Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2012. augusztus 29., szerda

Ki a magyar?


Ezzel később akartam foglalkozni, de az első bejegyzés vitája megköveteli a sorrendcserét.

Akkor minden teketória nélkül kezdjük a slusszpoénnal, a többi az csak az úgynevezett indokolás. Ismertek, én vagyok a kis „Nagy Magyar Definitőr”, azaz szeretem tisztázni, hogy miről is beszélünk. (Vagy legalábbis én miről beszélek.)
Nos, akkor:
Ki a magyar?   Magyar az, aki felvállal egy érzelmi – kulturális közösséget azokkal, akik szintén magyarnak vallják magukat. Ennek a közösségnek a tagjai zömmel magyarul beszélnek és nagyrészt Magyarországon élnek.

Ennyi, és nincs több necesszárius attribútum. Tehát én egyértelműen kulturális, és nem etnikai kérdésnek tekintem azt, hogy ki a magyar. Ehhez persze kell valamilyen tartós közösség-képző entitás, mint nyelv, haza, ország, zászló, himnusz stb., ezek meg etnikai közösségek jellemzői.

A dolog régebben foglalkoztat, és akkor kezdett el érdekelni, amikor a válasz még nem volt felvételi vizsgatárgy egyes állásoknál. Valamikor 1982 körül kezdődhetett bennem. Erdélyből (Román Népköztársaság) jöttem haza egy őszi sűrű esős este. A stop ott bevált közlekedési eszköz volt, nagyon esett, így megálltam az integetőknek. Az út szélén (félhomályi adottságok) furcsa kalapos úr, a szintén kalapban, kapucniban levő loknis – fürtös hajú lányával. Bekászálódnak a Trabantba, és kiderül, hogy a lány az a „fiú”, akit a rabbi apa hazahozott Amerikából megnézni az óhazát. A név is „tankönyvi”: Cerovics Izidor. Jót beszélgettünk, érdekelt, hogy „onnan” mit, hogyan lát. (És egyáltalán: én akkor láttam rabbit először közelről.) És a végén feltettem a kérdést (mert érdekelt), hogy egy olyan ember, aki a romániai Erdély szász városában felnőtt zsidó, és az USA-ban él, az milyen nemzetiségűnek vallja magát? – Hát magyar vagyok! hangzott az evidencia szintű kinyilatkoztatás. Persze tudom én, hogy Erdélyben az volt a szokás, hogy fizetnek a stoppos fuvarért, így inkább ennek tudtam ezt be, de akkoris meglepett, és büszkeséggel töltött el.

De a válasz hangsúlyának magától érthetősége elindította azt a gondolatot, hogy a „magyarság-érzet”-nek van valami integráló, koherencia-képző ereje, mert aki ide „bekerül” (mindegy, hogy német, tót, oláh, német vagy zsidó, lásd Petőfit, József Attilát vagy  Semmelweis Ignácot) az egy generáció alatt magyarnak érzi, vallja magát, de aki elmegy (legyen az amúgy ugyanúgy tót, oláh, német vagy zsidó) ugyanúgy magyar „marad”, lásd például André Kertészt vagy Teller Edét. Én akkor (mondjuk úgy 1992-ig) ezt tartottam a magyarság legnagyobb erélyének, erejének és esélyének. Az érzés, hogy egy olyan nemzet vagyunk, amelyiknek történelmét, kultúráját etnikailag (pláne genetikailag) igen vitatható származású emberek adják, gazdagítják – Hunyaditól és a Zrínyiktől Petőfin, Semmelweisen, Róth Miksán, József Attilán, Hajós Alfréden át a Teller Edéig vagy Tom Lantosig – engem büszkeséggel töltött el, mert úgy éreztem, hogy egy befogadó, integráló kultúrán alapuló nemzet része vagyok (és akkor az Aradi Tizenhármakat még szóba se hoztuk). Magyarország ettől tudott fennmaradni, ettől volt/van nagy.
A Csurka dolgozattal (ami persze nem ok, hanem okozat) elkezdtek a dolgok megváltozni. A Trianonozás önkéntelenül szembefordít szomszédainkkal, és másodrendű állam­polgárrá teszi az onnan származókat, és persze ha már van faji megkülönböztetés, osztályozás, akkor értelemszerűen jött a cigányozás, zsidózás.

Mindez kiélezte, súlyossá tette azt a kérdést, amin 30 éve még csak jólesően eltűnődgettem. Ma emberek bőrére (és néha életére…) megy ez, és az értelmiség is a szokásos játékát játssza: elbeszél egymás mellett.
A vita azért meddő és esélytelen, mert a kérdés három szinten értelmezhető, és a vitatkozók nem azonos szinten válaszolnak egymás érveire.
A szintek:
          Az őseredet
          A jelen populáció genetikai állománya, ennek beazonosíthatósága
          Kulturális – identitási szint
Az első kettő csak látszólag függ össze, a valóságban sehogy. Az őseredet, az ontológia inkább a harmadikkal, a kulturális identitással függ össze, és nem sok köze van a tényleges eredethez, a genetikához. Nemzeti büszkeség és identitás-keresés kérdése, hogy a mondavilágokból és az ellentmondásos „tudományos” tényekből az adott kurzus/közvélekedés mit fogad el, mit vállal. (Mondhatnám azt is, hogy amíg a szovjet-Szibériához képest mégiscsak kultúr-ország volt Finnország, addig jó volt a finn-ugor eredet, de most, hogy a nemzeti nagyság fényesebb, erősebb elődöket keres, kellenek a francnak a tésztaképű finnek.)
Az eredet tehát a közösség kulturális ontológiája miatt fontos, de a népvándorlások, járványok, következményes betelepítések, háborús lerohanások és ehhez tartozó „genetikai frissítések” miatt ennek a mai populáció genetikai összetételéhez általában semmi köze. A két dolog, az ontológiai szempont és genetikai megközelítés ellentétes: az ontológiai a vér-tisztaságot igényli, a genetikai a mixet. (Respektje, ára a diszplázia-veszélyes fajkutyának van, de mindannyian tudjuk, hogy a keverék-kutya az igazán aranyos, okos és életképes. De azért a pedigré mégiscsak pedigré… Így van ez valahogy nemzet-tudat szinten is). Ráadásul, ha a genetikai – származási tényeket tartanánk fontosnak, akkor a magyar történelemből, kultúrából ki kellene irtani a nem Árpád-házi királyok zömét, Hunyadit, Zrínyieket, Petőfit, József Attilát, és persze mindenkit, akit az írás elején „elmagyarosodottként” említettem. Releváns dimenzióként tehát marad a kulturális – identitási szint, de most ezzel is baj van, mert belekeverik az első két, irreleváns szintet.

Kár. Mert az egészséges nemzet-tudat, a nemzeti büszkeség, az fontos. Endorfin- és GDP-termelő, igazodási pont, egy belső biztonság alapja. És amikor a sport­közvetítésekben a nemzeti színre festett külföldi arcokat látom, vagy Amerikát a mindent elborító amerikai zászlókkal: irigykedek. Mert mások valahogy meg tudják oldani azt, hogy nacionalizmus nélkül büszkék a nemzetiségükre, hovatartozásukra. Nem valaki ellen büszkék, hanem magukért. Igen, pozitív ön-megkülönböztetés, de nem kirekesztőn, nem mások ellen. Mi tartósan integráló, befogadó nemzet voltunk, és valószínű, hogy a trianoni trauma borította ezt fel. A szocializmus évei meg elfedték a kérdést, a nacionaliz­mus ellentétének az internacionalizmust állították, ami marhaság. A nacionalizmus normális ellentét-párja nem a nemzetietlenség, hanem az egészséges, nem kirekesztő, nem más ellen irányuló nemzet-tudat.
Ehhez kellene visszatalálnunk. De a centrális erőtérre törekvő államok alapmondata az „Aki nincs velünk, az ellenünk!”. Ha Magyarország is erre halad, akkor nem tudunk túl­jutni ezen. Nemzet-fogalmunk tehát ne rekessze ki a határon túlikat, de a határon belül élőket se…

1 megjegyzés: