Némileg okafogyott nyílt levél Sándor Mária okán

Ez egy – akár – okafogyott blog-bejegyzés, és jó érzés, hogy a dolgok jobbra fordulni tűnnek, mert az egészségügyi Szakdolgozói Kamara szerencsére elállt Sándor Mária etikai eljárásától. De az általam a két szervezet vezetőjének írt nyílt levél többről szól, mint Sándor Mária etikai ügye, így mégis közreadom.

Balogh Zoltán elnök MESZK

Kiss László elnök FESZ

Kedves Elnök Urak,

Ismertek, 25 éve az egészségügy reformálásán dolgozok, mindig változást akartam, és ez radikálissá tesz. Ráadásul erre ma szükség is van, mert az egészségügy a szétesés olyan fázisában van, ami után már nem, vagy csak hatalmas áldozatok árán építhető újra egy normálisan működő közösségi egészségügy.

De helyzetelemzés helyett most Rólatok, rólunk, mert most konkrétan is helyzet van. Mint tudjuk, az egészségügyben számos (mert a számtalanokkal ne is foglalkozzunk) szakmai szerveződés működik. Ezeket én két csoportba osztom.

Az egyik a fontolva (nem)haladók tábora, akik nem akarnak kikukoricázni, nem akarják kockáztatni azt a zavarosra alapuló, de mégis elviselhető életet, amit legalább megszoktunk, megtanultunk vele és benne élni, akik a „jobb az ismert rossz, mint az ismeretlen” elvén nem csinálnak semmit, vagy akik az érdekvédelmet a saját önmenedzselésük eszközének tekintik, miniszteri fizetést kialkudva maguknak.

És van a másik csoport, amiben a változást akarók vannak. Akik szerint ez már nem tartható, akik nem magukat, hanem az általuk képviselteket képviselik, és akik nekik (az egészségügy dolgozóinak) akarnak méltóbb életet, érdem szerinti fizetéssel, megbecsüléssel és munkakörülményekkel. Az ebbe a csoportba tartozók nem félnek a változástól, mert azt gondolják, hogy ennél csak jobb lehet.

Udvariasságból nem definiálom az első csoportba tartozókat, de azzal, hogy kijelölöm, hogy kik vannak a másodikban, gyakorlatilag az elsőt is megmondtam… A másodikba tartoztok Ti, azaz a MESZK és a FESZ, és ide sorolom a Magyar Rezidens Szövetséget, a Magyar Orvosok Szövetségét és a FAKOOSZ-t is. (A csoport amúgy nagyon nem homogén, a közös ebben a tenni-akarás, a változtatás igénye.)

Nagyon örültem annak, hogy a szakma ismét megmozdult, és nem politikai alapon kívülről mozgatva, hanem a saját érdekében. Azaz az egészségügyben dolgozók széles tömege érzi, hogy ha működő (egyáltalán: levő) egészségügyet akarunk, akkor ki kell lépni abból, hogy a hippokratészi eskü magyar fordítása az, hogy fát lehet vágni az ágazat hátán, mert „ezek” kötelességtudatból, és nem pénzért dolgoznak.

Hát nem.

És azt is bevallom, hogy komoly öröm volt nekem, hogy a MESZK – ellentétben egy másik kamarával – ki mert állni, mert szervezni és megmozdulni, azaz a tagok pártjára állni. Okosan, látványosan, jól szervezetten. A FESZ meg azt csinálta, amit kell: akciózott, szókimondott, őszintén és keményen. A FESZ volt az– elsősorban Sándor Mária személyének, elszántságának és ötletének köszönhetően – , aki országos témává tette, a közbeszéd fősodrába emelte az ápolók ügyét, helyzetét, és azt a veszélyt, hogy mi lesz velünk nélkülük. Fontos átadott tudás volt, hogy az Ő munkakörülményeiknél, túlterheltségüknél a mi életünk a tét…

És szerettem azt, amikor május 12.-én két oldalról összeérve közös tüntetésbe forrt a két csapat, a feketék és fehérek, a MESZK-esek és a FESZ-esek. Két csapat, két út, közös cél, és összeolvadás. Szép volt, és volt az egészben valami szimbolikus. Persze ebbe már ott belevegyült némi disszonancia: a FESZ-esek arról beszéltek, hogy aki átment látogatóba a MESZK-es csapathoz (hiszen Ők is MESZK tagok!) és fekete pólóban volt, azt kiutálták, elküldték onnan, de ugye mindkét oldalról, hogy a fekete pólósok álruhában orvul kihasználták a fehérek buszát, meg ilyenek. Ez persze szült pár indulatos nyilatkozatot egyes FESZ tagok részéről, amit meg a MESZK vett zokon. Az eredmény: külön akciók, szétforgácsolódás. A MESZK komoly akciót hirdetett a felmondások letétbe helyezésével, a FESZ meg látványos, sokakhoz eljutó akciót csinált a szegénykórházzal. De külön - külön.

A feszültség nő, mert a FESZ (okkal) azt gondolja, hogy a MESZK követelései, céljai túlmennek a köztestület kompetenciáján és szakszervezeti területekre téved, a Kamara viszont azt gondolja, hogy Ők a legszélesebb tagságú testület (ami igaz, hiszen kötelező a tagság…) és az Ő harcuk eredményességét veszélyezteti egy szabadcsapat kontrollálhatatlan akciózása.

Azért nem értettem a dolgot, mert a FESZ és a MESZK nem konkurens szervezet. Aki ápolóként dolgozik, az nem választhat, hogy a Kamarába lépjen, vagy a szakszervezetbe, mert a kamarai tagság köztelező előfeltétele a munkavégzésnek, és e mellett dönthet még úgy az ápoló, hogy belép egy szakszervezetbe is. A Kamarát tehát a FESZ léte egyáltalán nem veszélyezteti, Cser Ágnes viszont már okkal lehet ideges… A lényeg: az eltérő karakter miatt kialakulhatott volna egy afféle jó rendőr - rossz rendőr munkamegosztás: a FESZ akciózik, „megdolgozza” a közvéleményt, befolyásolja a FIDESZ guruk méréseit (hozzájárulva ahhoz, hogy végre az urak is felfogják, hogy az egészségügy ügye már sokaknak fontos), a MESZK pedig a kamarai jogosítványok jogán a tárgyalóasztalnál realizálhatja azt, amit a FESZ-esek „kiakcióztak”.

Hát, ettől az álmomtól kerültünk most nagyon messze azzal, hogy a MESZK a kamarai elnök kezdeményezésére etikai vizsgálatot kezdett Sándor Mária ellen. Miért is? Amiért szót mert emelni a kollégái és a betegek érdekében? Nem ez a dolga nővérként és szakszervezeti aktivistaként? Vagy a valós ok az, hogy a MESZK-et bírálta? Akkor kérném szépen a vádat felségsértésre módosítani. Kedves Zoli, kérlek értsd meg, hogy így az a hamis látszat keletkezik, hogy a MESZK – az orvos-kamarához hasonlóan – kormányhű testület, sőt, túllihegi a MOK passzív (az ellenállásnak ellenálló) magatartását, nyíltan a kormány védelmére kel. Tudom, hogy ez nem igaz, de ha a Facebook kommenteket elolvasod, akkor láthatod, hogy sokakban ez a kép alakult ki.

De ezzel a torzsalkodás után a harc szakaszába értetek. Nem jó ez, és látni kell, hogy ezt így a Habony Művek se találhatta volna ki jobban. Nem kell tenni semmit, ti egymást lerendezitek, és a nagyok, a helyzet okozói hátradőlhetnek, és legfeljebb rendelnek még egy Martinit…

Nem, ne értsétek félre, egyikőtökről se feltételezem, hogy ilyen játszmához asszisztál. Ez kizárt. De ha végig- játsszátok a Rátok osztódott szerepet, akkor hagyjátok magatokat felhasználni. Fel kell fogni, hogy nem egymásnak vagytok ellenségei és még ellenfelei sem, hanem a nincstelenségnek, az egészségügyi dolgozók kizsákmányolásának, illetve azoknak a szervezeteknek, amelyek eltűrik ezt. Kötelesek vagytok megérteni, hogy Ti egy oldalon álltok, és ha Ti is szembe mentek egymással, akkor végképp képviselet nélkül maradnak az egészségügy dolgozói.

A MESZK-nek azt is látnia kell, hogy itt mellényúlt, és hihetetlen társadalmi támogatottságú, (méltán) megbecsült személlyel kezdtek. Egy apró adalék: Tegnap feltettem egy fotómat Máriáról a Face-ra azzal a szöveggel, hogy „Most nem szabad hagyunk, főleg magára hagynunk. Eddig Ő állt ki értünk, most mi következünk!” Az eredmény 25 óra alatt: 356 kedvelés, 23 hozzászólás és 621 (azaz hatszázhuszonegy) megosztás… Posztom még soha nem volt ilyen népszerű.

Kedves Zoli és Laci,

Roppant felelősség van rajtatok. Az első lépést a MESZK-nek kell megtenni, mert Ti vágtátok bele a kést az asztalba: LE KELL ÁLLÍTANI AZ ETIKAI ELJÁRÁST SÁNDOR MÁRIA ELLEN. Ezek után a FESZ-nek is el kell fogadni a gesztust, és „meg kell bocsájtani”, nem visszaütni. Együttműködési megállapodást kell kötni, és a letétbe helyezett felmondások kapcsán közös akciót kellene kezdeni, hogy valami történjen végre.

Értsétek meg: mint egészségpolitikus is kérem ezt Tőletek, de ahogy Sándor Mária is kezdte az egészet: potenciális betegként is. Ti vagytok a betegek utolsó reménye, mert ha Ti nem harcoltok ki érdemi eredményt, akkor a szakma fog megmozdulni, de nem az utcán együtt fehérben vagy feketén, hanem az országúton, repülőn és egyenként: külföldre. Mi meg gyorsan elvégezhetünk valami OKJ-s tanfolyamot, ha élni akarunk.

Budapest,2015. augusztus 11.

Barátsággal,

Kincses Gyula

Igény pedig nem vóna rá

Mottó1:

„Szép asszonyt kemény szerszámmal, ügyvédet perrel, a magyar népet jobboldallal, diktatúrával megijeszteni nem lehet!”

(egy klasszikus ráncfelvarrása)

Mottó2:

„Ma már egyre többen látják, hogy a Király meztelen. És úgy gondolják: jól áll Neki!”

(én)

Emlékeztetőül – és viszonyítási pontként – három tény:

•  A vakkomondoros Baloghot Fülöpháza hálás népe újraválasztotta
•   Ásotthalom Polgármestere Toroczkai László (szintén szabad és tiszta, manipuláció-mentes választáson)
•  A FIDESZ-KDNP és a Jobbik együttes támogatottsága[1] a MEDIAN 2015. júniusi felmérése szerint a biztos pártválasztók között 68%. (Igaz, hogy mindez 35%-nyi „nincs pártja” mellett, de ne higgyük azt, hogy ez a jelentős tömeg mind a ballib uszályában vergődik, és csak azért nincs pártja, mert nem tudja, hogy az MSZP vagy a DK, vagy valamelyik újbaloldali új.)

A bajom a következő. Az általam tisztelt és/vagy szeretett barátaim éjt nappallá tesznek azért, hogy kitalálják, hogyan lehet a demokratikus kereteket, intézményeket visszaállítani Magyarországon. Szegények. Mert azt hiszik, hogy a keretek, az intézmények hiányoznak. Kell majd egy régi-új alkotmány, tisztességes választási törvény, és megint boldogság (szabadság, demokrácia, igazságosság, korrupciómentesség stb.) lesz kies e hazában. De szép is lenne. A dolog sajnos bonyolultabb.

Mi – a demokraták – időnként nagyon okosan és kulturáltan elmondunk ezt-azt az ATV-ben, Klubrádióban, cikket vagy blogot írunk. A barátaink lelkesen bólogatnak, gratulálnak, jól elvagyunk ezzel, magunk közt. De az országot a fenti három tény írja le, mert kormányunk szájbarágóan primitív és aljas ösztönökre építő gyűlöletkampánya kiválóan működik, mint már annyiszor a történelemben. És ne becsüljük alá: a gyűlölet közösségépítő, önbecsülést adó, nyomort feledtető, így kis (csonka)hazánk népe szereti ezt. És persze azt, hogy húsz év téblábolása után végre megint van ki után menni, lehet kit követni. Mindent megér, hogy végre megint jó magyarnak lenni! Nem vagyunk az EU vagy Amerika kapcája, megmutatjuk nekik! - bár a „mit”, az még bizonytalan. Ne felejtsük: Ceaușescu Romániájában is sokáig jó volt románnak lenni. (Románnak, és nem magyarnak, nem szásznak, nem zsidónak.) A végén persze ki is végezték, de ez most nem aktuális részlet, hiszen még a vörösre tapsolt tenyereknél tartunk. Ami tény: menekültáradat nem jött még ilyen jókor Finkelstein eminens tanítványainak.

Nemrég egy kedvelt ismerősömmel volt egy vitám a Face-n. A zseniális kisgyermek és macska-etológus hölgy kifakadt (okkal) azon, hogy olyan aljas emberek is léteznek, mint akik… Azt válaszoltam, hogy ez nem jó megközelítés. Nem arról van szó, hogy az emberiség egy kis hányada aljas állat, aki szörnyű és rettenet, a többi pedig a „rendes ember”, hanem az aljas és állat (szinte) mindannyiunkban benne van. (A különbség csak annyi, hogy kiből milyen könnyen hívató elő, és milyen kéjjel éli meg az új szerepet.) Persze vannak kivételek, akik nem, akik hősök és utcanév-táblaként végzik, de a többségtől ez nem elvárható. Ami a fontos: az aljas állat nem az, aki aljas állat, hanem aki előhozza ezt az átlagemberből. A Mein Kapmf-ot Hitler írta, de tömegek (mennyiségi értelemben: egy nép) álltak mögé. Utólag persze mindig tisztul a kép, kiderül, hogy én nem is, meg nem láthattam, hogy mi lesz ebből, meg zsaroltak és másokat védtem, de Anna Frank családjának rejtekhelyét se a fasiszta élcsapat, az SS kutatta fel, hanem helyi rendes emberek érdeknélküli feljelentése miatt füstöltek el. (Ennyit a most tömegesedő idegengyűlöletről, bevándorló-ellenességről, és rólunk, magyarokról.)

Kedves Demokráciát Vágyó Barátaim,

A helyzet tehát sokkal rosszabb, mint véljük. A FIDESZ lerombolta/névlegesre züllesztette a demokratikus intézményeket – kereteket, és ledörzsölte magáról a fékek és ellensúlyok rendszerét. Tette, mert tehette. Mert hagytuk, sőt, valójában sokan egyetértettek ezzel. A valós (és nehéz) feladatunk tehát nem (csak) a demokratikus keretek helyreállítása, hanem a demokrácia (becsület, szabadság, tisztesség, korrupciómenteség, szolidaritás stb.) iránti igény újra-felkeltése, a közgondolkodásban egy normális értékrend dominanciájának visszaállítása. A hipnotikus álomból kell valahogy felébreszteni az embereket, mielőtt valami nagyon nagy csattanás kelti fel őket.

---

[1] Ez számít, hiszen a két párt csak a konc tekintetében konkurens, az értékrend, a társadalomlélektan, a zsigeri érzet szintjén azonos.

A hülyítésverseny folytatódik – Olimpiát minden kórházba!

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e egy blogbejegyzést az olimpiai pályázat kapcsán. Mert értem én, hogy merjünk nagyot álmodni, de merjünk nagyot ébredni is… Minden példa azt mutatja, hogy egy ekkora ország csak beleroppanhat egy olimpia rendezésébe: a kiadások mindig túlfutnak a tervezetten, a bevételek pedig csak mérsékelten, vagy államilag (hitelvisszafizetésileg) nem megfoghatóan csordogálnak. Az olcsó olimpia meg olyan vicces mondás, hogy akár Sepp Blatter, vagy Rezsibiztos Szilárd is mondhatta volna. Ami a legfontosabb: már akkorára nőnek az olimpiák, hogy egy tízmilliós országban lehetetlen a beruházások, létesítmények értelmes utóhasznosítása. Itt lehet látni pár képet a fenntarthatatlan beruházásokról. És nemcsak Athén, Szarajevó, de még a nagyságrenddel nagyobb Kína se tudta megoldani az értelmes utóhasznosítást.

Olimpia ügyben egyébként a véleményem nem változott. Amikor Szalay-Berzeviczy Attila 2005-ben Magyarország 15 meghatározó vállalatával és több mint 100 közismert személyiséggel közösen létrehozta a BOM elnevezésű közhasznú civil egyesületet, akkor azt mondtam, hogy igen, ez jó, ez kellene, de egy Bécs-Pozsony-Budapest közös pályázattal. Ez a terület nem nagyobb, mint egy nagy ország olimpiai területe, megoszlanak a költségek, létesítmények, és főleg koherenciát képez, együttműködésre kényszerít, és azt üzeni a világnak, hogy tudunk együtt létezni, dolgozni. Az meg, ha kényszerűen javul a nagyvárosok és a létesítményvárosok közlekedési összeköttetése: külön haszon, tartós előny. Ezt támogattam volna, és most is támogatnám.

De most szó nincs együttműködésről, hanem az egész a nemzeti kivagyitudat építéséről szól. Hogy megmutatjuk a világnak és rátesszük Magyarországot a térképre, és minket néz és irigyel a világ. (Amúgy meg félő, hogy már így is túlzottan rajta vagyunk azon a térképen…)

Egyébként meg azt hiszem, megint gumicsontra ugrunk, stílusosabban: árnyékra vetődünk. Azaz a Kormány se gondolja komolyan, hogy itt olimpia lehet, de a nemzeti büszkeség, a nagyságtudat gondozásának jó eszköze ez, és majd lehet szidni a judeoliberális összeesküvést, ami még ezt a lehetőséget is elvette ettől a sokatszenvedett, de kiválasztott népű országtól. Tehát lehet megint egy magasztos álcélt kitűzni, a valós problémákat nem látni, és az előkészítéssel lehet juttatni azoknak, akik idáig is sokat kaptak. Szóval, valami ilyesmit nem írtam meg.

De az új hír, hogy az olimpia nyereségét az egészségügyre akarják fordítani demagóg arroganciájával már végképp elborított. Egyrészt: ha akarsz jobb egészségügyet, akkor támogasd az olimpiát, másrészt: az egészségügy majd akkor kap pénzt, ha nyereséges lesz az olimpia… De ami igazán elkedvetlenített, az az, hogy ezek szerint már érzik, hogy az egészségügy „téma”, hogy végre súlya van. Az egészségügy is bevonult a kommunikációban a kutya-gyerek-rezsi sorba, azaz lehet rá hivatkozni, bokrétának, felkiáltójelnek, nemzeti szmájlinak használni. De tenni érte érdemit: azt nem, csak imázsépítésre használni.

Egyetlen dologban bízok csupán: ugye az olimpia által okozott deficitet nem az egészségügynek kell megfizetnie???

Vaslefüggönyözött ország

Orwell most dörzsöli a tenyerét, de nem elégedetten. Hiszen valójában nem jó érzés az, ha előre megmondjuk, hogy baj lesz, és íme… (Lásd még: Sovány vigasz nekünk Kövér)

De a Páneurópai Pikniket szervező debreceni MDF tagjaként 1989 nyarán el nem tudtam volna hinni, de még elképzelni se, hogy a vasfüggönyt elsőnek lebontó országból alig 25 év alatt vasfüggönyt építővé válunk.

Félek, ez a nap bekerül a történelemkönyvbe, és ha a világ ilyen hülye marad, akkor nemcsak a magyar történelemírás tartja majd számon, de az európai országok iskolai történelemkönyveinek is egy lapja lesz. Igen, félek, hogy a 175 km hosszú és 4 méter magas fal korszakhatár lesz, egy boldognak akart, békés, megbékélés-vágyú, határ-légiesítő korszak lezárása. Jön a falhúzás, az első 175 km-t jó néhány ezer kilométeres fal, aknazár, lézercsapda követheti Európa szerte.

A hír kapcsán két dolog.

Az egyik, hogy megint az öt év óta visszatérő játszmát játsszuk: Orbán Viktor hamar (mondhatni korát megelőzően) felismer és kimond egy valós problémát, és erre rögtön választ is ad, de rossz, igazságtalan, embertelen, önzésre alapozott, saját aktuálpolitikai céljainak megfelelő (ál)megoldást talál. A válasz elfogadhatatlan, ezért a „demokratikus ellenzék” visszatámad, és magát a kérdést se ismeri el.

Most is ezt játsszuk. Mert a migráció (munkaváltozatként maradjunk most ennél a gyűjtőfogalomnál) valóban Európa megmentőjéből jó eséllyel Európa fenntarthatósági – identitási problémájává válhat. Valóban megvan annak a reális veszélye, hogy olyan ütemben áramlanak más kultúrájú, más identitású tömegek Európába, hogy nem képesek integrálódni egy multikulti Európába, és onnantól Európa nem lesz még az se, ami (nemhogy az, ami lenni szeretne). Ez, ha nem is egyértelmű fenyegetettség, de kibeszélendő, reális kérdésfelvetés.

A kérdés, a problémafelvetés tehát megint időben jött és jogos, de a válasz tűrhetetlen és aljas, és főleg nem válaszolja meg a kérdést. A kormányzati válasz nem a probléma megoldására, hanem politikai haszonszerzésre és gyűlöletkeltésre irányul. Jól jelzik ezt a „konzultáció” tematizáló, gyűlölet-megrendelő kérdései és a kizárólag belpolitikai, táborerősítő, a Jobbiktól szavazatot visszacsábítani akaró magyar nyelvű óriásplakátok. (Ráadásul olyan aljas indulatokat, ösztönöket szabadítanak fel, melyek kérdésesen gyömöszölhetők vissza a palackba és önjáróvá válhatnak.) Az új vasfüggöny alkalmatlan a migránsok távoltartására, így csak két funkciója van: a tevékeny, határozott állam látszatának erősítése és a házi beszállítói kör megrendeléshez juttatása.

Sajnos a politikai gesztus politikai választ szül: a kormányzati válaszok bornírtsága miatt az ellenzék a kérdést, a problémát is elutasítja, a civilek pedig a pártoktól való finnyás távolságtartásra ügyelnek igazán, de nem mozdulnak. Pedig ez a kérdés (azaz ez a helyzet) – ha érdemben szeretnénk kezelni – alkalmas lehetne egy valódi párbeszéd kezdetére.

A másik: a politikai játszma leköti az energiákat és a figyelmet, a valós megoldással senki nem foglalkozik. Pedig az okok mélyebbek, és főleg ismertek, csak épp a súlyuk miatt nem foglakozik velük senki: az önkorlátozás nem hoz rövidtávú politikai hasznot, a többit meg majd oldja meg a hálás utókor. Tisztán kell látni, hogy a kérdést nem lehet idegenrendészeti és határvédelmi kérdésként kezelni, nincs akkora fal amit égigérő létrával, idomított vakondokkal vagy korrupcióval nem lehet megkerülni. És ne nyugtassuk meg magunkat: a migráció nemcsak a vallási-etnikai villongások fenyegetettségének, erőszakhullámának szülöttje: a fizikai megélhetés is túlélési kérdés, erőszak nélkül is. A megélhetési bevándorlás is túlélési kérdés, az éhenhalók számára nem értelmezhető a hivatali kategóriák szétválasztása. És egyébként is: picit nehéz tartósan elmagyarázni, hogy a világban egyedül nekünk van jogunk jól élni. Nekünk – a fehér ember kultúrájának – önvédelmi okokból is szembesülnünk kell ezzel. De kerítést építeni látványosabb, még ha tudjuk is, hogy nem old meg semmit.