Nem értek a földhöz, azaz: Miről szól a földtörvény vitája?

Nem értek a földhöz(se). De épp ez ad könnyebbséget és távlatot a rátekintéshez.

A jelen polarizált világban ahhoz vagyunk szokva, hogy ha az egyik oldal így, akkor a másik úgy, ráadásul monolit egységben. A szakpolitikai kérdések is a kétpólusú dichotómia szerint alakulnak: ha az egyik oldal ezt gondolja valamiről, akkor a másik kötelességszerűen azt, és aki először mond valamit egy kérdésről, már meg is határozta a másik mozgásterét, mert egyetérteni azért mégse…

Ugyanakkor – ellentmondva az alapképletnek – vannak ügyek, ahol ugyan kitapintható (az aktuális) hivatalos pártálláspont, de valójában pártokon belül érdemibb törésvonalak vannak, mint a pártok között. Ilyen volt az egészségügy, a társadalombiztosítás kérdése. Ugyan ki lehet mondani, hogy a FIDESZ állampárti, az MSZP egybiztosítós társadalombiztosítás párti, az SZDSZ több biztosító párti (volt), de a pártokon belül is megvoltak a törésvonalak. A FIDESZ 1998-as kormányprogramja még több biztosítós modellt ígért, majd a Selmeczi Gabriella államtitkár irányítása alatt Jávor András vezetésével működő reform-munkacsoport nagyjából ugyanolyan utat járt be, mint Molnár Lajos: a modell előbb egy „ártani nem használ” jellegű erősen tompított változattá romlott, majd kimúlt. (Csak ez szép csendben, a párt belső harcaiban múlt ki, és nem a gerjesztett népharag söpörte el.) De még az SZDSZ-nek is megvolt az a szárnya (Béki Gabriella), amelyik egyáltalán nem volt híve a piaci alapú egészségügyi szervezésnek.

Tehát valójában nem pártok, hanem filozófiák, értékválasztások versenyeznek, sokszor pártokon belül is.

Ugyanezt érzem a földtörvény körüli vitában is. Mert az igazi törésvonal nem Gőgös Zoltán és a Földügyi Főügyész között van, hanem Ángyán és a többiek között. A lényeg itt nem az oligarchák harca, a kié (mármint melyik érdekcsoporté) a föld, és nem is a Magyar Föld védelme, hanem az a valós kérdés, hogy mi a mezőgazdaság fő funkciója. A válasz csak látszólag evidens, mert az élelmiszer-termelés csak köztes/részcél. Van e feletti cél is, és ez homlokegyenest ellenkező a két csoportban.

Az egyik csoport/szemlélet szerint a föld is ugyanolyan termelőeszköz, mint más, és a cél a XXI. századi technológiák hatékony alkalmazása, a produktivitás, végső soron a profit. Tehát: hogyan lehet az adott földterületen (93 036 km²) a legkevesebb ráfordítással a legtöbb piacképes mezőgazdasági terméket előállítani. Ez az iparszerű termelés, aminek Magyarországon is komoly hagyományai vannak (lásd: KITE), de a világban számos „versenytárs” így dolgozik Észak- és Dél-Amerikától a posztszovjet nagy­táblákig. Hatalmas táblák, monokultúrák, azonos, de szállításra - tárolásra, és nem biológiai értékre optimalizált minőség.

A másik megközelítés a mezőgazdaságot nem speciális ipari területnek, hanem tele­pülés-szerkezet és tájfenntartási kérdésnek tekinti. Nem az a kérdés, hogy mennyi búza terem egy hektáron, és mégcsak nem is az, hogy egy tonna búzát/tehenet/libamájat mennyiért állítunk elő, hanem hogy hány ember él a mezőgazdaságban, tiszták-e a porták és van-e muskátli az ablakban. Mert az iparszerű termelés nem ad munkát a falu népének, és csak a falusi turizmusból/síelésből Magyarországon nem lehet a vidéket fenntartani. Persze itt az érveket sorolhatnám még a munkahelyteremtéstől a biogazdálkodáson át a bio-diverzitásig, fajtamegmentésig. Egyébként meg lábjegyzet gyanánt: szerintem Antall József többek között azért ment bele a FKGP szerinti kárpótlásba, mert tudta, hogy a gazdasági szerkezetváltás miatt a szocialista nagyiparból ember-tömegek hullnak az utcára, és bízott abban, hogy a föld, a tulajdon-visszaszerzési vágy majd felszívja őket, amíg nem erősödik meg egy másfajta ipari/szolgáltatási struktúra.

Gazdasági hatékonyság kontra táj/településszerkezet/életmód/kultúra-fenntartás: ez a vita lényege. Ez az igazi törésvonal, és azt gondolom, itt sokkal közelebb van a szocialisták álláspontja a Nyerges konszernéhez[1], mint Ángyánéhoz, akit csak politikai okokból szeretnek, de nem a szemlélet-közösség okán.

Amit tisztán kell látni: ez alapvetően vagy – vagy jellegű kérdés, és nincs kompromisszum. Azaz a „tájfenntartó”, foglalkoztató mezőgazdaság a tömegtermelés szempontjából garantáltan rosszabb hatékonyságú, mint az iparszerű.

Tehát marad az értékválasztás, és visszatérünk a régi kedvenc kérdésemhez. El kell dönteni, hogy mire gyúrunk: GDP növekedésre, vagy a BNFE-re, a Bruttó Nemzeti Felszabadított Endorfintömegre. Persze tudjuk, hogy a közjó alapvetően függ a GDP-től, de – főleg a létminimum biztosíthatósága felett – már korántsem kizárólagosan. Be kell végre látni, hogy a tisztán egyéni hasznokra maximalizált, a technológiai és gazdasági növekedésre alapozott rendszerek nem jelentenek előre-menekülést, mert ez közép- és hosszú távon szociális és ökológiai okok miatt fenntarthatatlan. Egy új egyensúlyban a közjó (BNFE) maximalizálásra kell optimalizálni, ami nem jelent növekedés-ellenességet, de a gazdasági növekedés nem öncél, hanem a közszolgáltatások és a szociális biztonság forrása. A dolog kulcsa az értékváltás, amely az egyéni érdekek mellé felzárkóztatja a közösségi értékeket, a szolidaritást is. Ez pedig nem megy a hagyományos település-szerkezet és életmód életben tartása nélkül.

Nagyjából ezt gondolom a földtörvényről.

---

[1] Volt bársonyszék szomszédom most biztos jól megharagszik rám.