Mert hát idén október 23.-án ünnep az nem volt, és ünneplők
se nagyon. Voltak – szép számmal – a politikai rendezvények aktív és
kényszerű részvevői, és voltak a jó időt a kiskerten, erdőben, a szabadban
élvezők. Csak épp ünneplők nem nagyon.
Pedig – mint sokuknak –
’56 volt sokáig a legfontosabb, legféltettebb, leg-megbecsültebb ünnep. Ebben
nőttem fel, ebbe nőttem bele. Kisgyermekként megéltem, hogy ha bármi baj, igazságtalanság
történt, akkor Nagymamám csak szomorúan legyintett, mondván: meghalt Nagy Imre,
oda az igazság. (Ezért gyermekként Nagy Imréről sokáig azt hittem
– ráadásul ugye híján a hiteles és hivatalos információknak–, hogy Ő pl. Mátyás
király unokatestvér-féléje lehet.) És ez a ködös misztérium azután átment a
tényleg vágyott, tisztelt ÜNNEPPÉ, amit végre méltón és büszkén
megünnepelhettünk.
Október 23. deheroizálása nálam
csak egész későn, 2006 őszén kezdődött. Addig nem voltak kérdések, nem voltak
mellékízek, csak a tisztelet. De amikor Wittner Mária a Kossuth térre hugyozó
gyucsántakarodjos, program helyett pogromot követelő társaságot és a tv székházat
felgyújtó „lázadókat” ’56 hőseivel emelte egy sorba, akkor elbizonytalanodtam. Mert
még gondolat-kísérletnek is durva lenne, hogy ’56-ban a B közép balhékeresése
ugyanolyan tényező lett volna, mint az emberek elemi szabadságvágya, amiért azt
életüket adták/kockáztatták.
Ez a mekengés még lehet az én
problémám – bár szerintem nem vagyok egyedül –, de az Ünnep megkopása
nem: az kortünet. Mert 2013. október 23.-án ’56-al nem foglalkozott sem az
egymással cicaharcait vívó demokratikus ellenzék, se a rezsicsökkentést bármi
áron megvédő Békemenet. A többieknek meg ünnepnap helyett munkaszüneti nap volt.
Tudom, nem az idei év az első,
amikor nemzeti ünnepet pártok, kormányok – ráadásul oldal
függetlenül – saját céljaira használnak és annak megfelelően aktualizálnak.
De eddig legalább a „nagy költő volt
Arany János, de még nagyobb Petőfi Sándor, aki…” elv alapján el volt
játszva, hogy az ünnep az az ünnep, arról szól, csak hát elkanyarodunk egy
kicsit, mert a mai kor üzenete… Most nem.
Egy dolog miatt igazságtalan az
április 4.-i analógia: 1990 előtt április negyedikét legalább a kormány
megünnepelte – igaz, hogy nélkülünk–, de a mostani az ezt sem. Először
csak az tűnt fel, hogy Orbán Viktor
– nagy, miniszterelnökként elmondott hivatalos beszédeiben – életében először tegezte le a népet.
Emiatt át is futott bennem valami jóérzésféle, hogy mégiscsak nagy dolog, hogy
Vele is tegező viszonyba kerültem – nem csak Antall Józseffel –, és főleg
ez kedves gesztus, hiszen Fülig Jimmyt is hogy szerették, mikor pertut ivott a
néppel. De örömöm hamar lelohadt. Mert rá kellett jönnöm, hogy a tegezés oka
más: nem a Miniszterelnök beszélt az
ország népéhez, hanem a pártelnök beszélt
az övéihez, és ünnepi beszéd helyett harcra hívó kampánybeszédet hallhattak
a jelenlevők. Ez eleve problémás, hiszen egy
nemzeti ünnepen a mindenkori miniszterelnöknek az országhoz kellene szólnia, és
nem kirekesztően csak az övéihez, de még kínosabb, hogy '56 kőseit milyen gyorsan
ad acta tette az a (néhai) fiatalember, aki politikai karrierjét '56 hősei
melletti bátor kiállásának köszönheti. Mi még emlékszünk erre, Ő már nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése