a legfontosabb, de ez általában megmaradt a deklarációk, szándéknyilatkozatok szintjén. Ezért állítom, hogy Szócska prog­ramja az elmúlt 28 év legkomplexebb népegészségügyi intézkedés-csomagja volt, csak sajnos ez is félresikerülten, félbehagyottan lett végrehajtva. A program a legkorszerűbb (WHO konform) egészségpolitikai alapelveken nyugodva alapve­tően a felnövekvő nemzedéket célozta meg a menzareformmal és a minden­na­pos testneveléssel. De a csomag része volt számos, a felnőtteket is célzó intéz­ke­dés, mint a „csipsz-adó” (az élelmiszerek transzzsír tartalmának visszaszorítására irányuló rendelet) és a dohányzás (legalább a passzív dohányzás) visszaszorítása érdekében hozott törvény. Ez fontos és jó, de a programból sajnos hiányzott az a tudás, vagy igény, ami tudatosan az életmód részévé teszi ezeket a váltásokat, és ami összeköti a primer prevenciót a szekunder prevencióval, azaz az egészség­ügyi intézményeken kívüli, és a gyógyításhoz kötött életmód-veze­tést. De az előző évtizedhez képest ez is előrelépés, és mindenkit kérek: ne keverjük a zárt közterületen betiltott dohányzást a trafikmutyival. Az előbbitől sokkal élhetőbb hely lett Magyarország, az utóbbit meg ne akarjuk Szócska nyakába varrni, ezt a problémát hagyjuk Lázár kompetenciában. 

Bár a rendszerváltás utáni korszak legkomplexebb, legjelentősebb népegészség­ügyi programját indította el az egészségügyi államtitkárság, magára maradt eb­ben a harcban, mert a kormány mindent elkövetett az ellenkezőjéért. Ez alap­vető baj, mert mint láttuk, az egészség feltételeinek biztosítása összkormányzati fele­lősség, a szaktárca kompetenciája korlátozott. Nemcsak, hogy a kormány nem volt megfelelő partnere az államtitkárnak, de még saját minisztere is ellene kam­pányolt. Balog Zoltán nagy nyilvánosság előtt a birkapörköltet tartotta a humán tárca ikonikus esszenciájának, és természetesen hozzátette: „előtte egy pálinkát illik meginni, …. utána meg egy pohár bort, vagy kettőt, vagy hármat…”. Szócska jószándékú programja pedig az egylépcsős, erőltetett bevezetés miatt mérsékelt eredményű lett. A menzareform a rossz megvalósítás miatt erős ellen­állásba üt­között, elhalt, vagy elhalkult, de semmiképpen sem lett belőle egy országos, a szülőket is elérő táplálkozási – ízlésreform. Nem sikerült átállítani a táplálkozási kultúránkat, és most már ez nemzetrontásnak is számít. A minden­napos iskolai testnevelés feltételei még mindig nincsenek országosan megoldva, pedig erre bi­zonyosan elég lett volna a „profi” futballba öntött pénz töredéke. Leállt, vagy nem halad a tanuszoda program, és a stadionok és kidobott TAO pén­zek helyett közösségi mozgás-terekre, szabadtéri fitnesz- vagy kondi-parkokra, kispályás fo­cira, kézi- és kosárlabdázásra, gördeszkázásra alkalmas „dühön­gőkre” kellett volna költeni. (Akkor hiszem el, hogy van értelme a mindennapos testnevelés­nek, ha a bordásfalakat, gerendákat, svéd­szekrényeket gördeszkás-görkoris fél­csöves, délután is bárki által használható kosárpalánkos terekre, a fiatalokat érdeklő mozgás-lehetőségekre cserélik.)

De azt is tudja mindenki, hogy az egészségtelen táplálkozás és a mozgásszegény életmód mellett a dohányzás és az alkoholizmus az, ami szedi az áldozatok zö­mét. Minden szakember egyetért abban, hogy az alkohol legártalmasabb for­mája az ellenőrzés, szaktudástudás nélkül, standard minőség előállítására alkal­matlan eszközökön készült házi főzésű pálinka. Kormányunk ezt ősi jussunk­nak tartja, és nemzeti büszkeséggel itatja velünk. Mi meg isszuk is rendesen, mert a NAV beszámolója szerint rendesen terjed a házi főzés. De általában a kor­mány, a vezető politikusok minden megjelenése a korszerű egészségképpel ellen­tétes életmódot közvetíti. Kolbásztöltés, pálinkázás, bográcsos pörizés, és szotyizás a lelátón, aktív mozgás helyett. Most pedig eljutottunk odáig, hogy ez nem figyel­metlenség, elszólás, hanem pártjuk és kormányom prominensei kimondják: az egészségtelen táplálkozás nemzeti kultúránk fontos része, amit óvni, védeni kell. Én ezt másként látom. Nem idegenszívű vagyok, csak szeretnék legalább ad­dig élni, mint egy átlagos albán. (Albániában a férfiak születéskor várható átlagos élettartama 2015-ben 76,20 év volt, Magyarországon ez 4 (azaz négy) évvel ke­vesebb: 72,09.) És nem gondolom, hogy az albán egészségügy an­nyival fejlet­tebb, mint a magyar, a GDP-jük is érdemben kevesebb, és nem is egészségtuda­tosabbak az albán emberek, mint mi, csak szerencsésebbek. Az ő tradicionális étkezési kultúrájuk mediterrán konyha alapú, és a rendes disznóhús - disznózsír – tészta (fehérkenyér) kombó helyett olíva, hal és zöldség alapú. Nekünk pechünk van: nincs tengerünk, és a világ egyik legegészségtelenebb táp­lálkozása vált kultúránk részévé. Ha ragaszkodunk ehhez, akkor bizony sok új és drága gépet kell még telepíteni a jövőben is az onkológiákra és szívcentrumokba.

Az egészség feltételei közül a harmadik, a környezeti káros hatások mértéke oly mértékben alulbecsült, hogy én sem tudok róla okosakat és főleg pontosat mon­dani. Az EMMI háttértanulmánya szerint is kifejezetten rossz a légszennyezési helyzet Magyarországon, és az alábbi idézet az EU idén februárjában nyilvános­ságra hozott országjelentésből származik: „A légszennyezés továbbra is kihívást jelent Magyarországon. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség közelmúltbeli jelentésének (2017) becslése szerint a finomrészecske-koncentrációnak be­tud­ható korai halálozás 2014-ben meghaladta az átlagos uniós halandóságot. Az elmúlt évtizedben a lebegőrészecske-kibocsátás 40%-kal nőtt, elsősorban a ház­tartások által elégetett szilárd tüzelőanyagokból származóan. A városi területe­ken a közúti közlekedéssel összefüggő légszennyezés jelentős közegészségügyi kockázat, és a forgalom telítettsége az előrejelzések szerint nőni fog. Nem hoz­tak, illetve nem követik nyomon az e kockázat kezelésére irányuló szakpolitikai intézkedéseket (pl. alacsony kibocsátású zónák létrehozása vagy úthasználati dí­jak bevezetése a fővárosban). További szakpolitikai intézkedések nélkül a nem­zeti kibocsátási határértékekről szóló irányelv keretében vállalt kötelezettsége­ket nem fogják tudni betartani.” Itt megint visszajutunk a szegénység – mélysze­génység – egészség összefüggéséhez: a légszennyezést a szegénységben élők bármit eltüzelő fázása növeli, de az így levegőbe került „finomrészecskék” az egy­kulcsos adó nyerteseinek tüdejét is károsítják. Ugyanígy nem tudok pontos adatokat írni az élelmiszerbiztonság hiányosságai­ról, kockázatairól. Mert tudom én, hogy a gaz multik a mindenféle adalékokkal, meg „e”-kkel tömik a magyart, de közben mindig akad egy - egy riport, hír förtel­mes hazai zugvágóhidakról, rejtett, de csótány- és patkánytanyás raktárakról stb., amit a NÉBIH leleplezett, megvédve minket. De ilyenkor mindig felmerül bennem, hogy ezek szerint ezt ettük eddig, és vajon hány ilyen van még?

-

Persze számtalan vizsgálható dimenzió lenne még. Mert a tűt ugyan orvos szúrja be, de a kormány, a társadalom szabja meg a szűrésekhez, védőoltásokhoz való viszonyunkat. 2017 első negyedévében ez EU- n belül Magyarországon haltak meg az egyik legtöbben 100.000 főre vetítve, és ezt az influenzajárvánnyal ma­gyarázták. Emlékszik valaki a 2016-os, vagy 2017-es kampányra, ami influenza elleni oltásra buzdít? Én nem. Pedig ha van valami, amiben ez a kormány profes­szionális, az a kommunikáció, a közvélemény befolyásolása. Milyen jó lenne, ha a Habony művek nem csak gyűlöletkampányt tolná, hanem ugyanilyen profin népszerűsítenék a szűréseket, védőoltásokat is.