Engem Kincses Gyulának hívnak. Szellemi önfoglalkoztató közgondolkodóként megvásároltam a www.asztalfiok.hu címet, mondván, hogy én már inkább csak az asztalfióknak írok.

Az Asztalfiók tipikusan blognak készül. Szubjektív, reflektív, éppen ezért sarkosabb és lazább. A tanulmány jellegű, kiérleltebb írásaim továbbra is a www.kincsesgyula.hu címen olvashatók.

2014. február 10., hétfő

Paks nem Bős-Nagymaros, mint ahogy nem is ’89-ben vagyunk…


Amikor a paksi paktum kitudódott, sokan reménykedtek abban, hogy Paks lesz az Orbán rezsim Bős-Nagymarosa.
Hát nem. Ma Áder János is aláírta a törvényt, bevégeztetett, de ez már csak mínuszos hír. A karaván halad, a kutya meg nem is nagyon ugat.
De ez tudható volt. Az ok nagyon egyszerű: Bős-Nagymaros annak idején nem Bős-Nagymaros miatt lett az ami, hanem mert végbement egy társadalmi folyamat, aminek eredményeként az ország jelentős része kormány- és rendszerváltást akart. Bőcs-Nagymaros pedig alkalmas volt arra, hogy az ellenzék fogást találjon az omladozó rendszeren, ezt tegye szimbolikus üggyé. A beruházás gigantikus, a „természet erejét rabigába hajtó” jellege, a „KGST-s” környezet és együttműködés, és persze az arrogáns döntési mechanizmus, a szakértők lesöprése, a „megteszem, mert megtehetem” volt közfelháborodásra okot adó. (Megjegyzem, a tudományt felhasználó és kihasználó kommunikáció azért abban az időben addig nem ment el, hogy a napelem is atomenergia, tehát az atomenergia biztonságos és környezetbarát…) Ráadásul azóta azt is tudjuk, hogy valószínűleg Bős-Nagymaros a szabadság és demokrácia határáldozati költsége volt, azaz valójában egy hasznos beruházás lett volna. De akkor a történelem ezt a döntést követelte ki, így jártunk…

Most nem.
Kötelező tanulmányaim szerint Lenin mondta azt, hogy forradalmi helyzet akkor van, ha "az uralkodó osztály már nem tud, az elnyomottak már nem akarnak a régi módon élni." Tessenek már észrevenni: az „uralkodó osztály” (az Orbán rendszer) ma igenis tud élni a hatalmával, az „elnyomottak” pedig még élvezik is az elnyomást, vagy ha ez nem mindenkire igaz, semmiképpen nincs meg a kritikus tömeg a változáshoz. Azaz populációs szinten nézve: jó ez így nekünk. Tehát nincs forradalmi helyzet. Se fülke, se csendes, se bársonyos, egyik sem aktuális. (Az az „igazi”, véres fajta meg nem is ízlésem szerint való.). Nincs tehát „helyzet”, innentől teljesen érdektelen, hogy ki mit mondott pár éve, mennyi lesz a paksi áram ára, és szellemi önfoglalkoztatás minden szakmai vita. És a nemzeti konzultációk időszaka meg lejárt, Orbán és Kerényi már tudja, mit szeretnénk.

Az igazi kérdés az, hogy miért van ez így. Hogy hiába minden tapasztalás, a tények ellenére miért e megértő lojalitás, miért működik minden Közgépelés, trafik- és föld-mutyi ellenére az „érted lopunk elvtárs, nem ellened” empátiája. És miért van, hogy bár már egyre többen látják, hogy a király meztelen, de egyrészt sokak szerint jól áll neki, másrészt tudjuk, hogy értünk meztelen.

Hogy miért?
Az első, rendszer-legitimáló érzés az, hogy megint jó magyarnak lenni. A bal/liberális oldal alábecsüli a nemzeti büszkeség, az önbecsülés és az irigység erejét. Egyrészt, mert az egészséges nemzettudat nemcsak koherencia-képző, de GDP termelő is, másrészt a kevésbé szofisztikált gondolkodású, de önbecsülésre kiéhezett tömegek igenis kihúzzák magukat, hogy végre jó magyarnak lenni, nem vagyunk a világ kapcarongya, kirúgtuk a Világbankot, móresre tanítottuk az EU-t, elűztük a külföldi (=multi=zsidó) bankokat stb. (Mert a Jobbiktól hajtva ugye nem állhatunk meg az egészséges nemzettudatnál, kell egy kis sovén nacionalizmus is a boldogsághoz.) Ez az érzés sok mindent kompenzál, sok nehézségen átvisz. Ne feledjük: Ceaușescu Romániájában is tartósan jó volt románnak (nem romániainak, hanem románnak) lenni, hiszen megvolt a nemzeti büszkeség, a dákó-román kontinuitástól, a csehszlovák bevonulás szabotálásán keresztül az adósság visszafizetéséig, és persze kék-sárga-piros szalag minden alsónadrágon. Ez tehát műkszik, és íme, ma is hat.
A másik: csalódottak voltunk a rendszerváltásban és nem tudtunk mit kezdeni a ’90-ben ránk szakadt szabadsággal. Ennek okai is összetettek. Az egyik, hogy a ’90-es rendszerváltás nem volt valós kollektív élmény: a rendszerváltás az emberek feje felett, a politikai elit kiegyezésével történt, nem az emberek „vívták ki” az új rendszert, nem voltak részei a történésnek (Lásd az antalli „tetszettek volna forradalmat csinálni” mondást.). Hiányzott tehát a kultikus „eksön”, így aztán nincs mitológiája a rendszerváltásnak, nincsenek hősei, mártírjai, nincs kit koszorúzni, nincs miért úttörőkkel/cserkészekkel sorfalat állatni. Ehhez a szimbolizmushoz tartozik az is, hogy a jogállami keretek folyamatossága, az ex-lex állapot forradalmi hevületének elmaradása miatt nem történt meg az „igazságtétel”, nem hullottak fejek, nem lettek kinevezett és deresre húzott bűnbakok. A másik: megszűnt a rend, a kiszámíthatóság és biztonság. Az embereket felkészületlenül érte a rájuk szakadt szabadság felelőssége. Kiderült, hogy a kiszámíthatóság, a minták szerinti (kívülről megszabott, de kiszámítható) biztos élet fontosabb, mint a tényleges szabadság. Megszűntek a kötöttpályás, egyéni döntéseket minimalizáló, de biztonságos életpályák, jött a munkanélküliség, a „megmondás” hiánya, a „nekem kell kitalálni, hogy miből és hogyan fogok élni” felelőssége. És a kapaszkodó nélkülieknek elég, ha a szabadság illúzióját megkapják, de a legfontosabb, hogy legyen, aki megmondja, aki tudja, hogy mit is kell tenni, aki leveszi ezt a terhet a vállunkról, és aki alkalmas az apa-szerepre. (Kossuth apánk, Kádár apánk, és így tovább…)
Így aztán maradt az, amit Pascal már az ezerhatszázas évek közepén leírt: „Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. …… Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért vagy az igazságost kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ô az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.”[1]
Igen, Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. A FIDESZ ereje vitathatatlan, az ellenzék ereje és igazsága vitatható. Így maradt az, hogy: úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.Hát ennyi...

Ezért marad Paks. Egyelőre. 




 P.s. - ráadásul utólag, de a reflexiók miatt meg kell tenni:

Ez az írás szándékoltan nem foglalkozik a paksi beruházás szükségességének, az atomenergia minősítésének, jövőjének kérdéseivel. Hogy mit gondolok szakmailag a beruházásról, azt itt olvashatja. Bős-Nagymaros szakmai megítélése is csak azért került szóba, hogy bizonyítsam: 1989-ben történelmi/politikai, és nem szakmai kérdés volt a Duna kör által elindított folyamat.
Ez az írás tehát kizárólag arról az érzületről szól, ami legitimálja az Orbán rendszer ilyen metodikájú (technikájú, arroganciájú stb.) döntéseit.


[1] Gondolatok V. szakasz, 298. - Igazságosság, erő.

2 megjegyzés:

  1. Igaz. Ma már a napi teendőkről szóló hírek sem csak magáról a dologról szólnak, hanem gyakran az intézés módjáról, a köré font keretről, szövegről. Paks sem arról szól, hogy barna szén vagy atom legyen a szél és víz mellett.

    VálaszTörlés
  2. Gyula! A dolgok mélyén sokszor kiszámíthatatlan folyamatok is lappanganak... icurka-picurka történelmünkben ez az általunk megélhető szakasz, de ezen belül - mint fővő tejbegrízben - a bugyborékok hol fenn, hol lenn vannak. Kedvenc matektanárom az egyetemen így érzékeltette velünk a valószínűségszámítás rejtelmeit
    Szóval azért egyáltalán nem biztos, hogy "Paks" marad :-)

    VálaszTörlés