Apa védj meg - Azaz miért működik a rezsicsökkentés?

Politikusok, okos szakférfiak és szaknők próbálják elmagyarázni, hogy miért átverés a rezsicsökkentés, miként fogjuk a többszörösét visszafizetni más ágon, és hogy miért jó az, hogy amíg Gyurcsány akár évi százezret is kaphat az Apró villa medencefűtéséhez, addig a szénnel, fával fűtő kisnyugdíjasok tömege semmit. Fajsúlyosabb érv, hogy miért jövő-ellenes és fenntarthatatlan ez, azaz hogyan romlanak majd a szolgáltatások, hogy lesznek egyre gyakoribbak az áramszünetek, válik névlegesé a 220 Volt feszültség, dehát a neve is: volt. És főleg mindez nem környezet- és energiatudatos, hanem pazarlásra, a rossz technológiák fenntartására ösztönöz, ami ugye nemcsak környezeti-túlélési kérdés, de hosszabb távon a családoknak is drágább.

Kedveseim, értsétek meg: ennek elmagyarázása esélytelen vállalkozás, mert aki így érvel, az nem érti a lényeget.

A rezsicsökkentés nem arról a nyamvadt havi 600 vagy 2500 Ft-ról szól, hanem hogy végre (23 év után) az állam megint minket véd. Van apánk, aki kiáll értünk, aki rászól arra, aki bánt, nem vagyunk magunkra hagyva, van aki minket véd, és ERŐS. És ez mindennél fontosabb ebben a kilátástalan, magunkra-utalt világban.

A ’90-es rendszerváltás egyik legfőbb célja az állam túlhatalmának visszaszorítása volt. A nagykamasz lázadása a saját akaratát mindre ráerőltető szülő ellen. Elegünk volt, hogy minden meg volt szabva, hogy felnőttként is gyerekként voltunk kezelve. Ennek megfelelően nem fizetést, hanem zsebpénzt kaptunk, és a háromévente kapott kimenőről is mindig időben haza kellett jönni. És persze volt hova hazamenni – házgyári 1+2 ½ szoba a nyolcadikon –, és a zsebpénz is biztosan megjött, bár tenni sem sokat kellett érte, de ez akkor se járja. Ezek természetes minimumok, de hol a szabadág???? Így hát szabadságra, önállóságra vágyva rendszert váltottunk.

Aztán kiderült, hogy nem pont így gondoltuk. Mert Ózd-külső mégsem lett a Máriahilfer, és sok helyen már kerítés sincs, nemhogy kolbászból, de cserébe elveszett a biztonság, így nekünk, magunknak kell megvívni, kitalálni minden kis harcot az életért. Hát nem.

Az átlátható – ha nem is szerethető, de egyéni alkukötéseket respektáló – kiszámítható diktatúra helyett jött egy más, láthatatlan – épp ezért sikeresen démonizálható –, mindent átszövő hatalom, ami már nem olyan egyszerűen kiszámítható, akivel nem lehet kvaterkázni, személyes alkucskákat kötni. Hiába vagyok „jó”, ez ma már kevés. Így végre megértettük, hogy mit jelent az iskolában tanult sartre-i mondás: „az ember szabadságra ítéltetett". És úgy tűnik, az ítélet jogerős, itt nincs esély – jó magaviselet estén – a harmadolásra sem…

Az eltéblábolt húsz év után megint azt várják, hogy az állam ne bújjon a rejtőzködő, szabályhozó és utána hátradőlő szerepbe, hanem mondja meg, hogy mit kell tennem, legyenek egyértelmű viszonyulási pontok, és főleg: védjen meg, csapjon oda, ha kell.

És jó érzés az, hogy Apa erős, és otthon a tv előtt meg meri mondani, hogy a szélesvállú szomszéd hülye, és titokban a macskájának is meg meri húzni a farkát.

Szépen kérem, értsétek meg: erről szól a rezsicsökkentés, hogy végre nem az Adam Smith féle láthatatlan kéz irányít, hanem egy nagyonis látható, amely ha kell óv, ha kell lesújt. Ezért falrahányt borsó minden szakmai levezetés és okoskodás.

Segítek

Gondolom, a botrányok miatt gőzerővel folyik a trafiktörvény újraírása, de valahogy nem haladnak. Példát adva a konstruktív ellenzékiségből, felajánlom segítségemet.

Íme a cölöpök, melyek mentén kell megírni az új trafik törvényt.

1)      Élvezeti célból használt, magánfogyasztásra szánt dohánytermék csak

a)      dohányboltban[1] és

b)     e törvény alapján kijelölt kiskereskedésben[2]

forgalmazható.

2)      E törvény alkalmazásában dohánytermék:

a)      szűz-dohány, feldolgozott dohányalapú termék, és vagy

b)     élvezeti célból használt nikotint tartalmazó termék, ideértve az e-cigaretta utántöltő patronját[3].

3)      Dohánybolt árusíthat[4]

a)      dohányterméket,

b)     ezek használatához szükséges eszközöket, kellékeket,

c)      a Szerencsejáték Zrt. által fogalmazott szerencsejátékokat.

4)      Nem létesíthető dohánybolt

a)      olyan épületben, amiben iskola vagy egészségügyi intézmény működik,

b)     ilyen épület/telephely bejáratának 100 méteres körzetében.

5)      Dohányboltot működtetni csak közbeszerzésen elnyert koncesszió alapján lehet.

6)      A koncessziós pályázat fő feltételei:

a)      Pályázni konkrét, a pályázatban megjelölt helyen működtetendő dohánybolt üzemelétetésére lehet[5].

b)     Pályázni csak az árusításban való személyes közreműködésre épülő működtetésre lehet.[6].

c)      Egy pályázó több pályázatot is beadhat, de csak egy dohánybolt működtetését nyerheti el[7].

7)      A pályázat elbírásánál a pályázókat az alábbi sorrendben kell előnyben részesíteni:

a)      aki a pályázat kiírásakor már működtet a térségben trafikot,

b)     aki a pályázat kiírásakor bárhol trafikot működtet,

c)      aki megváltozott munkaképességű,

d)     aki tartósan munkanélküli.

8)      A pályázatok adatai (beleértve a vesztes pályázatokat, az elbírálás szempontjait, azok eredményét és a bírálók személyét) nyilvánosak, és ezeket az interneten külön kérés nélkül közé kell tenni.

9)      A dohánytermékek árusításánál 6% haszonkulcs alkalmazható[8].

10) Dohányboltot reklámozni kizárólag csak a bejárat felett elhelyezett szabványosított reklámtáblával lehet[9].

---

---

[1] A Dohánybolt esetében a nemzeti jelző „nemzetgyalázó”, hiszen negatív, társadalmilag káros fogalmat kapcsol a nemzet fogalmához.

[2] Bizonyos településszerkezet mellett a dohánytermékekhez való hozzáférés másként nem biztosítható.

[3] Az e-cigaretta a dohányzás egyik – kulturáltabb, a környezet számára veszélytelen – formája, ezért forgalmazása is az egyéb dohánytermékkel azonos módon indokolt.

[4] Alkohol árusítása csak akkor lenne indokolt, ha annak forgalmazását egyéb kereskedésekben betiltanák. A szerencsejátékok forgalmazása kivitatandó.

[5] Egyrészt csak így értékelhetők reálisan a pályázatok, másrészt ne az áruházláncok, kúthálózatok válogathassanak utólag a koncesszió tulajdonosok között.

[6] A pályázat célja a kis egzisztenciák támogatása, munkához juttatása. Ezért csak olyan pályázhat, aki maga is a pult mögött akar állni.

[7] A személyes közreműködés kötelme kizárja azt, hogy valaki több trafik működtetését  is megkapja.

[8] A dohányboltok az eredeti 3% mellett a szűkített termékpalettával bizonyosan nem működtethetők rentábilisan. A személyes közreműködés kötelme ugyanakkor feleslegessé teszi a tulajdonosi haszon garantálását, mert munka nélkül így senki nem visz ki pénzt a rendszerből.
[9] A ma tapasztalható óriásplakátok, illetve a dohánybolttól elválasztott egyéb reklámok támogatják a dohányzást és ellentétesek a törvény szellemével. 

Miért büntetik börtönnel azt, amit az igazgató engedélyezett? Már megint a hálapénzről

Bár azt hittem, hogy a hálapénzről már mindent elmondtam, muszáj megint írni erről. Két okból is.

1.      A téma sajnos semmit nem vesztett az aktualitásából, azaz újraindított egészségügy ide, GYEMSZI átszervezés oda: a hálapénz, mint probléma nem csökkent.

2.      A BTK módosítás kapcsán megint felkapott téma lett, lásd a szalagcímek: „Mostantól börtönnel is büntethető a hálapénz”, vagy "Borítékolt börtön".

Az olvasó kapkodja a fejét és tényleg nem érti: ha egy éve törvény alapján az igazgatók engedélyezhették a hálapénzt – ami le is adózandó, mint legális jövedelem –, akkor miért jár érte börtön???

A zavar oka kettős. Egyrészt: a közbeszéd (és az erre alapuló újságírás) a hálapénzt valami egységes, létező és érthető fogalomnak tekinti, holott nem az. Másrészt: az új szabályozás minimum aggályos és pontatlan.

Először a fogalmi tisztázásról. Azt, amit a köznyelv (és a közvélemény-kutatók egy része is) hálapénznek hív, azt az orvosi köznyelv pongyola - pontos megfogalmazással paraszolvenciának (a „para”) nevez, ami ugye egyszerűen csak mellékjövedelmet jelent. Ez pontos összefoglalója annak a sokféle, a betegtől a gyógyítás során, számla nélkül szerzett orvosi többlet-jövedelemnek, amit leegyszerűsítve hálapénznek hívunk. Hibásan, mert a paraszolvencia minimum az alábbi csoportokra bontható:

1)      A „hálapénz”, ami jogszabály szerint kizárólag utólag adható, és

a)      vagy ténylegesen a hála kifejezése,

b)     vagy a szokás alapján adott borravaló jellegű hálapénz, aminek nem sok köze van a hálához.

A kettő közös jellemzője, hogy a beteg nem „vásárolt” semmit, nem kapott előnyt, az orvos, a nővér „csak” tette a dolgát, és a beteg ezt honorálta, vagy belső indíttatásból, vagy a szokásjognak megfelelően.

2)      A más érdekeit nem sértő számla nélküli szolgáltatásvásárlás. Ez az az általánosan ismert eset, amikor orvost „fogadunk”. Ő azt a szolgáltatást nyújtja nekünk, ami a társadalombiztosítástól amúgy is jár nekünk, de mindezt személyes közreműködéssel, személyes odafigyeléssel. Tehát itt egy jogos, akceptálandó igény kielégítéséről van szó, ami másnak hátrányt nem okoz. (Ki operáljon, kinél szüljön a feleségem stb.)

3)      A más kárára történő előny vásárlás. Minden olyan „hálapénzes” történet, ahol korlátos erőforrás elosztásába szól bele a hálapénz: előrébb kerülni a várólistán, hivatalos felár nélkül, a főorvossal „megalkudva” kétágyas szobába kerülni stb.

Ahogy a hálapénz nem egységes, úgy nem azonos a jogi megítélése sem. A jogi megítélés, illetve a lehetséges „elkövetések” az egyes csoportokban az alábbiak.

A „hálapénz” jellegű hálapénz (előny nyújtása nélkül utólag kapott pénz) az, aminek elfogadása a törvények alapján ma is lehetséges. Itt két együttes feltétel van: csak akkor szabad elfogadni, ha az intézményvezető előre, írásban engedélyezte, és az SZJA bevallásban a borravaló kategóriában be kell vallani. A Munka Törvénykönyve kapcsán a félreértés itt az volt, hogy ez a szabályozás nem megengedő volt, hanem szűkítő: a főigazgató csak a hálapénz jellegű hálapénzt engedélyezheti, ami addig is legális volt, tehát nem általában a „parát” engedélyezi. Itt az orvos akkor marasztalható el, ha nincs engedélye hálapénz elfogadására, vagy ha nem szerepeltette az adóbevallásában. Egyébként nem.

A számla nélküli vásárlás – a kriminalitás szempontjából – nem különbözik a más szektorok hasonló cselekményeitől. Fontos, hogy az SZJA bevallás itt nem „legalizál”, mert az az ellenszolgáltatás nélkül kapott jövedelem adózására szolgál, és a szolgáltatások után nem csak SZJA-t, de egyéb közterheket is kell fizetni. A történetet tovább árnyalja, hogy számla kiállítására a közintézményekben általában az orvosoknak nincs is lehetősége. Ma az intézmény (és nem az orvos) állíthat ki a kezelőorvos megválasztásáért számlát, de az OEP ekkor kevesebbet fizet a kórháznak, így a kezelőorvosnak ebből nem jut semmi.

A harmadik csoport, a jogtalan előny vásárlása egyszerű kérdés: sima vesztegetés, ahol egyaránt bűnös a vesztegető és a vesztegetett.

Ami a mostani BTK változást illeti, előszöris tisztázni kell azt, hogy nem ágazati szabályozás született, hanem általános érvényű. A 291. § (1) bekezdése szerint: „aki gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében végzett tevékenységével kapcsolatban jogtalan előnyt kér, avagy a jogtalan előnyt vagy ennek ígéretét elfogadja (...) bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Ez más ágazatokban lehet, hogy kevésbé problematikus, de az egészségügy szempontjából a helyzet valóban „veszélyes”, és hivatalos értelmezést igénylő. A kérdés innentől fogva az, hogy mi is tekinthető jogtalan előnynek? Egy tábla csokoládé? 10.000 Ft feletti boríték? Soron kívüli kiszolgálás a boltban? Hol a határ, és van-e, illetve kell-e határ?

Jogszabály értékű jogértelmezésre van tehát szükség, mert a nélkül akár általában is (minden formájában) bűncselekménynek értelmezhető a hálapénz. A hálapénz jellegű paraszolvenciánál ez abszurd lenne, hiszen ennek elfogadása törvény alapján engedélyezhető, így minimum jogütközés lenne bűncselekményként értelmezni. Szintén egyértelmű az is, hogy a korruptív, vesztegetés jellegű hálapénz bűncselekmény. De a hálapénz zöme az nem utólagos, illetve számla nélküli vásárlás (orvosválasztásért fizetett hálapénz) jellegű, aminek megítélése már lehet problematikus. A száraz jogelmélet alapján a munkaköri kötelességként nyújtott, a betegnek a TB szerint járó ellátásáért kapott többletpénz már lehet jogtalan előny, és akkor ez már bűncselekmény.

A baj tehát nagy, mert egy általános, széles körben végzett – és egyik napról a másikra felszámolhatatlan – gyakorlatot fenyeget börtönnel a törvény. Rendet kell csinálni, ehhez hivatalosan is értelmezni kell a „jogtalan előny” fogalmát, méghozzá úgy, hogy ez az egészségügyben két esetben jelenthessen kriminalitást: ha más kárára nyújt, ígér előnyt az egészségügyi dolgozó (várólista megkerülés, más beépített anyagminőség stb.), vagy ha más erőforrását árulja saját zsebre (VIP szoba, zsebbe felárral). E nélkül a szűkítés/pontosítás nélkül az orvostársadalom nagyobb felét tényleg börtön fenyegetheti.

Azt is tudjuk, hogy egyre vadabb hálapénzes történetek látnak napvilágot. De aki kicsit is szakmai módon közelít, az azt is tudja, hogy mint ahogy csak béremeléssel nem lehet megoldani a kérdést, ugyanúgy börtönnel se. (Ugye emlékszünk a Szakma régi mondására: tisztességesen -azaz többszörösre- megemelni az egészségügyi béreket, és aki ezután is kér, elfogad, arra csapjon le a törvény szigora. De ez a mondat a "tisztességesen megemelni"-vel kezdődik, amiről szó most nincs.) A megoldás lényegi eleme a hiány megszüntetése, illetve a valós igényel legális, számla alapú kielégíthetősége. Ehhez tisztességesen meghatározott szolgáltatási csomag, ehhez kötötten legálisan megvásárolható többlet/kiegészítő szolgáltatások, és átlátható, transzparens döntési mechanizmusok kellenek. Fel kell fogni, hogy a feketepiac rendőrrel, börtönnek nem számolható fel, csak a legális (kínálati) piac kialakításával. Ne feledjük: a hálapénznél nincs fogyasztóvédelem, nincs számon-kérhetőség, és sokszor még azt sem tudjuk, valójában mit is vettünk. ("Doktor úr, ugye tetszik vigyázni")

Hogy akkor most mi lesz? Tudjuk, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és ilyen égető orvoshiány mellett nem lehet az orvosok felét bezárni, tehát a nyomozó szervek, ügyészség és bíróság bizonyos értelmes önmérsékletet fog tanúsítani. És különben is: hálapénz nélkül szétesne a rendszer, mert annyi pénz meg még a választások előtt sincs a számtanpéldákban, hogy azt bele lehessen tenni.  Így marad az orrhúzogatás és a hálapénz, meg a fenyegetettség, hogy azért akire nagyon akarunk, le lelet csapni.

Én nem ilyen világot szeretnék. Ne az legyen a főszabály, hogy elnézőek vagyunk, de aki nem tetszik, arra azért vonatkozik a törvény – hiszen írva vagyon –, hanem legyen egy betartható, a valóban kriminális eseteket kiszűrő, de csak azokat sújtó szabályozás!

Érted lopunk Elvtárs, nem ellened!

Mert amúgy tényleg érthetetlen, hogy „az emberek” miért ilyen megértőek a FIDESZ pártkassza-töltős és klientúra építő magatartásával, kezdve Kaja Ibrahimmal, Joszip Tottal, folytatva a szőlőbirtokkal, a Nyerges - Simicska túlárazott pályázatokkal, a Lex CBA-val és Járaival, vagy a mr. 10- és 20%-okon át a földmutyin keresztül egészen a mostani trafikbotrányig. Ez utóbbi ugyan kivált némi orrhúzogatást, de inkább csak azért, hogy „fiúk, ezt ügyesebben szoktátok csinálni”, de valós népharag, számonkérő tömeges felháborodás nincs.

Tényleg érdemes azon elgondolkodni, hogy a baloldal ilyen jellegű ügyeire oly érzékenyen reagáló közvélemény miért ilyen megértő a FIDESZ nyilvánvaló, és nem is leplezett -sőt: már-már büszkén felvállalt- ügyeivel szemben.

A lényeg az, ami címben is írva vagyon. Az emberek bölcs rezignációval nyugtázzák, hogy a politika (az urak) ilyenek: egyformán lopnak ezek mind, de ezek legalább magyarok, és ami a fontos, hogy nem viszik ki az országból amit loptak, tehát végsősoron nekünk lopnak, minket (is) gazdagítanak. Szomorú, hogy ez a furmányos logika ad ma erkölcsi legitimációt a Nemzeti Lenyúlás Rendszerének…

De a dolog nem ennyire egyszerű, mert a nép szemében mégis valami igazságtétel-féle is zajlik, mert az emberek kisemmizve érezték magukat az első (békés) rendszerváltás kapcsán. Az eredeti tőkefelhalmozás első szakaszában a jogállamiságra jellemző „szabad verseny” érvényesült, és az egyenlő pályákon, egyenlő esélyek mellett azok győztek, akik biciklivel mentek[1], azaz kapcsolati- és információs tőkével rendelkeztek. Ezért az Antall kormány alatt a „volt kommunisták” az akkori politikai súlyuknál lényegesen nagyobb gazdasági - társadalmi befolyást szereztek. Ezért hangozhatott el időről időre visszatérően és mantraszerűen a „nem történt meg a rendszerváltás”, igaztalan állítása, ami összekeverte a rendszerváltást az elitváltással[2]. De ez az érzület adott legitimációt az új (fülkeforros) rendszerváltásnak. Így most az eredeti tőkefelhalmozás újraosztása, "korrigálása" zajlik: a szabad verseny helyett az „irányított verseny” garantálja az új, nemzeti elkötelezettségű és politikailag megbízható nyerteseket. Mert a (ki is mondott) cél az új nemzeti burzsoázia és a megbízható és erős nemzeti közép kinevelése, akár a vesztesek további sarcolása árán is[3]. Ezt érzi a nép, ezért hajlandó összekacsintani.

De az „irányított verseny” egyúttal kiváló eszköze a klientúra építésnek, a hűbérúr rendszer kialakításának is. Mert a trafikosztás azért valami pozitívat is üzen az embereknek: hogy érdemes jónak, lojálisnak lenni, mert a Párt nem felejtkezik meg az övéiről.

---

[1] v.ö.: Sándor György Irma nénijének tornatanára

[2] Persze ez az állítás sem nélkülöz bizonyos történelmi igazság-alapot. A rendszer/társadalmi berendezkedés-váltások általában elitváltással szoktak járni, beleértve a tulajdonosi – kedvezményezetti kört is.

[3] v.ö.: Bogár László mondatai arról, hogy ki fér fel a hajóra, és ki nem, és mi a szükségszerű sorsa a leszakadtaknak.

Szár szónak is egy a vége

Kicsit szégyelltem magam, amikor a szárszói találkozóról a facebookra csak annyit tudtam írni, hogy az gáz, hogy az egyetlen/vezető hír annyi, hogy az Indexet kitiltották Mimi vécéjéből. Fontosabb hír azóta sem jött, és eltűnődtem, hogy tulajdonképpen mit is vártam…

Mert számtalan, általam külön - külön kedvelt és/vagy tisztelt ember, de így együtt az „ős-szárszósok” a fotókon mint valami rezervátum: gyönyörű ősbölények és tiszteletre méltó szent tehenek. Igen, ők, (pontosabban: mi) a múlt. És visszahozhatatlanul. Számtalanszor leírtam már, hogy az unortodoxiára nem az ortodoxia a válasz, és főleg nem a „visszajövünk”, a „visszacsináljuk”. A szárszói reflexiók is abban erősítetek meg, hogy a 2/3-os győzelemmel az emberek az elmúlt 20 évre mondtak nemet. Csalódtak, nem ezt várták, nem tudtak mit kezdeni a polgári demokráciával, mint önálló – elvi, és számukra nem kézzelfogható, nem megehető – értékkel. Ezért valóban valamilyen rendszerváltást akartak (ki újat, ki „valódit”). És ne mekengjünk azon, hogy ez igazságos, ez jogos-e, mert a nép (A NÉP) esetében ez irreleváns és értelmezhetetlen kérdés. Az már egy izgalmasabb és valós kérdés, hogy a FIDESZ hogyan tudta elhitetni, hogy neki semmi köze ahhoz a 20 évhez, ő ott se volt, ő más. De azóta bizonyítottak: valóban más, méghozzá NAGYON más. 

Ebből következik, hogy ha valaki alternatívát akar állítani, – azaz le akarja váltani a FIDESZ-t –, annak nem „visszavezetni kell az országot a rendes útra”, hanem másként kell másnak lennie. Ehhez persze más, új arcok kellenek. És a „közepesen újak” (Mesterházy, Bajnai) sorsát az dönti el, hogy el tuják-e hitetni, hogy ők már az újak, nem pedig az utóvédharc bajnokai.

Igen, szomorú ez, de be kell látni, hogy Szárszó ma már olyan, mint egy kedves, jó hangulatú érettségi találkozó. Sok kedves ismerős, sok régi közös emlék és a vállveregetés, „emlékszel, megcsináltuk!”. De ha valaki véletlenül a szomszéd osztályba téved, akkor már nem érti, mit is keres ott az a sok megfáradt idős ember.

OK, az alternatíva-állítás tehát nem a mi dolgunk.

De Kedves Fiatalok! Hol is vagytok???

Nem értek a földhöz, azaz: Miről szól a földtörvény vitája?

Nem értek a földhöz(se). De épp ez ad könnyebbséget és távlatot a rátekintéshez.

A jelen polarizált világban ahhoz vagyunk szokva, hogy ha az egyik oldal így, akkor a másik úgy, ráadásul monolit egységben. A szakpolitikai kérdések is a kétpólusú dichotómia szerint alakulnak: ha az egyik oldal ezt gondolja valamiről, akkor a másik kötelességszerűen azt, és aki először mond valamit egy kérdésről, már meg is határozta a másik mozgásterét, mert egyetérteni azért mégse…

Ugyanakkor – ellentmondva az alapképletnek – vannak ügyek, ahol ugyan kitapintható (az aktuális) hivatalos pártálláspont, de valójában pártokon belül érdemibb törésvonalak vannak, mint a pártok között. Ilyen volt az egészségügy, a társadalombiztosítás kérdése. Ugyan ki lehet mondani, hogy a FIDESZ állampárti, az MSZP egybiztosítós társadalombiztosítás párti, az SZDSZ több biztosító párti (volt), de a pártokon belül is megvoltak a törésvonalak. A FIDESZ 1998-as kormányprogramja még több biztosítós modellt ígért, majd a Selmeczi Gabriella államtitkár irányítása alatt Jávor András vezetésével működő reform-munkacsoport nagyjából ugyanolyan utat járt be, mint Molnár Lajos: a modell előbb egy „ártani nem használ” jellegű erősen tompított változattá romlott, majd kimúlt. (Csak ez szép csendben, a párt belső harcaiban múlt ki, és nem a gerjesztett népharag söpörte el.) De még az SZDSZ-nek is megvolt az a szárnya (Béki Gabriella), amelyik egyáltalán nem volt híve a piaci alapú egészségügyi szervezésnek.

Tehát valójában nem pártok, hanem filozófiák, értékválasztások versenyeznek, sokszor pártokon belül is.

Ugyanezt érzem a földtörvény körüli vitában is. Mert az igazi törésvonal nem Gőgös Zoltán és a Földügyi Főügyész között van, hanem Ángyán és a többiek között. A lényeg itt nem az oligarchák harca, a kié (mármint melyik érdekcsoporté) a föld, és nem is a Magyar Föld védelme, hanem az a valós kérdés, hogy mi a mezőgazdaság fő funkciója. A válasz csak látszólag evidens, mert az élelmiszer-termelés csak köztes/részcél. Van e feletti cél is, és ez homlokegyenest ellenkező a két csoportban.

Az egyik csoport/szemlélet szerint a föld is ugyanolyan termelőeszköz, mint más, és a cél a XXI. századi technológiák hatékony alkalmazása, a produktivitás, végső soron a profit. Tehát: hogyan lehet az adott földterületen (93 036 km²) a legkevesebb ráfordítással a legtöbb piacképes mezőgazdasági terméket előállítani. Ez az iparszerű termelés, aminek Magyarországon is komoly hagyományai vannak (lásd: KITE), de a világban számos „versenytárs” így dolgozik Észak- és Dél-Amerikától a posztszovjet nagy­táblákig. Hatalmas táblák, monokultúrák, azonos, de szállításra - tárolásra, és nem biológiai értékre optimalizált minőség.

A másik megközelítés a mezőgazdaságot nem speciális ipari területnek, hanem tele­pülés-szerkezet és tájfenntartási kérdésnek tekinti. Nem az a kérdés, hogy mennyi búza terem egy hektáron, és mégcsak nem is az, hogy egy tonna búzát/tehenet/libamájat mennyiért állítunk elő, hanem hogy hány ember él a mezőgazdaságban, tiszták-e a porták és van-e muskátli az ablakban. Mert az iparszerű termelés nem ad munkát a falu népének, és csak a falusi turizmusból/síelésből Magyarországon nem lehet a vidéket fenntartani. Persze itt az érveket sorolhatnám még a munkahelyteremtéstől a biogazdálkodáson át a bio-diverzitásig, fajtamegmentésig. Egyébként meg lábjegyzet gyanánt: szerintem Antall József többek között azért ment bele a FKGP szerinti kárpótlásba, mert tudta, hogy a gazdasági szerkezetváltás miatt a szocialista nagyiparból ember-tömegek hullnak az utcára, és bízott abban, hogy a föld, a tulajdon-visszaszerzési vágy majd felszívja őket, amíg nem erősödik meg egy másfajta ipari/szolgáltatási struktúra.

Gazdasági hatékonyság kontra táj/településszerkezet/életmód/kultúra-fenntartás: ez a vita lényege. Ez az igazi törésvonal, és azt gondolom, itt sokkal közelebb van a szocialisták álláspontja a Nyerges konszernéhez[1], mint Ángyánéhoz, akit csak politikai okokból szeretnek, de nem a szemlélet-közösség okán.

Amit tisztán kell látni: ez alapvetően vagy – vagy jellegű kérdés, és nincs kompromisszum. Azaz a „tájfenntartó”, foglalkoztató mezőgazdaság a tömegtermelés szempontjából garantáltan rosszabb hatékonyságú, mint az iparszerű.

Tehát marad az értékválasztás, és visszatérünk a régi kedvenc kérdésemhez. El kell dönteni, hogy mire gyúrunk: GDP növekedésre, vagy a BNFE-re, a Bruttó Nemzeti Felszabadított Endorfintömegre. Persze tudjuk, hogy a közjó alapvetően függ a GDP-től, de – főleg a létminimum biztosíthatósága felett – már korántsem kizárólagosan. Be kell végre látni, hogy a tisztán egyéni hasznokra maximalizált, a technológiai és gazdasági növekedésre alapozott rendszerek nem jelentenek előre-menekülést, mert ez közép- és hosszú távon szociális és ökológiai okok miatt fenntarthatatlan. Egy új egyensúlyban a közjó (BNFE) maximalizálásra kell optimalizálni, ami nem jelent növekedés-ellenességet, de a gazdasági növekedés nem öncél, hanem a közszolgáltatások és a szociális biztonság forrása. A dolog kulcsa az értékváltás, amely az egyéni érdekek mellé felzárkóztatja a közösségi értékeket, a szolidaritást is. Ez pedig nem megy a hagyományos település-szerkezet és életmód életben tartása nélkül.

Nagyjából ezt gondolom a földtörvényről.

---

[1] Volt bársonyszék szomszédom most biztos jól megharagszik rám.

Blogszünet

Nincs blog. Árvíz van, szorítás, és köszönet azoknak, akik munkáján múlik, hogy ne legyen baj. Ilyenkor félre az elmélkedéssel, moralizálással, árnyalással. Majd utána megbeszéljük, de most segítsünk, vagy legalább szurkoljunk.