Angelina Jolie - bulvár és egészségvédelem

Mai - tegnapi hírekből:

Eltávolították Angelina Jolie melleit – Origo

Amputálták Angelina Jolie melleit – Index - kultúr

A hír fogadtatása vegyes volt: a mell-levételt többen extravagáns – túlzó és radikális – reakciónak tartották egy még be sem következett baj miatt. (Márcsak azért is, mert ugye tudjuk, hogy még az időben felfedezett mellrák esetén sem feltétlenül kell levenni a beteg mellet… Akkor meg????)

A bulvár, és a híreit, fogalmazásait átvevő csatornák itt eléggé mellényúltak, mert egyáltalán nem erről van szó.

Az emlőrák vagy mellrák az emlő speciális sejtjeiből kiinduló daganatos megbetegedése.^[1] Leggyakrabban az emlő tejtermelő mirigyszövetéből, illetve a tejutak falát bélelő hámszövetből kiinduló rosszindulatú daganat. A rák tehát nem az emlőt kívülről fedő bőrből, és főleg nem a mirigyszövetet körülvevő zsírból fejlődik, és a bimbóból is csak ritkán, holott mindaz, amit a férfitársadalom „mellnek” – távolságtartóan emlőnek – hív, az mindez együtt, nemcsak a tejmirigyek és tejcsatornák.

Éppen ezért Angelina Jolie esetében nem "levették a mellét", főleg nem "amputálták", hanem vélhetően a mirigyes "emlőállományt" fejtették ki, és cserélték szilikon protézisre. Rutindolog, csak itt nem kipótolják az emlőállományt, hanem helyettesítik. Ha nem jelenti be, észre sem vesszük… Így már nem olyan vad, sőt ésszerű a dolog. És ugye az a hír, hogy így 5%-ra csökkent (és nem nullára!) a mellrák esélye, ezt igazolja: megmaradt a bimbó, benne tejcsatornával…

A másik, ami fontos: itt nem egy sztárallűrről, vagy hisztériás – beteges félelemről volt szó, ami szokatlan megoldást szült. (Valljuk be, Michael Jackson óta ez sem alaptalan, hiszen Őt orvosai és különcsége együtt vitték sírba)

Nem. Itt nagyon más a helyzet. A családi anamnézis magas kockázatra utalt, és az elvégzett DNS vizsgálat egyértelműen igazolta azt, hogy Angelina Jolie esetében különlegesen magas, 87 százalék volt az esélye a mellráknak. Ez olyan magas kockázat, ami mindenképpen radikális megoldást indokolt. (Apró kérdés: ki hallott már olyan orosz rulettről, ahol 10-ből 9 az éles töltény…)

Vitathatatlan, bátor és okos döntés volt.

A szép trafikosné esete Tóth Marival

1.      Ha jól tudom – és jól tudom –, a trafik-tender értékelésében a legnagyobb (döntő) súllyal az üzleti terv szerepelt. Nem számit a tapasztalat, vagy hogy van-e trafikja a pályázónak, és apró segéd-pontocska csak a rászorultság, család, szociális szempontok. Egy számít: az okos és reális üzleti terv.

2.      Ha jól tudom – és jól tudom, mert Lázár János mondta: – azok nyertek, akik jobb üzleti tervet készítettek. (Értve: reklamálás, tüntetés helyett tetszettek volna jobb üzleti tervet írni…)

3.      A pályázat értékelése objektív és igazságos volt. (Ez is igaz, mert Lázár János mondta)

4.      Egy üzleti terv vélhetően a kiadások és bevételek okos egymásra-építésén alapul, de mindenképpen meghatározó tétele (mondhatni fundamentuma) a várható és pontosan becsült bevétel.

5.      A Ha a bevételi kalkuláció alapjául (szinte kizárólag) szolgáló jutalékot utólag több, mint háromszorosára emelik, akkor a beadott üzleti tervek felborulnak, érvénytelenek.

6.      Innentől egy megoldás van: az összes üzleti tervet érvénytelennek kell nyilvánítani, és a pályázatok pontszámát az egyéb pontok alapján kell újraszámolni.

7.      Ez alapján ki kell hirdetni az új nyerteseket.

Ugye milyen egyszerű ez? És főleg korrekt.

Már csak egy probléma marad: hogy lehet megoldani, hogy így is ugyanazok nyerjenek. De ezen mát törje a fejét Habony Árpád, meg a helyi alapszervezetek. 

A gondosan odakészített gereblye, avagy lássuk Uram Isten, mire megyünk ketten

Van olyan, hogy valaki gondosan odakészíti a gereblyét, majd fütyörészve belelép. De ha jól orrbavágta, akkor csodálkoznia, vagy másra haragudnia nem nagyon illene.

Írtam már párszor az egészségügyi munkaerőhelyzetről, arról, hogy ezer oka van annak, hogy baj van az egészségügyi ellátással, de a harang ma már nem a pénz, hanem a nővér és az orvos. És arról is írtam már, hogy ez a kényszernyugdíjazás nagy érvágás lehet a kivérzett betegen.

Úgy tűnik, megint Sándor Györgynek lett igaza: „túúúlzottan optimista minden pesszimista várakozás”, azaz a vártnál is kevesebben folyamodtak felmentésért. Meglett megint a kétharmad, de most a távozók oldaláról. A Világgazdaság írása szerint a mintegy 6000 nyugdíjkorú foglalkoztatottból kevesebb, mint a harmada, csupán 1910 dolgozó adta be a továbbfoglalkozatási kérelmét. Az EMMI tájékoztatása szerint 11 főigazgató, 908 orvos, 497 egészségügyi dolgozó, 92 egyéb diplomás, 328 gazdasági-műszaki dolgozó és 74 egyéb dolgozó kért mentességet a kényszernyugdíjazás alól. Az 1910 továbbfoglalkoztatási kérelem mellett az intézmények 818 álláshely megtartását is kérelmezték. A hiány ezek szerint most megint a nővér oldalról lépett előrébb.

Tényleg nem értem. Mindenki egyetért abban, hogy az egészségügyi munkaerőhiánynak mélyebb, és „páneurópai” okai vannak. (Mint írtam) nem életszerű az, hogy egy londoni kórházigazgató felesége hajnalban arra ébred, hogy a férje csatakosan hánykolódik az ágyban, és átszellemülten suttogja: „Édes jó Istenem, csak egyszer lenne egy igazi magyar orvosom!” Hát nem. Angliában is azért kell annyira a magyar (szlovák, szerb, lengyel, cseh, román stb.) orvos, mert ott sincs, azaz a fejlett államokban is általános orvoshiány van. És a migrációs irány mindig a jövedelmeket, és az ahhoz kapcsolt szakmai körülményeket követi.

A baj tehát kódolt, nagy társadalmi összefogással megmentett kórházak sodródnak munkaerőhiány miatt a bezárás szélére, és ebben a helyzetben adminisztratív eszközökkel küldik el azt, aki még dolgozni akar.

Érthetetlen. És még valami, ami fontos: a Szakma szemében nem csak a pénz, de a megbecsülés is fontos. Most lett volna egy lehetőség, hogy a Kormány ingyengesztust tesz: megadja az ágazati kollektív mentességet és kimondja, hogy az egészségügy egy kiemelt társadalmi fontosságú, külön elbírálást érdemlő ágazat. De ez elmaradt.

Hogy mi jön ezután? Mi lesz a 4000 egészségügyi dolgozóval?

Az életkori sajátosságok miatt Ők nem fognak tömegesen útnak indulni. És ismerve azt a tényt, hogy az egészségügyben a nyugdíj az előző évek átlagához képest érdemi életminőség romlást okoz (a hálapénztől a gyógyszerkutatásokig terjedő skála miatt), az orvosok kis eséllyel mennek nyugdíjba (a nővérek már inkább). Marad a tovább-dolgozás. Itt is két eset van. Az egyik a szokásos: hoztunk egy nagy rendelkezést, majd államilag megteremtjük/elnézzük a kiskaput: vállalkozóként foglalkoztatják tovább a dolgozókat, és akkor már minden rendben. Majdnem. Mert egyrészt ugye a színlelt szerződés az mégiscsak színlelt szerződés, másrészt seperc alatt meg-szüntethető, nulla munkajogi védelem, meg hasonlók.

A másik: az éledő magánszféra szívja fel a tudásuk, tapasztalatuk csúcsán levő „kora-idős” korosztályt. Csak ugye ez tovább növeli a veszélyt, erősíti az egészségügy kettészakadásának esélyét. És innentől nem tudni, kit vág orrba a gereblye.

PS.: Úgy tűnik, valaki fogja a gereblye nyelét. És az élet (+a Kormány) már megint Sándor Györgyöt erősíti: friss hír, hogy még az 1910 kérelmező sem mind kapja meg a mentességet, sőt.

Miért nyomják Krahácsot?

Mert nyomják. Tényleg. Mindenféle EU biztosok szórakoznak velünk, igazságtalanul csicskáztatnak, sehol semmi egyenlő bánásmód, és még a német gyerekeket is velünk ijesztgetik. A mi szemünkben a gerendát, de a máséban a szálkát se…

Lássuk be, van ebben valami, azaz túlzott és fegyelmező figyelem övezi amúgy kis hazánkat.

De miért is?

Tisztán kell látni, hogy nem az unortodoxia és a tündérmese miatt, és még a gazdaságpolitikánk bizonytalansága se igazán érdekes. Méretünknél fogva nem tudjuk berántani az Eurót, márcsak azért sem, mert nem is vagyunk az Euro övezet tagja. Nem, nem ez a baj velünk, nagyon másról van szó.

Mert Orbán Viktor jól érzi, hogy a klasszikus európai érték- és világrend recseg - ropog, mondjuk ki: az, amit a múlt évezred végén Európának hívtak, az fenntarthatatlan. Szakértőként régóta mondjuk, írjuk, hogy a demográfiai folyamatok és a világtendenciák (a gazdaság, de általában az „élet” Keletre tolódása) elveszi hegemón szerepünket, a világ nem lesz hajlandó tartósan és önként finanszírozni jólétünket, szokásainkat. A „jóléti állam” a századvégi eszméjében nem tartható, szociális rendszerünk recseg - ropog, általános és nyomasztó a munkanélküliség, és a szolidaritás csak kényszer-szolidaritás. Ilyenkor szükségszerű, hogy az önzés az egyetlen hiteles érzés, a kaparj kurta, neked is jut az érthető, a befogadható filozófia (+ a dögöljön meg a szomszéd tehene is, főleg, ha zsidó).

Európa nem tud, nem mer szembenézni mindezzel, a válságot alapvetően még mindig pénzügyi válságként kezeli, holott ez már rég nem az. Vigyázat: Orbán Viktor – ellentétben az EU vezetésével – reális, valóban megválaszolandó kérdéseket jár körbe, a baj ezzel csupán kettő. Egyrészt nem fogalmazza meg nyíltan a valós kérdéseket, csak kikacsintósan, hunyorítóan népmesei elemekkel tarkítva körbejárja, mondván, hogy „akinek van füle, érti”, másrészt nem jó válaszokat ad: munkás megoldás helyett a politikai könnyebb ellenállás irányába megy. Az ”emberek” persze

tudják – érzik, hogy itt értékválság és „tarthatatlanság” van, és a maguk módján reagálnak: mindenütt erősödik a szélsőség, a nacionalizmus, a globalizáció- és EU ellenesség. Mély és sötét indulatokra alapozott ideológiák, eszmék élednek újra, csoda és bölcs vezér várásával kombinálva. Működik az entrópia törvénye, mentálisan is, és egyre nagyobb az igény az erő tiszteletére.

Az, hogy Európa vezetése nem néz ezzel szembe, nem jelenti azt, hogy ne látnák. Csak tehetetlenek, mint Antall József az MDF-ben Csurka megjelenésekor. Nem merik beazonosítani, kimondani a problémát, mert félnek, hogy ezzel legalizálják, eszkalálják a folyamatokat, azt meg tudják, hogy népszerűségvesztés nélkül nincs megoldás. Tehát nem az a baj, hogy mi hülyeségeket beszélünk, unortodoxak vagyunk, vagy, hogy Unión kívülre kacsintva pökhendien huzigáljuk az oroszán/medve bajszát/farkát. Hanem hogy mindaz, ami nálunk felszín-közeli, az máshol is fortyog a mélyben: Magyarország nem zárványszerű hiba, hanem a leggyengébb láncszem egy szakadozó sorban. Még nem a kormányzati politika szintjén, de máshol is jelen van mindennek a megválaszolatlansága, törékenysége. Ha Magyarország kilépne az EU-ból, az nem az EU „tisztulása” lenne, nem a fekete bárány kiközösítése, hanem az első buzgár. Ha itt valami kipukkan, akkor gátszakadás jön, és egész Európában felszínre törhet mindaz, amit Magyarországnak esetleg nem sikerül elnyomnia. Ettől félnek, ezért kiemelten fontos az ami itt történik, ezért akarja Magyarország szellemét mindenki visszatuszkolni a palackba. Mert azt is sokan tudják, hogy a magasabb szervezettségű állam-formációk (birodalmak, államszövetségek stb.) szétesése általában nacionalista egymásnak esésbe torkollik.

Halkan mondom, hogy megértsétek

Ezt tegnap feltettem a Facebookra:

Kedveseim,

Halkan mondom, hogy mindenki megérthesse.

Ha egy évvel a választás előtt egy közös ünneplésben nem tudtok megegyezni, akkor hogyan higgyem el, hogy meg tudtok egyezni közös listában, visszalépésekben, közös programban? Ne adj Isten, közös kormányzásban.

Szomorúvá tettetek.

Egy hozzászóló szerint Tél Tábornok megoldotta a kérdést. Azt válaszoltam, hogy Tél Tábornok politikus. Nem megoldotta, csak "jegelte", elkente a problémát.

Valahogy így.

De megint eszembe jutott egy meg nem írt blog. Hogy a FIDESZ megint nevetségesen túlbiztosította magát a választási szabályokban. Nem kell ide fordított kompenzáció, kubatovos körzethatár, nem kell előzetes regisztráció: elég az egyfordulós választási rendszer. A népek szeretik – mert ugye olcsóbb –, az ellenzéknek meg ezzel annyi. Hiszen az egyforduló előzetes megegyezést követel, ami tényleg esélytelen. Egyrészt a kurucos, egyéni stratégiákra szocializált nemzeti karakter is kizárja ezt, másrészt új szervezetek megmérettetés (előválasztás, első forduló) nélkül tényleg nem tudnak korrekt módon osztozni a helyeken, és akkor még ott van az önmegmutatás, saját imázsépítés (jogos) igénye.

Úgyhogy ki van ez találva, hiszen – mint általában a FIDESZ politikája – az emberek legmélyebben beégetett elemi ösztöneire épít.

Egy igazi mentor

Fiatalon kötelező (széria)tartozék az ultramodernség és fékevesztett hetyke önbizalom. Tizenkilenc évesen én sem voltam más: pár hetes fotózás után természetesen már a fotóművészet megújítójának tartottam magam. Meg is alkottam a fotóművészet – ma is vállalható – definícióját:

A fotóművészet a fototechnika eszközeivel közlési céllal,  konceptuálisan előállított vizuális jel.

A konceptuálist ugyan már nem teljesen értem, de a közlési cél minden művészi produktum alapfeltétele, hiszen a művészi produktum a befogadás, a nézővel való interakció kapcsán nyeri el tényleges művészi értékét, létét[1]. A valamilyen fototechnikai eszköz - technika alkalmazása meg nem tűnik indokolatlanul szigorú kritériumnak.

A magam által felállított kereteket kihasználva akkoriban éppen vasalóval „fényképeztem” (azaz készítettem) az általam a fotóművészet tárgykörébe tartozónak gondolt, penészes döglött pók alapú képeimet. (Az elő-exponálás és hívás után még napfényes „rásegítés”, majd fixálás előtt vasalóval ráégetés – szín-előcsalás a fekete fehér papírból, és a végén fixálás vasalás mellett…)

Ebben a mentális állapotban mentem el a Debreceni Fotóklub „foglalkozására”, ahol egy Balla Demeter nevű híresség volt a meghívott vendég. Pesti profi nagymenő, aki többek között hírességek fotóit mutatja Kádártól Nagy Lászlón és Schaár Erzsébeten át Pilinszkyig. Az udvarias csevejt megtörve a pimasz ifjonc nem hagyja ki a poént és feláll:

-          Jók ezek a képek, szépek, de ez így nem egyenlő pályás verseny. Mert például hogy tud egy magamfajta satnya debreceni egyetemista eljutni Schaár Erzsébethez, pedig lehet, hogy ott én is tudnék hasonló jó képeket csinálni…

A válasz:

- El akarsz menni az Erzsihez?

- Szeretnék.           

- Ha vége van, várj meg, megadom a telefonszámom, és megbeszéljük.

Ennyi. Ilyen egyszerűen, a fiatalos pimaszágon átnézően és magától értetődően.

És amikor felhívtam, hogy mikor is, akkor még megkérdezte, hogy hol fogsz aludni, mert ez késő estig eltart. Mondtam, hogy fogsi, majd megoldom. Mire Ő: Jó, akkor alszol nálunk. Így is történt, még a József Attila lakótelepen.

Mindezt Magyarország egyik vezető „hivatalos” fotóművésze, 1971-ben, egy senki, arrogáns egyetemistának, akit ott látott – hallott először.

Schaár Erzsinél a vacsora persze életre szóló élmény – Vilt Tibor, Körner Éva és mások –, és sok jó fotó kezdete, mert innentől szabad bejárásom volt Schaárhoz. Demeterrel a mai napig tartom a kapcsolatot. Hol ritkábban, hol sűrűbben, de a múlt héten is.

Persze sokat tanultam Tőle, de olyasmiről, hogy blende, világítás, képkivágás: soha, és a képeimet se nagyon nézegette, javítgatta. Mást tanultam tőle, ami fontosabb: ez a világhoz és önmagunkhoz való viszonyunkról szólt. És hogy mi fontos és mi nem. Meg talán azt, hogy merni kell látni, és merni kell azt megmutatni.

 

Ma sokszor halljuk a szót, hogy Mentor, és általában üzleti környezetben.

Pedig az igazi mentor az önzetlen, és példa. Demeter nem került be ezzel a tévébe, nem lett celeb, nem lett több hakniszerű megrendelése, és EU támogatás sem kötelezte a fiatalok gyámolítására. De példát adott, és remélem, nem hiába.

---

[1] Általában is igaz, hogy nem önmagában az objektum a művészi produkció, hanem a kontextus, a gesztus teszi azzá a (sokszor) hétköznapi tárgyat. Ez sokszorosan igaz a fotóművészetre, hiszen a fotós valójában a hétköznapi valósággal dolgozik, azt emeli ki, értelmezi újra.

Adóztassák meg a nyugdíjakat!

De tényleg. Komolyan gondolom.

Tudjuk, hogy a „sötét erők” már megint a nyugdíjakon akarnak spórolni. Ezért teljesen érthető, hogy Semeczi Gabriella parlamenti interpellációjában kérlelhetetlen keménységgel szegezte az emberi erőforrások miniszterének a kérdést, hogy igaz-e, hogy az MSZP meg akarja adóztatni a nyugdíjakat. A történet jó véget ért, fellélegezhetett az ország.

A dolog ettől még komoly, és rendet kellene tenni ebben a kérdésben is. Mert bár most épp az a kurzus, hogy vagy munka, vagy nyugdíj, de középtávon másképp kellene erről (is) gondolkodni. A hagyományos életmodell szerint az ember élete három nagy (éles határvonallal elkülönített) szakaszra osztható: az iskolapad, a tanulás évei, a dolgozás, a munka évei, és a jól megérdemelt pihenés, a láblógatva kötögetés, sakkozgatás éveinek szakasza. Ennek vége.

A demográfiai torzulás és az emiatt (is) kitolódó átlagos életkor egyre inkább egy új életszakasz-modellt támogat.  Valahol 18 éves korunkig vélhetően később is „csak” tanulni fogunk, de utána a munka és a tanulás összefolyik. Az iskola egyre inkább nem a szakképzés, hanem a képesség-fejlesztés, az életfogytig tanulás metodikájának és az alapkészségek elsajátításának lesz a helye. Az életfogytig tanulással életünk során majd többször váltunk „szakmát” a változó szakmai – piaci környezethez alkalmazkodva. Az élet utolsó szakaszában ugyanígy össze fog folyni a „munkával” és a „pihenéssel” töltött idő, amelyben egy, – a mai nyugdíj-korhatárhoz képest fokozatosan növekvő életkorig – „kötelező” a munkavégzés, pontosabban e nélkül nincs jogosultság öregségi ellátásra. A mostani merev nyugdíjkorhatár helyett lesz egy sáv, ahol a munkavégzés és a (csökkentett?) nyugdíj melletti munkavégzés úgy adó, mint foglalkoztatási szempontból is összefolyik, de a munkavégzés már nem kötelező. És végül lesz egy harmadik sáv – inkább egészség, mint életkor függően –, ahol a meghatározó jövedelemforma már a nyugdíj, illetve az öngondoskodási rendszerek. Ez a harmadik sáv bizonyosan valahol 70 év felett lesz. Ezek a határok összemosódnak és átalakulnak.

Valami ilyen modell felé evickélünk. A lényeg: nincs olyan forgatókönyv, amely szerint a jelenlegi életkilátások és a jelenlegi nyugdíjkorhatár esetén a kor technológiája által nyújtható életminőséget biztosítani lehet kizárólag a közösségi nyugdíjból. Az időskori életminőségnek része a (csökkentett) munkavégzés, mert ez – a többletjövedelem mellett – célt, tartalmat, közösségi kötődést biztosít, és természetesen része az egyéni előtakarékosság, az öngondoskodás is.

Ez a rendszer pénzügyileg csak a különböző jövedelmek összeszámítolásával és progresszív megadózatásával lehet igazságos és működőképes. Ennek feltétele a nyugdíjak adókötelessé tétele, de ezt minden épeszű ember csak a nyugdíjak felbruttósításával együtt tudja elképzelni.