Ez a minimum

Tehát: a minimum az a minimum, ami nélkül nem. Van ilyen az egészségügyben is, az egészségügy ellátás biztonsága, egységes képesség-garanciája érdekében évek óta rendelet szabályozza azt, hogy mi az a felszereltségi, létszámbeli és felkészültségi – képességbeli minimum, ami nélkül nem kórház egy kórház, nem rendelő a rendelő.

A tudomány, a technológia fejlődik, ezért az új kormány egészségügyi államtitkársága korszerűsítette, felülvizsgálta a rendeletet. Okos szakférfiak és szakpolitikusok meghányták - vetették, hogy a XXI században hogy kell kinéznie egy kórháznak, rendelőnek, és hogy ehhez hány négyzetméter, milyen műszer, hány orvos és nővér, milyen szakképesítéssel. És persze bölcsen időt hagytak a felkészülésre, a kórházaknak novemberig, a rendelőknek jövő márciusig kell teljesíteni a feltételeket (ne feledjük: ez a működési engedély feltétele!).

Hamar kiderült, hogy XXI. század, korszerűség ide vagy oda, az elvárások nem reálisak. A Magyar Kórházszövetség elnöke már augusztus végén azt mondta: Magyarországon nincs olyan fekvőbeteg-ellátó intézmény, amelynek minden osztálya megfelelne az egészségügyi ellátások új minimumfeltételeinek. A feltételek ellenőrzéséért és a hiányosságok esetén a működési engedélyek visszavonásáért felelős országos tiszti főorvos szeptemberben ezt megerősítve elmondta: az ÁNTSZ tapasztalatai is azt igazolták, hogy Magyarországon egyetlen kórház sem felel meg minden tekintetben az új minimumfeltételeknek, ezért úgy vélik, a hatósági ellenőrzések és az esetleges engedélyek megvonása előtt módosítani kellene a rendeletet.

A szaktárca példás gyorsasággal lépett: Magyar Közlönyben a múlt héten megjelent a módosítás, amely értelmében a minimumfeltételeknek való megfelelést a kórházak esetében ez év november helyett 2013. március 31-ig, a járóbeteg-szakellátást* és diagnosztikai szolgáltatást nyújtó egészségügyi szolgáltatók esetében jövő év márciusa helyett május 1-jéig tolják ki, már amennyiben a kórház vagy rendelő közszolgáltatást nyújt, mert a magánok számára nincs kegyelem.

Mégis miben reménykednek, mitől lesz jobb a helyzet márciusban? KDNP-s tárca, tehát a csoda nem kizárt, de tudjuk: pénz érdemben nem lesz több. Ahol kis pénzből meg lehet oldani ezt, ott valóban új igazgató kell, mert priorálási kérdés, ahol meg sok pénz kell (mert épület-átalakítás stb.), ott meg az sem lesz márciusig. De az igazi gond nem a felszereltség, hanem a munkaerő: az orvos, a szakképzett nővér. És az biztos, hogy szakemberből nem lesz több márciusig, örülünk, ha nem fogynak tovább…

Valamit rögtön tisztázni kell: ez a struccpolitika nem új, komoly hagyománya van ennek, több kormány játszotta el ezt, és a végső megoldás a meghosszabbított határidők kitolása után az ellenőrzés elmaradása, ideiglenes engedélyekké konvertálása stb. volt.

De lassan ideje lenne szembenézni a realitásokkal.  El kell dönteni, hogy mi is a minimum: a realitás, vagy vágyteljesítő kívánság. Egy előző blogbejegyzésben leírtam: jó lenne, ha jó lenne, de nem lesbbz az. Szembe kell nézni azzal, hogy a demográfiai és világgazdasági trendek alapján a XXI. század a jóléti rendszerekben nem a töretlen fejlődés, hanem az eredmények fogcsikorgatva őrzésének időszaka.

Mit is kell akkor tenni? Két dolgot mindenképpen. Előszöris szembe kell nézni a realitásokkal, és egy kisebb, fenntartható, orvossal, nővérrel ellátható egészségügyet kell kialakítani, ahol a szakmai szabályozás az új helyzetnek megfelelően a járóbeteg-ellátást támogatja, és megnöveli a szakdolgozóbk, diplomás nővérek kompetenciáját, aktívabban használja a tebblemedicina lehetőségeit. És a minimumfeltételeket ehhez kell majd újraszabni.

A másik: az egészségügy mégiscsak egy társadalom alap-infrastruktúrájának egyik legfontosabb eleme, ami ráadásul egy drága üzem. Úgyhogy muszáj költeni erre, főleg bér oldalon, de általában is, egy komplex munkaerő-megtartó, visszahívó program nem halasztható, mert enélkül oda jutunk, hogy az EU pénzből végre korszerűvé tett rendelőink fognak üresen állni munkaerő hiányában.

Fejlődéstörténet

Írtam egy verset.

Fejlődéstörténet

Régen szocialista volt

Később megérintette a nemzeti érzés

Így lett nemzeti szocialista

(Kincses Gyula, 2012.)

Ezzel csak két baj van. Az egyik hogy nem rímel és nem is nagyon vers, a másik, hogy bogbejegyzésnek mindenképpen kevés.

Tehát.

A fenti opus nem szójáték, hanem a lényeget kereső analitikus értekezés. Mert a „szocialista embertípus” és a nemzeti szocialista eszmékre masírozó kisember között tényleg nem sok a különbség: ugyanaz az igény(telenség) szüli. Ahogy Gaál Péter írta (http://hmp-hikszosz.hu) a nemzeti és a nemzetközi szocializmus között csupán 3 betű a különbség, mert a lényeg és a módszer ugyanaz.

De ássunk mélyebbre, hiszen egy 2009-ben készült slide-om szerint

o       Lenin forradalommal jutott hatalomra;

o       Sztálin belső puccsal, bozótharcos kabinetpolitikával került hatalomra;

o       De Hitlert demokratikusan megválasztották.

Tehát az erő csodálata, a behódolás megnyugtató öröme. Itt lehet a lényeg. Hogy is írta Esterházy a Fuharosok-ban? "Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos."

Persze tudjuk, hogy Esterházy hozott szövetekből dolgozik, állít elő új kontextusokat. Így aztán nem Ő, hanem Hérakleitosz az, aki gyorsan szégyellje el magát. Még hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba… Ugyan már! Egyfolytában ott tapicskolunk helyben járva. Mert mindezt bővebben lásd itt:

http://polczer.hu/gondolatok_pascal_gondolatok05.htm

Gondolatok V. szakasz, 298. - Igazságosság, erő.

„Az igazság azt követeli, hogy az igazságost kövessük, a szükség meg azt, hogy a legerősebbet. A jog erő nélkül tehetetlen; az erő igazságosság nélkül zsarnoki. Az erőtlen jogrenddel szembeszállnak, mert mindig akadnak gonoszak; …

Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért vagy az igazságost kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tennünk. Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ô az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős.”

Mindezt Blaise Pascal francia matematikus, fizikus, vallásfilozófus írta, aki 1623. június 19-én született, és 1662. augusztus 19-én halt meg. Semmit nem változtunk. És az igazság egyre halványodik, marad tehát az erő.

Egy Origo hírcím: A Kossuth-szobor mögé jár pisilni Gyurcsány

A Fidesz szóvivője szerint nem hangzik túl izgalmasan, hogy négy középkorú férfi összeköltözik egy sátorba a belváros közepén. Selmeczi Gabriella hozzátette: Talán nem kellene ekkora ügyet csinálni egy egyhetes tisztítókúrából.

 

Elvben nincs annál vérlázítóbb, mint amikor a hatalom lebecsüli más elkeseredését, és lekicsinylően, arrogánsan reagál. De a szóvivő asszony jó érzékkel mérte fel, hogy ezt most megteheti: van társadalmi fogadókészség erre, a zöm úgy érzi, hogy ez a gesztus nem őszinte, nem hiteles, vagy legalábbis nem adekvát. Ezt jelzi az Origo idézett címadása is. Ezt – azaz a realitásokat, a kommunikációs szempontokat, a „pályát” – a volt kormányfőnek is érzékelnie kellene. Nem alaptalan egyszerűsítés az, hogy Gyurcsány Ferenc olyan sikeres karaktergyilkosság áldozata, hogy bármit tesz, az a lakosság jelentős hányadának a szemében hiteltelen. Ez tény, ez beszűkíti a volt kormányfő kommunikációs mozgásterét. De túl egyszerű lenne erre fogni, mert maga a gesztus, az akció elvben is vitatható.

Gyurcsány Ferenc számára tudniillik az éhségsztrájk nem szerepel a választható eszközök között. Személyében, saját helyzete szerint sem alkalmas erre, és politikailag sem. Az éhségsztrájk két esetben lehet indokolt, hiteles. Az egyik, ha nem a politikai harc eszköze, hanem az eszköztelenek, a kisemmizettek, a vesztesek utolsó előtti – a figyelem-felkeltő öngyilkosság előtti – eszköze. Ehhez valóban kisemmizettnek, minden szempontból reménytelennek kell lenni. (Az „éhségmenet” sem lett volna hiteles, ha Ujhelyi István és Gúr Nándor szervezi, ők is csak azzal mentették jelenlétüket, hogy mínusz tíz fokban végiggyalogolták a kétszáz kilométert.) Gyurcsány Ferenc nem tud „kisember”, nem tud „kisemmizett” lenni, ez a kategória tehát nála szóba sem jöhet. (Ő tudniillik – ellentétben Simicskáékkal – köztudottan zsír-gazdag.)

A másik, a politikai indíttatású éhségsztrájk, ahol a „politikailag kisemmizett”, a politikailag eszköztelen tiltakozik. Azért, mert nincs más politikai eszköze. Ezzel meg az a baj, hogy Gyurcsány Ferenc egyszerre küzd azért, hogy parlamenti frakciója legyen, és egyszerre éhségsztrájkol a Parlament előtt. Az éhségsztrájk parlamenten kívüli eszköz, a frakció parlamenten belüli. Az lehetséges álláspont, hogy valaki azt mondja, hogy a fülkés kétharmad formalizálta, ellehetetleníti a parlamenti szerepüket, és ők nem akarnak bio-díszlet lenni egy színjátékban. És ekkor (komoly és nem egyhetes döntésként) lehet a parlamenten kívüli eszközökhöz fordulni. Ha végig-gondoljuk az új választási törvény-tervezetet, akkor nem is olyan abszurd ez a megközelítés, hiszen jó esély van arra, hogy a következő parlamentben a választásra jogosultak – mint történelmi fogalom – 10-20%-ának szavazata kétharmados, háromnegyedes többséget hoz. Ez a magyar demokrácia jövője szempontjából meghatározó kérdés. De akkor meg kell hozni azt a döntést, hogy parlamenten belüli, vagy kívüli pártként akar működni a DK. Mert – etekintetben (és hangsúlyozottan csak etekinteben) – mindegy, hogy a DK-ról, vagy a Jobbikról van szó: nem szeretem, veszélyesnek tartom, ha egy parlamenti párt parlamenten kívüli eszközökkel él.

Jó lenne, ha jó lenne…

De nem lesz az. Ezt sajnos be kellene látni. 

A jó érzésű és jó szándékú emberek, társadalomtudósok, szociológusok, valamint a dema­gógok egyaránt ebből (jó lenne, ha jó lenne) indultak ki a jóléti rendszerekkel kapcsolat­ban. Jóléti rendszer-váltás – azaz ne változzon semmi –, jóléti állam, csak már nincs áram az inkubátorhoz, és a kicsi sajnos erősen koraszülött… A XX. század közepének volt egy boldog időszaka, amikor azt hittük, hogy a technológiai fejlődés megalapoz egy olyan gaz­dasági növekedést, ami lehetővé teszi a

„ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” idilli állapotának elérését, és realitássá válik a jóléti állam régóta vágyott ideája. A XXI. század elején hamar kide­rült, hogy ez utópia: a technoló­giai fejlődés és demográfiai változá­sok nagyobb költségnövekedést okoznak a jóléti rendszerekben, mint amit a gazdasági növekedés követni tud. Ez nem szándék, nem kí­vánság, nem politikai elkötele­zettség kérdése. A demográfiai folyamatok legalább 20 évre előre kódoltak – a 10 évvel ezelőtt meg nem születettek nem fog­nak 10 év múlva szülni –, ezért egyre kevesebb munkaképes korúnak egyre több időst kell eltartania, és azt is mindenki látja, hogy a gyógyítás nemcsak egyre eredményesebb, de egyre drágább is. Egy apró adalék: míg 2011-ben az egy emberre jutó átlagos gyógyszerár-támogatás 37.700 Ft volt egész évre, addig volt olyan beteg, akinek a gyógyszerihez 165 millió Ft támogatást fizetet ki az OEP. És van olyan – szerencsére ritka – betegség-csoport, amely­ben 44 betegre 3,7 Mrd Ft-ot költöttek (átlagosan 84 millió Ft/beteg/év. És akkor a genomika eredményei és a személyre-szabott gyógykezelés még be sem léptek.)

A költségek tehát folyamatosan és követhetetlenül nőnek, és az aktuálisan kormá­nyon levők „megszorításokra” kényszerülnek: nem követik változatlan rendszerben a költ­ségeket, szigorításokat hoznak az igénybevételben, kapacitásokat „ésszerűsítenek” (kórhá­zat zárnak be, vonnak össze, együttműködési kötelezettséget írnak elő a betegnek stb.). Az ésszerűsítést kár idézőjelbe tenni, mert ezek a változások általában célszerűek, szükségsze­rűek, de szokásokat sértenek. A mindenkori ellenzék persze tiltakozik, és egyből meg­ígéri, hogy visszacsinálja. (Most is attól rettegek, hogy a gyengécske kórházösszevonások, vagy a betegek együttműködési kötelezettségének megjelenése kapcsán az ellenzék meg­szólal, hogy ők majd visszacsinálják…) A dolgokat ezen a területen nem lehet vissza­csinálni, (és mint erről majd külön blogot írok) az unortodoxiának az ellenpontja nem az ortodoxia. Visszacsinálni nem lehet, de másként csinálni igen. De ehhez szemléletváltás, „társadalmi megértés”, „belátás” kellene.

A rendszerváltás utáni legkárosabb állítás a FIDESZ 2006-os "Rosszabbul élünk, mint négy éve" szlogenje volt. Ezzel nem az a fő baj, hogy nem igaz (mert nem volt igaz, de a kampány-állításokat sehol nem szokás túl szigorúan átengedni az igaság szűrőjén), hanem hogy tudottan irreális elvárásokat keltett a lakosságban. Hogy lehetne másként, és lehetne jobb. Hát nem. Nemigazán vitatott, hogy a mostani adósságteher legfőbb oka az, hogy Medgyessy Péter betartotta az MSZP választási ígéreteit, és 50%-os béremeléssel megfejelve „visszacsinálta” a FIDESZ racionális intézkedéseit. Azaz a 2002 - 2006 közötti kormányzati ciklus volt az az időszak, amikor nyilván-valóvá vált, hogy jobban élünk, mint lehetne, és ezt hitelből tesszük, ami nem fenntartható. (Ezt próbálta meg egyébként Gyurcsány Ferenc elmagyarázni az MSZP frakciónak Öszödön…)

A "Rosszabbul élünk, mint négy éve"-re fejelt rá a FIDESZ a „Szociális népszavazás” három kérdésével. A három kérdés persze összevonható lett volna egyetlenné: „Egyet ért-e Ön azzal, hogy Gyurcsány takarodj!”, de ettől még az agyakba hátra ivódott üzenet az volt, hogy nem adjuk a szerzett jogokat, az ingyenességet.

Most itt tartunk. Le kell faragni a hiányt (aminek fő oka az amúgy szükséges, de magas jóléti kiadások), nem akarjuk az IMF-et, és a keleti nyitás eddig egy fillért sem hozott. Akkor most jó lenne szembenézni a dolgokkal, és legalább nekünk (választópolgárok­nak) nem kellene belekergetnünk a politikát tarthatatlan, végleg megroppantó ígé­retekbe. De akkor meg a politikának kellene felnőttként megbeszélni velünk ezeket a dol­gokat.

Látnunk kell, hogy jó megoldás nincs. A „jó lenne, ha hó lenne” nem működik, a demográfiai, szociális és kulturális kényszerpályák adottak. A választás annyi, hogy hogyan osztjuk meg a terheket, azaz ki milyen arányban veszít. Erre eddig kétféle válasz született. Az egyik modell a „vizitdíjas – tandíjas” modell, amely nyíltan megüzeni, hogy vége az ingyenes világnak, és széleskörű teher-megosztásra van szükség az állam és az egyének között. Nincs ingyenesség, de mindenki csak keveset fizet. A másik modell, az a tandíj nélküli oktatás, ingyenes egészségügy megőrzése: a lakosság (szűkülő) rétegének továbbra is megadatik a teljes ingyenesség, és aki ebbe nem fér bele, az fizet. Nem keveset, nem részt, hanem az egészet. Félő, hogy az egészségügy is valami hasonló felé sodródik: nincs vizitdíj, megmarad az ingyenes egészségügy, de a romló feltételek és szigorodó körülmények miatt ezt alapvetően a szegények veszik majd igénybe, és az egykulcsos adó nyertesei, a „rendes emberek” az új kiegészítő, üzleti biztosításon keresztül vásárolják meg maguknak a „rendes” ellátást.

Ki a magyar?

Ezzel később akartam foglalkozni, de az első bejegyzés vitája megköveteli a sorrendcserét.

Akkor minden teketória nélkül kezdjük a slusszpoénnal, a többi az csak az úgynevezett indokolás. Ismertek, én vagyok a kis „Nagy Magyar Definitőr”, azaz szeretem tisztázni, hogy miről is beszélünk. (Vagy legalábbis én miről beszélek.)

Nos, akkor:

Ki a magyar?   Magyar az, aki felvállal egy érzelmi – kulturális közösséget azokkal, akik szintén magyarnak vallják magukat. Ennek a közösségnek a tagjai zömmel magyarul beszélnek és nagyrészt Magyarországon élnek.

Ennyi, és nincs több necesszárius attribútum. Tehát én egyértelműen kulturális, és nem etnikai kérdésnek tekintem azt, hogy ki a magyar. Ehhez persze kell valamilyen tartós közösség-képző entitás, mint nyelv, haza, ország, zászló, himnusz stb., ezek meg etnikai közösségek jellemzői.

A dolog régebben foglalkoztat, és akkor kezdett el érdekelni, amikor a válasz még nem volt felvételi vizsgatárgy egyes állásoknál. Valamikor 1982 körül kezdődhetett bennem. Erdélyből (Román Népköztársaság) jöttem haza egy őszi sűrű esős este. A stop ott bevált közlekedési eszköz volt, nagyon esett, így megálltam az integetőknek. Az út szélén (félhomályi adottságok) furcsa kalapos úr, a szintén kalapban, kapucniban levő loknis – fürtös hajú lányával. Bekászálódnak a Trabantba, és kiderül, hogy a lány az a „fiú”, akit a rabbi apa hazahozott Amerikából megnézni az óhazát. A név is „tankönyvi”: Cerovics Izidor. Jót beszélgettünk, érdekelt, hogy „onnan” mit, hogyan lát. (És egyáltalán: én akkor láttam rabbit először közelről.) És a végén feltettem a kérdést (mert érdekelt), hogy egy olyan ember, aki a romániai Erdély szász városában felnőtt zsidó, és az USA-ban él, az milyen nemzetiségűnek vallja magát? – Hát magyar vagyok! hangzott az evidencia szintű kinyilatkoztatás. Persze tudom én, hogy Erdélyben az volt a szokás, hogy fizetnek a stoppos fuvarért, így inkább ennek tudtam ezt be, de akkoris meglepett, és büszkeséggel töltött el.

De a válasz hangsúlyának magától érthetősége elindította azt a gondolatot, hogy a „magyarság-érzet”-nek van valami integráló, koherencia-képző ereje, mert aki ide „bekerül” (mindegy, hogy német, tót, oláh, német vagy zsidó, lásd Petőfit, József Attilát vagy  Semmelweis Ignácot) az egy generáció alatt magyarnak érzi, vallja magát, de aki elmegy (legyen az amúgy ugyanúgy tót, oláh, német vagy zsidó) ugyanúgy magyar „marad”, lásd például André Kertészt vagy Teller Edét. Én akkor (mondjuk úgy 1992-ig) ezt tartottam a magyarság legnagyobb erélyének, erejének és esélyének. Az érzés, hogy egy olyan nemzet vagyunk, amelyiknek történelmét, kultúráját etnikailag (pláne genetikailag) igen vitatható származású emberek adják, gazdagítják – Hunyaditól és a Zrínyiktől Petőfin, Semmelweisen, Róth Miksán, József Attilán, Hajós Alfréden át a Teller Edéig vagy Tom Lantosig – engem büszkeséggel töltött el, mert úgy éreztem, hogy egy befogadó, integráló kultúrán alapuló nemzet része vagyok (és akkor az Aradi Tizenhármakat még szóba se hoztuk). Magyarország ettől tudott fennmaradni, ettől volt/van nagy.

A Csurka dolgozattal (ami persze nem ok, hanem okozat) elkezdtek a dolgok megváltozni. A Trianonozás önkéntelenül szembefordít szomszédainkkal, és másodrendű állam­polgárrá teszi az onnan származókat, és persze ha már van faji megkülönböztetés, osztályozás, akkor értelemszerűen jött a cigányozás, zsidózás.

Mindez kiélezte, súlyossá tette azt a kérdést, amin 30 éve még csak jólesően eltűnődgettem. Ma emberek bőrére (és néha életére…) megy ez, és az értelmiség is a szokásos játékát játssza: elbeszél egymás mellett.

A vita azért meddő és esélytelen, mert a kérdés három szinten értelmezhető, és a vitatkozók nem azonos szinten válaszolnak egymás érveire.

A szintek:

•          Az őseredet

•          A jelen populáció genetikai állománya, ennek beazonosíthatósága

•          Kulturális – identitási szint

Az első kettő csak látszólag függ össze, a valóságban sehogy. Az őseredet, az ontológia inkább a harmadikkal, a kulturális identitással függ össze, és nem sok köze van a tényleges eredethez, a genetikához. Nemzeti büszkeség és identitás-keresés kérdése, hogy a mondavilágokból és az ellentmondásos „tudományos” tényekből az adott kurzus/közvélekedés mit fogad el, mit vállal. (Mondhatnám azt is, hogy amíg a szovjet-Szibériához képest mégiscsak kultúr-ország volt Finnország, addig jó volt a finn-ugor eredet, de most, hogy a nemzeti nagyság fényesebb, erősebb elődöket keres, kellenek a francnak a tésztaképű finnek.)

Az eredet tehát a közösség kulturális ontológiája miatt fontos, de a népvándorlások, járványok, következményes betelepítések, háborús lerohanások és ehhez tartozó „genetikai frissítések” miatt ennek a mai populáció genetikai összetételéhez általában semmi köze. A két dolog, az ontológiai szempont és genetikai megközelítés ellentétes: az ontológiai a vér-tisztaságot igényli, a genetikai a mixet. (Respektje, ára a diszplázia-veszélyes fajkutyának van, de mindannyian tudjuk, hogy a keverék-kutya az igazán aranyos, okos és életképes. De azért a pedigré mégiscsak pedigré… Így van ez valahogy nemzet-tudat szinten is). Ráadásul, ha a genetikai – származási tényeket tartanánk fontosnak, akkor a magyar történelemből, kultúrából ki kellene irtani a nem Árpád-házi királyok zömét, Hunyadit, Zrínyieket, Petőfit, József Attilát, és persze mindenkit, akit az írás elején „elmagyarosodottként” említettem. Releváns dimenzióként tehát marad a kulturális – identitási szint, de most ezzel is baj van, mert belekeverik az első két, irreleváns szintet.

Kár. Mert az egészséges nemzet-tudat, a nemzeti büszkeség, az fontos. Endorfin- és GDP-termelő, igazodási pont, egy belső biztonság alapja. És amikor a sport­közvetítésekben a nemzeti színre festett külföldi arcokat látom, vagy Amerikát a mindent elborító amerikai zászlókkal: irigykedek. Mert mások valahogy meg tudják oldani azt, hogy nacionalizmus nélkül büszkék a nemzetiségükre, hovatartozásukra. Nem valaki ellen büszkék, hanem magukért. Igen, pozitív ön-megkülönböztetés, de nem kirekesztőn, nem mások ellen. Mi tartósan integráló, befogadó nemzet voltunk, és valószínű, hogy a trianoni trauma borította ezt fel. A szocializmus évei meg elfedték a kérdést, a nacionaliz­mus ellentétének az internacionalizmust állították, ami marhaság. A nacionalizmus normális ellentét-párja nem a nemzetietlenség, hanem az egészséges, nem kirekesztő, nem más ellen irányuló nemzet-tudat.

Ehhez kellene visszatalálnunk. De a centrális erőtérre törekvő államok alapmondata az „Aki nincs velünk, az ellenünk!”. Ha Magyarország is erre halad, akkor nem tudunk túl­jutni ezen. Nemzet-fogalmunk tehát ne rekessze ki a határon túlikat, de a határon belül élőket se…

Nesze neked reform: szeptember elsejétől ismét önálló a Szent Margit kórház.

Pedig megfogadtam, hogy indulatból nem írok blogot. De másként meg minek?

Úgy tűnik a lovasberényi úton mindenkinek végig kell mennie. És ugye a kormányzati ciklus második felébe értünk, ahol mégiscsak a választási (vélt) érdekek, mint a racionalitás az úr.

Persze értem én, hiszen a FIDESZ olyan erővel támadta Molnár Lajos reformját, hogy muszáj abból valamit konkrétan is visszacsinálni. Szócska Miklós felkészült, okos, és e tekintetben szó szerint tanári, tehát pontosan tudja, hogy Molnár Lajos (a lovasberényi okok miatt) valójában azt a hibát követte el, hogy csak összevonta, és nem bezárta a Margit Kórházat. (Amúgy persze a Jánost kellett volna, de azt, akkor tényleg nem lehetett.) Egy ekkora városban, mint Budapest, ennyi kórház ennyi telephelye nemcsak üzem-gazdasági oldalról képtelenség, de a beteg-biztonság szempontjából is felesleges kockázat a szétforgácsolt – ezért nem biztosítható – erőforrások miatt. (Bővebben lásd még: orvos-elvándorlás Magyarországról)

Oldalaktól, világnézettől függetlenül a szakértők jelentős része ért egyet abban, hogy Budán végre rendet kellene csinálni. És a rendrakás alapelveiben sem sok vita volt. Egyrészt az M1 M7 és M6 bevezetőn meg kell erősíteni az amúgy jó Szent Imre kórházat, azaz oda végre kell egy traumatológiai osztály. Másrészt a védhetetlen – és a számtanpéldákból ismert összegekből felújíthatatlan – Szent János kórházat össze lehet vonni a Kútvölgyivel, de valójában – mint aktív kórházat – fel kellene számolni. És ugyanígy újranyitás helyett el kellene búcsúzni a Szent Margit kórháztól is: a két régi, széttagolt intézmény helyett zöldmezős kórházként kellene valahol kijjebb megépíteni egy új, korszerű Észak-Budai Kórházat, ami ellátja észak-Budát, az 1.-es főút és a Duna közötti Pest megyéhez tartozó területet, de a Megyeri híd miatt akár Dunakeszit, Fótot is.

A Semmelweis terv korszerű intézmény-átalakítási elveket fogalmazott meg. Teljes az egyetértés abban, hogy a korszerű orvos-technológia egy csomó, régen kórházi ellátást igénylő esetben lehetővé teszi a kevésbé megterhelő, a betegnek is kellemesebb ambuláns ellátást. Ez az úgynevezett „szerkezet-átalakítás”, aminek a lényege a fekvőbeteg-ellátás koncentrálása és az egynapos sebészetet, nappali kórházat is befogadó járóbeteg-ellátás erősítése. Ennek az átalakításnak a nyereségére alapozza (optimistán) a kormány a béremelés forrását. Hát, a Margit Kórház önállósítása, fejlesztése csak unortodox módon tekinthető ebbe az elképzelésbe illőnek.

Amúgy meg, ha már mindenképpen visszacsinálás, akkor tessék az OPNI ügyet rendezni. Egyrészt mert ott tényleg van mit rendezni, azaz valóban szükség lenne egy Országos Pszichiátriai Intézetre (Stroke központ és egyéb rárakódott részek nélkül). Másrészt ott az egészségügyi kormányzat elképzelései racionálisak: nem az épület-üzemeltetés szempontjából menthetetlen Lipótot akarják újranyitni, hanem a Nyírő Gyula kórház ilyen célú átalakítását tervezik. Ez teljesen korrekt, ésszerű és szükséges, csak már eltelt két év…

Azzal kezdtem, hogy úgy látszik, hogy a lovasberényi úton mindenkinek végig kell mennie. Akkor ezt – Lovasberényt – a nem szakmabeliek és Szócska államtitkár úr kabinetje számára most értelmezem. Molnár Lajos 2007-ben pontos és részletes számításokkal megalapozott szakmai tervet vitt a Lovasberényben megtartott politikai döntési fórumra, de a szakmailag megalapozott javaslatot a lokális és a politikai érdekek szétszedték, és így valóban torzó született. Tanulni kellene ebből, és nem ismételni, és nem kellene Szócska államtitkárt ilyen döntésekbe kényszeríteni.

A hálapénzről, és biztos nem utoljára

Azt ígértem, hogy ez a blog vegyesen fog közpolitikai és szakpolitikai kérdésekkel foglalkozni. Így Szent István után jöjjön egy hasonlóan ősi és hasonlóan félreértelmezett téma, de az egészségügyből.

A hálapénz megfelelően örökzöld téma, méltó arra, hogy elsőnek ezzel foglalkozzunk. Ennek a szappanoperának az újabb epizódjának a leforgatására a Munka Törvénykönyvének július elsején életbe lépett módosítása adott szélesebb ürügyet. Az újra fellángolt vitában sok a félreértés, ezért pár dolgot tisztázni kell. Az első: a hálapénzzel (annak tartalmával, lehetséges és tiltott elfogadási módjaival stb.) kapcsolatban semmilyen új szabályozás nem született. Nem igaz, hogy most legalizálták, mostantól engedélyezik, innentől „törvényes”. Nem. Annyi történt csupán, hogy a Munka Törvénykönyvének új passzusa a munkáltató engedélyéhez köti bármilyen, a munka-viszonnyal kapcsolatos többletjövedelem elfogadását, legyen az borravaló, vagy hálapénz. Tehát amit eddig tilos volt, az ezután is az marad, de amit eddig szabad volt, azt most már csak akkor szabad, ha a munkáltató engedélyezi. Épeszű kórházigazgató természetesen nem tehet mást, minthogy engedélyezi, mert a tiltás az nem old meg semmit, csak tovább erősítené az ezzel kapcsolatos álszenteskedést, ráadásul az erkölcscsősz álszent igazgató orvos nélkül marad… Tehát: az új szabályozás nem legalizálja, nem „engedélyezi” a hálapénzt, csupán az alkalmazottak esetében egy új előfeltételhez köti az elfogadását. Ez a régi vitára emlékezet: a hálapénz adóköteles volta sem „engedélyezte”, „szabályozta” a hálapénzt, csak megadóztatta, és a kikényszerített, előre kért hálapénz sem válik legálissá csak azért, mert leadózták. Ráadásul ez a szabályozás nem is érvényes az összes orvosra, csak a munka törvénykönyve alá tartozókra, a vállalkozó háziorvosokra – pl. a háziorvosok zöme – ez egyáltalán nem vonatkozik. A lakosság – és a médiamunkások – nagy része persze nem jogász, és a rárakódott vitáknak lehet olyan téves üzenete, hogy a Kormány engedélyezte a hálapénzt. Ez nem igaz, a szándékok épp ellenkezőek. Az persze külön elemzést érdemel, hogy miért érti ezt mindenki ennyire félre. Biztos nem az értelemdeficit, vagy a kontextus bonyolultsága miatt. Egyszerűen vannak olyan problémák, amelyekhez ha hozzányúlnak, akkor mindenki a megoldását várja. Azaz, hogy valahogy „rendezi” a kormány a hálapénz kérdést (megtiltja, vagy szabályozottan legalizálja, de csinál valamit –, és miután a felszámolás elmaradt, ezt a beletörődést (nem jogi, hanem tartalmi érdelekben) engedélyezésnek, „hagyásnak” értelmezik.

Mit is lehet(ne) tenni?

Az egészségügyért felelős államtitkárság nemes egyszerűséggel, letisztult eleganciával az „újra-indított egészségügytől” várja a hálapénz megszűnését. A szakmai korrektség okán meg kell állapítani, hogy a Semmelweis tervnek (emlékszik még rá valaki?) vannak olyan elemei, amelyek a hálapénz ellen hatnak. Ha tisztázottak a viszonyok, egyértelműek a betegutak, jogosultságok, centralizáltak a döntések, akkor kisebb az esélye a helyi befolyásolásnak. Igen. De a kiirtáshoz nem elég a polip egyik karját megstuccolni. Éger István szerint egyszerű ez: csak meg kell fizetni az orvosakat, és megoldódik magától. Mindkét álláspont téves, pontosabban részigazság, mert mindegyik a hálapénz egyik, de nem egyetlen oka ellen hat (akar hatni). Feltétele a megoldásnak, de önmagában egyik sem oldja meg.

Ahhoz, hogy ez a szappanopera egyszer végleg lekerüljön a műsorról, érdemben kellene a hálapénz-jelenséggel foglalkozni, mert megszüntetni is csak az okokat megértve lehet. A hála­pénz tudniillik nem egységes jelenség, már csak azért sem, mert a hálapénz általában nem a hála megnyilvánulása. Az „orvosi köznyelv” megfogalmazása pontos: a szakma a „hálapénzt” paraszolvenciának (a „para”) hívja, ami ugye egyszerűen csak mellékjövedelmet jelent. Ez pontos összefoglalója annak a sokféle – a betegtől a gyógyítás során számla nélkül szerzett – orvosi többlet-jövedelemnek, ami legalább négy nagy csoportra bontható:

-        a hála kifejezése,

-        a borravaló jellegű hálapénz,

-        a számla nélküli szolgáltatásvásárlás, és

-        a korrupció jellegű hálapénz.

Az első kategória a tényleges hálapénz, ami valójában inkább apróbb ajándékok formájában szokott megnyilvánulni. Magától érthetődő, hogy a hála mindig utólagos. A második típus talán a legáltalánosabb. A borravalóhoz nem kötődik hála, legfeljebb a mértékéhez. Általában az étte­remben sem azért adunk borravalót, mert zseniális volt a szakács, meghatóan figyelmes a ki­szolgálás, hanem mert szokás, mert illik a 10%-ot rátenni, hiszen bele van kalkulálva a bérükbe. (És persze itt is igaz az analógia: visszatérő vendégként azért is adok, hogy nehogy „kinézzenek” innen, kisebb adagot, rosszabb kiszolgálást kapjak majd.) Ugyanez van az egészségügyben is, csak borítékba csomagolva. Ezért előfeltétele a hálapénz felszámolásának a béremelés, de ez csak a borravaló jellegű hálapénz ellen hat, a harmadik típus, a hiány megvásárlása ellen a béremelés semmit sem ér.

Mert a „para” (és nem a hálapénz) jelentős része azért keletkezik, mert a betegeknek van egy csomó jogos, a más érdekét nem sértő igénye. Miután ezeket nem vásárolhatják meg legálisan, kénytelenek feketén, zsebből. Teljesen érthető az az igény, hogy valaki megválaszthassa a kezelőorvosát, nőgyógyászát, de ennek legális megfizetésére ma nincs lehetőség. Senki nem tud számlát adni ma azért, mert elvégzett egy „megkért” műtétet, így marad a boríték. Amíg a hiány jelen van, addig ezt lesz aki meg akarja vásárolni, és akkor mindegy, hogy mennyi a bér. Ha valaki visszaemlékszik a ’90-es évek elejére: mindenki mindenre kapott hitelt, mert megfizette. És a banki dolgozók akkor sem az alulfizetett réteghez tartoztak, de a hiány és a döntési pozíciójuk megszülte a megoldást és a borítékot. De még durvább és egyértelműbb példával: mit fizettünk azért a Merkúr időszakban, hogy tudjunk egy autót szerezni, és esetleg fehéret, kéket vagy sárgát. És az átadótérben volt ott kamera, belső elhárítás, de a korrupció nem csökkent, amíg a hiány nem szűnt meg. Képzeljünk el ma egy táska pénzzel toporgó ügyfelet, aki egy autószalonban riadtan ígér be párszáz ezret az eladónak, hogy szerezzen neki fél éven belül egy autót. Mindegy, hogy dízel, benzines, vagy kombi, meg a színe, csak legyen… Hát, nem.

És a negyedik típus a korruptív hálapénz. Ennek is két fő formája van: amikor „csak” jogtalan előnyt szeretnénk vásárolni, és amikor ezt más kárára tesszük. Az első csoport a „kegyes csalásoktól” – sürgősséginek minősítik a területlen kívüli beteget, így elhárul az akadály –a pénzügyi csalásokig – hamis táppénzre-vétel, TB támogatásokkal való manipulálás stb. – terjed. Az igazán káros és legdurvább az, mikor valaki más kárára akar előnyt vásárolni, tipikusan ilyen a várólisták manipulálása.

A fenti kategóriák persze soha nem ilyen merev határúak. Hiszen a hála megnyilvánulásában is benne van a következő hasonló személyes ellátás megelőlegezésének igénye, a „borravaló” jellegű hálapénz pedig általában „áldozat-bemutatás” jellegű, amiben mindig ott van a jóindulat felkeltésének, a személyes bánásmód megvásárlásának igénye (határ a számla nélküli vásár­lással). De sajnos néha (egyesek szerint ma már rutinszerűen) ebben jelen van a „védelmi pénz” jellegű hálapénz is, amikor vélt vagy valós hátrány elkerüléséért, vagy azért adunk hálapénzt, hogy megkapjuk azt, ami amúgyis jár. Ez a számla nélküli vásárlással, de néha a korrupcióval határos.

A paraszolvencia okai tehát összetettek, és ennek megfelelően a megoldása is csak „széles-spektrumú” terápiával lehetséges. A hála jellegű hálapénz ellen nem kell küzdeni, az nem mér­gez semmit, a bizalmon alapuló személyes orvos-beteg kapcsolat pszichológiailag is magya­rázható „velejárója”. A borravaló jellegű hálapénz ellen valóban a béremelés véd a legjobban, de azt is ki kell mondani, hogy a béremelés általában is erkölcsi előfeltétele a hálapénz elleni harcnak. A hiánygazdaság által szült „para” a hiány megszüntetésével – pontosabban a legális megvásárolhatósággal – szüntethető meg, rendőrrel vagy béremeléssel nem. A megoldás itt a legálisan megvásárolható szolgáltatások megvásárlásának megteremtése, azaz meg kell teremteni a kezelőorvos, vagy az alkalmazott technológia (gyógyszer, műtét-típus, alkalmazott anyag) legális megvásárlásának lehetőségét. Csak ez képes kifehéríteni az egészségügyet, de ez a feltétele a szervezett öngondoskodás, a kiegészítő biztosítások, egészségpénztárak terjedésének is: a kiegészítő biztosítások csak akkor tudnak elterjedni, ha lesznek legálisan megvásárolható termékek a piacon a színes tv-s  – fürdőszobás közhelyen kívül is. A korruptív hálapénz ellen valóban szigorral kell fellépni (és ebben jó a mostani kormány), de a rendőr itt sem elég. A tiszta átlátható szabályok és eljárásrendek léte itt is előfeltétel, ugyanúgy, mint a megfelelő informatikai háttér az ellenőrzésben. És az ellátórendszer mostani központosítása etekintetben eredményt is hozhat: ha a várólisták vezetése messzebb kerül a beavatkozást végzőjétől (és transzparens), akkor a hálapénz szerepe arányosan csökken a befolyásolhatóság csökkenésével.

A hálapénz lényege tehát a hiány: legyen az kapacitás, technológia, vagy személyes odafigye­lés. A hiányokat kell részint megszüntetni, részint legálisan megvásárolgatóvá tenni, különben marad a szürke/fekete gazdaság. Mindez előfeltétel, mert ahhoz, hogy a hálapénz-kérdés végleg lekerüljön a napirendről, végig kell menni azon az úton, amit a „ketteskéből tájékozott, érték- és jogtudatos fogyasztóvá válni” szlogennel szoktunk összefoglalni. Azaz a betegeknek is jogtudatossá kell válnia, és ezt a biztosítási elv erősítése, és nem az államosítás támogatja.

Persze lehet, hogy mindez felesleges okoskodás, mert a hálapénz megszűnik magától. Mert a Kollégák szerint ebben az egészségügyben már se pénz, se hála…