A hülyítésverseny folytatódik – Olimpiát minden kórházba!

Gondolkoztam azon, hogy írjak-e egy blogbejegyzést az olimpiai pályázat kapcsán. Mert értem én, hogy merjünk nagyot álmodni, de merjünk nagyot ébredni is… Minden példa azt mutatja, hogy egy ekkora ország csak beleroppanhat egy olimpia rendezésébe: a kiadások mindig túlfutnak a tervezetten, a bevételek pedig csak mérsékelten, vagy államilag (hitelvisszafizetésileg) nem megfoghatóan csordogálnak. Az olcsó olimpia meg olyan vicces mondás, hogy akár Sepp Blatter, vagy Rezsibiztos Szilárd is mondhatta volna. Ami a legfontosabb: már akkorára nőnek az olimpiák, hogy egy tízmilliós országban lehetetlen a beruházások, létesítmények értelmes utóhasznosítása. Itt lehet látni pár képet a fenntarthatatlan beruházásokról. És nemcsak Athén, Szarajevó, de még a nagyságrenddel nagyobb Kína se tudta megoldani az értelmes utóhasznosítást.

Olimpia ügyben egyébként a véleményem nem változott. Amikor Szalay-Berzeviczy Attila 2005-ben Magyarország 15 meghatározó vállalatával és több mint 100 közismert személyiséggel közösen létrehozta a BOM elnevezésű közhasznú civil egyesületet, akkor azt mondtam, hogy igen, ez jó, ez kellene, de egy Bécs-Pozsony-Budapest közös pályázattal. Ez a terület nem nagyobb, mint egy nagy ország olimpiai területe, megoszlanak a költségek, létesítmények, és főleg koherenciát képez, együttműködésre kényszerít, és azt üzeni a világnak, hogy tudunk együtt létezni, dolgozni. Az meg, ha kényszerűen javul a nagyvárosok és a létesítményvárosok közlekedési összeköttetése: külön haszon, tartós előny. Ezt támogattam volna, és most is támogatnám.

De most szó nincs együttműködésről, hanem az egész a nemzeti kivagyitudat építéséről szól. Hogy megmutatjuk a világnak és rátesszük Magyarországot a térképre, és minket néz és irigyel a világ. (Amúgy meg félő, hogy már így is túlzottan rajta vagyunk azon a térképen…)

Egyébként meg azt hiszem, megint gumicsontra ugrunk, stílusosabban: árnyékra vetődünk. Azaz a Kormány se gondolja komolyan, hogy itt olimpia lehet, de a nemzeti büszkeség, a nagyságtudat gondozásának jó eszköze ez, és majd lehet szidni a judeoliberális összeesküvést, ami még ezt a lehetőséget is elvette ettől a sokatszenvedett, de kiválasztott népű országtól. Tehát lehet megint egy magasztos álcélt kitűzni, a valós problémákat nem látni, és az előkészítéssel lehet juttatni azoknak, akik idáig is sokat kaptak. Szóval, valami ilyesmit nem írtam meg.

De az új hír, hogy az olimpia nyereségét az egészségügyre akarják fordítani demagóg arroganciájával már végképp elborított. Egyrészt: ha akarsz jobb egészségügyet, akkor támogasd az olimpiát, másrészt: az egészségügy majd akkor kap pénzt, ha nyereséges lesz az olimpia… De ami igazán elkedvetlenített, az az, hogy ezek szerint már érzik, hogy az egészségügy „téma”, hogy végre súlya van. Az egészségügy is bevonult a kommunikációban a kutya-gyerek-rezsi sorba, azaz lehet rá hivatkozni, bokrétának, felkiáltójelnek, nemzeti szmájlinak használni. De tenni érte érdemit: azt nem, csak imázsépítésre használni.

Egyetlen dologban bízok csupán: ugye az olimpia által okozott deficitet nem az egészségügynek kell megfizetnie???

Vaslefüggönyözött ország

Orwell most dörzsöli a tenyerét, de nem elégedetten. Hiszen valójában nem jó érzés az, ha előre megmondjuk, hogy baj lesz, és íme… (Lásd még: Sovány vigasz nekünk Kövér)

De a Páneurópai Pikniket szervező debreceni MDF tagjaként 1989 nyarán el nem tudtam volna hinni, de még elképzelni se, hogy a vasfüggönyt elsőnek lebontó országból alig 25 év alatt vasfüggönyt építővé válunk.

Félek, ez a nap bekerül a történelemkönyvbe, és ha a világ ilyen hülye marad, akkor nemcsak a magyar történelemírás tartja majd számon, de az európai országok iskolai történelemkönyveinek is egy lapja lesz. Igen, félek, hogy a 175 km hosszú és 4 méter magas fal korszakhatár lesz, egy boldognak akart, békés, megbékélés-vágyú, határ-légiesítő korszak lezárása. Jön a falhúzás, az első 175 km-t jó néhány ezer kilométeres fal, aknazár, lézercsapda követheti Európa szerte.

A hír kapcsán két dolog.

Az egyik, hogy megint az öt év óta visszatérő játszmát játsszuk: Orbán Viktor hamar (mondhatni korát megelőzően) felismer és kimond egy valós problémát, és erre rögtön választ is ad, de rossz, igazságtalan, embertelen, önzésre alapozott, saját aktuálpolitikai céljainak megfelelő (ál)megoldást talál. A válasz elfogadhatatlan, ezért a „demokratikus ellenzék” visszatámad, és magát a kérdést se ismeri el.

Most is ezt játsszuk. Mert a migráció (munkaváltozatként maradjunk most ennél a gyűjtőfogalomnál) valóban Európa megmentőjéből jó eséllyel Európa fenntarthatósági – identitási problémájává válhat. Valóban megvan annak a reális veszélye, hogy olyan ütemben áramlanak más kultúrájú, más identitású tömegek Európába, hogy nem képesek integrálódni egy multikulti Európába, és onnantól Európa nem lesz még az se, ami (nemhogy az, ami lenni szeretne). Ez, ha nem is egyértelmű fenyegetettség, de kibeszélendő, reális kérdésfelvetés.

A kérdés, a problémafelvetés tehát megint időben jött és jogos, de a válasz tűrhetetlen és aljas, és főleg nem válaszolja meg a kérdést. A kormányzati válasz nem a probléma megoldására, hanem politikai haszonszerzésre és gyűlöletkeltésre irányul. Jól jelzik ezt a „konzultáció” tematizáló, gyűlölet-megrendelő kérdései és a kizárólag belpolitikai, táborerősítő, a Jobbiktól szavazatot visszacsábítani akaró magyar nyelvű óriásplakátok. (Ráadásul olyan aljas indulatokat, ösztönöket szabadítanak fel, melyek kérdésesen gyömöszölhetők vissza a palackba és önjáróvá válhatnak.) Az új vasfüggöny alkalmatlan a migránsok távoltartására, így csak két funkciója van: a tevékeny, határozott állam látszatának erősítése és a házi beszállítói kör megrendeléshez juttatása.

Sajnos a politikai gesztus politikai választ szül: a kormányzati válaszok bornírtsága miatt az ellenzék a kérdést, a problémát is elutasítja, a civilek pedig a pártoktól való finnyás távolságtartásra ügyelnek igazán, de nem mozdulnak. Pedig ez a kérdés (azaz ez a helyzet) – ha érdemben szeretnénk kezelni – alkalmas lehetne egy valódi párbeszéd kezdetére.

A másik: a politikai játszma leköti az energiákat és a figyelmet, a valós megoldással senki nem foglalkozik. Pedig az okok mélyebbek, és főleg ismertek, csak épp a súlyuk miatt nem foglakozik velük senki: az önkorlátozás nem hoz rövidtávú politikai hasznot, a többit meg majd oldja meg a hálás utókor. Tisztán kell látni, hogy a kérdést nem lehet idegenrendészeti és határvédelmi kérdésként kezelni, nincs akkora fal amit égigérő létrával, idomított vakondokkal vagy korrupcióval nem lehet megkerülni. És ne nyugtassuk meg magunkat: a migráció nemcsak a vallási-etnikai villongások fenyegetettségének, erőszakhullámának szülöttje: a fizikai megélhetés is túlélési kérdés, erőszak nélkül is. A megélhetési bevándorlás is túlélési kérdés, az éhenhalók számára nem értelmezhető a hivatali kategóriák szétválasztása. És egyébként is: picit nehéz tartósan elmagyarázni, hogy a világban egyedül nekünk van jogunk jól élni. Nekünk – a fehér ember kultúrájának – önvédelmi okokból is szembesülnünk kell ezzel. De kerítést építeni látványosabb, még ha tudjuk is, hogy nem old meg semmit.

Fogjunk össze az utolsó esélyért!

Azt, hogy az egészségügyben komoly baj van, azt már mindenki érzi, látja.

Van aki szakszerű, és a mellékelt grafikonnal érvel, van aki csak egyszerűen volt már beteg, volt kórházban, és próbált mindenféle összeköttetéseket szerezni, hogy még az idén bejusson a rendelésre, vizsgálatra. A kórházi adósság rendezése csúszik, illetve csak nagyjából történik, és az egészségügy dolgozói is egyre hangosabban elégedetlenebbek. Ki tüntet, ki a lábával szavaz és elmegy innen, messze. A jó pénzért, de a kiszámítható és fejlettebb szakmai - jogi környezet miatt is. És ez az ágazat, amelyiknek a beteg érdeke miatt fát lehet vágni a hátán, kezdi felemelni a fejét. A nővérek megmutatták, hogy nincs tovább, és ugyan a Magyar Orvosi Kamara nem mert csatlakozni a Szakdolgozói Kamarához, de a „nővér tüntetésen” nagyon sok orvos-kollégát is láttam.

Úgy tűnik, nincs már hely a szőnyeg alatt, a paraván tovább nem tartható, a győzelmi jelentések sajnos önmagukban nem gyógyítanak. Hogy nagy baj van, azt pár embert kivéve mindenki tudja. A baj csak az, hogy ez a pár ember véletlenül a Kormányban ül. Varga Mihály szerint „két ok miatt van, hogy arányaiban kevesebb a költségvetési forrás az egészségügyre. Az egyik, hogy kevesebben leszünk 2016-ban”. Később a műsorban arra a felvetésre, hogy miért nem mondja a miniszter, hogy többet kell költeni a kórházakra, Varga úgy válaszolt: „Mindennek oka van. Először is, a kórházak finanszírozása 2015-ről 2016-ra nem fog változni. Az ún. teljesítményvolumen-korlát működni fog, ezt a helyzetet tudomásul kell venni, ennyit tud költeni a kormány egészségügyre, kórházi ellátásra. ……. Van, akinek az egészségügy fontos, van, akinek a honvédelem, közbiztonság”. Tehát a kormány számára az egészségügy nem fontos. S hogy a finanszírozás vesztesei, a kórházak vezetői ne tiltakozzanak, Varga Mihály megfenyegette őket: „Az mégis csak egy lehetetlen helyzet, hogy egy kórházigazgató fedezet nélküli kötelezettségvállalással vállal kifizetéseket, ez költségvetési csalás, ha lefordítom magyarra”. Én is lefordítom magyarra: ha nincs pénz, akkor az igazgató ne rendeljen gyógyszert, életmentő eszközt, és egyáltalán, a hó végéig ne vegyen fel több beteget. Haljon meg inkább a beteg, ha nem tudja, hogy hó végén, teljesítményvolumen-korlát felett nem szabad betegnek lenni, mert különben a vajszívű igazgató mehet a börtönbe költségvetési csalás miatt.

De nem a bajokról akarok írni, arról már sokan, sokszor. Én mindig megoldás-kereső voltam, és próbálok reális kompromisszumokat javasolni, kötni.

A kormány tehát eltökélt: költeni bármire, csak az egészségügyre nem, főleg, ha az pénzbe kerül. OK, akkor tekintsük érinthetetlennek a fő összegeket, az állami bevételeket. Jó. (A francokat jó, csak hát ez van.) De van „nullszaldós” megoldás is. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter éppen a napokban jelentette be, hogy a kormány tervei szerint 16 százalékról 15 százalékra csökkentenék az szja-t. Ez 100-120 milliárd forint bevételkiesést jelentene a büdzsének.

Ha ennyi bevételkiesést kibír a költségvetés, akkor azt nem SZJA csökkentésre kellene fordítani. Egyrészt, mert a személyes életvitelekben az az 1% senkinek nem jelent érdemi változást: ahhoz nem elég, hogy a szegények jobban, méltóbban éljenek, a gazdagok viszont könnyen le tudnak mondani az egyszázalékos többletről, mert úgyis minden kedvezmény hozzájuk gurul. A fogyasztásnövelő – gazdaságélénkítő hatás is éppen ezért fikció, és ne tessék nekem a versenyképességgel jönni egy olyan országban, ahol a második legmagasabb az újraelosztási ráta az Unióban. Vicc.

Ami a lényeg: ebből a 100-110 milliárdból már érdemi, érezhető béremelést lehetne csinálni. Az úgynevezett „gyógyító megelőző ellátásokra” szánt 1000 milliárdhoz képest a 100 milliárd kevéskének tűnhet, de ha friss pénzként tekintjük, akkor ezt nettónak kell tekinteni, azaz az E.Alapba bérköltség szinten felbruttósítva kell beletenni, hiszen a „hozzátett” adó és járulék mind visszajön. Másként számolva: az egészségügyi költségek 60-70%-a bérköltség. A 650 milliárd bértömegnek bő fele a nettó bér, azaz alig több mint 300 milliárd. Ehhez képest már érezhető többlet a nettó 110 milliárd Ft. Ebből az „ágymellettieknek” már lehetne egy 50% körüli emelést adni, és ez, ha végleg nem is old meg mindent, de komoly indítása lenhetne egy tartós, kiszámítható bérrendezésnek. Magyarul: ezzel meg lehetne menteni az egészségügyet.

Ennek a posztnak a címzettje nem a kormány, hanem Ti: volt, van, leendő betegek. Fogjunk össze, mentsük meg az egészségügyet. A kormány felé ajánljuk fel, hogy lemondunk az 1% SZJA csökkentésről, ha ezt a pénzt mind az egészségügyi béremelésre fordítják. Indítsunk mozgalmat, szervezzünk valós és virtuális csoportot, békés tüntetést, riadóláncot, bármit. Hogy ezt hogy kell, ahhoz a Gulyás Balázsok, Vajda Zolik, Juhász Péterek jobban értenek, mint én. Csinálják, csináljuk, és hívjunk mindenkit, akinek ez fontos, pártsemlegesen. Én mozgósítani nem tudok – az egy másik szakma –, csak azt tudom, hogy nagy a baj, és ez a fenti levezetés alapján ez egy reális esély az egészségügy megmentésére. Legyen a mi döntésünk, hogy mit szeretnénk: alig érezhető „látvány-béremelést”, vagy működő egészségügyet. És ez annál is fontosabb, mert bár nem kevés pénzbe kerül az egészségügyi dolgozók itthon tartása, ha nem állítjuk meg az elvándorlást, szétesik az egészségügyi rendszer, és a szétesett rendszer újraépítése később a sokszorosába kerül, ha egyáltalán lehetséges.

Gyertek, fogjunk össze, találjuk ki együtt, mit lehet tenni.

Az ezzel kapcsolatos petíciót itt lehet aláírni.

Végre valami jó irány. Talán.

Gyógypedagógus családból származó fül-orr-gégészként nálunk nagy becsben állnak a süket/némákról szóló viccek. Álljon itt most egy, ha nem is a legjobból.

A grófi család ifjú sarja születésétől fogva néma. Cseperedik, mindent ért, de egy szót se szól. Néma, egy mukkot se.

Már 19 éves múlt, amikor reggelizés közben megszólal:

- Anyám, ez a tojás büdös.

- Kisfiam, hát Te tudsz beszélni??? Hát miért nem szólaltál meg eddig????

- Eddig minden rendben volt.

Valahogy így, csak épp a fordítottja.

Mert én mindig szóltam, semmi nem volt rendben, és minden tojás büdös volt. 2010 óta egyedül a népegészségügy területén történt előrelépés (ezt meg is írtam), de az egészségügyi ellátásban 2010 óta csak a mélyrepülés, nemcselekvés, elbizonytalanodott rögtönzés, és még ahhoz is szegény volt a kormány, hogy legalább ígérjen. (Pedig politikus ehhez sose szokott elég szegény lenni.) A folyamatos pénzkivonás, értelmetlen – szinte a gyógyulást lehetetlenné tevő mértékűre – növekvő várólisták, és főleg a működést veszélyeztető elvándorlás (pontosabban: exodus) ellenére az egészségügyieknek – ellentétben a tanárokkal, rendőrökkel, NAV-osokkal – még beígérve se lett egy életpályamodell, vagy legalább egy többlépcsős és beépülő béremelés. A Semmelweis terv (2010) bár vitatható volt, de legalább volt és egy koherens gondolkodást takart, nem is lett belőle semmi. Most már terv sincs, csak konferencia-elszólások, ebből rakosgatjuk ki a mozaikot, puzzlet mi, akik azt hisszük, hogy van kép, vízió.

Ebbe a helyzetbe jött az új bejelentés: „A daganatgyanús betegnek 14 napon belül időpontot kell kapnia diagnosztikai vizsgálatokra. Az időpontot a háziorvos asszisztense kérné számára a területi egészségügyi szolgáltatótól.” A bejelentés része az is, hogy "volumenkorlát-mentessé válik az egynapos sebészeti ellátás, ami átalakíthatja a fekvőbeteg-ellátás egy részének finanszírozhatóságát”. Mindez tényleg fontos, és tényleg jó. Hagyjuk figyelmen kívül, hogy gyanús, politikai kommunikációs ízű az áthallás a horvát kormány hasonló jellegű bejelentése és eközött a hír között. Nem baj, mert a politika sose akarjon rosszabb eszközzel sikert, másrészt a magyar tüsténkedés szakmaibb a horvátnál, mert nem az a fontos, a legszűkebb keresztmetszet, hogy a diagnosztizált betegnél három napon belül kezdődjön meg a terápia, hanem, hogy időben legyen meg a diagnózis. Ez tehát jó irány. Azt meg majd meglátjuk, hogyan tovább. Mert ehhez akkor rendet kell teremteni, és el kel jutni oda, hogy a várólistáknál főbb betegségeknél meg kell határozni a kritikus várakozási időt, és főleg, hogy mi van akkor, ha ezt az élet túllépi. De előbb legyen szabály, és majd utána talán megoldás is.

Pár apró kérdés azért van. Kinek a kérésére lehet két héten belüli vizsgálatot kérni? Mindenki kérhet, akiben okkal felmerül a daganat esélye, vagy csak olyan szakorvosok, aki "amúgy is" kérhetnek CT-t, MR.-t. És hogy dől el, hogy ez a beutalás/időpont kérés valóban megalapozottan daganat megállapítására vonatkozik, vagy nem, mi az alapos gyanú”. Mi a különbség, hol a határ a daganat megállapítása és az esetleges rákos megbetegedés kizárása között? Mindegyik a sürgősségi szabály alá esik? És persze a kis magyar rutin: ha így lehet időponthoz jutni, akkor az a gyanús, aki nem gyanús…. És ha nem lesz sokkal több pénz a diagnosztikai kasszán, nem lesz elég kapacitás, akkor a „sima” esetek várólistája fog még elviselhetetlenebbre nőni.

De mondom: ezek rendezetlen kérdések, amit el kell rendezni. De az irány jó, és főleg van irány.

Szintén nagyon örvendetes az egynapos sebészet TVK-jának eltörlése, ami magyar nyelven azt jeleníti, hogy nem lesz megszabva, hogy egy hónapon hány műtétet végezhetnek a rendelők, hanem amennyit bírnak, amennyire igény van. Ez jó. Amit tudni kell: pénz nélkül ez se működik, és főleg hiú ábránd azt gondolni, hogy ez „átalakíthatja a fekvőbeteg-ellátás egy részének finanszírozhatóságát”. Önmagában nem. Egy kórházi ágy költségének kis része a betegellátás, a költség jó háromnegyede akkor is ott van, ha nincs beteg. (A béreket akkor is ki kell fizetni, ha üres az ágy, fűteni, világítani ugyanúgy kell, őrzés-védés, igazgatás – nem sorolom.) A legdrágább ágy tehát az üres ágy, mert a költsége majdnem teljes, bevételt viszont nem hoz. Az egynapos sebészet tehát csak akkor megtakarítás a kórházi szférában, ha az így kiváltott ágyakat felszámolják, és ez is csak akkor, ha nem az ágyat tolják ki a kórteremből – ez csak a takarítónő dolgát könnyíti meg –, hanem részleg, telephely, vagy kórház aktív része zár be. Ez kell, de Tapolcán láttuk, hogy nem olyan egyszerű ez, és főleg a szakma meg értelem sutbadobva, ha választás jön.

A hírnek van egy figyelemreméltó mondata, ami elsikkadt. „Ha a háziorvos a CT-, MR- vagy összetettebb laboratóriumi vizsgálatra nem kapja meg a betege számára a 14 napon belüli időpontot a területileg illetékes szolgáltatótól, azonnal jelzi az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP). Ezt követően az OEP intézkedik, másik szolgáltatóhoz irányítja a beteget.” Ez azt jelenti, hogy az OEP mintegy 20 éves számlavezetői szerepben eltöltött mélyálom után elkezd egészségbiztosítóként viselkedni, és ellátásszervezéssel foglalkozni. Egy korábbi írásomban felhívtam már arra a figyelmet, hogy a 2014 utáni változások fontos eleme, hogy az OEP átveszi az ellátás-szervezési, kapacitás meghatározási feladatokat, és most az ellátásszervezés is ide kerül. Ez megint lehet jó, főleg, miután a GYEMSZI gyászos elkullogó véget ért, és az utódszervezet Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK)-nak nincs ilyen ambíciója, mezei fenntartóként bóklászik.

Ettől persze meg lehet kérdezni, hogy a 2012 nyarán létrehozott Térségi Egészségszervezési Központok (TESZK)-ek akkor mit is csináltak eddig, kinevezett vezetőjük miért is kapta a nemkevés fizetését, de rendszerelméletileg én tudok örülni annak, hogy az OEP végre egészségbiztosításként kezd működni. Az már csak okvetetlenkedés, hogy akkor miért szüntették meg az egészségbiztosítást, illetve annak alkotmányos alapját a fülkeforr idején, de nem kell nekem mindent érteni, és most tényleg dicsérni akartam[1].

Szomorú utóirat

Nem szoktam utólag bele/hozzáírni a bejegyzésekhez, most mégis kénytelen vagyok.

Mert olyan jó lett volna végre dicsérni, valami jót nyugtázni, hogy „Naa, végre valami jó irány, végre valami a betegről, életek megmentéséről szól”. És ha valami végre jó, akkor meg miért ne mondja ki az ember. Ezért írtam meg ez a blog-bejegyzést.
Sajnos korai volt az örömöm, és fel nem merült bennem hogy ezt is pénz nélkül, illetve a mi pénzünkből, és ráadásul hihetetlenül bután/perverz módon gondolják.

Az új hírek szerint a kassza védelme érdekében az új kéthetes szabály alapján végzett vizsgálatoknál csak akkor fizeti ki az OEP a CT vagy az MR vagy a speciális laborvizsgálat árát, ha az valóban daganatnak bizonyult. Hogyis? Valaki (vélhetően zömmel alapos gyanú –de csak gyanú- alapján) megrendel egy vizsgálatot, és az, hogy aki a vizsgálatot elvégzi, az nem jut a pénzéhez az elvégzett munkáért, ha a vizsgálat eredménye negatív, azaz nincs daganat? Ezt még kitalálni is nehéz lehetett. Hogy a Neoprimitív együttes örökbecsű mondását idézzem: ezek tényleg deréktájon agyközpontúak… 

Mert az egyértelműség kedvéért három dolgot tudni kell. Az egyik, hogy CT-t, MR-t nem rendelhet üptre bárki (háziorvos pl. egyáltalán nem, és aki rendelhet, az is csak szigorú szakmai szabályok alapján. A másik: éppen ezért a diagnoszta nem bírálhatja felül a kérést, nem mondhatja, hogy szerinte ez indokolatlan, nem végzi el. Tehát az viseli a pénzügyi kockázatot, akinek a folyamatra nincs ráhatása. (Ügyes, mondta annak idején Kohn bácsi). És a harmadik, amit tudni kell: amennyiben igaz az, hogy egy nemzeti konzultáció egymilliárd Ft.-ba kerül, akkor ebből 50.000 CT vizsgálatot, vagy 20-25.000 MR vizsgálatot lehetne elvégezni. Ezzel nemcsak a daganatos betegek várakozásmentességét lehetne megoldani, de ez a nagyságrend az éves CT-MR forgalom 10%-a, tehát általában is normális szintre lehetne ilyen kis pénzből (negyed stadion) csökkenteni a várólistákat.

Egyébként kis rápihenések végiggondolva a szakmailag korrekt megoldás az lenne, ha a kormányzat az alábbi jellegű célkitűzést fogalmazná meg:

Cél, hogy 2015. október 1. után

• a daganatgyanús betegek 75%-a két héten belül végleges diagnózishoz jusson, és 80%-uknál egy héten belül kezdődjön meg az érdemi terápia
• és a daganatgyanús betegek 90%-a három héten belül végleges diagnózishoz jusson és 95%-uknál két héten belül kezdődjön meg az érdemli terápia.

A százalékok és időpontok a fenti példában maximum kormányzati pontosságúak, azaz még szakértői becslésnek sem tekinthetők, csupán azt szemlélteti, hogy milyen jellegű, szerkezetű célkitűzés lenne a korrekt.
Tudom ez nem olyan látványos, de eggyel reálisabb. Mert van olyan, hogy 2 hét alatt nem lehet diagnózishoz jutni, és van olyan hogy egy héten belül nem lehet megkezdeni a terápiát. És nemcsak pénztelenség, vagy emberhiány miatt, de olyan is van, hogy a beteget előbb olyan állapotba kell hozni, hogy  kibírtja a műtétet, kezelést. Szóval a szándék jó, de az élet eggyel bonyolultabb.

De értem én: kormányzati bejelentésnek ez nem lenne elég ütős és hosszú. A habonyi kommunikáció nem ismeri az összetett mondatokat, ezért az egyszerű, ütős, és szakmailag értelmezhetetlen mondatok maradnak.

 

---

[1] Ahogy a népi mondás/dakota közmondás tartja: Dicsérjen meg Téged a Kincses…