Várólistán a beteg tisztelete

Elolvastam az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának közleményét a betegellátás körülményeivel, a várakozással kapcsolatban. Elszomorodtam. A főigazgató vélhetően nem kommunikációs NERhuszár, hanem tisztes szakember, aki tényleg nem érti, mi a baj a közleményével. A helyzet rosszabb: azt sem érti, hogy mi a baj ma az ellátással, hogy merre tart a 21. század egészségügye. És vélhetően a jelenlegi miniszter elődje is elégedetten bólogatott a közleményt olvasva: Helyes, jól megadta a hálátlanoknak, elégedetlenkedőknek és politikai felbujtóinak! Mi éjjel nappal küzdünk értük, ráadásul egyre nehezebb körülmények között, de ezeknek semmi nem jó. Hálátlanok, illetve politikai sikerhajhászok. (A fotók, videók mondhatók annak, de sajnos nem trükkfelvételek, hanem a valóság egy szegmensének dokumentációi.) 

A főigazgató közleményében kifejti, hogy

„Határozottan visszautasítjuk az OOI jó hírnevét sértő, a közvéleményt tendenciózusan félrevezető politikai megnyilvánulások és sajtótermékek igaztalan állításait az intézetben folyó betegellátás minőségéről és körülményeiről. Minden beteget tájékoztatunk, hogy intézetünkben a munkaidő és betegellátás 7 óra 30 perckor kezdődik. A várótermeket 7 órakor nyitjuk, a munkakezdés előtt órákkal érkező betegek extra várakozási ideje ezért értelmetlen, nem róható fel az intézetnek.

És:

Az Országos Onkológiai Intézet Magyarország komprehenzív onkológiai központja, hazánk és Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval is rendelkező onkológiai intézménye, ahol az onkológiai betegek ellátása világszínvonalon történik.”

Tehát: Az Intézet világhírű és magas színvonalon gyógyít, arról meg nem tehet, hogy a betegek türelmetlenek, tolonganak - magukra vessenek. De egyszerű: Ezután nem engedjük be őket reggel idő előtt, és akkor nem lesz bent sokórás várakozás. Ennyi.

A főigazgatói közleményben leírtak jó része vitathatatlan. Az Intézet valóban Közép-Európa egyetlen európai akkreditációval is rendelkező komprehenzív onkológiai központja, ahol az onkológiai betegek ellátása világszínvonalon (környékén) történik. Stimmt. És azt is ki kell mondani, hogy az ország gazdasági fejlettségéhez, az egészségügy kiadások GDP-hez viszonyított nagyságához képest Magyarországon a betegek (zömmel az Onkológiai Intézetben) közel ugyanazt a drága ellátást kapják meg, mint ami a fejlett országok ellátásának a gyakorlata. A kérdés csak az, hogy mikor, és milyen körülmények között.

Mert ismét le kell írni, hogy a magyar egészségügy nem ilyen vagy olyan, hanem mindaz a jó és rossz egyszerre és együtt igaz, amit róla írnak, illetve tapasztalunk. Tény, amit a 24.hu írt a várakozásról, és biztosan van az igazságnak olyan szegmense is, mint amit a TV2 mutat be.(Ez utóbbi elfogulatlanságához annyit, hogy a Tv2 riporternője az Országos Onkológiai Intézet főigazgatójának felesége. Így könnyű..)

De a baj szerintem nagyobb, és általánosabb. A főigazgatói közlemény azt a régi szemléletet képviseli, hogy az orvos dolga, hogy gyógyítson, a betegé, hogy tűrjön. A gyógyítás hagyományosan fájdalommal, kellemetlenségekkel jár, megszokhatnánk. Betegnek lenni nem örömünnep, a fontos a gyógyítás, a műtét, a korszerű diagnosztika, a kórház meg nem szálloda… (De amúgy meg miért nem olyan?) Az orvos a betegekért van (és amúgy tényleg), az Ő ideje drága, a beteg ráér, tehát kéznél legyen, hogy ne legyen üresjárat, így több beteget tud ellátni. Ez a „velünk élő történelem” süt át a főigazgató áldozathibáztató közleményéből. Én megértem: több milliót költenek egy betegre, az egyre fogyó, végletekig kihasznált személyzet a helyzethez képest is emberségesen teszi a dolgát, és akkor azon pörögni, hogy nincs elég szék? Ugyan már… (A Heim Pál sem értette, hogy az anyukáknak nem jó széken vagy földön éjszakázni, és ki is utálta a civil segítséget, minek avatkoznak bele. Majd Ők, államilag.)

Csak az élet valahol tovább ment, a gyógyításban nemcsak technológiai, szakmai váltás van a világban, hanem kulturális is. A világban van egy általános kulturális és igény-fejlődés, de ez Magyarországon a kórházakat, rendelőket valahogy elkerüli. Az alábbi ábrát 2001-ben vetítettem először egy konferencián. A helyzet azóta nem sokat változott.

A helyzet azóta sem javult, bár vidéken az EU-s fejlesztések miatt összességében kicsit jobb a kórházak állapota. Vécépapír azért általában ott sincs, a takarítás is eseti, de hát mit lehet tenni, a betegek lopnak, koszolnak. (Ez nem minden alap nélküli, és néha nemcsak vécépapírt, hanem

csaptelepet is, de miért csak a kórházban van így? A Meki, pláza vécéjében ez nem gond?) De ha valaki retro élményre vágyik, akkor menjen valamelyik kórház vagy rendelő büféjébe. Van ellen példa is: az Uzsoki büféje úgy néz ki, mint egy büfé 2019-ben. Egy kórház költségvetéséhez képest ezek filléres dolgok, ez szemlélet, odafigyelés, azaz priorálás dolga, akár a kórházi koszt, vagy az információ, a szóbaállás. Értem én, hogy a kórház nem wellness szálló, ott gyógyulni, és nem üdülni kell. És a klímahelyzet. Többen írtunk arról, hogy a kórházban a klimatizálás (akár a műtőben, akár a kórteremben) nem luxus, hanem betegbiztonsági kérdés, mert a hiánya növeli a kórházi fertőzések, kiszáradás esélyét. De miért ne lehetne ez komfort-érzet kérdés is? A bankok, plázák stb. mind légkondicionáltak, de olyan, semmiképpen nem luxus üzletláncok (Lidl, Aldi, Tesco stb.) üzletei is mind légkondicionáltak. Csak a kórházak, a kórtermek nem. A Kórhátszövetség felmérése szerint a műtők harmadában, a kórtermek 98 százalékában egyáltalán nincs klíma.   Ha általában szeretünk kulturált, kényelmes, odafigyelő környezetben lenni -és ezt megszoktuk-, akkor miért pont a védtelen, legkiszolgáltatottabb helyzetünkben legyünk méltatlan, az általános életminőségtől elmaradó körülmények között?

A szaknyelv ezt a régi szemléletű gyakorlatot – hogy a gyógyító gyógyít, a beteg „munkadarab”, a gyógyítás tárgya, jobb esetben alanya –, biomedikális szemléletnek hívja. Ezt kell meghaladni, márcsak az emberiesség okán is. De az emberségesség, az emberi méltóság tiszteletén kívül ezt követeli a gyógyítás eredményessége is, mert a korszerű gyógyításban a beteg nem a gyógyítás – azt elszenvedő –alanya, hanem felelős, együttműködő partner a gyógyításban. A folyamatokat értő, a gyógyításban résztvevő, a gyógyítókban hívő, jó mentális állapotú betegek gyógyulási esélye is jobb. A frusztráltan, kételyek közt állva várakozóké kevesebb.

Igen, a gyógyulás a legfontosabb. De komprehenzív centrum ide vagy oda, a rákhalálozásban listavezetők vagyunk.

És ez a tragikus helyzet nem áll ellentmondásban azzal, hogy az Onkológiai Intézetben nemzetközi színvonalú gyógyítás folyik, hanem annak köszönhető, hogy az egészségtelen életmód miatt az EU-ban Magyarországon a legmagasabb az új rákos megbetegedések száma. Ez elsősorban a pálinka-szabadságharc tömény alkohol kultuszának, a hagyományos, de egészségtelen magyar konyha nemzeti identitásként kezelésének, a mozgásszegény életmódnak és a magas légszennyezésnek „köszönhető”.

És ha nem elég jók a gyógyeredmények, akkor az elsősorban annak köszönhető, hogy alacsony az egészségtudatosság, a szűréseken való részvétel, a gyanújelek felismerése, és a már eleve nem időben felfedezett beteg is csak hosszas vargabetűk után, már kevésbé gyógyulásesélyes állapotban jut el a centrumba, ahol majd világszínvonalú gyógyítást kap, csak későn. Az utolsó ábra mutatja, hogy Magyarország az „élmezőnyben” van a méhnyak rák halálozásban, és a sereghajtók között a méhnyak daganatok szűrésében.

Mi egy országos intézet dolga?

Ha a rossz halálozási adatok a fentieken múlnak, akkor az országos intézetek ebben nincs is egyéb dolga? Másként látom.

Mert Kásler Miklós elévülhetetlen érdeme, hogy elérte, hogy onkológiai beteget csak onkológiai osztály kezelhet (ez csak látszólag evidencia), és minden beteg onko-team döntése alapján, protokollszerű kezelést kapjon. Ez tényleg érdemi eredmény. De az én felfogásom szerint nem az a jó, ha egy országos piramis csúcsán áll az Intézet, minél több beteget maga alá gyűjtve, hanem az a jobb modell, ha a kezelés szempontjából egyenrangú regionális centrumokra alapozva épül fel a hálózat. Az országos intézet feladata ez esetben a szakmai protokollok fejlesztése, a kutatás, indikátor-fejlesztés és erre alapozott ellenőrzés, elemzés, az adatok publikálása. Polgár Csaba főigazgató szerint: „Intézetünk alapelve évtizedek óta, hogy minden hozzánk forduló beteget megfelelő időben, várólista alkalmazása nélkül kezelünk”. Ez szép, de nem kellene. Mert túlvállalják magukat, a zsúfoltság abból is fakad, hogy sok olyan beteget kezelnek, akiket más intézményben is lehetne kezelni. Ha protokollszerű az ellátás, a gondozás, akkor mindegy, hogy hol kezelik a beteget. A centrumban a kezelés típusait, az alkalmazandó terápiákat és azok sorrendjét kell meghatározni, de a kezelés egyes elemeit adott esetben már máshol is lehet nyújtani, illetve a kezelt betegek ellenőrzései a lakóhely közelében, adott esetben alacsonyabb szinten is elvégezhetők.

Az országos intézetnek ráadásul az új esetek magas számának csökkentésében is van szervezési - metodikai feladata. A népegészségügyi program még mindig csak kommunikációs szinten dübörög, a részletes programot még mindig nem fogadta el a kormány, így megfelelő forrás sincs hozzárendelve. Az országos intézet főigazgatója erről csak kisrészben tehet, de az előző főigazgató most döntési pozícióban van.

Van (lenne) tehát dolgunk elég. Meg kell érteni, hogy a betegnek nemcsak korszerű eszközökkel, modern gyógyszerekkel végzett gyógyításra, de a személyi méltóságát tisztelő körülményekre és információra is szüksége van. Az egészségügyünk hagyományosan másodrendűnek tekintette az utóbbit, amire már nem jut pénz, energia. Ezen változtatni kell. A források felett nem mi rendelkezünk, de a szemléletváltás rajtunk, egészségügyieken is múlik. Ezért küzd, ezen dolgozik az Orvosi Kamara megújítására szerveződött Újratervezés csoport.
Hogy változás legyen, ahhoz egyrészt szemléletváltás, nyíltság, transzparencia kell, másrészt ellátás-szervezés, hogy mindenkit a szükséges szinten lássanak el, azaz akinek szüksége van rá, bárhonnan hozzáférhessen a legmagasabb szintű ellátáshoz, de a csúcsintézményeket ne terheljük tömegfeladatokkal.