Köszönjük, Natasa

Janics Natasa. Így hívják. Emlékeim szerint a 7 vezér közül egyiket sem hívták Janicsnak, és vélhetően a jobbikos képviselők kiskorú gyerekei között is kevés a Natasa. Tehát már a név is azt sugallja, hogy nem tőzsgyökeres magyarról van szó, hanem valaki „idegen” választotta hazájának Magyarországot. Igen: apja horvát, anyja szerb, férje bolgár.

Natasa tehát semmiképpen sem vádolható „vérének”, őseinek, nemzetének elárulásával. Tudjuk, hogy a világ élsportjában az állampolgárság ugyanúgy áru, mint ahogy adott esetben praktikus érdek. Országok vesznek eredményért sportolókat, és sportolók váltanak hazát: ki a könnyebb rajtengedélyért, ki egyszerűen csak a jobb adófeltételek miatt. Ilyen korban élünk, ez van.

Főszabály szerint és alapvetően ebbe a körbe tartozik Natasa is, de valamiért egy kicsit úgy éreztük, hogy a miénk. Nem vendég, nem a magyarság előnyeit használó, hanem ide tartozó. Jó volt ez. Nekem is volt egy jó érzésem, hogy ím, egy újabb bizonyíték arra, hogy él Szent István intelme, még mindig befogadó, integráló nemzet vagyunk.

És most Natasa elment, ahogy jött. Ennyi. Ebből tragédiát, vádaskodást csinálni, átkot szórni, sértődötten orrot húzni, szerződést - ígéretet visszavonni (Botka első általam ismert hibája) éppen olyan méltatlan és igazságtalan, mint arra használni, hogy ím, itt az újabb bizonyíték, hogy kirekesztők, idegengyűlölők vagyunk, már elüldözzük a hozzánk fordulókat, mit tesz az éledő nacionalizmus stb. (Jó, hogy ezt megúsztuk.)

Annyi történt, ami történt: volt egy kedves vendég, aki elment. És itt hagyta az itt szerzett dicsőséget. Örüljünk ennek, és ne vegyük el magunktól magyaroktól ezeket az érmeket és emlékeket. Így maradjunk annyiban: Köszönjük, Natasa!