Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2012. szeptember 6., csütörtök

Jó lenne, ha jó lenne…



De nem lesz az. Ezt sajnos be kellene látni. 
A jó érzésű és jó szándékú emberek, társadalomtudósok, szociológusok, valamint a dema­gógok egyaránt ebből (jó lenne, ha jó lenne) indultak ki a jóléti rendszerekkel kapcsolat­ban. Jóléti rendszer-váltás – azaz ne változzon semmi –, jóléti állam, csak már nincs áram az inkubátorhoz, és a kicsi sajnos erősen koraszülött… A XX. század közepének volt egy boldog időszaka, amikor azt hittük, hogy a technológiai fejlődés megalapoz egy olyan gaz­dasági növekedést, ami lehetővé teszi a
„ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” idilli állapotának elérését, és realitássá válik a jóléti állam régóta vágyott ideája. A XXI. század elején hamar kide­rült, hogy ez utópia: a technoló­giai fejlődés és demográfiai változá­sok nagyobb költségnövekedést okoznak a jóléti rendszerekben, mint amit a gazdasági növekedés követni tud. Ez nem szándék, nem kí­vánság, nem politikai elkötele­zettség kérdése. A demográfiai folyamatok legalább 20 évre előre kódoltak – a 10 évvel ezelőtt meg nem születettek nem fog­nak 10 év múlva szülni –, ezért egyre kevesebb munkaképes korúnak egyre több időst kell eltartania, és azt is mindenki látja, hogy a gyógyítás nemcsak egyre eredményesebb, de egyre drágább is. Egy apró adalék: míg 2011-ben az egy emberre jutó átlagos gyógyszerár-támogatás 37.700 Ft volt egész évre, addig volt olyan beteg, akinek a gyógyszerihez 165 millió Ft támogatást fizetet ki az OEP. És van olyan – szerencsére ritka – betegség-csoport, amely­ben 44 betegre 3,7 Mrd Ft-ot költöttek (átlagosan 84 millió Ft/beteg/év. És akkor a genomika eredményei és a személyre-szabott gyógykezelés még be sem léptek.)

A költségek tehát folyamatosan és követhetetlenül nőnek, és az aktuálisan kormá­nyon levők „megszorításokra” kényszerülnek: nem követik változatlan rendszerben a költ­ségeket, szigorításokat hoznak az igénybevételben, kapacitásokat „ésszerűsítenek” (kórhá­zat zárnak be, vonnak össze, együttműködési kötelezettséget írnak elő a betegnek stb.). Az ésszerűsítést kár idézőjelbe tenni, mert ezek a változások általában célszerűek, szükségsze­rűek, de szokásokat sértenek. A mindenkori ellenzék persze tiltakozik, és egyből meg­ígéri, hogy visszacsinálja. (Most is attól rettegek, hogy a gyengécske kórházösszevonások, vagy a betegek együttműködési kötelezettségének megjelenése kapcsán az ellenzék meg­szólal, hogy ők majd visszacsinálják…) A dolgokat ezen a területen nem lehet vissza­csinálni, (és mint erről majd külön blogot írok) az unortodoxiának az ellenpontja nem az ortodoxia. Visszacsinálni nem lehet, de másként csinálni igen. De ehhez szemléletváltás, „társadalmi megértés”, „belátás” kellene.

A rendszerváltás utáni legkárosabb állítás a FIDESZ 2006-os "Rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogenje volt. Ezzel nem az a fő baj, hogy nem igaz (mert nem volt igaz, de a kampány-állításokat sehol nem szokás túl szigorúan átengedni az igaság szűrőjén), hanem hogy tudottan irreális elvárásokat keltett a lakosságban. Hogy lehetne másként, és lehetne jobb. Hát nem. Nemigazán vitatott, hogy a mostani adósságteher legfőbb oka az, hogy Medgyessy Péter betartotta az MSZP választási ígéreteit, és 50%-os béremeléssel megfejelve „visszacsinálta” a FIDESZ racionális intézkedéseit. Azaz a 2002 - 2006 közötti kormányzati ciklus volt az az időszak, amikor nyilván-valóvá vált, hogy jobban élünk, mint lehetne, és ezt hitelből tesszük, ami nem fenntartható. (Ezt próbálta meg egyébként Gyurcsány Ferenc elmagyarázni az MSZP frakciónak Öszödön…)

A "Rosszabbul élünk, mint négy éve"-re fejelt rá a FIDESZ a „Szociális népszavazás” három kérdésével. A három kérdés persze összevonható lett volna egyetlenné: „Egyet ért-e Ön azzal, hogy Gyurcsány takarodj!”, de ettől még az agyakba hátra ivódott üzenet az volt, hogy nem adjuk a szerzett jogokat, az ingyenességet.

Most itt tartunk. Le kell faragni a hiányt (aminek fő oka az amúgy szükséges, de magas jóléti kiadások), nem akarjuk az IMF-et, és a keleti nyitás eddig egy fillért sem hozott. Akkor most jó lenne szembenézni a dolgokkal, és legalább nekünk (választópolgárok­nak) nem kellene belekergetnünk a politikát tarthatatlan, végleg megroppantó ígé­retekbe. De akkor meg a politikának kellene felnőttként megbeszélni velünk ezeket a dol­gokat.

Látnunk kell, hogy jó megoldás nincs. A „jó lenne, ha hó lenne” nem működik, a demográfiai, szociális és kulturális kényszerpályák adottak. A választás annyi, hogy hogyan osztjuk meg a terheket, azaz ki milyen arányban veszít. Erre eddig kétféle válasz született. Az egyik modell a „vizitdíjas – tandíjas” modell, amely nyíltan megüzeni, hogy vége az ingyenes világnak, és széleskörű teher-megosztásra van szükség az állam és az egyének között. Nincs ingyenesség, de mindenki csak keveset fizet. A másik modell, az a tandíj nélküli oktatás, ingyenes egészségügy megőrzése: a lakosság (szűkülő) rétegének továbbra is megadatik a teljes ingyenesség, és aki ebbe nem fér bele, az fizet. Nem keveset, nem részt, hanem az egészet. Félő, hogy az egészségügy is valami hasonló felé sodródik: nincs vizitdíj, megmarad az ingyenes egészségügy, de a romló feltételek és szigorodó körülmények miatt ezt alapvetően a szegények veszik majd igénybe, és az egykulcsos adó nyertesei, a „rendes emberek” az új kiegészítő, üzleti biztosításon keresztül vásárolják meg maguknak a „rendes” ellátást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése