Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2013. október 25., péntek

Az eláprilisnegyedikésedett októberhuszonharmadika



Mert hát idén október 23.-án ünnep az nem volt, és ünneplők se nagyon. Voltak – szép számmal – a politikai rendezvények aktív és kényszerű részvevői, és voltak a jó időt a kiskerten, erdőben, a szabadban élvezők. Csak épp ünneplők nem nagyon.
Pedig – mint sokuknak – ’56 volt sokáig a legfontosabb, legféltettebb, leg-megbecsültebb ünnep. Ebben nőttem fel, ebbe nőttem bele. Kisgyermekként megéltem, hogy ha bármi baj, igazságtalanság történt, akkor Nagymamám csak szomorúan legyintett, mondván: meghalt Nagy Imre, oda az igazság. (Ezért gyermekként Nagy Imréről sokáig azt hittem – ráadásul ugye híján a hiteles és hivatalos információknak–, hogy Ő pl. Mátyás király unokatestvér-féléje lehet.) És ez a ködös misztérium azután átment a tényleg vágyott, tisztelt ÜNNEPPÉ, amit végre méltón és büszkén megünnepelhettünk.
Október 23. deheroizálása nálam csak egész későn, 2006 őszén kezdődött. Addig nem voltak kérdések, nem voltak mellékízek, csak a tisztelet. De amikor Wittner Mária a Kossuth térre hugyozó gyucsántakarodjos, program helyett pogromot követelő társaságot és a tv székházat felgyújtó „lázadókat” ’56 hőseivel emelte egy sorba, akkor elbizonytalanodtam. Mert még gondolat-kísérletnek is durva lenne, hogy ’56-ban a B közép balhékeresése ugyanolyan tényező lett volna, mint az emberek elemi szabadságvágya, amiért azt életüket adták/kockáztatták.
Ez a mekengés még lehet az én problémám – bár szerintem nem vagyok egyedül –, de az Ünnep megkopása nem: az kortünet. Mert 2013. október 23.-án ’56-al nem foglalkozott sem az egymással cicaharcait vívó demokratikus ellenzék, se a rezsicsökkentést bármi áron megvédő Békemenet. A többieknek meg ünnepnap helyett munkaszüneti nap volt.
Tudom, nem az idei év az első, amikor nemzeti ünnepet pártok, kormányok – ráadásul oldal függetlenül – saját céljaira használnak és annak megfelelően aktualizálnak. De eddig legalább a „nagy költő volt Arany János, de még nagyobb Petőfi Sándor, aki…” elv alapján el volt játszva, hogy az ünnep az az ünnep, arról szól, csak hát elkanyarodunk egy kicsit, mert a mai kor üzenete… Most nem.
Egy dolog miatt igazságtalan az április 4.-i analógia: 1990 előtt április negyedikét legalább a kormány megünnepelte – igaz, hogy nélkülünk–, de a mostani az ezt sem. Először csak az tűnt fel, hogy Orbán Viktor – nagy, miniszterelnökként elmondott hivatalos beszédeiben – életében először tegezte le a népet. Emiatt át is futott bennem valami jóérzésféle, hogy mégiscsak nagy dolog, hogy Vele is tegező viszonyba kerültem – nem csak Antall Józseffel –, és főleg ez kedves gesztus, hiszen Fülig Jimmyt is hogy szerették, mikor pertut ivott a néppel. De örömöm hamar lelohadt. Mert rá kellett jönnöm, hogy a tegezés oka más: nem a Miniszterelnök beszélt az ország népéhez, hanem a pártelnök beszélt az övéihez, és ünnepi beszéd helyett harcra hívó kampánybeszédet hallhattak a jelenlevők. Ez eleve problémás, hiszen egy nemzeti ünnepen a mindenkori miniszterelnöknek az országhoz kellene szólnia, és nem kirekesztően csak az övéihez, de még kínosabb, hogy '56 kőseit milyen gyorsan ad acta tette az a (néhai) fiatalember, aki politikai karrierjét '56 hősei melletti bátor kiállásának köszönheti. Mi még emlékszünk erre, Ő már nem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése