Persze, majd négy-öt év múlva már tudni fogjuk, hogy mi
történik most. Az az egy bizonyos, hogy az internetadó addig nem gondolt tömeget vitt utcára, és ezt már nem lehet visszacsinálni.
Az persze morfondíroztató, hogy azért senki nem megy utcára,
hogy Európában egyedülállóan meg akarják szüntetni a munkanélküli segélyt, a
jog szolgálólánnyá silányításával a szégyenlős üzemmódból a core business ágra
kapcsolták a korrupciót egyéni és pártállami szinten is. Facebookos
morcolódásnál nem ért többet Szijjártó vagy Rogán háza vagy
jegyzőjének cipője se, de L. Simon arroganciája vagy Németh Szilárd bárdolt egyszerűsége
is csak a mémgyártók életét színesíti.
De a 700 forintos netadó, az közel százezres
tömeget mozgósított. Kézenfekvő volt az analógia: kb. ennyit ér ma 300 Ft. Igen,
az analógia két dologban pontos, egyben viszont egyáltalán nem, sőt:
homlokegyenest nem.
Az első: igen a 300 és a 700 Ft is az az egyszerű, érthető,
mindenkit, vagy legalábbis nagyon sokakat érintő, és főleg pártsemlegesen felvállalható történet, ami alkalmas mobilizálásra.
A történet egybites, nem kell árnyalni, nem lehet „igen, de” és „nem, ámbár”
jellegű megosztással alábontani a csoportot, így könnyen lehet nagy egyetértő
tömeget gerjeszteni.
A második: az ügy ugyan egyszerű és konkrét, de csak mint kiváltó,
mert valójában nem arról szól. Többször leírtam már, hogy a szociális népszavazás
három kérdését (vizitdíj, napidíj, tandíj) egyetlen kérdésbe össze lehetett
volna foglalni: „Egyetért-e Ön
azzal, hogy Gyurcsány takarodj!” Nagyjából most is eljutott a tömeg idáig,
és ennek ékes bizonyítéka, hogy a netadó visszavonása nem tette okafogyottá a
tüntetéseket, mert a tényleges ok az nem változott, sőt.
De a harmadik, amiben
egyáltalán nem hasonlít a két tüntetés, az a megmozdulás valós, belső célja. A „szociális
népszavazás” valójában a kádári vívmányoktól való kollektív elbúcsúzás volt.
Nem a 300 Ft-ról szólt, hanem arról, hogy nem akarjuk feladni az ingyenességet,
nem akarunk belépni az egyéni felelősség – öngondoskodási kényszer világába. És
persze akarjuk a versenyt, a nyerés lehetőségét, de csak úgy, ha nincsenek
vesztesek. (A történelem fintora, hogy pont azok vették rá az embereket a
szociális népszavazásra, akik aztán 3 év múlva ezen jogok és biztonság
többszörösét vették el. Lehet, hogy ehhez kellett egy liturgikus nemzeti
búcsúzás még akkor…) A lényeg: a
szociális népszavazás egy múltőrző, visszavágyó népszavazás volt, a netadós
tüntetés pedig pont az ellentéte: jövőféltő. Ez se a 700 forintról szólt
szűkebb/konkrét értelemben sem, hanem a két dologról: a személyiségi jogaink,
kommunikációs szokásaink védelméről, és arról, hogy nem lehet a modernizációt,
a technikai fejődést megállítani, az ország határain kívülre kényszeríteni. A
netadós tüntetés tehát arról szólt, hogy nem engedjük ennek a fejődésnek a motorját
– a netet – gátolni, ellenőrizni, ebbe beleszólni, és nem adjuk a
privát szféránkat, szokásainkat, megszerzett jogainkat. A kivonuló tömeg (melyben
rengeteg idősebb is volt) nem kíván visszamenni a szalagos magnók által
rögzített kézi-kapcsolású kommunikáció világába. Mert Orbán világa avítt a csendőrtollas
bokacsattogtatással, az asszonyt „helyére tevő” hímsovénsággal, és az
úrivilágos, közpénzből dzsentri fácánvadászatával és a keresztény fővadászi
belovagolással. De a baj nagyobb: a munka és tanulás fogalmát a Kádár-kornál is
rosszabb kontextusban látják: a teljes foglalkoztatás csak a technológiai
fejlődést kizáró kéziszerszámozással valósítható meg, és egyszer használatos,
írni és (korszerű szövegértés szintjén)olvasni alig tudó célgép-perc-szakmunkásokkal.
No, ezekről mind szólt a netadós tüntetés, és persze Vida Ildikóról, ami persze
nem Vida Ildikóról szól. (Apró adalék: Romániában
netadó helyett táblagépet kap minden harmadik osztályos tanuló.)
Holnap este remélem sokan leszünk, de igaza lesz Németh Szilárdnak: előbb - utóbb majd hazamegyünk. Biztos,
hiszen a békés kormánybuktatás feltétele a kormányképes ellenzéki alternatíva,
az pedig nincs.
De a lényeg nem ez, mert az az Erzsébet hidat betöltő tömeg történelmi fordulópont volt, három
okból is.
Az első: szertefoszlott az a
késő- Kádár kort idéző érzés és mítosz,
hogy az Orbánizmus megdönthetetlen. Már szépen erősödött az a bőr alá bekúszó
érzés, hogy nincs mit tenni, ez egy adottság és meg kell tanulni ezzel (vagy e
emellett, vagy ezen kívül) élni; most ez van, és ez olyan külső és
befolyásolhatatlan determináció, mint az időjárás. Hát nem. El tudjuk hinni, hogy tudunk elegen lenni, van hatása
annak, amit teszünk, és főleg: ezekben a hetekben eddig hiteles
szakpolitikusokra (pl.: Varga Mihály) is ráégett a politikusi arc.
A második: Úgy tűnik, sikerült
üzenni, hogy mégse lehet bármit. Barátaimmal régóta azt mondjuk, hogy a
belharcok mellett az ellenfél-nélküliségből fakadó önteltség és kontrollnélküliség
az, ami kikényszeríti majd a bukáshoz vezető hibákat. Most megvolt az első
komoly pofon (talán rászámolás is) és megérzik, hogy nem lehet Németh Szilárd
féle arcokkal, L. Simon féle lapos ki-és beszólásokkal, hasba akasztós dumákkal
vagy dakota közmondásokkal minket folyamatosan hülyének nézni és így intézni
bármit.
És (nekem) a harmadik a legfontosabb. Hogy van valós tömegű „normális közép”, nem igaz az, hogy a FIDESZ-en
kívül nincs köz/politikai/szervezett civil élet, nem igaz, hogy csak a Jobbik
tudja megszólítani az embereket, hanem „normális”, a politikában csalódott
civilek aktivizálódnak, szólalnak meg, akik maguk akarják rendbe tenni a
dolgokat, és nem kérnek ehhez segítséget a „klasszikus” pártokból sem jobbról,
sem balról. Az elmúlt évek számomra fájdalmas mondata volt, hogy a kormányt ügyes
taktikával és fegyelmezett együttműködéssel még esetleg le lehetne váltani, de
a békemenetet, az utcát nem, mert az Orbánizmus néplélekből, tömegekből
táplálkozik. Most megmutattuk, hogy mi is tömeg vagyunk, még ha nem is buszok
hoznak fel bennünket.
Ezek az érzések már beivódnak, már tudjuk, hogy az
Orbánizmus nem megdönthetetlen, hogy sokan vagyunk, innentől már csak idő
kérdése. De most jön a versenyfutás az
idővel. A nagy kérdés, hogy fel tud-e nőni időben egy, a mostani tüntetésekből
(is) kinövő új politikai réteg, ami nem az eddigiekre
reflektáló tézis vagy antitézis, hanem valami új, ami zárójelbe teszi az elmúlt
20 év politikumát az MSZP-től a FIDESZ-en át az LMP-ig. Vagy pedig a FIDESZ mégsem
tanul mindebből, és kamikaze nagyképűséggel hamarabb focizza magát partvonalon kívülre
a hazai vagy nemzetközi porondon, mint ahogy felnő a reális alternatíva. Akkor aztán
jól nézünk ki, és főleg: akkor kell,
hogy elegen legyünk, hogy nehogy a szélsőjobb használja ki a káoszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése