Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2012. augusztus 21., kedd

A hálapénzről, és biztos nem utoljára

Azt ígértem, hogy ez a blog vegyesen fog közpolitikai és szakpolitikai kérdésekkel foglalkozni. Így Szent István után jöjjön egy hasonlóan ősi és hasonlóan félreértelmezett téma, de az egészségügyből.
A hálapénz megfelelően örökzöld téma, méltó arra, hogy elsőnek ezzel foglalkozzunk. Ennek a szappanoperának az újabb epizódjának a leforgatására a Munka Törvénykönyvének július elsején életbe lépett módosítása adott szélesebb ürügyet. Az újra fellángolt vitában sok a félreértés, ezért pár dolgot tisztázni kell. Az első: a hálapénzzel (annak tartalmával, lehetséges és tiltott elfogadási módjaival stb.) kapcsolatban semmilyen új szabályozás nem született. Nem igaz, hogy most legalizálták, mostantól engedélyezik, innentől „törvényes”. Nem. Annyi történt csupán, hogy a Munka Törvénykönyvének új passzusa a munkáltató engedélyéhez köti bármilyen, a munka-viszonnyal kapcsolatos többletjövedelem elfogadását, legyen az borravaló, vagy hálapénz. Tehát amit eddig tilos volt, az ezután is az marad, de amit eddig szabad volt, azt most már csak akkor szabad, ha a munkáltató engedélyezi. Épeszű kórházigazgató természetesen nem tehet mást, minthogy engedélyezi, mert a tiltás az nem old meg semmit, csak tovább erősítené az ezzel kapcsolatos álszenteskedést, ráadásul az erkölcscsősz álszent igazgató orvos nélkül marad… Tehát: az új szabályozás nem legalizálja, nem „engedélyezi” a hálapénzt, csupán az alkalmazottak esetében egy új előfeltételhez köti az elfogadását. Ez a régi vitára emlékezet: a hálapénz adóköteles volta sem „engedélyezte”, „szabályozta” a hálapénzt, csak megadóztatta, és a kikényszerített, előre kért hálapénz sem válik legálissá csak azért, mert leadózták. Ráadásul ez a szabályozás nem is érvényes az összes orvosra, csak a munka törvénykönyve alá tartozókra, a vállalkozó háziorvosokra – pl. a háziorvosok zöme – ez egyáltalán nem vonatkozik. A lakosság – és a médiamunkások – nagy része persze nem jogász, és a rárakódott vitáknak lehet olyan téves üzenete, hogy a Kormány engedélyezte a hálapénzt. Ez nem igaz, a szándékok épp ellenkezőek. Az persze külön elemzést érdemel, hogy miért érti ezt mindenki ennyire félre. Biztos nem az értelemdeficit, vagy a kontextus bonyolultsága miatt. Egyszerűen vannak olyan problémák, amelyekhez ha hozzányúlnak, akkor mindenki a megoldását várja. Azaz, hogy valahogy „rendezi” a kormány a hálapénz kérdést (megtiltja, vagy szabályozottan legalizálja, de csinál valamit –, és miután a felszámolás elmaradt, ezt a beletörődést (nem jogi, hanem tartalmi érdelekben) engedélyezésnek, „hagyásnak” értelmezik.
Mit is lehet(ne) tenni?
Az egészségügyért felelős államtitkárság nemes egyszerűséggel, letisztult eleganciával az „újra-indított egészségügytől” várja a hálapénz megszűnését. A szakmai korrektség okán meg kell állapítani, hogy a Semmelweis tervnek (emlékszik még rá valaki?) vannak olyan elemei, amelyek a hálapénz ellen hatnak. Ha tisztázottak a viszonyok, egyértelműek a betegutak, jogosultságok, centralizáltak a döntések, akkor kisebb az esélye a helyi befolyásolásnak. Igen. De a kiirtáshoz nem elég a polip egyik karját megstuccolni. Éger István szerint egyszerű ez: csak meg kell fizetni az orvosakat, és megoldódik magától. Mindkét álláspont téves, pontosabban részigazság, mert mindegyik a hálapénz egyik, de nem egyetlen oka ellen hat (akar hatni). Feltétele a megoldásnak, de önmagában egyik sem oldja meg.
Ahhoz, hogy ez a szappanopera egyszer végleg lekerüljön a műsorról, érdemben kellene a hálapénz-jelenséggel foglalkozni, mert megszüntetni is csak az okokat megértve lehet. A hála­pénz tudniillik nem egységes jelenség, már csak azért sem, mert a hálapénz általában nem a hála megnyilvánulása. Az „orvosi köznyelv” megfogalmazása pontos: a szakma a „hálapénzt” paraszolvenciának (a „para”) hívja, ami ugye egyszerűen csak mellékjövedelmet jelent. Ez pontos összefoglalója annak a sokféle – a betegtől a gyógyítás során számla nélkül szerzett – orvosi többlet-jövedelemnek, ami legalább négy nagy csoportra bontható:
-        a hála kifejezése,
-        a borravaló jellegű hálapénz,
-        a számla nélküli szolgáltatásvásárlás, és
-        a korrupció jellegű hálapénz.
Az első kategória a tényleges hálapénz, ami valójában inkább apróbb ajándékok formájában szokott megnyilvánulni. Magától érthetődő, hogy a hála mindig utólagos. A második típus talán a legáltalánosabb. A borravalóhoz nem kötődik hála, legfeljebb a mértékéhez. Általában az étte­remben sem azért adunk borravalót, mert zseniális volt a szakács, meghatóan figyelmes a ki­szolgálás, hanem mert szokás, mert illik a 10%-ot rátenni, hiszen bele van kalkulálva a bérükbe. (És persze itt is igaz az analógia: visszatérő vendégként azért is adok, hogy nehogy „kinézzenek” innen, kisebb adagot, rosszabb kiszolgálást kapjak majd.) Ugyanez van az egészségügyben is, csak borítékba csomagolva. Ezért előfeltétele a hálapénz felszámolásának a béremelés, de ez csak a borravaló jellegű hálapénz ellen hat, a harmadik típus, a hiány megvásárlása ellen a béremelés semmit sem ér.
Mert a „para” (és nem a hálapénz) jelentős része azért keletkezik, mert a betegeknek van egy csomó jogos, a más érdekét nem sértő igénye. Miután ezeket nem vásárolhatják meg legálisan, kénytelenek feketén, zsebből. Teljesen érthető az az igény, hogy valaki megválaszthassa a kezelőorvosát, nőgyógyászát, de ennek legális megfizetésére ma nincs lehetőség. Senki nem tud számlát adni ma azért, mert elvégzett egy „megkért” műtétet, így marad a boríték. Amíg a hiány jelen van, addig ezt lesz aki meg akarja vásárolni, és akkor mindegy, hogy mennyi a bér. Ha valaki visszaemlékszik a ’90-es évek elejére: mindenki mindenre kapott hitelt, mert megfizette. És a banki dolgozók akkor sem az alulfizetett réteghez tartoztak, de a hiány és a döntési pozíciójuk megszülte a megoldást és a borítékot. De még durvább és egyértelműbb példával: mit fizettünk azért a Merkúr időszakban, hogy tudjunk egy autót szerezni, és esetleg fehéret, kéket vagy sárgát. És az átadótérben volt ott kamera, belső elhárítás, de a korrupció nem csökkent, amíg a hiány nem szűnt meg. Képzeljünk el ma egy táska pénzzel toporgó ügyfelet, aki egy autószalonban riadtan ígér be párszáz ezret az eladónak, hogy szerezzen neki fél éven belül egy autót. Mindegy, hogy dízel, benzines, vagy kombi, meg a színe, csak legyen… Hát, nem.
És a negyedik típus a korruptív hálapénz. Ennek is két fő formája van: amikor „csak” jogtalan előnyt szeretnénk vásárolni, és amikor ezt más kárára tesszük. Az első csoport a „kegyes csalásoktól” – sürgősséginek minősítik a területlen kívüli beteget, így elhárul az akadály –a pénzügyi csalásokig – hamis táppénzre-vétel, TB támogatásokkal való manipulálás stb. – terjed. Az igazán káros és legdurvább az, mikor valaki más kárára akar előnyt vásárolni, tipikusan ilyen a várólisták manipulálása.
A fenti kategóriák persze soha nem ilyen merev határúak. Hiszen a hála megnyilvánulásában is benne van a következő hasonló személyes ellátás megelőlegezésének igénye, a „borravaló” jellegű hálapénz pedig általában „áldozat-bemutatás” jellegű, amiben mindig ott van a jóindulat felkeltésének, a személyes bánásmód megvásárlásának igénye (határ a számla nélküli vásár­lással). De sajnos néha (egyesek szerint ma már rutinszerűen) ebben jelen van a „védelmi pénz” jellegű hálapénz is, amikor vélt vagy valós hátrány elkerüléséért, vagy azért adunk hálapénzt, hogy megkapjuk azt, ami amúgyis jár. Ez a számla nélküli vásárlással, de néha a korrupcióval határos.
A paraszolvencia okai tehát összetettek, és ennek megfelelően a megoldása is csak „széles-spektrumú” terápiával lehetséges. A hála jellegű hálapénz ellen nem kell küzdeni, az nem mér­gez semmit, a bizalmon alapuló személyes orvos-beteg kapcsolat pszichológiailag is magya­rázható „velejárója”. A borravaló jellegű hálapénz ellen valóban a béremelés véd a legjobban, de azt is ki kell mondani, hogy a béremelés általában is erkölcsi előfeltétele a hálapénz elleni harcnak. A hiánygazdaság által szült „para” a hiány megszüntetésével – pontosabban a legális megvásárolhatósággal – szüntethető meg, rendőrrel vagy béremeléssel nem. A megoldás itt a legálisan megvásárolható szolgáltatások megvásárlásának megteremtése, azaz meg kell teremteni a kezelőorvos, vagy az alkalmazott technológia (gyógyszer, műtét-típus, alkalmazott anyag) legális megvásárlásának lehetőségét. Csak ez képes kifehéríteni az egészségügyet, de ez a feltétele a szervezett öngondoskodás, a kiegészítő biztosítások, egészségpénztárak terjedésének is: a kiegészítő biztosítások csak akkor tudnak elterjedni, ha lesznek legálisan megvásárolható termékek a piacon a színes tv-s  – fürdőszobás közhelyen kívül is. A korruptív hálapénz ellen valóban szigorral kell fellépni (és ebben jó a mostani kormány), de a rendőr itt sem elég. A tiszta átlátható szabályok és eljárásrendek léte itt is előfeltétel, ugyanúgy, mint a megfelelő informatikai háttér az ellenőrzésben. És az ellátórendszer mostani központosítása etekintetben eredményt is hozhat: ha a várólisták vezetése messzebb kerül a beavatkozást végzőjétől (és transzparens), akkor a hálapénz szerepe arányosan csökken a befolyásolhatóság csökkenésével.
A hálapénz lényege tehát a hiány: legyen az kapacitás, technológia, vagy személyes odafigye­lés. A hiányokat kell részint megszüntetni, részint legálisan megvásárolgatóvá tenni, különben marad a szürke/fekete gazdaság. Mindez előfeltétel, mert ahhoz, hogy a hálapénz-kérdés végleg lekerüljön a napirendről, végig kell menni azon az úton, amit a „ketteskéből tájékozott, érték- és jogtudatos fogyasztóvá válni” szlogennel szoktunk összefoglalni. Azaz a betegeknek is jogtudatossá kell válnia, és ezt a biztosítási elv erősítése, és nem az államosítás támogatja.

Persze lehet, hogy mindez felesleges okoskodás, mert a hálapénz megszűnik magától. Mert a Kollégák szerint ebben az egészségügyben már se pénz, se hála…

1 megjegyzés:

  1. Gyuszi! Nem az a baj, hogy megírtad mindezt, hanem az, hogy mindenben igazad van. Persze az is megérne egy (Szent)misét, hogy pl. tőszomszédságunkban, sógoréknál (Ausztriára gondolék), vagy picit odébb, Némethonban vajon miért nem alakult ki a hálapénz rendszere? Szóval a gyökerek feltárása is fontos lenne és talán a megoldás irányában is könnyebb lenne elindulni ezek ismeretében. V. András

    VálaszTörlés