Sürgünk, forgunk, avagy: Pénzt, paripát, rendet!

Hagyjuk nyitva azt a vitát, hogy Zacher Gábor hős vagy mártír, avagy a süllyedő hajót elhagyó kapitány. Nem ez a fontos kérdés, és annyit bizonyosan gondolhatunk, hogy annyi pénzből, amennyit az utódja kap, ő is át tudta volna tolni a döglött lovat a következő fél évre. Az utód ennyi pénzből biztos tud majd munkatársat toborozni, csábítani, megtartani. Egy darabig (ott) tehát megoldás a hiány reallokációja, de fél-egy éven belül visszatérünk ugyanide, mert megint tüneti terápiát alkalmazunk, és nem okit. És a gond nem egyedi, lásd az ajkai felmondásokat.

A sürgősség, mint égető szakmai és politikai probléma pedig egyáltalán nem új, még az Orvosi Kamara is felemelte anno ezügyben a szavát, pedig az nem egy hebrencs szervezet. De hiába, nem jutunk túl a kisüzemi tűzoltás technikáján. Az mindenesetre érdekes, hogy az ágazatért felelős miniszter és a területért felelős államtitkár nem nyilatkozik meg ezügyben direktben. Kásler dr. vélhetően nem talált benne őstörténeti összefüggést, tehát passzol, illetve kérdésekre reagál. Az államtitkár asszony valószínűleg illetékesség hiányából tartózkodik a megszólalástól, hiszen a Honvédkórház fenntartója a Honvédelmi Minisztérium. Én ezt másként látom. Ez nem fenntartói kérdés, mert a magyar lakosság egészségi állapotáért, az egészségügyi ellátás zavartalan hozzáférésének biztosításáért egyetemesen a szaktárca a felelős, függetlenül attól, hogy egy egészségügyi szolgáltató állami, önkormányzati, egyházi vagy magánfenntartású. A szaktárcának tehát illene nemcsak szóba-hozás szintjén megszólalnia. (Bár egyes beszámolók szerint konferenciákon szűkebb körben előkerülnek biztató mondatok.)

.

De nemcsak megszólalnia kellene, hanem cselekednie is, mert a cselekvés igazi lehetősége ott van, nem a Honvédkórháznál, vagy a honvédelmi miniszternél. Az egyes intézmények szintjén ez a probléma nem kezelhető, rendszerszintű, az egész sürgősséget teljes egészében, az összes szereplők szintjén átgondoló megoldás kellene. Írtam már arról, hogy korszerűnek tartom, hogy az EMMI a nemzeti programok körébe bevonta a mentális betegségeket, de súlyos hibának tartom, hogy a sürgősség kikerült ebből a körből. A sürgősség tipikusan olyan többszereplős osztott terület, ahol csak egy olyan integrált program hozhat eredményt, amelyik egységes rendszerként kezelve a laikus képzést, a prehospitális (ellátás előtti) telefonos és WEB alapú tájékoztatást, előszűréses-betegirányítást, a mentés-irányítást, az alapellátási ügyeletet és a sürgősségi betegellátó osztályok rendszerét. 

Az ezzel kapcsolatos feladatok három csoportba sorolhatók:

• A sürgősségi osztályok terhelésének csökkentése
• A feladatok újraosztása
• A Sürgősségi Betegellátó Osztályok működésének újraszabályozása

A sürgősségi osztályok terhelésének csökkentése

Alapvető feladat a Sürgősségi Betegellátó Osztályok (SBO-k) terhelésének csökkentése, hiszen valóban hatalmas, részben indokolatlan beteg-tömeg ömlik rájuk. A feladat az okok összetettsége miatt nem érhető el egyetlen egyszerű (adminisztratív) eszközzel. A megoldáshoz előszöris szükség van a lakossági képességek fejlesztésére, a laikus segítségnyújtási tudás fejlesztésére. (Ne feledjük: az igazi bajban nagyon fontos az úgynevezett időablak, és magunkhoz, a velünk levőkhöz mi vagyunk a legközelebb. Az időben jött félig felkészült laikus segítség többet érhet, mint a későn, időablakon kívüli legprofibb ellátás.) Ebben elindult valami mozgás, a média bemozdult, de Vajna Tímea ezt egyedül nem képes megoldani, még a medúza ügyben sem. Az ellátórendszeren kívüli fontos és egyáltalán nem használt eszköz a sürgősségi telefonos és WEB alapú előszűrés és betegirányítás. Az angliai NHS 111 mintájára fel kell építeni azt az elhalt „DrInfo” rendszert, amely biztonságot, segítséget ad a lakosnak, de tehermentesíti az ellátórendszert a felesleges orvoshoz fordulások kiszűrésével, és gondoskodik arról, hogy akinek kell, az egyből a megfelelő szintű és képességű ellátóhelyre kerüljön. 

.

A sürgősségi osztályok terhelését érdemben lehet(ne) csökkenteni az „alsó szint”, az alapellátási ügyelet megerősítésével. Kivitatandó (azaz TÉNYLEG kivitatandó), hogy a jelenlegi önálló, a háziorvosi rendszerre telepített „ügyelet” tartósan életképes-e, különösen egy olyan rendszerben, ahol a háziorvosok átlagos életkora 60 év felett jár. Célszerű megvizsgálni egy, a sürgősségi vertikumba tartozó, esetleg mentőállomásokra telepített alapszintű sürgősségi rendszer lehetőségét.

A terhelés csökkentésének harmadik iránya annak kizárása/csökkentése, hogy az SBO a hosszú várólisták kikerülésének eszköze legyen. Ma nem ritka, hogy a beteg vagy kezelőorvosa, ha túl hosszú időt kell várni egy vizsgálatra, akkor a sürgősségin próbálja ezt rövidre zárni. Ezt egyrészt a várólisták (pontosabban: járóbeteg betegfogadási listák) hosszának normalizálásával, és az indokolatlan beutalások szakmai kontrolljával, szankcionálásával lehet csökkenteni, de azt a politikai kockázatot is be kell vállalni, hogy az SBO-n közlik a beteggel, hogy ez az SBO, nem pedig a teljesült kívánságok vására.

A feladatok újraosztása

Az SBO-s rémtörténetek ismertek, nincs olyan hét, hogy valami ne kerülne címlapra. De az fel sem tűnik, hogy ezek a hírek rendre pár kórház pár osztályáról szólnak, a többség csendben, zaj és botrány nélkül végzi a munkáját. Lehet persze hogy ezeken a helyeken alkalmatlan a menedzsment, de sokkal valószínűbb, hogy aránytalan (és egyes helyeken megoldhatatlan) a terhelés. Az egyes kórházak, centrumok ellátási területe Magyarországon „történetileg” alakult úgy ahogy, és ez nincs megfelelően karbantartva, a szükségletekhez, kapacitásokhoz igazítva. A leghamarabb elvégezhető és érezhető eredményt hozó dolog tehát az ellátási területek, a betegutak újraszabályozása, kommunikálása, szigorú betartása és betarttatása. Ráadásul az Állami Egészségügyi Ellátó Központnak nemcsak az elkaszált közbeszerzéseket kellene intéznie, hanem az ellátás-szervezését is, folyamatosan monitoroznia kellene az egyes osztályok terhelést, és korrigálnia kellene, akár átmeneti szabályokkal is.

A Sürgősségi Betegellátó Osztályok működésének újraszabályozása

A sürgősségi osztályokon a leglátványosabb eredményt az úgynevezett triázs rendszer egységes, általánosan kötelező és precíz működésével lehet elérni. A sürgősségi ellátással kapcsolatos elégedetlenség fő forrása az, hogy a betegeknek jelentős, de előre nem tudott mennyiségű időt kell bizonytalanságban (és lehetetlen körülmények között) eltölteni a sürgősségin az ellátás megkezdéséig. A „triázs” rendszer lényege az (lenne), hogy negyedórán belül kötelezően minden sürgősségire érkező betegről egy erre képzett személy (orvos vagy diplomás nővér) eldönti, hogy

1. )  azonnal a műtőbe, intenzív osztályra kerüljön,
2. )  a progresszivitás elvének megfelelően azonnal továbbszállítandó olyan helyre (centrum/”szuperkórház”) ahol az ellátásnak szakmailag jobbak a speciális feltételei,
3. ) várjon a sorban a többiekkel a gipszelésre, és utána várhatóan hazamehet, vagy akár:
4. )  ráér ez a holnapi SZTK-ig.

Ennek a rendszernek az egységes és kötelező bevezetésével viszonylag kevés többletforrással komoly javulást lehetne elérni a sürgősségi ellátás hatékonyságában a betegbiztonság terén, mert a triázs rendszer egy olyan rizikó-besorolási eljárás, melynek a segítségével az adott beteg pillanatnyi állapotának megfelelően lehet a rendelkezésre álló egészségügyi ellátó kapacitásokat a beteg érdekében optimalizáltan kihasználni. 

Komplex program nélkül nem megy

Mindez bizonyítja, hogy az SBO-k problémája nem kezelhető (nem oldható meg) az SBO-k gondjainak a kezelésével, hanem komplex, az egész problémát (vertikumot) átgondoló középtávú program kellene. Egy olyan kormány esetében, amelyik ennyire fontosnak tartja a lakosok biztonságérzetét, nem lenne abszurdum, hogy ezzel is foglalkozik, nemcsak a migránsveszéllyel.

Tehát tűzoltás helyett széles szakmai együttműködésben (nem két hét alatt) el kellene készíteni a Sürgősségi Ellátás Nemzeti Programját. Ehhez kellene szabni a szakmai programok, szabályok fejlesztését, és főleg villámgyorsan el kell indítani az ehhez szükséges személyzet, elsősorban a diplomás nővérek képzését. Mindehhez a programban átlátható és számonkért szabályok, nyilvános indikátorok kellenek.

Kell a koncepció, kell a szervezés és szabályozás, de természetesen pénz is. Mert többletpénz nélkül ez nem úszható meg, de nem mindegy, hogy a pénz rendszerszerű változásokra is megy, vagy csak a szivárgás, elfolyás-pótlására. Tehát: Pénzt, paripát, de nem fegyvert, hanem rendet.

P.s.
2018 szeptember 8. 
Közben és azóta már nem igaz az, hogy a Tárca meg sem szólal, vannak infó-szivárogtatások. Annyi a "gond", hogy ezek mind reaktívak, tehát nem a miniszer vagy az államtitkár áll ki azzal, hogy van ez a probléma, tudjuk, súlyosnak tartjuk, és dolgozunk a megoldáson, hanem újságírói - riporteri kérdésekre jöttek válaszok. Ebből megtudhattuk, hogy a tárca készül a sürgősségi ellátás átalakítására, megújításra, és a munka folyik, sőt: a finisbe fordult. Több részlettel nem terhelt a miniszter úr, de reménykedjünk, hogy a készülő szabályozás hasonló komplexitású, mint amit itt felvetettem.
És megint titokban, a szélesebb szakma és a közvélemény kizárásával készül valami. Írtam már erről, hogy az egyeztetés nem elsősorban közigazgatási aktus, hanem a programok internalizálásának leghatékonyabb eszköze, és ráadásul a macerás folyat végén szakmailag is jobb eredmény születik