Év-összegző helyett – egy fontos új esztendő elé

Nemrég arról írtam, hogy a FIDESZ-nek egyetlen komoly ellenfele van: önmaga. Tehát, ha bukik – és a történelem szigorú szakmai szabályai szerint bizonyosan bukik – akkor annak egyrészt a korlát nélkül hatalomból fakadó szükségszerűen elkövetett hibák, másrészt az újraosztható konc elfogyása miatti belharcok kiélesedése lesz az oka. Az elmúlt fél év szépen igazolta ezt.

De azóta megjelent a valós, külső ellenfél is. (Persze, ez is a korlát nélküli hatalom hibahalmozásának a következménye.)

Ebben a bejegyzésben két dolgot próbálok meg körbejárni. Az egyik, hogy mi lehet az oka a közhangulat megfordulásának, miért indult meg a „jegecesedés”, a túltelített oldat kicsapódása, miért van az, hogy innentől a vajas kenyér már mindig a vajas oldalára esik a FIDESZ-nél. A másik: jó, de mi lesz azután.

Mitől változott meg egyszerre minden?

Először tehát a trendfordulóról[1]. Mert az van, hiszen eddig működött a NER hipnotikus bűvölete, az „érted lopunk elvtárs, nem ellened” modell, és elfogadtuk, hogy minden „rossz” valami magasabb rendű cél, nemzeti érdek eszköze. Így aztán sem Simicska osztaléka, sem Rogán hátizsákja, de még a trafikmutyi sem vitte át az ingerküszöböt. Most viszont már nem nyelik le a futsal villát, Lázár óráját, Kósa zeneszeretetét.

De mi is történt? Nem tudom – mert amúgy semmi olyan, ami eddig nem –, de mégis. Ehhez a „mégishez” írok most egy adalékot.

Egy be nem fejezett bejegyzésben az év elején arról elmélkedtem, hogy valójában Horthy vagy Kádár Orbán Viktor igazi archetípusa? Arra jutottam, hogy mindkettő, mert világképében, társadalomképében horthysta, de a hatalomgyakorlás technikájában, államszervezeti elveiben sokkal inkább kádárista. (Bővebben lásd még: teljes foglalkoztatottság és a Megyei Tanács VB Közigazgatási Hivatala, a mindent központosító és államosító kisgömböcsége.) De a békés késő Kádár kornak volt egy ki nem mondott – de tudott – társadalmi konszenzusa: ha betartják/nem vitatják a rendszer princípiumait (egypártrendszer, szövetségi rendszer, érdemi magántulajdon kizárása) akkor békén vannak hagyva. Nem kötelező politizálni, nem kötelező felállva tapsolni, menetelni, egybeforrni, de lehet GMK-zni, kiskertet szerezni és oda kivonulni, békén el-lenni. Tehát aki nem volt sötétben bujkáló (azaz nem került a titkosszolgálat látókörébe), az békén volt hagyva. A lakásokba, hálószobákba, a mindennapi szokásokba nem nyomult be a politika/hatalom.

No, ezt az elvet szegte meg most sorozatban a FIDESZ, és úgy tűnik, Orbán mégse tanult eleget Kádártól. Mert 2010 után a frissen kapott nemzeti – közösségi élmény, a háborús retorika, a nemzeti büszkeség sok mindenen átsegített, és jól gondolta Orbán: a fékek és ellensúlyok rendszere – mint absztrakt fogalom – a tömegeknek nem fáj, sőt: az erő szerethető, ráadásul mindez a „ballib” jelzővel jól lejáratható. Hogy az újak is lopnak? Hát istenem. Az előzőek is loptak. De legalább nem a kommunisták híznak, és nem viszik ki az én verejtékem gyümölcsét az országból. (Ha meg kiderült, hogy mégis, akkor jó oka lehetett annak…) És persze azért láttuk – éreztük, hogy a különadó áthárítva, de ugye egyrészt a mocskosmultik, másrészt ennyi különadót megér a szabadság.

De most valami más jött. Mert törvényszerűen fárad a békeharc a lendülete, már nem pótol mindent a nemzeti büszkeség, és jó egy kicsit a saját védvonalunk mögé vonulva élni a magunk módján. A NET adó ezért volt fordulópont, mert itt nem a kommunisták, vagy a multik ellen adóztunk, nem ők voltak célkeresztben, hanem saját intim szféránkba hatoltak be, a szokásainkat akarták korlátozni és vagy kontrollálni. Itt esett le, hogy mit jelent a mindennapokra lefordítva a jogállam szétzilálása, az állam korlát nélküli hatalma. Hogy ők figyelhetik, korlátozzák az életünket, hogy beleszólhatnak. Mert lehet, hogy a NET, a Facebook csak homokozó/játszótér volt, és lehet, hogy a közélet helyett a neten éltük ki magunkat, de a mienk volt, saját szféránk, és ezt nem adjuk. És ilyenkor kezd összeállni a mozaik a drogteszttől a bevásárlás szokásaink megszabásáig. A vasárnapi zárvatartás újabb kiterjesztő fordulópont lehet, mert a NET az rétegműfaj – de lebecsülni se szabad, hiszen az úgynevezett véleményvezérek, közhangulat-formálók, és általában a fiatalok mind ott vannak –, de hogy a vásárlási, a szabadidő eltöltési szokásainkat egy ideológiai hóbortnak alárendelni: na ezt már nem, és nemcsak a netezőktől.

És még valami történt. Valamiért az emberek most döbbentek rá arra, hogy a nemzeti burzsoázia hizlalásának az eredménye nem új munkahely, nem a magyar áruk védelme, és mindez nem olcsóbb árakat eredményez, hanem napról napra táguló lakásokat, milliós Rolex órákat, félmilliós (és kicsit ciki) Guzzi laptop-táskát, és persze a 23 milliós fácánvadászatot. Ezek zömét eddig is tudtuk, de most ért össze a felismerés: a NER igazi célja a barátok ízlésficamos és kontroll nélküli kivagyi gazdagodása, ahol minden milliárdot még a miniszterelnök barátja se tarthat fejben, hiszen kicsire nem adunk… De a repedések szétszaladnak, újabb és újabb területeken eszmélünk: jódarabig a dakota-székely mondásokra alapozott kalandor külpolitika is a nemzeti büszkeséget hizlalta, de most – pl. Amerika megleckéztetése és a rubel beszakadása óta – egyre többen aggódnak saját jövőjükért, pénzükért, mozgás-szabadágukért. Tehát egyáltalán nincs könnyű helyzetben a FIDESZ: ha megegyezés-kész, ésszerű kompromisszumokat köt, akkor gyengeségét bizonyítja, és aktivizálja az ellenfeleket, ha meg „beleáll”, akkor újabb ellenszenvet szít.

Szóval valahogy így.

De akkor hogyan tovább?

Nem tudom (és nem is tudni), de két dologban biztos vagyok. Az egyik: ugyan nincs biztosan jósolható kimenetel, de vannak reális forgatókönyvek. A másik: az, hogy melyik forgatókönyv valósul meg, nagyban függ a külső környezettől.  Egy sérülékeny gazdaságot nem tart egyben a nagyotmondás, és egy esetleges – és nem kizáró – recessziós hullám kemény összeomlást is hozhat. És ugye azt se tudjuk, hogy az USA meddig tekinti szórakoztató cicaharcnak keménykedésünket, és mikor mondja azt, hogy jó, most már elég. (Ezt majd onnan vesszük majd észre, hogy 400 Ft. felett az Euro, a külföldiek kivonják a pénzük és nincs is honnan kérni hirtelenjében). Tehát az, hogy milyen radikalitású és tempójú változások lesznek, nemcsak (vagy nem is elsősorban) rajtunk múlik.

De akkor – felvállalva a tévedhetetlenség kizárását – lássuk, milyen forgatókönyveket tartok reálisnak a következő négy évre. (S mindezt csak elnagyoltan, vitaindítóként, helyet hagyva a későbbi érdemibb elemzésnek)

1.       A tüntetések erősödnek, exkalálódik, általánossá válik az elégedetlenség: Bukik a Kormány és előrehozott választás jön.

Ez a legkevésbé valószínű, és gyors eredményként általam nem is igazán vágyott forgatókönyv. Ebben is két nagyon eltérő út lehetséges:

• Az elindult folyamatok kontrollálhatatlanul felgyorsulnak és a népharag elsöpri a kormányt. Kvázi forradalom (reméljük vér nélkül), és most nem a fülkében.
• A Kormány belátja a helyzete tarthatatlanságát és a külső és hazai nyomásra előremenekülésből lemond.

Mindkét változat (főleg a második) veszélyes. Mert a most erősödő „nem”-ből még nem következik bármilyen egységes „igen”, és akkor még ott van a Jobbik és a Békemenet szétszéledő serege. Nagy a veszélye (és esélye) annak, hogy kormányzásképtelen helyzet áll elő, amit főleg a második esetben ("demokratikusan”) nem is lehet feloldani. Kormányzásképtelenség – teljes kiábrándultság – anarchia, és akkor mi ment meg bennünket egy jobboldali válaszcsapástól, vagy a FIDESZ radikalizálódó visszatérésétől.

2.      A jelenlegi koalíció kibekkeli a négy évet (mint a szocik 2006 és 10 között)

Ez egy reálisabb változat: új célok nélkül a tüntetések is elülnek, de a kormány a nép szemében már bukott, és béna kacsaként végigcsinálja a ciklust. Vezéráldozattal vagy a nélkül, de van még 3 év, hogy kicsit óvatosabban, de töltögessék a kamrát. Az ellenzéknek meg van ideje kitalálni magát. Hogy kik is ők, mit is akarnak, és milyen struktúrában. Választáson sima győzelem, de ugye a Jobbik, mint kérdőjel azért itt is itt van.

3.      Orbán bekeményít, és megmutatja, hogy milyen erős a NEKR

Ne feledjük: Orbán az egyik legtehetségesebb, kimagasló politikai kvalitású szereplője a mai közéletnek. Nem szabad alábecsülni. És ugye az inga effekt, tehát lehet ebből még vissza/visszább jönni, és Orbán ilyenkor van elemében, mert van igazi ellenség, van háború, kell vezér. És a NER NEKR-é (Nemzeti Együttműködési Kényszer Rendszere) alakulhat, és a vezér „rendet rak” a centrális erőtér mentén. Lehet. A bukás ugyan így később jön, de mégdurvább és akár könyörtelenebb lesz. (Mindenesetre a tegnap elfogadott – durva hatásokkal telezsúfolt, társadalmi csoportok érdekeit mélyen sértő – törvény-tömeg egy nagyon elszánt és tántoríthatatlan Orbán képét mutatja.)

4.      Elnöki rendszerbe megy át, így biztosítja a hatalmát hosszabb távon

Egy (Orbán számára) pozitív forgatókönyv szerint az átmeneti megerősödés kihasználható az elnöki rendszerre való áttérésre. Hogy milyen hatáskörrel, milyen kimenettel, ez még sokismeretlenes egyenlet.

Hogy melyik jön be, vagy valamelyik más: fogalmam sincs. Az az egy biztos, hogy valami megváltozott. Abban a be nem fejezett írásban a Kádár rendszer analógiái között leírtam a rendszer megdönthetetlenségének mítoszát is, mint újrateremtett analógiát. Az elmúlt négy évben sokan úgy éltünk, mint a Kádár rendszerben: nem szerettük, de adottságnak tekintettük mint az időjárást, amihez ki kell fejleszteni az önvédelmi és alkalmazkodási stratégiákat. Ez a mítosz és belenyugvás most megszűnt, és innentől bármi lehetséges.

Nagyjából ennyi, a többit majd meglátjuk. Most az a fontos, hogy az emberek kezdenek kikerülni a hipnotikus körből, elindult egy kijózanodási, szembesülési folyamat. És vannak aki ezt – jól-rosszul, így vagy úgy – artikulálják.

Változatlanul azt hiszen, hogy mi (rendszerváltók) anno 1989-ben nem voltunk egy kiválasztott, speciális adottságú nemzedék, hanem volt egy történelmi helyzet, amelyik megtalálta, kitermelte a maga vezetőit, mozgalmait.

Nyugi, ma is így lesz!

---

[1] Sokan és jól megírták már ezt. Nem is törekszek teljességre, de egy eddig nem kiemelt szempontot – magyarázatot szeretnék behozni.

Nyílt levélféle Fekete Györgynek Schmitt Pál érdekében

Fekete György Úrnak

Magyar Művészeti Akadémia

Helyben (vagyunk)

Tisztelt Elnök Úr!

Alulírott Kincses Gyula azon tiszteletteljes kérésemmel fordulok a Tisztelt Elnök Úrhoz, hogy Dr. Schmitt Pált a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjainak sorába emelni szíveskedjék.

Kérelmem indokolása:

• Ez a cím még nincs meg neki;
• Schmitt Pál nagy (élet)művész;
• Az indokoltság tekintetében nem lógna ki a sorból egyéb elismerései között;
• Jól jönne az a kis nyugdíj-kiegészítés, bár ez a nettó kétszázezer tényleg már csak apró, gesztusértékű morzsa lenne a havi két és fél milliós jövedelem mellett[1]. (De tudjuk: ki a kicsit nem becsüli…)

 

Budapest, 2014. november 22.

Tisztelettel

Kincses Gyula

Utóirat, és már nem Fekete Györgynek[2]

Schmitt Pál sportolói teljesítményét – ellentétben az egyéb teljesítményeivel – valós, elvitathatatlan teljesítménynek tartom. De:

• Tiszteletre méltó, de nem unikális ez a teljesítmény, azaz a jelöltek között volt nagyobb teljesítményű sportoló is. Az én jelöltem Magyar Zoltán lenne, de vívásban és vízilabdában is tudok eredményesebb sportolókat mondani.    
  (Azt is sietve leszögezem, hogy az nem igaz, hogy a sportsikereit is mások eredményeivel érte el, mert csupán tartalék volt a két olimpián. Schmitt Pál valóban aktív és eredményes részese volt a győzelmeknek: a 12 csapatmérkőzésből 10-szer volt a csapat tagja, és mindkét döntőben szerepelt. Összesen 34 asszót vívott, ebből 21-szer nyert. Méltán kapta meg tehát mindkétszer az aranyérmet, és méltán kapja azóta is az ezért járó pénzt. Ezt nem sajnálom tőle.)

• A nemzet sportolójának (színészének stb.) az én szememben két kritériumnak kell eleget tennie. Az egyik – és nem biztos, hogy első –, a kiemelkedő szak-tevékenység (sportoló, színész stb.). A másik: emberi kvalitásai, életútja alapján alkalmasnak kell lennie arra, hogy példakép legyen.          
  Hogy Schmitt Pál lehet-e példakép? Maradjunk annyiban, hogy valószínűleg nem vagyok egyedül azzal, hogy nem szeretném, ha a fiamból olyan ember válna, mint Schmitt Pál. És ha már az elhíresült plágiumügynél tartunk: erről nekem kicsit más a véleményem. Magát a Schmittelést nem tartom akkora bűnnek, és valószínű, hogy nem is ő követte el. A doktorija abból az időből származik, amikor bizonyos (magas)vezető-állásokban a tudományos cím ugyanúgy a Cafetéria csomag része volt, mint a kiküldetésnek számító luxus út. Mint NOB tag utazhatott amennyit akart, így maradt a doktori… Ez tehát még nem főbenjáró bűn, nem ezért erkölcsi nulla. Hanem az a méltatlan és szánalmas, ahogy ezt az ügyet államelnökként kezelte: hazudozva és makogva, zavarodottan, de körmeszakadtáig tagadva, másokat vádolva és fenyegetve + még ő volt megsértve…

• Schmitt magatartásánál csak egy szánalmasabb és vérlázítóbb volt és van: ahogy a kormány kezeli a bukott, erkölcsi alkalmatlanság miatt lemondott köztársasági elnökét. Folyamatosan rehabilitálják, tömik pénzzel, és az igazság-érzetünket mélyen sértő juttatásokkal halmozzák el. Ez az új „megtiszteltetés” egy újabb fricska nekünk, és azt vágja a lépünkbe, hogy nekik bármit lehet.

---

[1] (Helyzetét azért szerencsére könnyíti, hogy költeni nem tud, hiszen lakását, utazásait, titkárságát mi fizetjük.)

[2] Fekete György szép portréját DrMáriás festette meg.

Indokolt és önkritikus rezignációval a közfelháborodásos tüntetésről

Persze hogy nem ízlésem szerint való mindaz, ami tegnap este a Kossuth téren elhangzott.

Persze hogy nem esett jól, hogy az ifjonc szónokok egy kalap alá vonva Vonát és Bajnait, kvázi engem is felelőssé tesznek a mai állapotokért. De ha őszintén végiggondolom, a végeredményt tekintve nincs okunk megsértődni, nincs mire annyira büszkének lennünk.

Mert igen, a lelkiismeretem tiszta. Őszintén, hittel, „jobbító szándékkal”, a korrupciótól és hatalomvágytól magam mindig távol tartva dolgoztam húsz évet az egészségügy megreformálásáért. Mindig szakpolitikai, azaz szakmai kérdésként kezeltem az egészségpolitikát, soha nem „a” politika vezérelt. Tanulással és elvárható alázattal – és talán a tárgyalópartnerek is elismerik, hogy – kellő nyitottsággal, empátiával tettem mindezt. Ráadásul megpróbáltam egyensúlyt keresni a betegek és az orvos érdekei között.

És??? Vigasztalja-e mindez azt, aki három hónapot vár egy vizsgálatra (majd ott közlik vele, hogy ehhez előbb kell egy másik vizsgálat, amire 4 hónapot kell várni), vagy akivel nem beszél megfelelő odafordulással a harmadik mellékállásában összeesni készülő orvos vagy napi gondjai miatt őrlődő nővér a rájuk omló vakolat alatt? Innen nézve tehát egyáltalán nem lehetek büszke az „életművemre”.

És persze meg tudom magyarázni, hogy a sikertelenség oka a politika állandó beleszólása volt, és az első Orbán kormány demagóg gáncsoskodásának (is) a következménye. Igen, de ezzel a magukat tegnap este rekedtre ordító szónokok érvrendszerét erősítem, hiszen mi, az elmúlt huszonnégy év együtt tettük mindezt ilyenné. Akkor meg érthető, ha együtt küldenek el bennünket a p…ba.

És milyen elitet tudtunk kitermelni? Mert a politikai elit az megbukott, és a gazdasági elitből elég néhány név: Széles Gábor, Csányi Sándor[1], Leisztinger Tamás, Simicska Lajos, Nyerges Zsolt, Mészáros Lőrinc. Persze van pár Gattyán Györgyünk, de valódi elit-e az, akiről a legfőbb jó az, hogy nem tudunk róla semmit (azaz rosszat). Ez nem elég egy elvárható társadalmi felelősségvállaláshoz, a minta értékű elitséghez. Egyedül a kulturális elitünk az, amire büszkék lehetünk, ott lehet (az MMA ellenére) erkölcsi kapaszkodót, mintát, valós teljesítményt, példaképet, katarzist találni.

És persze, a mi fejünkben nagyon éles cezúra van az elmúlt húsz év és az elmúlt négy év között. A történészek valószínűleg egyet is értenek ezzel. De az emberek? Ők csak azt látják, hogy volt egy rendszerváltás, ami nem azt hozta, amit várni gondoltak. És akkor még ott a kínos kérés: mi ebben a mi felelősségünk, mert a mostani FIDESZ uralom is miattunk (az a közös húsz év miatt) jöhetett létre.

Mielőtt bárki félreértene: nem ingek megszaggatását, nem hamuk szórását kérem, de:

• nincs okunk – jogunk megsértődi, azaz némi önvizsgálat és önmérséklet mindegyikünkre ráfér,
• már nem nekünk kellene megmondani a fiataloknak, hogy mit kell tenniük és mit nem (ez Neked is szól kedves Kuncze Gábor),
• sértődés helyett örülni kell annak, hogy végre van civil szféra, van élet rajtunk kívül.

És igen, számtalan hibát fel lehetne sorolni, amit tegnap elkövettek a szónokok és a tüntetés szervezői. De valamit tudnunk kell. A tüntetés egy demokratikus berendezkedésben a kulturált civil vélemény-nyilvánítás erős, de kontrollált formája. Diktatúrában viszont ez forradalomnak hívják, amin már nem lehet számonkérni a szervezési hiányosságokat, programnélküliséget, jogszabályok pontos ismeretét és betartását. Ezt a mostani hatalomnak nagyon kellene értenie, mert minél inkább elnyomja a kulturált véleménynyilvánítás lehetőségét, annál inkább agresszívan (és kontrolálhatatlanul) törhet elő a fedő alól bármi. Tudom, ez még nem forradalom (mint ahogy még nem is diktatúra), de már lázadásközeli kollektív indulat-kitörlés.  És aggódni azért van jogunk, mert tudjuk hogy "a program-nélküli lázadásokat program-nélküli megtorlások követik".

---

[1] Csányi megítélése ambivalens. Mert – talán Demján Sándorral – Ő az aki elithez méltóan „társadalmi szerepvállal”, de a képhez tartozik az UD Zrt lehallgatási botrányában játszott szerepe is.