Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2014. november 16., vasárnap

Van aki tüntet, s vanaki kitüntet



Persze, majd négy-öt év múlva már tudni fogjuk, hogy mi történik most. Az az egy bizonyos, hogy az internetadó addig nem gondolt tömeget vitt utcára, és ezt már nem lehet visszacsinálni.
 
Az persze morfondíroztató, hogy azért senki nem megy utcára, hogy Európában egyedülállóan meg akarják szüntetni a munkanélküli segélyt, a jog szolgálólánnyá silányításával a szégyenlős üzemmódból a core business ágra kapcsolták a korrupciót egyéni és pártállami szinten is. Facebookos morcolódásnál nem ért többet Szijjártó vagy Rogán háza vagy jegyzőjének cipője se, de L. Simon arroganciája vagy Németh Szilárd bárdolt egyszerűsége is csak a mémgyártók életét színesíti.


De a 700 forintos netadó, az közel százezres tömeget mozgósított. Kézenfekvő volt az analógia: kb. ennyit ér ma 300 Ft. Igen, az analógia két dologban pontos, egyben viszont egyáltalán nem, sőt: homlokegyenest nem.
Az első: igen a 300 és a 700 Ft is az az egyszerű, érthető, mindenkit, vagy legalábbis nagyon sokakat érintő, és főleg pártsemlegesen felvállalható történet, ami alkalmas mobilizálásra. A történet egybites, nem kell árnyalni, nem lehet „igen, de” és „nem, ámbár” jellegű megosztással alábontani a csoportot, így könnyen lehet nagy egyetértő tömeget gerjeszteni.
A második: az ügy ugyan egyszerű és konkrét, de csak mint kiváltó, mert valójában nem arról szól. Többször leírtam már, hogy a szociális népszavazás három kérdését (vizitdíj, napidíj, tandíj) egyetlen kérdésbe össze lehetett volna foglalni: „Egyetért-e Ön azzal, hogy Gyurcsány takarodj!” Nagyjából most is eljutott a tömeg idáig, és ennek ékes bizonyítéka, hogy a netadó visszavonása nem tette okafogyottá a tüntetéseket, mert a tényleges ok az nem változott, sőt.

De a harmadik, amiben egyáltalán nem hasonlít a két tüntetés, az a megmozdulás valós, belső célja. A „szociális népszavazás” valójában a kádári vívmányoktól való kollektív elbúcsúzás volt. Nem a 300 Ft-ról szólt, hanem arról, hogy nem akarjuk feladni az ingyenességet, nem akarunk belépni az egyéni felelősség – öngondoskodási kényszer világába. És persze akarjuk a versenyt, a nyerés lehetőségét, de csak úgy, ha nincsenek vesztesek. (A történelem fintora, hogy pont azok vették rá az embereket a szociális népszavazásra, akik aztán 3 év múlva ezen jogok és biztonság többszörösét vették el. Lehet, hogy ehhez kellett egy liturgikus nemzeti búcsúzás még akkor…) A lényeg: a szociális népszavazás egy múltőrző, visszavágyó népszavazás volt, a netadós tüntetés pedig pont az ellentéte: jövőféltő. Ez se a 700 forintról szólt szűkebb/konkrét értelemben sem, hanem a két dologról: a személyiségi jogaink, kommunikációs szokásaink védelméről, és arról, hogy nem lehet a modernizációt, a technikai fejődést megállítani, az ország határain kívülre kényszeríteni. A netadós tüntetés tehát arról szólt, hogy nem engedjük ennek a fejődésnek a motorját – a netet – gátolni, ellenőrizni, ebbe beleszólni, és nem adjuk a privát szféránkat, szokásainkat, megszerzett jogainkat. A kivonuló tömeg (melyben rengeteg idősebb is volt) nem kíván visszamenni a szalagos magnók által rögzített kézi-kapcsolású kommunikáció világába. Mert Orbán világa avítt a csendőrtollas bokacsattogtatással, az asszonyt „helyére tevő” hímsovénsággal, és az úrivilágos, közpénzből dzsentri fácánvadászatával és a keresztény fővadászi belovagolással. De a baj nagyobb: a munka és tanulás fogalmát a Kádár-kornál is rosszabb kontextusban látják: a teljes foglalkoztatás csak a technológiai fejlődést kizáró kéziszerszámozással valósítható meg, és egyszer használatos, írni és (korszerű szövegértés szintjén)olvasni alig tudó célgép-perc-szakmunkásokkal. No, ezekről mind szólt a netadós tüntetés, és persze Vida Ildikóról, ami persze nem Vida Ildikóról szól. (Apró adalék: Romániában netadó helyett táblagépet kap minden harmadik osztályos tanuló.)

Holnap este remélem sokan leszünk, de igaza lesz Németh Szilárdnak: előbb - utóbb majd hazamegyünk. Biztos, hiszen a békés kormánybuktatás feltétele a kormányképes ellenzéki alternatíva, az pedig nincs.

De a lényeg nem ez, mert az az Erzsébet hidat betöltő tömeg történelmi fordulópont volt, három okból is.
Az első: szertefoszlott az a késő- Kádár kort idéző érzés és mítosz, hogy az Orbánizmus megdönthetetlen. Már szépen erősödött az a bőr alá bekúszó érzés, hogy nincs mit tenni, ez egy adottság és meg kell tanulni ezzel (vagy e emellett, vagy ezen kívül) élni; most ez van, és ez olyan külső és befolyásolhatatlan determináció, mint az időjárás. Hát nem. El tudjuk hinni, hogy tudunk elegen lenni, van hatása annak, amit teszünk, és főleg: ezekben a hetekben eddig hiteles szakpolitikusokra (pl.: Varga Mihály) is ráégett a politikusi arc.
A második: Úgy tűnik, sikerült üzenni, hogy mégse lehet bármit. Barátaimmal régóta azt mondjuk, hogy a belharcok mellett az ellenfél-nélküliségből fakadó önteltség és kontrollnélküliség az, ami kikényszeríti majd a bukáshoz vezető hibákat. Most megvolt az első komoly pofon (talán rászámolás is) és megérzik, hogy nem lehet Németh Szilárd féle arcokkal, L. Simon féle lapos ki-és beszólásokkal, hasba akasztós dumákkal vagy dakota közmondásokkal minket folyamatosan hülyének nézni és így intézni bármit.
És (nekem) a harmadik a legfontosabb. Hogy van valós tömegű „normális közép”, nem igaz az, hogy a FIDESZ-en kívül nincs köz/politikai/szervezett civil élet, nem igaz, hogy csak a Jobbik tudja megszólítani az embereket, hanem „normális”, a politikában csalódott civilek aktivizálódnak, szólalnak meg, akik maguk akarják rendbe tenni a dolgokat, és nem kérnek ehhez segítséget a „klasszikus” pártokból sem jobbról, sem balról. Az elmúlt évek számomra fájdalmas mondata volt, hogy a kormányt ügyes taktikával és fegyelmezett együttműködéssel még esetleg le lehetne váltani, de a békemenetet, az utcát nem, mert az Orbánizmus néplélekből, tömegekből táplálkozik. Most megmutattuk, hogy mi is tömeg vagyunk, még ha nem is buszok hoznak fel bennünket.

Ezek az érzések már beivódnak, már tudjuk, hogy az Orbánizmus nem megdönthetetlen, hogy sokan vagyunk, innentől már csak idő kérdése. De most jön a versenyfutás az idővel. A nagy kérdés, hogy fel tud-e nőni időben egy, a mostani tüntetésekből (is) kinövő új politikai réteg, ami nem az eddigiekre reflektáló tézis vagy antitézis, hanem valami új, ami zárójelbe teszi az elmúlt 20 év politikumát az MSZP-től a FIDESZ-en át az LMP-ig. Vagy pedig a FIDESZ mégsem tanul mindebből, és kamikaze nagyképűséggel hamarabb focizza magát partvonalon kívülre a hazai vagy nemzetközi porondon, mint ahogy felnő a reális alternatíva. Akkor aztán jól nézünk ki, és főleg: akkor kell, hogy elegen legyünk, hogy nehogy a szélsőjobb használja ki a káoszt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése