Miért és kinek (nem) jó a kollektív szerződés az egészségügyben?

Az utolsó érdemi bérrendezés 2002-ben volt az egészségügyben, amikor a Medgyessy kormány 50%-os általános béremelést hajtott végre. Ez különböző okok miatt csak pár évre oldotta meg az ágazat helyzetét, de a 2008-as gazdasági válság és az azt követő stabilizációs kormányzás nem tett lehetővé újabb érdemi emelést. 2010 után, amikor a gazdaság dübörögni kezdett, szintén nem járt jól az egészségügy: a dübörgésből csak a zaj jutott neki, pénz nem nagyon. Voltak növekvő juttatások, de a kormány kínosan ügyelt arra, hogy ez ne hosszútávú elkötelezettséget jelentő béremelés legyen, csak nem beépülő pótlékok, határozott idejű ösztöndíjak, eseti „adományok” (év végi kasszasöprés). Közben persze más ágazatokra volt pénz: lett (még ha olyan is) pedagógus életpályamodell, vagy tartós bérfejlesztés pl. a rendvédelmi szerveknél. Most a közszolgák vannak soron, de az egészségügy napszámosai etekintetben nem közszolgák most sem. Tehát egyedül az egészségügy területén nem telt még hitegetésre se. Hogy mekkora szükség lenne rá, azt látjuk a naponta fel-fel törő ügyekből, (a ma még kezelt) tömeges krízishelyzetekből.

Ebben a helyzetben jelentette be az új államtitkár, hogy életpályamodell nem, de kollektív szerződés igen.

Többen mondtuk, hogy az nem lesz jó. Miért is?

1, A kollektív szerződés a versenyszférára jellemző bér-megállapodási forma, ahol a munkaadók állapodnak meg a munkavállalókkal. A megállapodás tétje az, hogy a képződő nyereséget hogyan osztják fel: mennyi ebből a munkáltató, a tőke haszna, és mennyi a munkavállalóké, a bérnövekedésre, béren kívüli juttatásokra fordítható hányad.

Itt a fenti definíció egyik fele sem teljesül.

Először is: az OEP által finanszírozott egészségügy nem versenyszféra. Nem, hiszen lassan 10 éve megtanultuk, hogy az egészség nem üzlet, de a fontosabb: a közszolgáltatások esetében a közalkalmazotti lét a meghatározó forma. Ráadásul 2010 után komoly államosítás zajlott, tehát versenyszféráról itt szó sincs sem a munkaadói, sem a munkavállalói oldalon. (És akkor azoktól az alapvető különbségekről, hogy itt nincs az eladónak ármegállapító hatásköre, szerződéskötési szabadsága, még nem is beszéltünk.)

A második: Milyen eredmény, haszon felosztásáról beszélnénk? A közszolgálati egészségügyben ez értelmezhetetlen, itt (elvben és ideál-tipikus esetben) az állam az OEP-en keresztül az ellátás költségeit fizeti meg, beleértve a bérköltséget is. Ha van béremelés, akkor nem a tulajdonos enged át a saját hasznából, hanem az állam emeli meg a béreket, biztosítva hozzá a forrást is.

Ágazati kollektív szerződésnek tehát nem sok értelme van. De a kollektív szerződés több, mint egy bértábla. Számos egyéb munkavállalói jogot rendezhet a költségtérítéstől a cafeteria juttatáson át a munkaruha kérdéséig, de ezeket a kérdéseket jobb lenne helyi kollektív szerződésekben, a helyi igényelnek és lehetőségeknek a függvényében meghatározni. Az Ágazati Érdekegyeztető Tanács persze kidolgozhat egy ajánlást, hogy miről és milyen minimális tartalmakkal kell megállapodni a helyi kollektív szerződésékben, de a hosszú távú bérfejlesztésnek nem a kollektív szerződés a megfelelő garanciális eszköze.

2, Ki állapodik meg kivel?

A munkavállalói oldalon megvannak a releváns, más ágazatokból is ismert képviselők – szakszervezetek, kamarák –, de a munkáltatói oldalnak nincs kompetens képviselete. (Lábjegyzet helyett: a Kamarák nem munkavállalói érdekvédelmi szervezetek, hanem szakmai köztestületek, tehát ebben a szerepük másodlagos.) A munkaadói oldalról: a fő tulajdonos (fenntartó) az állam (AEEK), de az AEEK nem munkáltató, a munkáltatói jogokat az egyes egészségügyi szolgáltatók (a kórházak, rendelők, praxis üzemeltetők stb.) gyakorolják. Ezek tulajdonosi összetétele sem homogén – állam, önkormányzatok, egyházak, alapítványok, piaci szereplők –, és ezek közül jónéhánynak nincs szervezete.

De a technikai problémánál nagyobb az a probléma, hogy a munkáltató (kórházigazgató stb.) nincs abban a helyzetben, hogy garantálja egy megállapodás betartását, azaz a megállapodás a részükről fedezet nélküli kötelezettségvállalás lenne. A kórházigazgatónak nincs valós ráhatása a bevételre – hiába lát el több beteget, az úgynevezett TVK miatt nem fizeti ki az OEP, és egy éve azt is megtiltották neki, hogy pénzért lásson el betegeket –, és az úgynevezett minimumfeltételek miatt a létszámon se tud spórolni, az anyagot meg „fentről” kapja, központosított közbeszerzésből. Tehát hiába ígér pl. 50%-os béremelést, ezt ő nem képes teljesíteni, csak az állam, mert az OEP is csak akkor tudja odaadni a kórháznak a magasabb összeget, ha azt a Parlament beleteszi a költségvetésébe.

A 2016-os költségvetésben kizárólag az alapellátás előirányzatában van szabad szemmel is észrevetető többletforrás, a kórházakéban, szakellátásokéban nincs. Kedves Elnök Urak, akkor miről is tetszenek tárgyalni? (Persze tudom, ha van politikai akarat, akkor nincs az a törvény, ami egy nap alatt ne módosulhatna.)

Most ott tartunk, hogy egy civil szerveződés kérdéssel fordult a Gazdasági Minisztériumhoz, hogy egyáltalán ezen a területen a kollektív szerződés jogilag alkalmas eszköz-e. Nemrég meg is jött az államtitkári válasz: NEM.

Ebbe aztán most jól bele is nyugszik mindenki: az egészségügyi államtitkár vár a jogi megoldásra, a munkavállalói szervezetek pedig az államtitkárra. A helyzet kellemes: mi ugye keressük a megoldást, akarunk, de hát a tisztázatlan jogi helyzet…

Amikor meghallottam a kollektív szerződés ötletét, az volt az első ötletem, hogy OK, itt az új gumicsont. Ezen majd minden szakértő jól kirugózza magát, okosan és szakszerűen jól elmagyarázza, hogy miért nem jó, miért nem alkalmas – lásd fenti írásom, hiszen én is benyaltam a cumit –, mások meg elmondják, hogy de ha amúgy, akkor meg azért mégis! Ezzel jól elleszünk, csak közben a lényegről nem esik szó, hogy mennyi az annyi, van-e az ágazat jelentőségét elismerő, hosszútávú és más ágazatokat leelőző, kiemelt béremelési szándék, vagy marad a maradék elv.

A baj az, hogy a maradék elv nem működik: a maradék egészségügyi dolgozókkal egyre nehezebb emberi egészségügyet fenntartani.